igen hosszú mellényben, az asszonyság piros selyem ruhában.
Fruzina asszony magyarázta jelekkel Arankának, hogy ez az az ember, a ki
a bűnösöket elfogja, megkötözi, kivallatja, elitéli és becsukatja.
Ismét föltárult a szárnyajtó, hangzott a bejelentés:
«Teljes czímű Kummer, Sorge és Társa, tábori liferáns a feleségével.»
Csinos pikáns asszonyka volt, a férfi simára nyalt gavallér.
Hogy ő-e a Kummer, a Sorge, vagy a Társa? azt nem lehetett tudni. De az
mindegy, egy konzorcziumot képeznek s per procura signálhatnak egymás
helyett.
Ujabb érkezők neve kitörülte őket az emlékezet táblájáról:
«Tens Kalácsi fiskális úr és gróf Ingoványi kanczalista ifjúr.»
Ezek itt házaspár számba mentek, minthogy közös háztartásuk volt.
Kalácsi fiskális azoknak a tuczat-embereknek a kategoriájába tartozott,
a kiket háromfertály kilenczkor meglátunk s egy fertály tízre már
elfelejtünk; ellenben gróf Ingoványi tökéletes úr volt, félszemébe
szorított monoklival.
Fruzina asszony az utóbb bemutatott jellemzésére egy nagyon sajátszerű
mozdulatot tett, a két tenyerét kifelé fordítva s a homlokára téve
felfelé fordított ujjakkal.
Aranka tétovázó tekintettel nézett Lebegut úrra.
– Ezt a pantomimiát nem értem.
Lebegut úr aztán előállt a magyarázattal.
– Azt mondja vele a feleségem, hogy ez az úr egy gróf, a kinek kilencz
ágú korona díszíti a czímerét.
Vagy úgy!
Ismét nyilt az ajtó, új bejelentés jött.
«Tens Kikutat Jonathán, adóvégrehajtó úr és neje.»
No ezeket leirni sem érdemes.
Fruzina asszony mutatá Arankának, hogy ez az az ember, a ki a többieknek
a kezéről lehúzza a keztyűt s a lábáról a csizmát.
Most jött aztán az igazi.
«Méltóságos Vaskobaki Kapotnyaki Balambér, kataszterbizottsági elnök úr
és neje.»
Balambér urat már láttuk. Az életpárja méltó fegyvertársa. Ugyanaz a
kerekbe hízott példánya a hazai inséges időknek.
Balambér úr ide is díszmagyarban jött, panyókára vetett mentével és
sarkantyús csizmával. A felesége kalotaszegi varrottast viselt.
Hanem a feje a tisztelt hazafinak teljesen hasonlít egy jégverem
tetejére felfutott tökhöz: az állától a homlokáig sima.
Még maga Simon báró is elmosolyodik a láttára.
– De! Édes urambátyám! mit csinált magával? Hiszen én csak azt mondtam,
hogy azt a nagy szakállát vetesse le, de nem, hogy az egész fejét olyan
simára borotváltassa le, mint egy billiárd-golyó!
Balambér úr tudta a regulát.
– Instálom! Május elsejéig szoktam viselni a parókát; akkor de regula
leteszem s októberig föl nem teszem. A hogy méltóztatott intimálni, hogy
a szakállam levétessem, nem illik a kataszteri praesességhez; egyúttal a
parókát is letettem és most egészen fráj vagyok.
– De legalább a bajuszt meghagyhatta volna; mert így paskvillt irnak
ellenem az ön karrikaturája miatt.
– Holnap rögtön bajuszt nevelek, kérem alássan.
Simon mosolyogni igyekezett, de a mellett a fogait csikorgatta. Duzzogva
dörmögé a feleségéhez:
– Mondhatom, hogy illustris társaság! Száz meghivót küldtünk szét s
mintha egyszerre az epidemia ütött volna ki a városban, annyian jelenték
magukat betegnek; a legtöbb nem is felelt. A ki eljött, mind az én
alantosom, vagy a ki a protekcziómat keresi. Még az ujságirót sem látom
itt, a kinek a lapját én tartom a víz színe fölött. S maga a főszemély,
a muzsikus, a kinek a többit kellene mulattatni, hogy várat magára! No
azt se hittem volna, hogy valaha itt ebben a teremben a Barkó Pali
legyen a fehér elefánt, a kinek a tiszteletére én fölteszem az ordómat.
Ollósi úr azonban megérkezett. Az ujságiró. Ezt nem jelenté be a
komornyik. Hivatását fölfogni képes reporter mindig talál hátulsó ajtót,
a melyen bejusson a terembe. Odafurakodott a kegyelmes úr mellé s
megsugá neki «ő már jön!»
«Ő!» Ki az az «ő»? Hát ki volna más, mint a világhírü művész. Miből lesz
a pestis!
– S ön előre szaladt kengyelfutónak?
De már nyilt a szárnyajtó, a komornyik jelenté hangosan:
«Barkó Pál művész úr!»
S a várva-várt belépett. Livrés inas hozta a hegedűjét tokban.
Elegáns alak volt, frakkban, tászlis mellényben, hímzett
ingplasztronnal, feszes trikot pantalló, csattos czipők, chapeau bas
(olvasd: «sapopa») egészíté ki jelmezét, balfelől a gomblyukában lánczra
fűzött érdemrendek kicsiben. A ki nem ismerte, azt hihette, valami
herczeg.
A házi úr elé lépve, meghajtotta magát.
– Kegyes meghívására megjelentem.
A mire az büszke fejbólintással felelt:
– Üdvözlöm önt.
De az egyik kezét a mellényébe dugva, a másikat a frakkja szárnya alá
rejtve tartá s őrizkedett valami kéznyújtáshoz hasonló mozdulatot
elkövetni.
Pali Aranka előtt is meghajtá magát, a ki már liberálisabb volt, mert a
keztyűs kezének a kis újját nyújtá eléje.
Azután a társaság többi tagjainak mutatá be a házi asszony a celebrált
művészt kölcsönösen.
Simon panaszhangon mondá Lebegut úrnak:
– Azt is megérte hát már a világ, hogy egy czigánynyal per «ön»
beszélnek.
– No még sohasem láttam czigányt frakkban, jegyzé meg Lebegut úr. De
mennyi ordója van neki!
Simon fitymálva veté oda:
– Azok csak olyan Hausordenek, a minőkkel a külfejedelmek az inasokat
szokták megajándékozni.
De Lebegut úrnak ez sehogy sem ment a fejébe. Maga körül gyűjté
fegyvertársait, a járásbirót, a katasztert, a liferánst, az
adóvégrehajtót s azoknak a keblébe önté ki szíve keservét.
– Ez mégis szőrnyűség, hogy a míg mink egy kis ordócskát ki tudunk
magunknak bőjtölni, hány stemplit kell az embernek megnyalni, hány
névaláirást felkörmölni, hány földet megkóstolni, hány tolvajt
kivallatni, hány profuntot kisütni, hány rekrutát megvizitálni? s ez az
ugrifüles muzsikus egész fűzérszámra hozza az ordókat; pedig semmit sem
csinált egyebet, mint muzsikált.
– Pedig muzsikálni mink is tudunk, ugy-e bár fetterkém? mondá erre
Mikuláj úr, a járásbiró.
Mely tréfás maliciára Lebegut úr jóakaró nehezteléssel mondá,
mutatóujját szája elé téve:
– Ssssss! Csitt! Szót se arról. Az aranjuezi szép napoknak vége.
A rossznyelvű hír ugyanis azt regélte Lebegut úrról, hogy egyszer
valamikor kintornázással szolgálta a közügyet. De ez rágalom! Az
klarinét volt. S az is nagyon régen volt. (Aztán az akasztott ember
házában nem kell kötélről beszélni! A házi asszony is énekesnő volt,
hajdan.)
– No nézd ezt a gonosztevőt! Hogy itthon találja magát! Mondá Simon
Lebegut úrhoz fordulva.
– Gonosztevőt? Kérdezé az nagyra meresztve a szemeit, nem tudta, a «sok»
közül melyiket érti.
– Hát én előttem minden poéta, művész, színész, kihallgatás nélkül
gonosztevő. Ez is az.
– Csak egy mentő körülmény van a számára: a szép asszony.
– S ez a ficzkó épen azt hagyta otthon. (Ez volt a gonosz tett a
kegyelmes úr előtt.)
Lebegut úr ugyan behuzta az összeszorított ajkát, hogy ki ne mondják, a
mit az Arankára sandító szemei beszélnek: «én ezt a másik szép asszonyt
értettem.»
Simon meg is interpellálta e miatt Palit.
– Ön nem hozta el magával a szép nejét.
– Bocsánatot kell miatta kérnem. Ő a gyermekeivel van elfoglalva.
– Külföldön magával hordta ön a társaságba. Sokat olvastunk a lapokban
az «indian beauty»-ról. Itt is szivesen lett volna látva.
– Köszönöm a nagy kegyet. Más országban magammal vihetem a nőmet; ott
megszokták az exotikus idegen arczszínt, nálunk az föltünik. Aztán
külföldön az én asszonyom néma; de itthon megjön a szava s az ő naiv
beszéde kirí a művelt társaság hangjából.
(Ebben a czigányban egy diplomata veszett el! mondá magában a kegyelmes
úr.)
Barkó Pali a háziasszony első fölkérésére elővette a hegedűjét s minden
művészi mórikálás (fakszli) nélkül eljátszotta egyikét Beethoven
legnehezebb műveinek.
Általános taps fogadta a játékát.
Csupa műértő közönség volt jelen (Balambér kivételével) s mindenki el
volt ragadtatva a precziz művészi előadás által.
– Különösen a piánói voltak remekek! magyarázá Lebegut úr (szakértő) a
társaságnak.
Fruzina asszony is el volt ragadtatva. Ő a szemeivel hallgatta a játékot
s nagy volt az élvezete.
Az első darab után még egy másodikat is játszott Pali. Valami
Schubert-félét.
Akkor aztán a hölgytársaság lefoglalta magának a művészt.
Aranka csupa elektromosság volt, mikor Palihoz beszélt.
– Önből egész mithoszi alakot csinált a hir. Európai körútja valóságos
diadalút volt. Mért nem engedi az itthoni közönségnek is, hogy
művészetében gyönyörködhessék? Mért nem ád nyilvános hangversenyt?
– Annak igen egyszerű az oka, kegyelmes asszonyom. A mi a külföldön nagy
hatást tesz, az itthon megszokott dolog. Hegedűművészt százszorta
jobbakat hallottak nálamnál a külföld nagy városaiban. A hol egy Ole
Bull, egy Vieuxtemps remekelt, ott egy olyan hegedüjátszó, mint én, csak
kontárkodik. De a mi a külföldi közönséget részemre hajtá, az volt
bennem épen a czigány. Beethovent, Paganinit akárhányan jobban tudják
előadni, mint én. Hanem aztán, mikor a hazai dalokra kerül a sor, mikor
neki ereszthetem a nyirettyűmet, ahogy az Isten tudnom adta; mikor
elfelejtem azt, hogy művész vagyok, csak azt tudom, hogy czigány vagyok:
nem látom többé a fényes közönséget, csak az erdők bokrait magam előtt;
nem hallom a kisérő zenét, nem a tetszés moraját, csak a vadludak
kiáltásait, a nád zizegését magam körül: akkor vagyok igazán a magamé.
Ez volt az, a miért a külföldön úgy szerettek.
– Idehaza ez mind megszokott mulatság, veté oda a zenész.
– Sőt valljuk meg, hogy megtiltott mulatság. Mondá Aranka.
Ez nehéz mondás volt, oly nehéz, hogy a reporter tárczájába jegyzé.
A vendégkoszoruban már nem csak hivatalnokok voltak, lassankint olyan
elemek is összegyültek, a mik politikával nem foglalkoznak: becsületes
katonatisztek, független polgárok, a kik magukban eleget zúgolódtak a
kegyelmes úr rendszabályai miatt. Kicsinykedés a rendszere. Beavatkozik
a nemzeti viseletekbe, szokásokba, dalokba, azokat üldözi makacsul.
S az a szó, a mit Aranka kimondott, ennek a kisszerű zsarnokoskodásnak
az elitélése volt.
De azért senki sem merte e fölötti tetszését elárulni, mert hátha a
kegyelmes asszony csak agent provokateur?
Csak a művész kapott rajta. Az ilyen művész örökké gyermek marad s a
gyermekek a legbátrabb szókimondók.
– Tehát kegyelmes asszonyom maga tudja legjobban, hogy miért nem lehet
nekem «itthon» hangversenyt adnom. Úgy vagyok, mint a Babylonba vitt
zsidók: «Hegedünket függesztettük fűzfákra.»
– Majd máskép lesz az rövid időn! mondá Aranka, úgy, hogy a körülállók
mind hallhatták.
Ez meg épen orákulumszerű volt.
Keleten kitört a háború, egyfelől az oroszok, másfelől a törökök,
angolok, francziák között. Az esélyek Ausztriát is fenyegették. Lehetett
várni valami üdvös fordulatot.
A muzsikusnak természetesen nem itt járt az esze. Ő csak a maga
művészetével volt elfoglalva.
Aranka azt kérdezé tőle, hogy nem fog-e egyet azokból a hazai darabokból
is eljátszani, a mikkel a külföldi közönség tetszését megnyerte?
– Nem tudom. Ah, az egészen más! Nem vagyok képes azt a csodaérzést
visszaidézni magamba, mely a külföldön megszállt, mikor játszani
kezdtem. Mikor magam előtt láttam egy ismeretlen idegen közönséget, első
sorban ugyanazon fényes katonai egyenruhák viselőit, a kik mint
diadalmas ellenség vonultak végig a hazámon, a szivem elfogódott; alig
tudtam játszani. A bekövetkező tapsról észrevettem, hogy az csak csinált
tetszésnyilvánítás. A műértő közönség hideg maradt. Legjobban érti azt a
művész maga. Hanem aztán mikor a nemzeti dallamokra került a sor, mikor
rázendítettem a Bihari «Kesergőjét», a fia fölötti rekviemét s aztán
azokat a pusztai dalokat, a miknek kesergő melodiáiban egy nemzetnek sok
százados szenvedése beszél, a mikben megelevenülnek azok a szóval ki nem
fejezhető ábrándozások: akkor egyszerre átváltozott a közönség
ábrázatja. Az ellenséges arczok rokonszenves mosolyra derültek. Az
idegenkedés felhője alól egyszerre kitört a testvériség sugára. Hisz a
magyar népdal panaszhangja úgy összetalál az orosz népzene mélabús
dallamával. Az egész közönség egyszerre fölmelegedett. A fényes
egyenruhák, a gyémántos hölgyalakok oda nyomultak közelembe.
Most már csakugyan az egész társaság oda csoportosult a művész körül.
Rendkivüli eset az, hogy egy czigány szónoklatot tartson. Nincs
természetében az ékesen szólás. S az arcza is egészen átváltozott.
Elhagyta az a czigány egykedvüség. Megjelent rajta a lélek. A szót
kisérte a kifejezés. Olyannak látta őt e perczben Aranka, a milyennek
óhajtotta egykor látni: átmelegülve indulattól, szenvedélytől. Mikor
arra kérte, hogy vigye el magával s tartsa meg a maga bolondjának!
Pali nem vette észre, hogy az «urak» is hallgatnak rá. Simon különösen
figyelmére méltatá a rajongót. Ő csak mondta tovább. Bolond fiú! A
helyett, hogy hegedült volna, a miért idehitták, deklamált, a mi nem
szabad (egy jól rendezett társadalomban). Kivált czigánynak! Hogy egy
czigány, úri társaság előtt, fenhangon beszéljen a maga élményeiről, ez
olyan bizarr gondolat, a mit nem volna tanácsos szinpadon bemutatni,
mert kifütyölnék érte a czigányt is meg a szerzőt is.
Hát hiszen még megkaphatják azt itt is.
A tetszésmorajtól elkapatva folytatá a muzsikus:
– Én pedig, mintha csak annak az egy szál betyárnak muzsikálnék ott a
csárdában, a ki közbedudolja a szomorú nóta még szomorúbb versét, úgy
folytattam egyik népdalt a másik után. A hegedü sírt a kezemben s a kik
hallgatták, azoknak a szeme is megtelt könynyel. Olyan pillantások
voltak ezek, a mikben lehetővé lesz, hogy két ellenséges nemzet egymás
keblére borul s testvérnek ismeri föl egymást. Ilyenkor a diadal mámora
állta el minden idegeimet. Nagyobbnak éreztem magamat a hadverő
vitézeknél. Nem az én győzelmem, nem az én érdemem volt az, hanem ezeké
a daloké, ha egy ily pillanatban a tündérszép hölgyek a nyakamba
borultak és megöleltek. Én csak a hegedüm hurjaiban éltem. Az én
nótáimat csókolták azok meg, nem az én orczámat.
A hallgatóság tapsolt.
És akkor az a hallatlan eset történt, hogy a házi asszonyság, (az
excellencziás asszony!) odalépett a művészhez elragadtatva, átölelte
annak a fejét és megcsókolta az ajkát.
A férfisereg tapsolt.
A példa ragadós, kivált ha őrültség van benne. A többi hölgyek is sorba
csókolták a művészt; még Fruzina asszony is.
– De már ez több az elégnél, fakadt ki Simon báró.
– Az én feleségem is megcsókolta, is megcsókolta! az exaltáczió nagy,
táczió nagy! Mitigálta az esetet Lebegut úr.
– De én kikérem magamnak az ilyen exaltácziókat.
S azzal odament Arankához, majd föltaszítva a komornyikot, a ki ezüst
tálczán hordott körül limonádét és barbarászt a vendégek között:
– Ez nagy önfeledkezés volt öntől, báróné! sugá hevesen Aranka fülébe
Simon.
– Micsoda?
– Megcsókolni a czigányzenészt.
– Ez csak muzsacsók volt.
– Az egész társaság előtt.
– Épen az adja neki a magasabb ihletet.
– Eh! Ihlet ide, ihlet oda! ön engem a saját házamnál nevetségessé tesz!
– Jobb lenne, ha a házán kivül tenném azzá?
– Nincs szó semmi szentimentális kitörésekről. Mondá Simon,
visszavonulva inggallérja sánczába. Nekem egyik czigány csak olyan, mint
a másik. Elhuzatom vele a magam nótáját, kifizetem s odább mehet. De
nyilvános kharakteremben nem hagyom magam kompromittálni. Az én házamnál
se művész, se czigány holmi zenére tett pronunciamentókat nem fog
elhegedülni, a mikben egy nemzet sok százados fájdalmai vannak
elsiratva.
– Ha ez az ön háza, akkor csakugyan ön parancsol itt.
– Azt majd meg fogom mutatni!
Ez alatt a vendégek egy része körülfogta Palit az unszolásával, hogy
bocsássa közre egyikét azoknak a csodatevő szép daloknak: a Bihari
«Kesergőjét», vagy az «Alföldi halászlegényt».
A czigánynak azonban, bár a politikához semmi érzéke nincsen, de van
valami helyes ösztöne, mint a macskának. Pali azt a mentséget találta
ki, hogy a magyar népdalhoz okvetlenül kell valami kiséret, azokat egy
szál hegedü nem adhatja méltó módon elé.
Vesztére ott volt a reporter. A mint Ollósi úr meghallá, hogy
zenekiséret kell, nem várt utasítást, vágtatott le a szomszéd kávéházba,
ott nyekgette a Vagabundenpolkát a Csicsa a pasasérok mulattatására. Egy
kontrást, meg egy klarinétost kisajátított közülök; útközben kapott egy
szóló czimbalmost is s azokat elkalauzolta a főúri palotába. A díszterem
előtti szobában el is helyezkedének.
Ezalatt Lebegut is szakértő eszmecserébe bocsátkozott Palival az igazi
straduárió ismertető jelei fölött, a milyennek állítá Pali a maga
hegedüjét, a mit Lebegut úr erélyesen kétségbe vont. Majd összekaptak
rajta.
Simon szétválasztotta őket s azután a fortepiánóhoz szorítá a
zeneművészt.
– Kedves művész úr. Bátor vagyok önt figyelmeztetni, mint házi gazda,
hogy itt, ebben a teremben, az úgy nevezett «nemzeti melodiát»
elzengedeztetni nem összeegyeztethető az én hivatalos állásommal.
– Excellencziád szava nekem parancsolat. Mondá Pali s azzal nyugodtan
visszatette a hegedüjét a tokjába.
Aranka észrevette ezt, talán mások is. Odasietett hozzájuk.
– Uram! ne sokirozza ön az egész társaságot! sugá a férjének.
– Akkor a társaság fog sokirozni engem.
– Mindenki kiván egy nemzeti dalt hallani.
– Akkor húzzon nekik egy battuté-t.[4]
Férj és feleség között az ingerültség a kritikus pontig hágott, a midőn
az oldalajtó felnyilt s egyszerre csak berohant rajta az özvegy báróné,
még pedig oly heves, szeleburdi módon, mely se ismert jelleméhez, se
tiszteletre méltó életkorához épen nem illett.
Odafutott egyenesen a fia és menye közé. Egész díszbe volt öltözve,
lilaszin selyemruhában, strucztollakkal a fején.
Tele torokkal kiáltott:
– Ah! A fiam! A fiam!
Mindenki meg volt lepetve, mind a megjelenés módja, mind a szokatlan
kiáltások által, de legjobban a házi úr.
– Nos! Mi az? Grófnő! Micsoda sczéna ez megint? Így kell ajtóstól
berohanni a terembe?
Anna elragadtatással, gyöngédséggel rebegé:
– Isten Atyám! Ah, a fiam!
Simon báró azt hitte, hogy róla beszél.
– No hát mi baja van «velem» mamám? Ön is beleavatkozik ebbe az
izetlenkedésbe? Pártolja a menye kapriczait?
Simon báró azt hitte, hogy még mindig a nemzeti nótákról van szó.
Anna grófné a fejét rázta erre.
– Ah nem! Mit tudom én? A fiam érkezett meg! Most láttam őt az ablakon
át, a mint a kocsiból leszállt.
– Micsoda fia? kérdé elbámulva Simon.
Anna hevesen mondá:
– Hiszen csak… (Akkor vette észre magát.) Ő az! Ő! A Zoltán fiam!
Simon bárónak szeme-szája elmeredt.
– Bárdy Zoltán? Hisz az lehetetlen.
– De hallom jönni már. Ismerem a lépéseit. Itt jön.
Azzal az ajtóhoz futott, taszigálva mindenkit maga elől, a kit utjában
talált.
A társaság is mind oda figyelt már.
S a feltárt ajtóban csakugyan a Bárdy Zoltán alakja jelent meg,
ugyanabban a drapszin kurta kabátban, melynek hat zsebje volt elől, a
minőben őt megszokták látni. Csak a szakálla meg a bajusza volt kurtára
nyirva, egyebe mind megvolt.
A mint az ajtóban összetalálkozott az anyjával, hevesen összeölelkeztek,
egymást úgy átkarolták, mintha soha el nem akarnák ereszteni. Érteni se
lehetett, hogy mit beszélnek egymáshoz.
Zoltán mögött pedig ott állt egy ismeretes alak, a János hajdú, a kit
innen a kegyelmes úr elkergetett. Most is csak olyan keményre volt
kifenve a szürke bajusza, mint elébb; egy kis úti bőröndöt tartott a
kezében.
– Hát ez kiszabadult? kérdezé Lebegut úr Simon bárótól.
– Az ördögök keveredtek ebbe a játékba, dörmögé Simon.
Anna két keze közé fogta a fia arczát.
– Szabad vagy?
– Látod, hogy szabad vagyok.
– Nem üldöznek?
– Hiszen nem szökve jöttem. Itt az utilevelem.
– Hadd lássam az arczod. Nem vagy sápadt a börtönlégtől.
– Dehogy vagyok. Soha sem volt olyan jó dolgom, mint ott a várban.
– Hát nem voltál sötét börtönbe zárva?
– Szabadon jártam-keltem az egész várban. Alig győztem a vizitezést a
tiszt úraknál. Üres óráimban a térparancsnokkal piketiroztam.
– S én azt hittem, te éhezel, nyomorogsz.
– Arról meg szó sem lehet. Hisz egy államfogolynak harmincz forintja jár
egy hóra. De én azt sem tudtam mire elkölteni a nagy vendégszeretet
miatt; az ordinánczomnak adtam. De hiszen mindezt megirtam neked. Minden
héten irtam egy hosszú levelet.
– Soha sem kaptam egyet is.
– Valami autogramm gyűjtő tán megtartogatta útközben.
Zoltán kegyes hazugságokkal tartotta az anyját.
Hanem az anyát nem olyan könnyü rászedni.
Egyszer csak rátalált valamire, a mig a fiának a kezét simogatta.
– Hát ez itt! Itt? Ez itt nem a bilincstörés helye? A láncz nyoma.
Milyen az anyának a szeme!
Zoltán felkaczagott.
– Hahaha? Láncz? Bilincs? Hát ki beszélt erről? Volt eszemben ilyennel
muzsikálni! Egy kis horzsolás az egész. Az úton feldültem a szekérrel.
Ezzel a kis bőrfeltöréssel menekültem.
– De te lánczra voltál elitélve.
– Az csak frázis! Hivatalos formaság! De apropó «láncz!» Kérlek Jánosom!
(Látod, az öreg is velem volt egész idő alatt.) Hozd ide azt az úti
bőröndöt.
A János előre jött a kézi bőrönddel.
Zoltán hirtelen odasugott neki:
– Egy szót se arról, a mi velem történt! Anyám meg ne tudja! Aztán
fenhangon mondta: Nyisd fel azt a bőröndöt.
A míg a János azzal bajlódott, Zoltán megpillantá Palit a sokaság
között. A többit is látta; de ez tetszett meg neki legjobban. Megfogta a
kezét, megölelte.
– Ah! Te is megérkeztél, kedves Palim? olvastam a nagy diadalútadról.
Minden járásodat tudom a hirlapokból. Hát a kis feleséged? Az én kis
komámasszonyom? Csodálkozol ugy-e, hogy így nevezem. Mindenről jól
értesültem. A tiszttartóm tudósított, hogy két fiad született s én
rendelkeztem, hogy irjanak be keresztapának. Holnap meglátogatom a
keresztfiaimat. Saját házadban lakol ugy-e? Azt is tudom.
A János ezalatt felcsatolta a szíjakat, kinyitotta a bőröndöt.
Zoltán két kis csinos bőrtokocskát vett ki belőle.
– No most, kérlek, Jánosom, zárd be megint, aztán vidd át a
hálószobámba. Készítsd el a fekhelyemet: korán aludni megyek. Tudod?
Csak a tábori ágyamat kell rendbe hoznod, a medvebőr takaróval. Én azon
tudok csak jól aludni.
János elment a bőrönddel.
A vendégek hüledezve néztek egymás szeme közé.
Lebegut úr naiv maliciával mondá Mikuláj úrnak.
– Hogy parancsolgat ez itt, mintha csak a saját házában volna.
Simon báró ingerülten rágta a körmeit.
Mi lesz ebből? Két házigazda van ennél a háznál? Melyik lesz az igazi?
Zoltán felnyitotta az egyik tokocskát s kivett belőle egy
elefántcsontból lánczformára faragott kösöntyüt.
– Nézd, kedves jó anyám. Fogságom ideje alatt megtanultam faragni. Még
ez a nyereségem is volt. Neked készítettem ezt, a távollét emlékéül.
Annának könnyek ragyogtak a szemeiben.
– Oh édes jó fiam! Ez lesz nekem az olvasóm. Ezen imádkozom a mig csak
élek.
Azzal a másik tokot nyitotta fel Zoltán s abból is egy olyanforma
rabmunka kösöntyüt vett elő:
– Ezt a másik kösöntyü lánczot pedig az én kedves sógorasszonyom számára
készítém. Kedves Aranka! Légy kegyes ezt elfogadni tőlem és viselni s
emlékezzél meg rólam annyiszor, a hányszor én te rólad, a míg ezt
kifaragtam.
S a míg a csontlánczot Aranka kézcsuklójára felcsatolta, folyvást a
szemébe nézett a nőnek s ebben a nézésben volt elmondva a vád és az
itélet.
Aranka remegve engedé a csontkarpereczet felcsatoltatni. Egyszinü arcza
még halaványabb lett, szemei kisértetlátó félelemmel néztek Zoltán
szemeibe.
– Viselni fogom. Rebegé halkan.
Csak egy szemrehányó szó, egy haragos szemvillanás kellett volna Zoltán
részéről, hogy a hölgy fölsikoltson és elfusson a teremből; de a gróf
egyszerre szerepet változtatott.
Aranka mellett állt Lebegut úr, ahhoz fordult jovialis kedélylyel.
– Ah, drága jó megyefőnök úr! mennyire örvendek, hogy önt itt láthatom.
S kezet nyujtott neki.
A módos emberke nagy örömmel ragadta meg Zoltán kezét s magasra
emelkedett a sarkairól.
– De én még jobban örvendek, biz Isten örvendek, hogy önt «itten»
láthatom, itten láthatom. Másodszor is mondom, hogy örvendek. A
feleségem magán kivül van örömében.
Fruzina asszony nevetett! Annyira extaziálva volt.
Anna grófnő meglepetve nézte e jelenetet, melynek minden mozzanata
titkokat árult el az «édes anya» fürkésző szemei előtt.