protektorát. S egyuttal egymásra uszította a két rivalist. Hát a szegény
tollvitéznek ez a sportja. Egyik emberrel a másikra vadásztatni. Mikor
azok egymásba beleharapnak: az neki pokoli gyönyörüség.
«Panem et circenses.»
Azok adják neki a panem; ő meg azoknak a circensest.
Aranka még mélyen aludt a féloldali fejfájás után, a midőn Simon báró
elment a Durchlauchtnál tiszteletét tenni.
Vártak reá. A legbelső kihallgató szobába vezették.
Simon báró nagy emfázissal adta elő a példátlan botrány történetét, mely
Zoltán gróf megérkeztétől az ő eltávoztáig és még azután is végbement,
különösen kiemelte azt a minden discziplinát halomra döntő perfid és
frivol magaviseletet, a mit Lebegut és a többi hivatalnokok (inclusive
rendőrfőnök) ez alkalommal tanusítottak.
Az ilyen dolgokban a Durchlaucht máskor nem igen szokta érteni a tréfát.
Ezuttal azonban, Simon báró nagy megütközésére, egészen hidegen hagyta a
vehemens előterjesztés.
– De leginkább az a Lebegut!
– Hm, hm. Dünnyögött a teljhatalmas ur. Ez a bon homme nem hiába kapott
már annyi hivatalos orrot, de ugyan átkozottul jó szaglása van.
(Már ennek is jó szaglása van?)
– Gondolja csak, édes báró, ez a pánnsábel ember egészen korrekt
cselekedett, mielőtt az utasítást megkapta volna. Oda fenn egészen
megforditották az eddigi rendszert. A hivatalnokoknak utasításul van
adva, hogy igyekezzenek a társasággal magukat amalgamázni, járjanak el a
mulatságokba, tánczoljanak, igyanak és muzsikáltassák magukat, ugy a
hogy e tájon szokás.
– Hogyan? Hát engedni fogunk a magyarok kivánságainak?
– Arról szó sincs. De meg akarjuk tudni, hogy mit építenek? Be akarunk
látni a fellegvárak architekturájába. Gondolja ön csak, most jöttek rá
odafenn, hogy nem az a 341. 990 ember csinálja az országfelforgatást, a
kiket a mi zsandárjaink összefogdostak, hanem az a százhuszonhat ember,
a kit most odafenn «Umsturczpartáj»-nak neveznek.
– Hát nem tudják azokat is a többiek közé felfüzni?
– Nem lehet. Csupa herczeg, gróf, báró, marquis és nagykereskedő, élükön
az esztergomi herczegprimással, a kalocsai érsekkel és több püspökkel.
Csupa kifogáson fölül álló nagybirtokos urak. Hajdan ó konzervativeknek
nevezték őket, nagyrészt az udvarnál megöregedett mágnások. Ma ezek a
legnépszerűbb emberek Magyarországon. Az emigránsoktul nem fél senki.
Hanem mikor ezeket említik, csakugy reszket a fehér pantalló a
miniszterek inán. Most is azt találták ki, hogy ezt a «bagázst»
kontrakarirozni kell.
– Ugyan miként?
– El kell a kezükről liczitálni a népszerűséget.
– Nekünk? A hivatalnok ármádiának?
– Igen. Magyar ruhába fogtok bujni. Kaptok kucsmát kakastolltarajjal,
aranyzsinóros dolmányt, szük magyar nadrágot és sarkantyus csizmát.
Görbe kard egészíti ki az öltözetet.
– Lebegut Ottokár, magyar nadrágban! Azokkal a lőcslábaival.
– Vannak ügyes szabók, a kik a hiányzó lábikrákat pótolni tudják.
– A gönczöl szekérig fog felhangzani a hahota, a mi ezt a grand
maszkaradot követni fogja.
– Annál jobb. A kik nevetnek, azok jó emberek. – És azután a kaszinókba,
dalárdákba rendes tagokul beléptek, szinházba, konczertbe eljártok, a
feleségeitek a jótékony nőegyletben buzgón közreműködnek, a bálokban
tánczolnak, a hogy a lélegzetük birja. A czigányzenét különösen
szolgálatba veszitek.
Simon báró összecsapta a kezeit.
– És mindezt előre megérezte Lebegut Ottokár és az ő kollégái!
– A hogy a kutyák, macskák előre megérzik a földindulást. Lássa kedves
báró, önnek sem kellett volna elszaladni a Bárdy-házból, mikor az igazi
gazda megérkezett, hanem a nyakába borulni, összecsókolni és á-tú-pri
ott maradni vele együtt, ha már az intercalare alatt elfoglalta
rezidencziájául a bátyja házát.
– Soha! Az után az affront után, a mit rajtam elkövetett. Meggyalázni
nem engedem magamat még az anyám fiának sem!
– Azt már helyeslem.
– Engem az az ember nevetségessé tett a hivatalnokaim előtt.
– Az igaz. Borért küldeni a kerületi főnököt!
– Én ezért megtorlást követelek.
– Nagyon helyes. Ha megtisztel azzal a báró úr, hogy én szerezzek önnek
elégtételt…
– Lenne olyan kegyes a Durchlauht?
– Kétségkivül. Rangbeli emberek ilyesmire kötelezve vannak egymás iránt.
Már most az én kezemben van a dolog. A gróf urral én végzek. Ne
beszéljünk erről ma többet. – Van önnek már új szállása?
– Azt nem lehet ilyen kis városban olyan hirtelen találni.
– Vegye át az én szállásomat. Ez ugy is üresen marad.
Simon báró nagyot bámult.
– Üresen marad? hebegé.
– Igen. Én holnap délután költözöm a csehországi birtokomba.
– És nem jön hozzánk többé vissza?
– Soha! – Mert én szeretem a komédiát nagyon, – de csak nézni, –
játszani benne semmi kedvem. A revoár kedves báró! Aztán ne felejtse el
a tisztelt nejét beiratni a jótékony nőegyletbe, mint alapitó tagot. A
szükséges költségekre keze ügyében lesz egy megfelelő
dispozicziónszfond.
Végül még az utolsó kézszorításnál azt igérte a magas úr Simon bárónak,
hogy pontban tizenkét órakor meg fogja látogatni, nem a hivatalos
helyiségben, hanem a szállásán, a vendéglőben: tartózkodjék otthon.
IX. FEJEZET. A FÉNYES ELÉGTÉTEL.
Simon báró sietett vissza a vendéglőbe.
Csak utközben jutott eszébe, hogy arról az impertinens paskvillról el is
felejtett panaszt tenni a Durchlauchtnál.
Erről aztán eszébe juttott a felesége.
Nem ment ki a fejéből az a szeg, a mit Ollósi belevert.
Az asszony szereti a pikáns élvezeteket s mi lehetne pikánsabb mulatság,
mint a magas állásu férjet gunyversekkel feldühíteni s aztán
gyönyörködni benne, hogy szaladgál az előre-hátra, a szerzőt keresve,
hasonlatosan ahhoz a játékhoz, a midőn egy még be nem avatott embernek
meg kell találni a tollsipot, a mit a háta mögött megfujnak, azt pedig
sehol sem kaphatja meg, mert a hátára van tüzve czérnaszálra.
A vendéglőbe érkezve, alig tudott belépni a saját szobájába a sok
bőröndtől.
Aranka elhozhatta a Bárdy-palotából az összes garderóbját s minden
czók-mók ott volt szétrakva székekre, pamlagokra.
Természetes, a tegnapi kivágott derekú bálruhában csak nem járhatott
nappal.
Pedig nincs rettenetesebb jelenség a világon, mint egy asszony, mikor
garderóbot pakol. Hát még «ilyen» körülmények között. Rosszabb ez a
hajótörésnél.
Simon ügyesen kerülte meg a veszedelmes pozicziót.
– Van már szállásunk, kedvesem. Pompás, nagyszerű. Ezen kezdé. Ne pakolj
itt ki, egyenesen oda költözhetünk már holnap.
Arankának be volt kötve a feje tarka selyem kendővel, de csak hátul,
elől szabadon repkedtek a szétzilált hajfürtjei. Olyan volt mint egy
gyönyörűséges szép Meduza.
– Ugyan miféle szállás lehet az? kérdezte boszús fitymálással.
– Nyolcz szoba és szalon, erkélylyel a piaczra, istállóval,
kocsiszinnel. Teljesen bebutorozva, damaszt garnitura, tapéták, brokát
függönyök.
– Hisz az a kormányzó lakása!
– Ráismertél? Holnap oda költözünk át.
– Megőrült ön? Rikácsolt Aranka tiz körmét saskeselyű módra a fejéhez
kapva. (Most már tökéletes Meduza-fej volt.) Hát nem tudja ön, hogy
mennyi infámis pletykát csináltak én felőlem e miatt? S most czakumpakk
költözzünk oda?
Simon a két zsebébe dugta a kezeit s cynikus mosolylyal nézett Arankára:
Hát zsenirozzák magát ezek a pletykák? De nem mondta ki. Mást is tudott.
Úgy játszott a felesége kedélyén, mint a fuvolán. Kevés embernek van
megadva az a talentum, hogy az asszonya kedélyét hangszernek merje
használni.
– Légy nyugodt, kedvesem, a Durchlaucht még ma este kiköltözik a
szállásáról.
– A mi kedvünkért?
– Nem biz az, hanem azért, mert meghasonlott a miniszteriummal s itt
hagyja állását s haza megy az uradalmába.
– Végképen elmegy innen? rebegé Aranka, hüledező arczczal.
Aha! Most már más hangokat kezd adni a fuvola!
– Gondold csak, a kormány új kisérletet kezd meg a politikájában, a mi
az eddigi rendszertől homlokegyenest eltér s mégis ugyanazon czélhoz
akar vezetni. A hivatalnokok mind magyar ruhát kapnak. Képzeld Lebegut
urat Balambér kostümjében! Kakastollas kucsma, görbe kard, zöld zsinoros
nadrág, sarkantyús csizma.
A fuvolával sikerült kaczajhangot adatni, Aranka kénytelen volt
elnevetni magát annál a gondolatnál, hogy a jámbor emberke ezentúl
Tuhutumnak lesz fölteremtettézve. Kolosszális tréfa volt, akárkinek a
fejében született!
– Mi pedig ezentúl minden nyilvános mulatságban részt veszünk, bálokba
járunk. Te mint alapító tag fogsz belépni a jótékony nőegyletbe s még
úgy fordulhat, hogy megválasztanak elnöknőnek.
Ez ismét új hatást keltett. Aranka ambicziója lett egyszerre
felhizlalva.
– Szónoklatokat fogsz tartani és adod a honleányt.
Ez! Ez volt az ő utópiája.
– Azért a henczegésért pedig, a mit Zoltán gróf mindkettőnkkel
elkövetett, majd fog bátyámuram olyan visszatorlást kapni, hogy
megemlegeti. A Durchlaucht megigérte, hogy fényes elégtételt fog nekünk
szerezni.
A szép asszony arczán most a haragos dölyf indulatja vette át az
uralmat. A kendőt letépte a fejéről. A fejét megrázta, dús haja úgy
repkedett, mint a szilaj paripa sörénye. «Ezt el is vártam!» dörmögé a
fogai közül.
– Délben meg fog bennünket látogatni a Durchlaucht.
– Itten?
– Hát hol? Pur prándr konzsé. Holnap utazik.
Ez megint új trillát adott. Aranka egyszerre elfelejtett haragot,
fejfájást. Csupa elevenség lett. Ez a szó: «látogató jön», minden
hadállást megváltoztat. Rögtön csengetett a szobaleánynak s miután az
késedelmeskedék, ráfanyalodott, hogy maga kezdje el a haját rendbehozni,
leült a tükör elé. Egészen meg volt szelidítve. Simonnak megengedé, hogy
apró szolgálatokat tegyen a toiletje körül. Nem is volt már szükség a
szobaleányra. Beszélni akart a férjével.
– Miféle megtorlást adhat nekünk Bárdi ellen a herczeg?
– Hát neki sokféle eszköz áll a rendelkezésére. Én sejtem, hogy mit fog
tenni, mert egyszer már említette s bátyámuramnak ez lesz a
legkeservesebb. Internálni fogják őt Csaszlauba. Kétségtelen!
– Ah! Egy csehországi kis városba! De hát lehet az?
– Ha lehetett egy magyar regényirót Budweisba internálni, miért ne
lehetne egy magyar mágnást is. A regényiró nem vétett semmit, csakhogy
épen nem tetszett az ábrázatja a rendőrfőnöknek.
– No ez nem csak nekünk volna fényes elégtétel, de igen ügyes sakkhuzás.
– Emlékezetébe fogom hozni a Durchlauchtnak, ha elfelejtette volna.
– Te ne hozd elő. Majd elmondom én neki.
Aranka egészen visszanyerte azt a hangulatát, a miben a valódi belső
világába engedett látni. Itt volt a kedvező alkalom egy véletlen
Ku-dő-Zsárnák-kal[5] elesésre birni az «ellenséget». Simon csak előhuzta
a zsebéből azt a bizonyos paskvillt s oda tette Aranka tükörasztalára.
– Egy kis mulatságot is hoztam magának. Tessék kedveském. Olvassa el.
«Estély a kegyelmes úrnál.» Al freskó! Nagyon elmés!
Aranka épen akkor tűzte fel a kontyát a fejére, hímzett pongyolájának a
bő ujjai, gyönyörű fényes karjairól, egész a hónaljáig csúsztak alá.
Mikor meglátta a nyomtatott verset, elnevette magát. És nevetés közben
oda nézett Simon szemébe. (Ejh, de pokoli szép volt, mikor így egyszerre
nevetett is, fürkészett is.)
– Mit olvasnék rajta? Hisz én magam irtam.
Simon báró csak elámult.
Aranka pedig tovább nevetett.
– Hát ön még nem jött rá, hogy ezeket a gúnyverseket én magam irom? Azt
akarom, hogy mérgelődjék egy kicsit, különben elhizik s olyan lesz, mint
Balambér bácsi.
Simon báró már most igazán nem tudta, hogy ki irja hát ezeket a
paskvillokat. Mert hogy ezek a szépséges piros ajkak nem arra a czélra
lettek formálva, hogy valaha igazat mondjanak, azt tapasztalatból
tudhatá.
Sokkal több inquizitori szellem volt benne, mint hogy az ilyen nevető
arcz vallomását készpénznek vegye. Az igazi «ludas» tagad! A vétekben
tudós gonosztevőnek a vád hallására egyszerre megnyúlik az arcza, a
szemeit fölfelé forgatja, szent pofákat vág és könyeket csorgat. Másfelé
kell nyomozni!
Simon báró aztán megemlékezett a várt magas látogatásról. Rögtön hivatta
az oteljét,[6] tudatta vele a krónikába való eseményt, hogy a
Durchlaucht ma délben a vendéglőt meg fogja tisztelni magas
látogatásával. A pinczérek frakkot, fehér kravátlit öltsenek, a
vendéglős maga plén parád a lépcsőházban álljon, a lépcsőkanyarulatoknál
thújákkal és tarkalevelű kecskerágóval rakják meg a szögleteket, a mi
csak szőnyeg van, mind függeszszék ki az ablakokba. Az asztalra egy nagy
georgina bukétot hozzanak s egy palaczk zöld sartrőzt[7] szerváljanak
föl, ez az «ő» kedvencz likőrje.
Pontban a déli harangszóra begördült a kapu alá a nagy úr landauere.
Rangjához illő czeremoniával lett fogadva.
Legelőször is a kegyelmes asszonynál tette búcsúlátogatását.
Simon báró egyedül hagyta őket, ő a saját szobájában várakozott.
A Durchlauchtnak titkos utasításai lehettek az asszonysághoz, a kire
nevezetes szerep bizatott jövendőre, s ezzel együtt jár a titkos
pénzalapnak a megjelölése is, mely a reprezentaczionalis költségeket
fedezze. Erről még a kerületi főnöknek sem szükség tudni.
Arankának nem volt szükség azt a kényes kérdést előhozni a főúr előtt.
(Zoltán gróf ügyét.) Ő maga említette fel. Teljes elégtétel fog adatni,
úgy a hogy azt Simon báró maga kivánta.
Azzal végződött a búcsúzás, a nagy úr áttette látogatása szinhelyét
Simon báróhoz.
A mint egyedül voltak, mindjárt az első pohár sartrőz után belépett a
fényes úr in mediász resz.
– Minden rendben van. Magam voltam Bárdy Zoltán grófnál!
– Durchlaucht maga ment a grófhoz? kérdé elbámulva Simon báró.
– Természetesen. Ilyen afér[8] esetében nem hivathatom oda a grófot
magamhoz. A gróf elismerte a megbántás szándékosságát s nem habozott
azonnal elfogadni az elégtételadást. Holnap reggel hét órakor fognak
önök a katonai lovagköröndben verekedni.
– Verekedni? hebegé Simon báró s egyszerre fél fejjel kisebb lett, a
térdei megroskadtak alatta.
– Igen. Kardra. Én a kardot választottam. A pisztolypárbajt azért nem
ajánlom, mert ha egyik önök közül a másikat le találná durrantani, majd
csinálnának ebből a londoni lapok megint nagy czettermordjót, ha pedig
mind a ketten a levegőbe lőnének, akkor meg a berlini Kladderadatsch
figurázná ki a spiegelfekterájt. A kardpárbajnál azonban okvetlenül kell
valami eredménynek lenni.
Ez mind helyes nézet úgy általánosságban, de Simon bárónak esze ágában
sem volt ehhez a neméhez folyamodni a megtorlásnak. Ő valami officziális
retorzióra gondolt.
A magas úr azonban tetőtől-talpig katona volt és gavallér, a ki hozzá
volt szokva, hogy a vérontást egészséges dietétikai rendszabálynak
tartsa és el nem képzelhette, hogy lehessen ember a világon, a ki
csiklandozást érez, ha a kard hegyével járnak a teste körül. Lenke Simon
pedig épen az az ember volt. A katonai nevelő-intézetből is azért
száműzték, mert nem tudta megszokni a hadakozást.
Talán volt is erről tudomása a magas úrnak, s eljárása nem volt ment
minden malicziától.
Még egy más nevezetes körülmény is közreműködhetett. Bécsben megsokalták
azt, hogy a «gentry» fiatalok a társas életben mindenféle legénykedéssel
infesztálják az új korszak férfiait: ennek csatányosan véget kellett
vetni. A-la Horáciusok és Kuráciusok. A tiszti kaszinó in korpore
provokálta a mágnási kaszinót án-blok. Sorshúzás útján választatott mind
a két részről három-három viador s azok karddal vivtak meg
pur-lonnör-düdrapó.[9]
És akkor is megesett, hogy az egymással összecsapó pár az életben
legjobb barátja, sőt rokona volt egymásnak.
Hát Lenke Simonnak is helyet kellett már egyszer állnia a zászló
becsületéért. Állásának a tekintélye, a presztizs követelte, hogy
személyes bátorságának eklatáns bizonyítványával tündököljön.
Aztán el sem lehetett tagadni az afrontot, mert az a fatalis paskvill
már közkézen forgott.
Simon bárónak azonban még is nagyon vásott a foga ettől az almától.
Inkább megalkudott volna a haragjával.
– Ő nekem testvérem, sóhajtá föl farizeusi fancsali képpel.
Ezzel feküdt aztán csak le tökéletesen a magas úr előtt. Ki ismét
sietett őt félreérteni. Magasztalni kezdte.
– Ez önnek épen a legnagyobb érdeme! Hogy a midőn kötelességét kell
teljesítenie, nem kérdi, hogy testvér, vagy jó barát áll-e előtte?
Lesujt rá! A kormányrendszerhez való hűség erősebb a vér hajlamainál.
Ennek köszönheti ön gyors emelkedését. Midőn kezében volt a veszélyes
összeesküvés fonala, nem kérdezte ön, hogy testvér-e az, a kinek nyakán
a hurok összehuzódik? Összehuzta! Derék tett volt. Az az ön bátyjának
életébe kerülhetett volna! De önnek drágább volt a rendszer, mint a
testvér feje. Az ilyen emberek termettek a kormányzásra.
Minden dicsérő szó olyan volt Simonnak, mint a skorpiócsipés! Úgy-e,
akkor nem dobbant meg a szive arra a szóra, hogy «testvér», mikor az ő
kezében volt a pallos, annak a kezén a bilincs, hanem most igyekszik
nemesen dobogni, mikor a bátyja kezében is aczél lesz, ki azzal nagyon
jól tud bánni.
– Mit fog mondani anyánk!
Ahá! Anyánk? most már az is eszünkbe jut!
– Nem tudhat meg semmit. Már elutazott a falusi kastélyba, a hol tiz
hónap óta nem volt.
Simonnak borzongás futott végig a hátán, a tiz hónap említésére.
A magas úr vette észre, hogy kivel van dolga. Biztatásra fogta a
beszédet.
– Hiszen bagatell az ilyen kis ránkontr. Nem megy ám élet-halálra, se
harczképtelenségig. Már megegyeztünk a gróf szekundánsával. Első vérre
megy a párbaj. Kivétetik a fejvágás, nyak- és hasvágás, meg a szúrás. A
vivók fejükre vastag nemez kalapot kapnak, nyakuk, altestük
befásliztatik, a jobb kezük csuklója selyem kendővel átköttetik, nem
lehet egyebet vágni, mint a mellet, kart vagy arczot. De hát mit
magyarázom én ezt önnek, a ki heidelbergi diák volt? azok egy «dummer
Junge» miatt is kiállnak a menszurába s büszkék a pofáikon rajzolt
sebhelyekre. Önnek is nagyon jól fog állni egy «smissz» a bal pofájára.
Ez is egy ajánlólevél lesz a magasabb körök előtt.
Még csak ez a biztatás kellett Simonnak! Egy smissz a balpofájára! Mikor
még azt sem szerette, ha borotválkozás közben megvágta a borbély. S
mikor egyszer a tollkéssel belevágott a kezébe, elájult bele.
De már ebből a fatalis állapotból nem lehetett kiszabadulni.
Ha valaki úgy a lelkébe nézhetett volna, aligha nem találta volna azt a
gondolatot benne, hogy jó volna innen végképen megszökni. Itt hagyni
hivatalt, feleséget, palotát, elfutni világgá s odaszegődni a sátorozó
czigányokhoz. Azoknak nem muszáj duellálni, ha valaki megsérti őket.
Ámde a magas úr ettől az órától kezdve ki nem bocsátá a keze közül
boldogtalan áldozatát. Vitte magával hol hivatalból, hol barátságból.
Egyszer a kurrens ügyekről kellett magát informáltatnia s az
ittmaradónak az aktákat átadni, rezignálni, kollaudálni, komputizálni
skontrálni, rekapitulálni. Aztán meg magánál tartotta a búcsúlakomára,
melyet a tisztikar számára rendezett a magas úr, ott neki is muszáj volt
mulatni. Toasztokat mondani. A bortól aztán megjött a bátorsága, kivált
a pezsgőtől. A pezsgő után következett a puncs, a puncs után a fekete
kávé, aztán meg a konyák,[10] úgy, hogy mire megvirradt, csak úgy
kóválygott a feje körül a világ.
Akkor aztán lefektették s aludt, mint egy darab fa. De nem sokáig
alhatott, mert fél hétkor fölczibálták, hogy keljen föl, itt az idő a
verekedésre.
Sehogy sem akarta megérteni. Nagy nehezen mégis lelket vertek bele, s
elvitték a katonai lovagló-iskoláig.
Ott levetkőztették szabályszerűleg s megcsinálták vele a
párbaj-toalettet.
Panaszkodott, hogy fázik.
Hanem aztán mikor meglátta a kardokat, akkor meg egyszerre elkezdett
izzadni.
Odanyomtak egyet a markába a kardok közül. (No csak bátran! sugá a
fülébe a magas úr, ki párbajsegédkezett mellette.)
Szemben állt vele Bárdy Zoltán, azzal a szelid mosolylyal az arczán, a
mivel egy erős ember szokott lenézni egy hányiveti gyerekre.
A jelt megadták az összecsapásra.
Simon báró a félelem vakmerőségével kezdett el csapkodni a kardjával
Zoltán felé. Az meg csak kommandirozta.
– Ne a kardomat ütögesd Simi, hanem ide vágj a vállamra. Lépj közelebb,
úgy nem érsz el.
Az lett belőle, hogy Simon kiejtette a kezéből a kardot.
Zoltán fölvette a kardot s visszaadta neki.
– Látod, izzad a tenyered. Kend meg jobban azzal a kolofoniummal. Aztán
a szemem közé nézz s jól kinyujtsd a karodat, mikor vágsz.
A hogy a vivómester oktatja a tanítványát.
Akkor aztán Simon is összeszedte magát. Elébb megivott egy pohár vizet.
Azután ismét hozzáfogott a nagy munkához. Akkorákat vágott Zoltán felé,
hogy ha az föl nem fogta a vágást, a kard hegye a padlóban állt meg.
Világosan észrevehették a segédek Zoltánnak azt a szándékát, hogy meg
akarja vágatni magát Simonnal. «Szegény fiúnak, egész életére lesz
dicsekedni valója, hogy a legjobb vivót megvághatta.»
Végre csakugyan siker koronázta az igyekezetét.
Akkorát vágott Zoltánnak a fedetlenül hagyott karjára, hogy a kardja
ketté törött bele. Természetesen a lapjával vágott. Hanem azért a tört
kard szilánkja mégis szakított akkora repedést a fölhámon, hogy a
becsület helyreállítására elégséges vér kiömölhessen rajta.
Mikor a kard ketté törött Simon kezében, akkor egyszerre halálsápadt
lett az ember, megijedt, hogy most a sebzett ellenfél kétfelé fogja
hasítani. A két párbajsegéd azonban egyszerre keresztbe tette a kardját
a vivók között s kimondá, hogy «elég».
Zoltán leereszté a karját, a melyről csurgott alá a vér.
És ekkor az a fakó arcz elkezdett őrült módra vigyorogni. Vért látott
folyni, s nem a saját vérét, hanem a testvéréét. Sokáig úgy állt ottan,
azzal a torzmosolylyal az arczán.
Elkábítá az a meglepetés, hogy ő most egy hőstettet követett el, először
életében, maga sem tudja hogyan. Kevés kellett volna hozzá, hogy
elkezdjen kaczagni gyermekes örömében.
Az orvos rögtön ott termett Zoltán sebét megvizsgálni. Konstatálta, hogy
semmi ütér sincs elvágva.
A segédek kimondták, hogy a párbaj be van fejezve, a föltételek
szigorúan megtartattak, a lovagiasság szabályai szerint a becsületnek
elég van téve. S azzal ki-ki a maga ügyfelét fölszólítá, hogy már most
nyujtsanak egymásnak békejobbot.
Zoltánnak még kötözték a karját, midőn Simonnak a kezét nyujtá.
– Szervusz bruder. Derekasan viselted magadat. Mától fogva büszke vagyok
rád.
Komolyan mondta. Az, hogy a testvére politikai jellemét mindenki
elvetőleg itéli meg, nem fájt a szivének, hanem hogy gyávának is
tartották, azt restelte nagyon-Hogy ezt az egy foltot mégis lemosta
magáról. A testvérnek a vére kellett hozzá. De hát maradt még ennek
elég, úgy is nagyon sok volt.
Milyen nagyra fogják ezt neki venni Bécsben! Még majd elviszik innen!
Adná a mindenható!
Még azt is megtette Zoltán az öcscse kedvéért, hogy három napig kendőbe
akasztva hordta a karját s egész tüntetéssel járt igy az utczán.
Simon báró pedig komolyan vette a diadalát.
A ketté tört kardot haza vitte diadalemlékül s azzal a szóval lépett be
a nejéhez:
– Megboszultam a gyalázatunkat! Adtam neki egy olyan vágást, hogy a
kardom ketté törött bele.
Aranka alig ismert a férjére. Hisz ez egy Ritter ohne Furcht und Tadel!
X. FEJEZET. JÓTÉKONY MŰVÉSZET.
Ha valami megérdemlené a statisztikus fáradságát, az bizonyára azoknak
az adatoknak az összeállítása volna, egy hosszu tetszhalott korszak
alatt, a melyekkel a művészvilág hozzájárult a nemzeti intézmények
életben tartásához. Kár az utókornak azokat elfeledni!
Művésznők és művészek énekelték, deklamálták, muzsikálták össze az
emlékszobrokat, fogadalmi kápolnákat, kisdedóvókat, ők voltak a
jótékonyság letéteményesei.
Azt már nem lehetett megtiltani a világi hatalomnak, hogy a ki tud
hozzá, énekeljen, szavaljon, muzsikáljon, se a közönséget visszatartani
attól, hogy az ilyen élvezetért a pénzét odahordja. Mikor aztán tele
volt a kassza, akkor a művész azt mondta, én pedig ezt átadom a
megnevezett közintézetnek.
A művészek voltak a legbőkezübb mecénások abban a korban.
Azonban Lenke Simon még ezt is meg tudta akadályozni. Azért volt hatalom
a kezében, hogy annak a sulyát éreztesse az alattvalókkal. Szépen
kiérdemelte egy lustrum alatt a Gessler nevet.
A felesége ellenben a legbuzgóbb választmányi tagja volt a jótékony
nőegyletnek.
Ezek a nőegyletek is nevezetes tényezők voltak a szomorú időkben. A
csodatevő sors, mikor elvette a férfiaktól a teremtő erőt, a nőket
ruházta föl vele. Szobrot kellene a magyar női jótékonyság emlékére
emelni, mert ez egy győztes hadjárattal fölért.