most sietek annak eleget tenni. Hát nagysád válaszolt valamit az orosz
direktornak?
Aranka boszúsan tépte le a keztyűt a kezéről, hogy az oldalzsebéből
kikeressen egy összehajtott levélkét, rózsaszin volt a papir.
– Elmondok neked mindent. Válaszúton állok. Rád bizom, hogy válaszsz,
melyikre lépjek? Olvasd e levelet.
Pali olvasta a levelet s visszaadta azt.
– Lenke Simon báró nőül kéri nagysádat.
– Nos! Mit szólsz?
– Én szaladnék Szentpétervárra.
– Veled? Együtt ketten?
Pali vállat vont.
– Az útlevélnyerés soká tart; azt Bécsben kell láttamozni s én sietek.
– Beirathatsz a magad útlevelébe, mint útitársnődet.
Mint a tigris az áldozatát, úgy tartá Aranka a szemei igézetével
megfogva a művészt.
– Oda már van valaki beirva.
– Kicsoda?
– A feleségem.
– A Citera? Hát őrült vagy te? Egy ostoba fabábot czepelni magaddal, a
ki egy szót sem tud más nyelven, csak magyarúl, s azon is csak
hülyeségeket mond! A feleségedet viszed magaddal külföldi művész útra,
hogy legyen egy fájós oldalad, a mit mindenki sérthet? Gúny, nevetség
tárgya akarsz lenni idegen országban? Hiszen itt sem mered emberek közé
vinni a társadat, mert az arczod ég miatta.
– Úrnőm! Én keleti faj vagyok, mely nem beszél az asszonyáról soha.
Aranka megkapta hevesen a művész kezét s forró lehelletével égeté az
arczát, midőn fülébe súgott:
– Hagyd itthon a nődet, s én veled megyek Oroszországba.
Barkó Pál arra fölemelte a fejét s komoly határozott hangon szólt:
– Már most azt a tanácsot adom önnek, kisasszony, hogy fogadja el a báró
úr ajánlatát; ma pedig énekelje el szépen Fidest, hogy a Durchlaucht meg
ne haragudjon. Én kezdem a nyitányt.
Aranka elállta az útját, nem bocsájtá ki az ajtón.
– Maradj még egy szóra. Azt mondtam, hogy válaszúton állok. Még nem
mondtam el mindent. Bennem kétféle ördög lakik: egy jó, meg egy rossz.
Démon mind a kettő. Az egyik őrült, lángoló szellem; a ki csak a
jelennek él, csak a gyönyört keresi, feláldozza magát: nem törődik
isteni és emberi törvényekkel, csak a szenvedélyes vér parancsolatával.
Ez a jó! A másik egy hideg, kiszámító démon, a ki nem osztozik senki
örömében, csak a fájdalomnak örül. A melyiknek odavetsz, azé leszek.
– Sokkal csekélyebb teremtésnek érezem magamat ezen a világon, minthogy
én valakinek a sorsára befolyással lehessek.
– Sokszor a csekélynek látszó emberekre vannak bizva nehéz küldetések.
Ez a te mostani siettetett elutazásod valami politikai mozgalommal van
összeköttetésben.
– Nevetnem kellene rajta, ha oly végtelen nagy tisztelettel nem volnék a
kisasszony iránt.
– Ne gyilkolj a tiszteleteddel! Szólj! Szereted-e Bárdy Zoltán grófot?
– Hogy szeretem-e? Senkit a kerek világon úgy nem szeretek. Csak egy
apát ismertem: az ő volt. Csak ő nem éreztette velem soha alacsony
származásomat. Azért az emberért meg tudnék halni.
– No hát annak az embernek az élete most a te kezedben van.
– Az enyémben?
– Ha én úgy akarom. Még most én tartom kezemben. Én, a ki őt gyűlölöm. A
kit megrontott, megalázott, összetört. Most a fejére téve tartom a
lábamat. Ha te most azt mondod: «Eh! hagyjuk a gyűlöletet az okos
embereknek! Mi legyünk könnyelmű bolondok! Öntsük ki a méregpohárt s
raboljuk el az istenektől azt, a mi édes, a mi meg van tiltva!» hát
akkor én összetépem ezt a papirt, a mit itt tartok a kezemben, s
elszórom a fejünk fölé, legyenek belőle lepkék.
– Mi van abban az iratban?
– Látod, mennyi bizalmam van hozzád? Ha ezt a titkot közlöm veled, magam
is árulást követek el. Mégis megmondom. Orozva loptam el ezt az iratot a
báró asztaláról. Ebben Zoltán grófnak egy levele van az emigráczió
főnökéhez, melyből kitünik a részvétele az összeesküvésben, melynek
czélja az országnak általános fellázítása.
– Nem hiszem, hogy ezt a levelet a gróf irta volna.
– Nem hiszed?
– Nem. Mert ismerem a jellemét. Nyilt szivű, őszinte lelkű, a ki ha
ellenségére talál, azt szemben támadja meg, nem a háta mögött. A ki
karddal vitézkedni tudott, annak a keze orgyilokhoz nem nyúl soha.
– De ha ez a levél illetékes kézbe talál kerülni, akkor a grófot
elfogják, hadi törvényszék elé állítják.
– Majd szabadon eresztik, ha ki fog derülni az ártatlansága.
– És ha az ellenkező derül ki? Ha utóléri a nemezis, melyet maga idézett
föl vakmerően és hitszegően? Igen is hitszegően, mert már egyszer
amnestia útján szabadult meg a büntetés alól és akkor nemesi szavára
fogadta meg, hogy többé semmi összeesküvésbe bele nem ártja magát. És
most «ezt» az adott szavát is megszegi.
– Nem tudom elhinni.
– Láthatod, hogy milyen rabnővé teszem magamat, testem lelkem a
hatalmadba adom. Ha Bárdy Zoltánt elfogják, te tudni fogod, hogy ki adta
őt föl, újjal mutathatsz rá, s a kit ma a közönség lelkesedése a
csillagokig emel, holnap a közmegvetés a sárba fogja tiporni.
Kényurammá, istenemmé tettelek! Mondd, hogy ne tegyem! Vigy magaddal,
hogy ne tehessem. Mondd ki azt a szót, a minek az árában széttépem a
Bárdy levelét. Elkárhoztathatsz vagy üdvözíthetsz.
– Zsófia!
– No hogy valahára nevemen szólítasz! Azon a néven, a melyen
gyermekkoromban híttak, mikor a szent mise alatt én énekeltem a
chorusban az Ave Máriát, s te zenéltél hozzá. Milyen jó fiú voltál
akkor, s én milyen rossz leány! Mennyit kinoztalak! S te hogy engedted
magadat kinozni!
– Komolyan beszéljünk. Vagy irta valóban Zoltán gróf a levelet, melyből
az összeesküvésben való részvéte kitünik, akkor meg is fogja tenni azt,
a mit irt. Akkor elfogják fegyverrel a kezében. Vagy nem irta, s akkor
föl fogják menteni. Vigye ön vissza azt a levelet oda, a honnan elhozta,
nehogy még a vőlegényét is bajba keverje.
– Hát a «vőlegényemet»? Azt akarod, hogy fogadjam el Lenke báró kezét? A
tejtestvéredét. Aztán legyek férjéhez méltó asszony. Te is maradsz
feleségéhez méltó férj. Jól van. Végeztünk. Eredj, mondd meg az
igazgatónak, hogy már kirekedtem. Egy adag arzenikumczukor a szokott
módon énekképessé tett. Eléneklem az este Fidest. Kiteszek magamért. Úgy
fogok játszani, mint még soha.
Barkó Pali szépen kezet csókolt a primadonnának.
– Még egy szót! Te még ma bizonyosan meg fogod látogatni Zoltán grófot,
hogy elutazásod előtt búcsut végy tőle. Mondd el neki, a mit tőlem
megtudtál, hogy az elfogatás veszedelme fenyegeti. Még most menekülhet.
Reggelre túl lehet a határon: Havas-Alföldön. De csak attól a rossz
gondolattól őrizze meg őt a védszentje, hogy a mai estén eljőjjön a
páholyába. Mert ha én őt ott ma meglátom, akkor elfelejtem, hogy nő,
hogy ember vagyok! Szörnyeteg leszek! Eredj: Időt adok rá, hogy
megszabaditsd.
A zenész férfiúi büszkeséggel emelte fel a fejét.
– Arnóti kisasszony. Én öntől utasitást nem kérek. Búcsuzni már voltam
Zoltán grófnál s hirt hordani nem szokásom. Nem is tenném a jelen
esetben, mert ha Bárdy gróf futni talál, akkor ez által tanubizonyságot
szolgáltat a vádlóinak a bünrészességéről. Ő itt lesz az este a
páholyában s ha ön szépen fog énekelni, tapsolni fog önnek lelkesen.
Azzal otthagyta a művésznőt.
Az esteli előadás fényesen sikerült. A szinház tele volt válogatott
közönséggel. Taps, kihivás, koszorú töméntelen sok.
A parterren már el volt terjedve a hire, hogy ez aligha nem utolsó
föllépte az isteni Arankának.
Némelyek azt beszélték, hogy rendkivül fényes föltételek mellett van
szerződve a szentpétervári operához. Mások ellenben azt suttogták, hogy
Barkó Pali társaságában indul világkörútra, mint Lagrange. A legjobban
értesültek azonban kitalálták, hogy egy nagyon előkelő mágnás kedvéért
válik meg az Olympustól, a ki őt czímere viselőjévé teszi.
Ma énekli a hattyúdalát.
Zoltán is jelen volt a páholyában. Két idegen vendége volt; azoknak
engedte át az első két ülést, maga a háttérben foglalt helyet.
A koronázási jelenetnél azonban előre került s kiült a középső helyre.
Éppen akkor volt Fidesnek az átkozódási jelenete.
Észrevette Zoltánt a páholyban.
A templomban énekelték a «Domine salvum fac regem» zsolozsmáját. Fides
közbeénekli: «És légy örökre átkozott!»
De azt mindenkinek észre kellett venni, hogy a kinyújtott karja az
átokverő szétnyilt kezével egyenesen Zoltán felé van irányozva.
A közönség suttogott.
Arankát az a suttogás még jobban felingerlé. Remekül játszott. Nem játék
volt az már!
E felvonás után rengett a szinház a tapstól; Aranka neve hangzott
fergetegként.
A mint előjött a függöny mögül s meglátta Zoltánt, teljes buzgósággal
tapsolni, féktelen düh szállta meg testét, lelkét. Fejét daczosan hátra
vetve, ökölre szorított kezekkel maga volt a boszúállás istennője. Egész
lénye azt mondta: «hogy mersz te énnekem tapsolni.»
Tizenkétszer kihivták a lámpák elé…
… Ezen az éjszakán, éjfél után két órakor elfogták Bárdy Zoltán grófot s
vasraverve vitték Gyulafehérvárra.
VII. FEJEZET. ESTÉLY A KEGYELMES ÚRNÁL.
Tiz hónap mult el azóta s ez idő alatt nagy változások történtek.
Lenke Simon báróból «kegyelmes úr» lett. Előkelő születése, atyjának
érdemei már előzetesen is ajánlották. (A magyar mágnásokban nem igen
lehetett a kormánynak válogatni, mert nem jöttek hivatalt keresni.) Nagy
előnyére vált az is, hogy külföldi egyetemeken tanúlva, kellő
ismereteket szerzett az európai jellegű közigazgatásról, az ócska magyar
törvényeket, a feledésnek átadott közjogot pedig egyáltalában nem
ismerte. Nem tudni is érdem! Eként immunis volt mindenféle nemzetiségi
velleitásoktól. De legnagyobb érdemül számíttatott be neki az a minden
személyes tekinteteket félretevő loyalitás, a melylyel a veszedelmes
összeesküvést még csirájában elfojtani serénykedett. A rosszakarói (s
kinek nincsenek rosszakarói?) alattomban azt suttogták felőle, hogy az
egész őrült szerencséjét annak köszönheti, hogy a koronaország
kormányzójának nagy befolyású pártfogoltját nőül vette.
Rövid tíz hónap alatt megyefőnöki titokőrzőből kerületi főnökké lett:
Lipót-rendet kapott, kegyelmes titulust és még valami mást.
Zoltán grófot elitélték tíz esztendei várfogságra, el is vitték
Josefstadtba. Azon időkben az itéleteket nem szokták közzé tenni. Az
elitéltnek felolvasták, de minden indokolás nélkül. Megappellálhatta
intra dominium.
A birtokait is elkobozták: provisorie azonban Lenke Simon báró kezelése
alatt hagyták. Ezután szerzendő érdemei határozzák majd meg, hogy
ugyanezen javak véglegesen az ő birtokául adományoztassanak-e?
S ilyen érdemeket ő nagy buzgalommal igyekezik szerezni.
Fél is tőle minden ember!
S ez fölöttébb szükséges egy kerületi főnökre nézve. Félelem az az enyv,
mely az államokat összeragasztja. (Az idealisták ugyan azt állítják,
hogy a népek szeretete még erősebb ragaszték, de hát ki kér azoktól
tanácsot?)
Tehát Aranka volt az úrnő a Bárdy-palotában. A termek, az előszobák, a
konyhák, az istálló és kocsiszin mind az ő rendelkezése alatt állt. Nagy
fényűzést folytatott. Hogy miből telik ez a pazarlás? Arról megint
sokféle mendemondát lehetett hallani. Mert a Bárdy Zoltán-féle birtokot
a fiskus lefoglalta s annak a jövedelméből az özvegy grófnénak
kötelezett részt levonva, a többit az aerarium tartotta meg. Hanem hát
egy magas állású hivatalnoknak nem mesterség az aranycsinálás.
Csak egyet nem lehetett megvásárolni pénzen: a tiszteletet. A milyen
látogatott volt elébb a Bárdy-palota, olyan csendes lett a nagy változás
után. Egy úrhölgy sem lépte át a küszöbét többé, a kik nem rég
gyűléseket tartani odajártak. Pedig Lenke tábornokné még ott lakott. Nem
hagyta el a házat, midőn Simon fia odahozta a nejét, a hogy
fenyegetődzött. Nagyon erős oka volt ott maradni. Hanem egészen
visszavonultan élt, még az ablakait sem látta senki nyitva.
A kegyelmes úrnak pedig felsőbb helyről utasításúl lett adva, hogy
igyekezzék a tekintélyét társadalmi úton is megszilárdítani. Estélyeket
kell adni, melyeknek leirását a hirlapok közöljék. A kegyelmes
asszonynak, mint ci devant művésznőnek kell azt tudni, hogyan csinálják
a concert spirituelleket?
A meghivók szétküldettek a város minden előkelőségéhez.
Ez volt az első próba.
Kik jönnek el?
S ezt előre nem igen lehetett tudni; mert van egy kiváló magyar virtus,
a meghivókra nem adni választ. A jelen esetnél ez talán több is volt,
mint ősi szokás.
Aranka ideges volt egész délután. A frizernénak és a komornának nagy
szenvedései voltak vele. Felvette már a krinolint s az ahoz tartozó
vállfűzőt; a szinésznői kosztümöt félre kellett dobni. A szabadon
repkedő arkangyalfürtöket is a la Eugenie frizurába kellett
kényszeríteni.
A férje még a hivatalban volt, a kormányzó távollétében még azt is
kellett helyettesítenie.
Ezt az unalmas időközt, a mi a teljes toilette és az első vendég
érkezése között van, azzal tölté el Aranka, hogy Mangával kártyát
vettetett magának.
A vén czigánynő mindennapos volt a háznál. Ki tudná az okát, miért. A
kegyelmes úr ki nem állhatta. Talán azért.
A jósnő magyarázza a kirakott kártyák horoskopját.
– Nagy szerencse áll a házhoz. Hanem a gyászos asszony megakadályozza. A
titkos kivánság még ma beteljesül. Egy titkos bujdosóról jó hir érkezik.
Aranka kedvetlen volt.
– Szedd össze a kártyáidat, Manga. Már a kártyáknak sem hiszek. Ha te az
én gondolataimat nem tudod elolvasni, akkor a kártyáidból sem találsz ki
semmit. Beszélj nekem a fiadról. Elfogadta a meghivást a mai estélyemre?
Külön levelet is irtam neki.
– Elfogadta, de csak az én nagy rimánkodásomra. A mágnás úrak
mindenképen le akarták venni a lábáról, hogy ne jőjjön ma ide a
mulatságba. Ötszáz forintot igértek neki, ha ma a kaszinóba megy
muzsikálni; de az a kis levél még is erősebb volt, lenyomta az ötszáz
forintot, meg a mágnás úrak barátságát. Hja, az én fiam úgy hozzá van
már szokva a nagyurakhoz, mint a kovács a szikrákhoz. Muszkaországban
szóba sem állt herczegen alúl. Még a ki a kótáját forgatta is gróf volt.
Hát még mikor Angliusországba átment! Tengeren járt! Ott is volt három
hónapig. Még a királyné előtt is muzsikált. A walesi herczegnek egy
hétig volt vendége. S a hogy az itteni bandáját is maga után vitette, a
sok mylordok haza sem akarták ereszteni többet. Mind per tu lettek a
Palival. Mikor a búcsulakomát adták a tiszteletére, valamennyi királyfi
mind ott volt, veres ruhában. Aztán a czigányokat oda ültették maguk
közé, egy király, egy czigány, egy király, egy czigány! Úgy mulattak.
Hát még aztán Francziaországban! Ott volt csak az igazi parádé! A
császárné minden nótáját megújráztatta. A császár pedig sajátkezűleg
tűzte a mellére a csillagos ordót.
– Hát érdemrendet is kapott?
– Jaj de mennyit! Mikor azokat felrakja, úgy néz ki velük, mint egy
generális.
– Hát pénzt szerzett-e sokat?
– Vékával mérték ott az ezüstöt, itczével az aranyat! Hanem hát neki is
feszíteni kellett. A sok borravalók, meg az ekvipázsok. Aztán meg a
banda. Azt minden városban ki kellett neki váltani a kuhiból. Azért még
is csak hozott haza szépen. A mit megtakarított, abból vett egy
házacskát, kertecskével. Most ott lakik a maga uraságában.
– Hát a felesége?
Manga bizalmasan súgva mondá:
– Hjaj! Annak már van kettő. Ikrek az angyalkáim! Olyan feketék, mint a
fekete rigó. Már meg is vannak keresztelve. Péter és Pál.
– Én meghivtam az asszonyt is az estélyre.
– Azt meg is hivhatta kegyelmes asszonyom, mert az előkelő familiából
való. A nagyapja vajda volt, az apja meg primás. Az tanította a Palit is
hegedülni kis gyerek korában. Jó nevelést kapott ám a Czitera! Az
apáczákhoz járatták: megtanult irni, olvasni és harisnyát kötni. De
azért alig hiszem, hogy eljőjjön, mert otthon van dolga a gyerekekkel.
Hiszen érti már, tudja már a kegyelmes asszony.
– Értem, de nem tudom. Szólt Aranka nagyot sóhajtva.
– Jaj, ha énnekem megengedné a kegyelmes asszony, hogy én is
hallgathassam, mikor a Pali muzsikál! Talán mint kisegítő fraj
felszolgálhatnék? Körül hordanám a theát, meg a czukkerpakkert. Nem
töröm ám össze a csészéket. Jaj de drágalátos szép porczellán edények!
Mindeniken rajta van a méltóságos gróf úrnak a czímere. Ismerem én azt
jól. Errűl a fehér hattyúrúl. Most ez a sok szép porczellán mind a báró
úré lett? ugy-e? Meg ez a sok ezüst is mind? Ej de nagy szerencse!
Ugy-e, a gróf úr nem jön többet vissza? örökre ott tartják a tömlöczben?
De jó, hogy van egy derék öcscse, a kire rámaradt ez a sok drága
szerdék! Ugyebár ez a palota is a kegyelmes úré lett? Meg az a nagy úri
birtok? De jó, hogy azt a nagy ribilliót fölfedezte! Meg van érte a
jutalma.
Nagyon kellemetlen volt ez a fecsegése az ős vadembernek Arankára nézve.
– Ne fecsegj annyit össze Manga. Nem bánom, itt lehetsz mikor a Pali
muzsikál s körülhordhatod a theát, de a vendégeket ne tegezd. Aztán a
férjemet kikerüld: tudod, hogy ki nem állhat.
– Pedig ha tudná a kegyelmes úr, hogy én őtet milyen nagyon szeretem!
A vén asszonynak könybe lábadtak a szemei.
Mig a kegyelmes asszony a nagy álló tükör elé ment a toilettéjét
körültekinteni, az alatt a vén asszony összeszedte a kártyáit, magában
motyogva:
– No ti szép dolgokat mondtatok el nekem. Ehun van ni! A báróné a
muzsikusba szerelmes, a báró meg a czigány menyecskébe. Jó szerencse,
hogy ezek ketten olyan nagyon szeretik egymást; mert különben még a
Devla «helyrerontana» valamit.
Azzal nagy «kezet-lábat csókolás» mellett kiment a cselédek ajtaján.
A mint a beszélgetés megszünt az elfogadó teremben, az oldalajtón
belépett az özvegy báróné.
Teljes gyászban volt: mint a kinek halottja van.
– Kedves leányom, szólt szelid nyájas hangon Arankához.
– Nos? Mamán!
– Nem engedhetnéd el nekem, hogy részt vegyek a mai estélyeden?
– Nem, mamán. Azt magad is fölfoghatod. Mikor a kerületi főnök az első
elfogadási estélyre megnyitja a termeit, akkor azokban a kerületi főnök
anyjának, Lenke bárónénak láthatónak kell lenni.
Anna nagyot sóhajtott.
– Ma van szegény fiamnak a születésnapja. Lehetetlen rá nem gondolnom. S
ha rá gondolok, lehetetlen derült arczot mutatnom a világnak.
– Bárdy Zoltánról épen kedvező hirt mondhatok mamának. Közbenjárásomra
meg lett neki engedve, hogy börtönében könyveket és irószereket
használhasson.
– Ez nagy vigasztalás lesz rá nézve. Köszönöm, hogy olyan jó indulattal
vagy hozzá. De hát «az», a mire kértelek.
– Nem tudom. Mire?
Annának az ajkán nem tudott kijönni az a szó.
– Az, a mit ugy esedeztem, hogy legyen neki elengedve a fogságában. Óh,
nem birom kimondani azt a szót! A szivem elszorul bele…
– Ah! Tudom. A «láncz»? Ezt már nem lehet itt helyben elintézni; mert ez
a legfőbb fórumhoz tartozik, hogy az itéletben kimondott sánczfogság
átváltoztassék börtönfogságra. Ez kissé hosszadalmas eljárást igényel. A
férjem vette kezébe a dolgot, s elhiheted, hogy eléggé a szívén hordja a
bátyja ügyét. Hanem az ilyesmit sürgetni nem lehet. El kell találni a
kedvező pillanatot az irányadó köröknél s ezt csak a beavatottak értik.
Légy nyugodt. Én rajta leszek, hogy könnyítsek Bárdy Zoltánnak a sorsán.
S mihelyt a férjem megjön, rögtön szólok vele.
Épen jött már.
Teljes szalonöltözetben jött, fekete frakk, fehér kravátli, arasznyi
inggallér. Hanem a kalapja a fején volt.
Nem is üdvözölte a hölgyeket; csak a mikor Aranka gunyos hanglejtéssel
jó estét kivánt neki, akkor vette le a kalapját; akkor aztán oda vágta
az asztalhoz. Az ajkai szederjesek voltak a dühtől.
– Megint egy új paskvill! S nem tudok rájönni, hogy hol nyomtatják? Ha a
kalapom leteszem valahol, mire föl akarom tenni, már benne van. Ha a
felöltőm zsebébe nyúlok, ott találom. Ha kilépek a hivatalszobámból, oda
van ragasztva az ajtómra. Olyan vagyok, mint a hajtásba került medve.
Csak kaphatnék valakit, a kit összetépjek!
S minthogy olyan valakit nem kaphatott, hát csak magát a paskvillt tépte
össze.
– Uram! Figyelmezteté Aranka.
– Tessék?
– Ne csináljon szemetet a szalonban.
Simon szót fogadott s a papirrongyokat a kandallóba dobta. Szépen égtek.
– Van még más követelése?
– A grófnőnek van egy előterjesztése a kerületi főnök úrhoz.
– Tudom! Tudom jól! A régi nóta Bárdy Zoltán miatt. Legyen nyugodt a
grófnő. A fia jó helyen van. Kap jó élelmezést, ruházatot. Van külön
zárkája, sétálhat naponkint, esztergályozhat, minden szükségessel el van
látva. Hiszen még csak tíz hónapot töltött el odabenn.
Anna szomorúan mondá:
– De mikor az énnekem egy örökkévalóságnak tetszik!
– Én mindent megteszek érte; de hát a grófnő is tegyen valamit. Nem
várok valami pozitiv dolgot, csak negativot. Ne rontsa a fiának az
ügyét.
– Mivel rontom én?
– Mivel? Hát ezzel az öltözettel. Miért van kiadva most a jelszó a
honleányok között, hogy mindenki gyászruhát viseljen? Azt akarjátok,
hogy úgy tegyünk veletek, mint a varsói asszonyokkal? a hol csak a
rendőrileg számozott hölgyeknek van megengedve fekete ruhát viselni. Én
nagyon kérem a grófnőt, hogy a mai estélyünkön kegyeskedjék távolléte
által a közfigyelmet magára vonni.
– A hogy parancsolod fiam.
Anna kész volt a visszavonulásra.
Csak hogy ebbe Arankának is beleszólása volt.
– Kérlek, mamán, maradj. Én azt kivánom, hogy a grófnő itt legyen a
termeinkben az estély alatt.
Simon ingerült volt.
– Hogy mint egy vándorló sirszobor terjessze a hidegséget a báli
társaságban! Egy eleven párticzédula, fekete szegélylyel!
Aranka nem engedett.
– A grófnő jelenléte a mai estélyünkön ránk nézve a renommée kérdése.
Simon a közönséges jellemek durva modorával beszélt az anyjáról.
– Hisz úgy is tudja az egész világ, hogy csak azért maradt velünk a
grófnő, hogy az elitélt fiának az ügyét nap nap után zaklathassa.
Aranka megsokalta e szívtelenséget. Talán még őt bántotta.
– Kérem, ne rontsa el a mai napomat!
Az özvegy báróné pedig olyan alázatos volt; az a borzasztó csapás
megtörte. Kérlelni kezdte az összekoczczant házastársakat.
– Édes gyermekeim. Kérlek! Én miattam a családi béke meg ne zavarodjék
közöttetek. A leányom azt kivánja, hogy jelen legyek a társaságban; a
fiam neheztel a gyászöltönyöm miatt. Rajtam a sor az engedésben. Tehát
majd öltönyt váltok és visszatérek olyan toilettben, mely nem zavarja
meg a fényes társaságot.
– Azt okosan teszi grófnő. Monda Simon.
Ezzel Anna báróné visszavonúlt a szobájába.
A mint ketten egyedül maradtak, Simon odafordult Arankához, mint egy
rögtönitélő biró, olyan mord tekintettel.
– Asszonyom! nekem hirül hozták, hogy ön tegnap egyedül sétált végig az
allén s ott egy kis czigány leánynak egy levelet nyomott a kezébe.
Aranka gúnyosan nevetett.
– Ah! Ön féltékeny? Ez nevezetes. Vajjon mi czélja lehet vele?
– Nekem Argus-szemeim és Dyonizios-füleim vannak! Ön valami intrikát
sző!
– Ugyan kérem, nem gyanusítana még azzal is, hogy a paskvillokat én
csempészem önnek a kabátzsebébe?
– Nem járnék hamis nyomon.
Aranka megrántá férjének a karját, halkan dörmögve:
– Vendégeink érkeznek. Tegye ön fel az érdemrendjét.
Simon kivette a mellényzsebéből az aranylánczra akasztott miniatur
érdemrendet s a frakkja gomblyukába illeszté.
Érkeztek a meghivott vendégek. A komornyik ajtót tárva, udvari szokás
szerint jelenté hangosan az érkezők neveit.
«Ő méltósága Lebegut Ottokár megyei főnök úr és neje.»
Lebegut úr karján vezette a nejét, Fruzina asszonyt. Kellemetes, piros
pozsgás arczu asszonyka volt, valamivel kisebb termetű, mint a férje,
szokottnál is magasabb fejdísszel és rendkívüli átméretű krinolinban.
– Mi vagyunk az elsők, mindig az elsők! Monda Lebegut úr. Ez nekem
szokásom, régi szokásom. Valakinek csak kell elsőnek lenni.
Azzal bemutatta a hitvesét Arankának.
– A feleségem néma, egészen néma, de azért beszél az mindig, de mindig.
S a két hölgy azonnal hozzá látott a társalgáshoz, néma jelekkel.
Fruzina asszony értesíté Arankát, hogy neki ugyan a foga fájt, de inkább
kihuzatta, csakhogy eljöhessen az estélyre; szereti látni a muzsikát,
ámbár nem hall belőle semmit; ellenben tánczolni nagyon szeret, mindent:
walzert, hopszot, galoppot.
Aranka viszont ugyanolyan pantomimikával (ez neki hajdani mestersége
vala) viszonzá a vendégének, hogy itt nem lesz táncz; ezek a férfiak
unalmas emberek; csak inni tudnak, meg a kártyát ütni; egyébre nem
valók.
Lebegut úr kedélyes elégültséggel mondá Simonnak:
– A mi asszonyságaink milyen hamar megértik egymást, megértik egymást.
– A nélkül, hogy kétszer mondanának egy szót.
Most már nem ragadt Simonra a szó-duplázás. Ő volt a feljebb való.
A komornyik új érkezőket jelent be.
«Ő nagysága Mikuláj Márton járásbiró úr és neje.»