furfanggal utját állani az én házasságomnak Arankával?
– Megmondom öcsém. Nem foglalok el holmi erkölcsprédikátori pulpitust.
Én a szerelemben nem ismerem a különbséget az erény és a bün között. Mi
férfiak annyiszor elbukunk ebben, hogy semmi jogunk sincs a nők fölött
törvényszéket ülni. A szívnek mindig igazsága van.
– Hát akkor mi bajod velem?
– De ennek a hölgynek nincs szíve. Ennek minden izében hideg kiszámító
ész lakik. Nincs szenvedélye; csak tervei vannak. Téged azért választott
ki jövendőbelijének, hogy elfogadható állást szerezzen magának a
világban. Ezt az állást azután ő majd más összeköttetéseinél fogva
folyvást magasabbra fogja emelni. Téged tolni fog egyik rangfokról a
másikra, csak azért, hogy önmagát emelje fölfelé.
Simon báró most már egészen visszanyerte nyugodtságát.
– Hát a mit most elmondtál, ez az én programmom. Rémképet akartál elém
festeni s eltaláltad az én prospektusomat. Apám után szegény vagyok,
anyám az első férje utáni özvegyi jogon élvezi a birtokát, a míg él.
Nekem az eszem után kell megélnem. Katona nem lehetek, mert ahhoz
hiányzik a személyes bátorság nálam. Ideges vagyok. Vagy nem tudom mi
lelt? Nincs a véremben a vitézkedés. Állami szolgálatba kell állnom. Ez
most gyülöletes dolog. A patrioták nem akarnak állami hivatalba lépni.
És így előttem egy üres pálya nyilik meg, melyen kevés a versenytárs s a
hol azzal a szerény tehetséggel és tanulmánnyal is mehetek előre, a mi
nekem jutott. De én gyorsan akarok előre haladni. Nem kérdezem, kinek a
keze az, a ki emelkedni segít? Ha asszonykéz, annál jobb. Akár merre
nézek, azt látom, hogy a patriotáskodás, az ábrándkergetés minden nemesi
családot tönkre tesz. Próbáljuk meg az ellenkező utat, hátha a hűség, a
szolgálatkészség jobban czélhoz vezet? Anyám azért ellenzi Arankával
kötendő házasságomat, mert a hölgy szegény; te felvilágosítottál róla,
hogy Arankának «hozománya» van!
Zoltán felállt és megfogta Simonnak a kezét.
– Még egy szót öcsém. Ez lesz az utolsó. Nem beszélek semmi nőről
többet. Mi mostoha testvérek vagyunk. Csak anyánk ugyanaz. A te atyád
derék tábornok volt, de vagyontalan. Az én apám szép ősi birtokot
hagyott rám. Van kényelmes kastélyom jól felszerelt birtokkal. Ennek a
jövedelme mind a kettőnket uri módon eltart. Jőjj oda velem. Hagyjuk itt
a várost. Menjünk gazdálkodni. Én megosztom veled a jövedelmemet.
Házasodni sohasem fogok, elég tanulmányom volt eddig a nők világából. Ha
meghalok, egész vagyonom te rád száll. Azt mondád: gyorsan akarsz
emelkedni. No hát én egyszerre urrá emellek. Azt mondád: nem kérded,
kinek a keze segít előre? elfogadod. No hát itt a testvéred keze!
Elfogadod?
Simon indulatosan rántotta ki a kezét Zoltán kezéből. Cholerikus
félnevető hangon beszélt.
– Más szóval: én hagyjak itt most minden munkát, rangot, hivatást?
Menjek ki az erdőre bus magyarnak? Kergessek nyulat, őzet? Neveljek
agarat, kopót? Tanítsak csikót hámba, nyereg alá? Szaladjak az oláh
fáták katrinczái után? Tagadjam el, hogy irni-olvasni tudok; mindenre
mondjam azt, hogy «niksz tájts!» Üssem a filkót a vad czimborákkal
napestig robotban s szidjam a németet, mikor nem hallja? Igyam le magam
a pajtások kedveért félholtra, s mikor józan vagyok, építsem a
fellegvárakat a jég hátára s várjam a külföldi messiást, a ki a régi
szabadságot ezüst tálczán, megsülve, elénk hozza? Addig is énekeljem a
szózatot, meg a «dárum madárum» nótát? Mondjak toasztokat, a mik a
félvilágnak hadat izennek. S azzal fussak a berekbe, ha egy zsandár
sisakját megpillantom? Hisz ettől én megőrülök!
Zoltán lecsüggeszté a fejét, de még nem adta fel a sakkjátszmát.
– Hát sok igazat mondtál, bruder, a magad szempontjából. Te arról nem
tehetsz, hogy hazáról, nemzetről nincsen fogalmad. Külföldön nevelkedtél
gyermekkorod óta. A mi fájdalmainkat nem érzed s én azokat beléd nem
olthatom. Magas ambiczióid vannak, legyenek. Munkád, eszed után akarsz
megélni. Helyeslem. De akkor térj át a helyes utra. Te iskolai
tanulmányaidat nem fejezted be. Diplomád sincs. Eredj hát vissza az
egyetemre s szerezd meg a doktori kalapot. A «doktor» czím külömb az
excellencziásnál. Légy jogtudós. Ne maradj itt ebben a kis szük hazában.
Települj le Bécsben. Lesz hired, állásod, jövedelmed. A míg kell,
pénztáram nyitva áll előtted. Ha ágens fogsz lenni, megszerzem számodra
valamennyi ismerősöm megbizását. Vagy válaszsz bármi életpályát: légy
orvos, mérnök, építész. Légy uzsorás! Csak ne légy a mi üldözőnk! Ne
légy a mi elnyomóink kezében vak eszköz! Ha az idegen sujt bennünket a
korbácscsal, egyszer fáj, elfelejtjük; de ha a vérünkből való vér
kezében van a korbács, annak az ütése éget és el nem mulik soha! Hadd
vegyem ki ezt a kezedből, öcsém.
Meleg hangon mondott meleg szavak voltak! De hát az amfibiumoknak az a
sajátságuk, hogy ha szerelmeskednek is, ha dühbe jönnek is, azért a
vérük csak hideg marad. (Talán ez a fekete vér?)
Simon a tükör elé állt a haját helyreigazítani. Azután eszébe jutott,
hogy a zsebórája nincs felhuzva, azt felhuzta. Csak azután reflektált a
mondottakra.
– Kedves Zoltán! Nem tudom, hogy a nagylelküségedet bámuljam-e inkább,
vagy a könnyüvérüségedet? Képesnek hiszlek rá, hogy a mi szót most olyan
könnyen odavetettél, azt meg is fogod tartani. Ámde én óvatosabb vagyok
a szavam lekötésében. Igaz, hogy te most egyike vagy az első
nagybirtokosoknak a koronaországban; de egy meggondolatlan lépés egy óra
alatt megfoszthat minden birtokodtól s téged fogolylyá s engem
földönfutová tehet.
Zoltán megütközve tekinte az öcscsére.
– Mit gondolsz öcsém? nem értelek.
Simon erre határozott mozdulattal lépett Zoltán elé s vállára tette a
kezét.
– Te most is összeesküvésen töröd a fejed!
– Én? Badarság! Mért esküdnénk össze mi magyarok? Hiszen mind
egyetértünk!
– Tagadni szokás azt; de mi jól vagyunk értesülve. Itt egy messzeágazó
összeesküvés van.
– Akkor az olyan finomul van szőve, hogy én egy szálát sem látom.
– Nem állsz levelezésben az emigráczióval?
– Soha! Egy betüt sem irtam senkinek.
– Mered ezt nekem mondani?
– Nemesi szavamra!
Simon egy lépést tett az iróasztala felé, hogy fölvegye azt az iratot, a
mit Lebegut rábizott s Zoltánnak a szeme elé tartsa. Hanem aztán
feleuton mást gondolt, abbahagyta.
(Akkor a többi is ámítás volt, a mit beszélt, ha ezt eltagadja).
Megnézte az óráját. S azzal hivatalos lagymatagsággal mondá:
– Gróf úr! Ugy hiszem, ez az ügy be van fejezve. Engem hivatalos
teendőim szólítanak. Volt szerencsém!
Azzal leült az iróasztalához.
Bárdy Zoltán is vette a kalapját s távozott.
– Üdv önnel, uram. S azzal fölcsapta a kalapját még a szobában.
… Az ajtóban csaknem összeütődött egy sietve belépő hölgygyel, a ki
előtt aztán sietve lekapta megint a föltett kalapját.
… Aranka volt az.
VI. FEJEZET. ARANKA.
Zoltán háromszor meghajtotta magát a hölgy előtt, a míg az ajtón
kilépett; a hölgy büszke fejbólintással fogadta az üvözlést. Egy szót
sem szóltak egymáshoz köszöntés fejében. A hölgy egy helyben állt addig,
a míg Zoltán be nem tette maga után az ajtót. Akkor sebesen előre jött
Simonhoz, a kinek épen csak annyi ideje maradt az alatt, a míg Aranka
daczosan a szeme közé nézett Zoltánnak, hogy azt a tárczát az ügyiratok
közé elrejtse.
– Ez az ember én rólam beszélt! Lihegé a hölgy indulatosan.
Már maga a megjelenése mutatta, hogy ez valami soronkivüli hölgy. Az
egész hölgyvilág krinolinban járt, utczákon, társaságokban csupa mozgó
léggömböket lehetett látni, csak Aranka nem vette fel azt soha. Volt
vakmerősége daczolni a rut divattal. Ő testhez tapadó öltönyt viselt,
utczán mindig fehéret, a fejdisze is fehér volt, fátyolával az álla
alatt keresztül kötve s ehhez a fehér klasszikus öltözethez az arcza oly
feltünő ellentétet képezett. Barna, sötét, mint a beduin nőké, nagy mély
tüzü, epedő szemekkel, fekete egyenes szemöldökökkel, vékony ajkakkal.
Ha a szobában leveté a fátyolát, a fejét vállig levágott szénfekete haj
repkedte körül, olyan volt, mint egy Rafael-angyal.
S mennyi kifejezés volt ebben a szintelen arczban! Még akkor is, ha a
szemeit lehunyta. Ezt gyakran szokta tenni. Ha az ajkait összeszorítá s
a szemeit lehunyta, azzal kinozni tudott.
Simont megzavarta ezzel a kérdéssel. Válasz helyett csak azt tudta
hebegni: «Aranka!»
– Ne tagadd! Az ő arczából láttam, hogy beszélt s a tiedből olvastam,
hogy te azt meghallgattad.
– De visszautasítám.
– Elmondta, hogy egykor az ő szeretője voltam, most pedig a halálos
ellenségeé vagyok, a koronaország despotájáé.
– Ravasz furfanggal csalt bele, hogy meghallgassam.
– Most hát én kényszerítelek, hogy hallgass meg engem. Hallgasd meg az
én védelmemet s légy itélő birám.
– Nem, Aranka!
– De igen. Én ismerem a vádat. S ha egy nő vádolva van, az már el van
itélve. A társadalom kegyetlen törvényszék. Az apagyilkos számára van
védelem, a nő számára nincs. A kit a vésztörvényszék elitél, még
appellálhat, még remélhet kegyelmet, várhatja, hogy fogsága majd letelik
s akkor szabad lesz; de a nő, a kit a társadalom elitélt, nem várhat
kegyelmet, az életfogytig el van itélve, annak csak egy appellátája van,
ahhoz az emberhez, a kit szeret. Tehát hallgass ki.
Simon megfogta Aranka kezét s le akarta ültetni a pamlagra.
– Nem. A vádlott állva beszél. Te ülj le az asztalodhoz. Lám a feszület
is ott van már.
Simon elfanyalodva ült le, nem az asztalához, hanem a pamlagra. Az egész
következő jelenethez nem volt semmi kedve. Tudta ő jól, hogy «kit» vesz
el. Alapjában skeptikus volt, csupán a kiváncsiság ösztönzé, hogy vajjon
mit tud egy merész nő fantaziája elővarázsolni, mikor a látszatot meg
akarja menteni.
Aranka drámai poseba helyezte magát, két leeresztett kezét összetéve.
Akár csak Norma az utolsó scénában: «Most tehát ismerj meg engem»!
– Nevem Arnóti Zsófia. Az Aranka nevet a bérmálásban kaptam. Huszonöt
éves vagyok, római katholikus hajadon. Atyám regens chori volt,
vagyontalan. Anyámat korán elvesztettem. Gyermekkoromban tanítottak
varrni, hímezni; pénzért dolgoztam. Szép hangom volt, atyám zenemester,
megtanított énekelni. A templomban énekeltem nagy ünnepek alkalmával a
legnehezebb oratoriumokat. Tizenhat éves voltam, mikor legelőször
találkoztam Bárdy Zoltán gróffal. Ő akkor kezdett el a világban
szerepelni. Szomorú volt a találkozás, atyám temetésén. A gróf volt az
egyház patronusa. A legelső találkozásnál felajánlotta, hogy menjek az
özvegy bárónéhoz társalkodónőnek; én elfogadtam. A bároné igen kegyesen
bánt velem, úgy tekintett ő és a rokonsága, mint családtagot. Az egész
háztartás rám lett bízva. Gondolhatod, hogy a hol egy fiatal férfi és
egy ifjú leány vannak együtt egy háznál, mennyi ártatlannak tetsző
bizalmaskodás történik meg ottan. Egyszer a báróné észrevette, hogy ő
irányomban nemcsak anya, hanem annál több: anyós. Heves jelenetek
következtek az anya és a fiú között, a miknek a következése az lett,
hogy nekem el kellett hagynom a házat. A gróf azonban esküvel fogadta,
hogy nőül fog venni, mihelyt nagykorúságát eléri. Odáig azonban még évek
voltak hátra. Nekem addig is valami állás kellett a világban. A gróf
rávett, hogy menjek a szinházhoz, a míg nőül vehet. Rövid időn a
közönség kedvencze lettem. Külföldre is hivtak s ha a fényes ajánlatok
valamelyikét elfogadtam volna (a leveleket megláthatod nálam), most
világhirű művésznő lehetnék, nekem is ritka nagyterjedelmű althangom
van, mint Alboninak volt. A gróf nem bocsátott el. Körülvett pompával,
úri kényelemmel. Ellenben a báróné minden eszközt elővett (elismerem,
hogy tisztességes eszközöket), hogy innen eltávolítson. Saját költségén
ide hozatta a külföldi imprezáriókat, hogy hallgassák meg az énekemet:
rá akart venni, hogy bécsi vagy párisi énekmesterhez menjek tanulni. Nem
fogadtam el, hű maradtam a grófnak adott igéretemhez. Ekkor kiütött az a
szerencsétlen belháború, melybe a gróf is belekeveredett s melynek az
lett a vége, hogy az egész ország megbukott, minden társadalmi rend
fölfordult s mely az én vőlegényemet is elszakítá tőlem. Így mondta el a
gróf előtted?
– Így mondta.
Még eddig igazat beszélt a nő.
– Fél évig hírt sem hallottam a grófról. Elhiszem, hogy az nem az ő
hibája volt. Az egész társadalom szét volt robbantva. Egy ismerős alak
nem volt a székvárosban. Én, ki éveken át kényelemhez, úri életmódhoz
voltam szoktatva, ott álltam a legszomorúbb inség országútján. Egy szép
leány, a ki éhezik.
– De hiszen megmaradt a művészeted.
– Épen ez volt sorsomnak a lidérczfénye, vagy talán vezércsillaga.
Kérdezhetnéd, hogy miért nem mentem hát külföldre, a hová oly nagyon
hivtak? Azért, mert a forradalmak idejében a külföldi művészeti
vállalkozók is mind megbuktak és azután, mert még mindig bíztam a
vőlegényem adott szavában. S vártam, hogy visszajön. Addig is itt
akartam maradni és daczolni a czifra nyomorúsággal. A fegyverzaj
elcsöndesülte után összeverődött megint innen-onnan egy szinész-trupp;
ledobták a honvédruhát, leborotválták az arczukat s ismét beálltak
komédiásnak. De ám az új rend mellett a komédiázáshoz felsőbb engedély
is kell. S kinek legyen elég erős szive a koronaország félelmetes
deszpotájának a szine elé járulni, a kinek kegyetlen híre megelőzte az
érkezését? Senki sem mert eléje kerülni a konczesszió kérvényével. Engem
biztattak föl, hogy tegyem meg. S én fölkerestem a hatalmas nagy urat.
És találtam a dölyfös zsarnok helyett egy udvarias gentlemant, a ki a
kérésemet nyugodtan végig hallgatta; rögtön aláirta az engedély-okmányt,
maga elvezetett az irodájába, a hol azt hitelesítették, aztán az
előszoba ajtajáig kikisért s azzal bocsátott el, hogy bármikor legyen
valami teljesíthető kivánságom, mindenkor szivesen fogja azt pártolni.
Hát nem mutatsz még ajtót előttem?
Válasz helyett Simon megfogta Aranka kezét s gyöngéden oda vonta a
leányt maga mellé a pamlagra.
– Kérlek, mondjad tovább.
– Én diadallal tértem vissza a szinész-trupphoz a kivivott
konczesszióval a kezemben. S ezzel a diadallal lett megalapítva a rossz
hírem. Ettől fogva akárkinek volt valami baja, kivánsága, az mind engem
kért fel közbenjárónak a hatalmas férfiúnál. Hány embernek nyitottam meg
a börtöne ajtaját! Hány embert szabadítottam meg a bujdosásból! Hány
gyászoló háznak adtam vissza a családapát! Hány elbukott embert
segítettem új életpályához! Hány nemzeti intézetnek eszközöltem ki a
szabad fejlődhetést! Hány nyomorultnak adattam vissza elkobzott
vagyonát! És mindannyian, a kikkel jót tettem, siettek elhiresztelni
felőlem, hogy «Könnyű neki, mert a zsarnoknak kedvese!» Ezt hallotta
felőlem a gróf, mikor Olaszországból visszaérkezett. De hogy ehhez a
visszatéréshez én nyitottam neki útat, azt nem tudta meg soha. Ha ekkor
odajött volna hozzám vádolni, szemrehányást tenni, akkor neki mondtam
volna: hallgass ki s aztán ments fel, vagy ölj meg! De ő felém se jött.
A kósza hírre elitélt, megvetett, kikerült. Mindent elmondtam, most törd
ketté a pálczát fölöttem, ha bűnösnek találsz.
Simon e szóknál fölkelt Aranka mellől, az iróasztalához lépett s
előhuzva az ügyiratok közé dugott arczképes tárczát, oda nyujtá azt
Arankának.
– Itt a válaszom. Zoltán bátya itt hagyta nálam ezt a tárczát,
lepecsételve, melyben annak a hölgynek a hozzáirt levelei vannak, a
kinek a történetét előttem, a név említése nélkül, mondta volt el s én
csak ez arczképről, mely a tárcza borítékán látható, tudtam meg, ki az?
Rám hagyta, hogy bontsam fel a tárczát s olvassam el a tartalmát, vagy
dobjam a tűzbe olvasatlanul.
– Még ez a kegyetlenség is! kiálta fel indulatosan Aranka. (De barna
arcza még ekkor sem lett pirossá.)
– Én az egészet felbontatlanul átadom neked.
Azok a nagy szemek milyet villámlottak.
– Ezt még meghálálhatom! rebegé, elvéve a tárczát. A fenyegető
arczkifejezés meghazudtolta a szót.
Simon megszorítá Aranka kezét.
– Ma tudattam a grófnővel nősülési elhatározásomat. A levelet is látta,
melyben kezedet megkérem.
– Én is tettem valamit, hogy azt előmozdítsam. Én is hoztam a számodra
meglepetést.
Azzal kivett a kebeléből egy iratot s azt Simonnak nyujtá.
Simonnak örömre hajnalodó tekintete elárulá az irat tartalmát.
– Kineveztetésem irodafőnökké!
Ezért gyöngéden átölelé Arankát: «őrangyalom vagy!»
Aranka még fokozta a jótett becsét a helyzet fölfedezésével.
– Pedig bizony mondom, hogy mostanában nagyon rossz kedélyhangulatban
van a főúr! Bátyádnak az az igazán kuruczos tréfája azzal a
hajtóvadászat rendezéssel minden jó indulatát ellenkezőre fordította.
Egy ilyen büszke főnemes, a ki megszokta, hogy hozzá hizelegve, vagy
reszketve közelítsen mindenki, egy olyan emberre akad, a ki vele daczol
s még hogyan daczol? úgy, hogy őt nevetségessé teszi. Te! Azt még egy
szinpadi zsarnok sem sziveli el, hogy kinevessék!
– Hátha még azt a levelét látná a zseniális grófnak, a mit az imént
adott át nekem a jámbor megyefőnök, hogy semmisítsem meg, akkor bátyám
uram busásan visszakaphatná a tromfot a hajtóvadászatért.
– Levelét? kapott a szón Aranka.
Simon megbánta, hogy szólt.
– De mit beszélek én most hivatalos allotriákról? Mikor te itt vagy,
enyim vagy, szeretsz! Azzal maga mellé vonta Arankát a kerevetre s
megfogta a kezét a leánynak. S azután a fehér fátyolt feljebb húzta a
fejéről, hogy jobban gyönyörködhessék az arczában. «Most már irodafőnök
vagyok, most már beszélhetünk arról, hogy menyegzőnket mikor tartsuk
meg?»
Aranka kibontakozott a gyöngéd ölelésből s fölkelt a pamlagról.
– Még nem, kedvesem. Még «csak» irodafőnök vagy. Kétezer forint
fizetéssel. Ez még háztartásra nem elég. Ha én hozzád nőül megyek, a
szinháznál többé nem maradhatok. Másunnan pedig jövedelmem nincs. Ha
udvari szinháznál volnék, akkor lehetnék hivatalnok neje, az már
«állás», de ez egy vándortrupp, mely nyáron faluzni megy. Azt pedig,
hogy vendégszerepelni járjak, ismerve a világ nyelvét, talán te sem
engednéd meg. Azért még várnod kell egy ideig. Ne nyugtalankodjál, nem
sokáig. Pártfogónktól hallottam, hogy a kerületi főnököt rövid időn
fölhivják Bécsbe, osztályfőnöknek a miniszteriumhoz.
Örömhír volt ez Simonnak!
– Akkor nagy előléptetés lesz! Lebegutot kinevezik kerületi főnöknek, én
pedig elfoglalhatom az ő helyét, a megyei főnökséget.
Aranka szükebbre húzta a fátyolt az arcza körül, hogy csak a szem és a
száj látszott ki belőle. A többi mind fehér rajta, csak ez a léleklakta
folt sötét.
– Hátha még jobban is lehetne? suttogá. Azt mondtad, a megyefőnök a
grófnak egy levelét adta át neked megsemmisítés végett, a mi ha
illetékes kézbe kerülne, a grófnak nehéz megtorlást okozhatna a famozus
hajtóvadászatért. Hadd lássam azt a levelet.
Simon fölvette az iróasztalról az egész ügyiratot s átadta Arankának.
A hölgy figyelemmel olvasott s kivül-belül megvizsgálta az összehajtott
fölzetet.
– Hm! A megyefőnök azt jegyezte föl ez iratra, hogy «Supprimatur». Ha ez
egy felsőbb hatalom kezébe kerülne, a gróf beleütné a fejét a felhőbe, a
megyefőnök kapna egy nagy hivatalos orrot s maradna megyefőnöknek az
előléptetéskor, te pedig az ő fején keresztül ugranál át a kerületi
főnökségbe! Add ezt az iratot én nekem, a helyett, hogy a tűzbe dobnád,
én téged kerületi főnökké teszlek. (Sugva tevé hozzá): És ennek a
palotának az urává…
Simon letérdelt a nefitim leánya elé, térdeit átölelve.
– Istennőm vagy!
– Legyen eszed, sugá a hölgy. Még nem vagy itthon. Állj fel és írd meg a
köszönő feliratot a Durchlauchthoz. Ma nem fogad el senkit. De a
leveledet várja.
Ez rendes dolog. Simon azonnal az iróasztalához ült s új tollat tett a
tollszárába, hogy egész kalligrafiával irhasson a magas pártfogójának.
Természetesnek tartotta, hogy a hálálkodó levelet is ugyanazon posta
vigye meg, a ki a kinevezési iratot idehozta.
Azalatt Arankának módjában volt a szobában szerteszét fürkészni.
Leányoknak mulatság az, egy férfiszobát felkutatni.
Az álló iróasztalhoz is odament, a hol a kitárt protokollum feküdt a
támlányon. Abba is belepillantott.
A legutolsó szám volt a Barkó Pál külföldre szóló útlevelének
bejegyzése.
Arankának az egész arcza egyszerre átváltozott. Harag, elszörnyedés
torzította el a vonásait. Ideges reszketegség állta el a termetét.
– Megbocsáss! lihegé. Csak irj tovább, nem várhatom meg a leveled. Tiz
óra! A próbára kell sietnem. A viszontlátásig!
S azzal nem várva, hogy Simon kisérje, elsuhant a szobából s aztán
futott a szinház felé, a hogy szoktak szinésznők futni az utczán, a kik
elkéstek a próbáról.
– Siessen kisasszony, a próba már elkezdődött, rögtön a jelenése jön.
Kiálta eléje az igazgató a szinfalak sikátorában.
– Ma nem énekelhetek. El vagyok rekedve.
– Ne tréfáljon kisasszony.
– Lehetetlen. Nem hallja? Egy csepp hangom sincs.
Csak úgy suttogva hápogott.
– Megüt a guta! Minden páholyjegy, minden zártszék elkelt.
– Adják mással a darabot.
– Mit? a Prófétát? Hát énekelheti Fidest a sopranistáné?
– Adják hát Ernánit.
– De a Durchlaucht express a Prófétát kivánta mai napra. Magas rangú
vendégei vannak Bécsből.
– Várjanak holnapig. Akkorra majd kirekedek.
– Holnap drámai nap van. Holnapután pedig itthagy bennünket a karmester,
megy Muszkaországba.
– Annál rosszabb rá nézve! Jőjjön a szinházi orvos, vizsgáljon meg.
Azzal berohant az öltözőbe, ott hagyta a directort, engedve neki
találgatni, hogy kire nézve rosszabb az: a direktorra? a Durchlauchtra?
vagy a karmesterre?
– Meg vagyunk lőve! rikácsolt a direktor a rendező elé. Capriciósa
berekedt, nem énekel. Küldjön a doktorért.
A rendező tapasztalt férfiú volt és flegmatikus temperamentum.
– Nem doktor kell ennek, hanem valami más.
Azzal odament a sugólyuk födeléhez s hangtölcsért csinálva a rekvizitum
jegyzékből, odatelefonozott a karmesternek.
– Gyere fel egy szóra Palkó barátom.
Barkó Pali volt a szinház karmestere.
– Ugyan kérlek, sugá a fülébe, mikor Pali előkerült, eredj be a
primadonnához, s csinálj vele csodakurát, hogy ne legyen ma rekedt.
Aranka az öltözőben azt cselekedte, hogy levelet irt.
Mikor Pali belépett hozzá, mérgesen összetépte a levelet.
– Nagysád be van rekedve?
– Úgy! Csak nagyságolj! Miért nem kezded mindjárt a «fenséges»-en?
Förmedt rá egészséges teli hangon a művésznő.
– Örömmel hallom, hogy a kisasszony hangja nem veszett el.
– Nem a hangom veszett el, hanem a lelkem.
– Majd megkeressük.
– Keresheted azt! Te vesztetted el!
– Drága nagysád.
(Aranka tegezte Palit, ez pedig nagyságolta a hölgyet. Ez így szokás a
czigányoknál.)
– Te utazni készülsz Muszkaországba?
– Hisz ezt leghamarább megmondtam a kisasszonynak.
– Igen. Nekem mondtad meg legelőször, hogy meghivást kaptál
Szentpétervárra. S én ugyanakkor közöltem veled az én titkomat, a mit
még kivüled senki sem tud, hogy én is kaptam szintén Szentpétervárról
igen kedvező ajánlatot. Milyen örömmel, milyen lelkesedéssel beszéltünk
akkor arról, hogy egyszerre megnyilik előttünk a nagy világ. Nem
koldulni fogunk ezután, hanem hódítani.
– Nagysád lelkesedett, de én nem. Rosszul emlékezik rá.
– No hát a saját extasisomban azt hittem, hogy te is örülsz! Hisz ebből
a te mozdulatlan pofádból nem lehet kiolvasni semmit.
– De világosan beszéltem. Magam miatt is aggódom, bár én sokáig és
alaposan kitanultam a zenét; nagysádra nézve azonban egyenesen
megmondtam, hogy ha a nagyvilágban akar hódítani, elébb menjen fel
Bécsbe s legalább egy esztendeig tanuljon egy jó énekmestertől.
– Ejh! Én tudok annyit, mint Alboni tudott! A hangom, megjelenésem
biztosítja a diadalt.
– Akkor mehet nagysád Szentpétervárra.
– Mehet, nagysád, Szentpétervárra, ismétlé daczosan Aranka, utánozva
Pali méla szólejtését. Ezt bolond nélkül is tudom. De mi másról
beszéltünk akkor!
– Nagysád beszélt, én pedig hallgattam.
– Hallgattad, de nem mondtál ellent! Közös dicsőségről, megosztott
koszorukról beszéltünk, művészi versenyről, mely neveinket egymás fölé
helyezi, együtt átérzett isteni mámorról, mely erősebb sacramentum az
oltár előtti eskünél! Beszéltünk arról, hogy lelkeinket a legerősebb
lánczok, a művészdiadal koszorúi kötik majd össze! És most egyszerre
elutazol.