kiállított utlevél az orosz nagykövet által láttamozva. Ugyanazon
nagykövet által hitelesített másolata a nagyherczeg megbizásának. Ez
pedig itt az orosz impreszárió szerződése három havi idényre.
Simon báró végig nézte az iratokat fejcsóválva.
– Hm! S ez a mese mind igaz! Mire nem viszi egy czigány egy hegedüvel!
De hát akkor minek jösz hozzánk ha már megkaptad Bécsből az utleveled?
– Mert a feleségem is velem akar jönni s annak a nevét és
személyleirását itt kell beleirni az utlevelembe, a hol született.
– Ah! A kis Citerácska is vele akar menni az urával? Ugyan hová gondolsz
te Palkó? Asszonyt vinni olyan hosszú utra! Hagyd itthon! Ne busulj,
majd gondját viseljük.
Ez a szó a menyecskének is feloldotta a nyelvét.
– De köszönöm alásan a gondviselést. Már csak úgy illik az, hogy a merre
az uram jár, én is arra járjak. Mindig azt hallottam, hogy ha a férj meg
a feleség különválva élnek, az egyiket elkapja az ördög.
– Még én előttem senki sem tett panaszt az ördög ellen.
– Nem ám, mert tudja, hogy egyik varju nem vájja ki a másik szemét.
– Ejh, de hegyes nyelvecskéd van Cziterácska.
– Hát a milyen a mosdó, olyan a törülköző.
– No hát állj ide elém, hadd irjam be a személyleirásodat az urad
útlevelébe. Vedd le a kendőt a fejedről, hadd látom a hajad.
Citerának le kellett venni a piros kendőt a fejéről.
Simon nem állhatta meg, hogy meg ne simogassa a haját.
– No no! meg ne tépászsza.
Simon beirta az útlevélbe: «haja rőtbarna, sürű, göndör, elől
hunczutkákba csavarva».
– Nyisd fel szemedet és nézz rám.
«Szemei sötétkékek, nagyok, tüzesek, szemöldökei vékonyak, félhold
alakuak. Arcza tojásdad, arczszíne aranyosbarna, piros zománczczal.»
Itt egy ütést kapott a kezére.
– Azért nem szükség azt megcsipni.
Simon tovább folytatta az oculátát.
«Szája korallpiros, fogsora ép, fehér.»
– Mutasd a kezedet!
«Kezei finomak, keskenyek.»
– Nem kell azért úgy megszorongatni.
Még tovább is irt.
«Termete karcsu. Két araszszal átérhető.»
– No azt ne irja bele! Ne irja bele!
– Miért?
Az asszony még pirosabb lett e szóra.
– Hát csak azért, hogy no…
«Lábai?»
Ekkor meg aztán egyszerre leguggolt, hogy a viganója elrejtse a lábait.
– Ahhoz meg már senkinek semmi köze.
A sekretárius úr nagyot nevetett. Szép asszonyok előtt félre kell tenni
a hivatalos méltóságot.
(«Oh milyen áldott jó ember! Milyen nyájas hozzánk!» rebegé Manga a
bárónőhöz fordulva.)
– No ez meg van. Mondá Simon. De hát ezért nekem fizetség jár.
– Hát mit fizetünk?
– Egy csókot.
Akár kettőt, mondá nevetve a menyecske.
Simon azután szaván akarta fogni, de Czitera kisiklott az ölelése alól s
a napát tolta előre.
– Anyámasszonynál áll a kasszám. Anyuskám, a méltsás urnak két csók jár
az útlevélért.
A vén asszony arcza gyönyörteljes mosolyra derült, azt hitte, igazán úgy
van.
– Eredj banya a pokolba! szólt Simon mérgesen. Megállj te kis
boszorkány! Elteszem az adósságodat. Majd lesz ennek nagy kamatja.
Pali közbelépett.
– Félre asszonyok! Én tudom, mi a taksa.
S azzal leszámlált három ezüst huszast a méltóságos urnak az asztalára.
Ennyi dukál egy útlevélért. Urasan viselte magát.
Simon mégis csak fenn akarta tartani a suprematiáját.
– No hát Barkó Palya. Kezedben a passzus. Mehetsz vele Muszkaországba.
Hanem aztán becsületesen viseld magadat, azt mondom! Ne garázdálkodjál!
Bele ne keveredjél valami rossz társaságba, mert Szibériába kerülsz!
– Azon leszek, hogy becsületet valljak.
– Úgy vigyázz, hogy vason ne jőjj vissza.
– Köszönöm a kegyes figyelmeztetést.
– Most várjatok még. Nem lehet még elszaladni. Elébb be kell vezetnem a
dolgotokat a protokollumba.
Azzal az álló iróasztalhoz ment, mely festetlen fenyőfából volt, az alsó
rekeszei nagy könyvekkel megrakva; a támlányán hevert egy rubrikás könyv
kitárva.
Pali azt hitte, hogy utána kell mennie.
Simon ráförmedt:
– Ne hágj a sarkamra! Maradj ott, a hol állsz. Nem vályogvető ez, se nem
taposó malom.
A czigány hátra huzódott, a titkár úgy tett, mintha irna.
Az alatt halkan hátraszólt:
«Manga!»
A czigánynő örvendezve sietett hozzá:
– Parancsolj te drága uraság!
Simon elővette azt a rózsaszínű levélkét s odasugott a nőnek:
– Ezt a levelet dugd a kendőd alá s aztán vidd el a színházba, add át
annak, a kinek szól. A bárónénak ne szólj felőle semmit.
A czigánynő átvette a levelet s elrejté azt a keblébe.
– Be van irva a számotok, most már mehettek. Mondá Simon, átadva az
útlevelet a zenésznek.
Pali átvette az irást s azzal odalépett a bárónéhoz.
– Köszönöm a kegyes közbenjárást, grófnő, Isten áldja meg érte.
S tiszteletteljesen kezet csókolt az úrnőnek.
Anna pedig rátette a kezét a fiú fejére. (Nevelt gyermeke volt.)
– Isten vezéreljen az utadon, jó Pali.
Manga szemei kidülledve bámultak e jelenetre.
Egészen elképedt. Mintha valamit nézne, a mit rajta kivül senki sem lát.
Magában motyogott: «Hát már ennek a fiúnak ki sugta azt meg, hogy annak
az asszonynak megcsókolja a kezét? Hát annak az asszonynak ki mondta,
hogy a fejére tegye a kezét és megáldja? Látott volna valamit a «Devla
szeme» odafenn?»
– Menjünk édes anyám! hangzott Pali lágy, melancholikus szava.
Manga felrezzent, mint a kit álmából riasztottak fel. Visszafordult,
Simon bárót találta a háta mögött. «Édes fiam!» rebegé.
– Be vagy te pálinkázva? vén majom! Rivallt rá a méltóságos úr.
Ekkor tért eszére az asszony.
– Bocsánat! Elkáprázott a szemem.
A mint a czigánycsalád eltávozott, Simon bárónak az arcza ismét
visszanyerte előbbi apathicus kifejezését.
Tudta éreztetni mindenkivel, hogy ő neki hatalmában áll kellemetlennek
lenni; különösen az anyjával.
– Nos? Hát elég tejtestvérileg bántam a védenczeddel? Mondá a bárónénak.
Kegyenczed no! Mikor kis kölykek voltunk is, azt beczézted jobban.
– Megköszönöm a készségedet.
– És ezzel vége az audencziának?
– Még nincs, fiam. Mikor beléptem a szobádba, épen egy levélkét
borítékoztál be. A rózsaszinű papir sejteti a levél tartalmát.
– Ejh de éles tekinteted van. Kitaláltad.
– S abból, hogy te véletlen belépésem fölött olyan nagy indulatba
jöttél, azt is kitaláltam, hogy az a levél kinek van irva.
– Kitalálhattad. Arankának.
– Te szerelmes vagy e nőbe?
– Azt nem tudom; hanem nőül fogom venni.
– Az én beleegyezésem nélkül?
Simon báró cynikus phlegmával ült le a karszékébe az anya előtt, a kit
állni hagyott s elkezdte a körmeit csinosítani; aztán meg a két zsebébe
mélyeszté kezeit s csak úgy beszélt ki a vatermörderei közül.
– Kedves mamám! Ha te Bárdy grófnő volnál, és én fiad, egy Bárdy gróf,
akkor a te áldásod, vagy átkod sulyt vetne a latban. De te most özvegy
Lenke báróné vagy s Lenke Simonra nézve anyai beleegyezésed vagy
tiltakozásod pusztán akadémiai diskusszió.
A báróné megtörten beszélt fiához.
– Soha sem voltam terhedre szemrehányásaimmal. Néma türelem volt
irányodban egész életem. Se neked, se másnak nem mondtam el soha, hogyha
valami fájt, pedig te én nekem arra bőséges okot adtál. Azért én nem
szüntelek meg téged szeretni. Fiam! Édes fiam! Nem állhatom meg, hogy
meg ne ragadjam a kezedet, mikor az örvény szélén látlak járni. Tudod
te, hogy ki az a nő?
Erre dölyfösen ugrott fel a székéből Simon.
– Grófnő! megtiltom önnek és bárkinek is a világon, hogy azt a nőt
előttem ócsárolja.
A grófnő szelid lemondással beszélt.
– Egy szót sem fogok felőle szólni. De annyit mondok te neked, fiam,
hogy a mely órában te azt a nőt mint feleségedet e házba behozod, én
abban az órában elhagyom ezt a házat s visszavonulok falusi magányomba.
– Azt pedig nagyon okosan fogod tenni. Ott igen jó lesz laknod. Itt a
székvárosban te csak galibát csinálsz. A mit a férfiak meg nem tehetnek,
azt a szerepet mostan elvállaltátok ti asszonyok. Ha azok nem
demonstrálhatnak, ti demonstráltok.
– Hogyan?
– Hát ez az öltözet, melyet viselsz, ez a kékre festett «honi» karton
ruha nem demonstráczió-e? A kalikót a magyar mágnásnők rendes divatja?
Ti ezzel a nemzeti velleitásokat ébresztgetitek.
– Hát az bűn? A saját nemzetünk iránti vonzalom?
– Hóbort! Hát az a mindenféle nagy hangzású nőegylet, mely szép szin
alatt összejöveteleket tart, gyülésezik, spicsel, határozatokat hoz,
pénzt gyűjt és osztogat, hiveket toborz, mind annak nem te vagy-e a főfő
megindítója, vezetője?
– Hát a betegek ápolása, a kisdedek megóvása, és a nyomor enyhítése…
– Hóbort! S nagyon jól fogsz tenni magaddal s velem, ha abba hagyod.
Simon báró olyan önérzettel beszélt, mintha ő egymaga verte volna le az
egész forradalmat.
Anna mélyen el volt keseredve.
– Akkor, édes fiam, úgy elválnak az utaink egymástól, hogy soha össze
nem találkozunk többé. Tégy a mit akarsz. Az én átkom nem fog téged érni
soha. Hanem az az áldás, a mit az oltár előtt adnak rád, a mikor le
fogsz térdepelni kéz kézben azzal a nővel: az lesz a te átkod. Isten
irgalma legyen veled.
Anna megfordult s csendesen távozott a szobája felé. Még egyszer megállt
az ajtóban és visszafordult. Összekulcsolta a kezeit. Az igaz fájdalom
hangján kiálta föl:
– Fiam! Édes fiam! Esdeklek hozzád.
– Hajthatlan vagyok. Rikácsolá az, karjait összefonva a mellén s úgy
állt ebben a törhetlen jellemű stereotyp poziturában, míg a báróné be
nem tette maga után az ajtót. Vasból vagyok.
IV. FEJEZET. A MEGYEFŐNÖK.
Hanem aztán egyszerre megszünt vasból lenni, a mint a középső ajtó
megnyilt. Pedig csak egy öt láb magas emberke lépett a szobába.
Az volt a megyefőnök.
Lebegut Ottokár három év óta volt már e nevezetes Bezirknek a főnöke.
Abban külömbözött a többitől, hogy szeretett alkalmazkodni az itteni
lakossághoz és szokásokhoz. A magyar nyelvet is elsajátítá, s azt minden
alkalommal használta; hibás kiejtéssel, de helyes syntaxissal.
Kedélyes kicsi emberke volt. Gömbölyű arcza, piros ábrázatja, hirtelen
szőke haja hegyes üstökbe csavarintva, kurta kis bajusza, mely nem ért a
száj szögletéig, s ahhoz kifli forma pofaszakáll incselkedett az arcza
közepén. Tisztességes hosszú tubákszin kabátot viselt, s annak a
gomblyukában veres érdemrend-szalagot.
– Jó reggelt! jó reggelt! Mondá beköszöntve.
E varázshangra a törhetlen vasember egyszerre kétrétt görnyedt.
– Ah, méltóságos megyefőnök úr! Milyen kiváló szerencse! Ezer bocsánat,
hogy ilyen negligeéeben talál. Azonnal, azonnal!
S nagy sietve kapkodva veté le a bársony hálókabátot s rántá fel a
fekete salonrokkot, nem mulasztva el folyvást hajlongni, bókolni.
A megyefőnök úr pedig azzal volt elfoglalva, hogy erősen szitt egy
szivart, mely nem akart a hatóságnak engedelmeskedni.
– Kialudt, kialudt. Szivhatom, szivhatom. Nem szelel, nem szelel.
A megyefőnök úrnak az a szokása volt, hogy a szavakat gyakran
megduplázva ejté, a mi külömben nem kellemetlen. Az operában gyakran
halljuk ezt. Ő maga természetesen nem vette ezt észre.
Simon báró készséggel futott a gyufatartóhoz s sietett tüzet gyujtani s
azzal a főnök úr szivarját működésbe hozni.
De biz az tovább is megmaradt a passziv ellentállásnál.
– Átkozott szivar! Úgy hivják, hogy dragaderos, dragaderos. Eleinte azt
hittem, hogy spanyol szó spanyol szó, mikor aztán magyarul megtanultam,
megtanultam, akkor megtudtam, hogy magyarul van; azt teszi, hogy «drága,
de rossz; drága de rossz!»
– Szolgálhatok? Talán ez jobb lesz? Kinálkozék Simon báró, az iróasztala
kis fiókjából elővéve egy világos pettyes szivart. Mindjárt gyufával is
szolgált.
Lebegut Ottokár úr elvette az ajándék szivart, a magáét kioltá s a
zsebébe tette, aztán kerekre nyilt szemekkel megnézte a kapottat,
meggyujtotta, egyet huzott belőle, a füstöt kifujta, azután a tenyerével
az arcza felé vissza terelte, ajkait gömbölyűre csücsöríté s egy ravasz
oldalpillantást vetve Simon báró felé, fejcsóválva mondá:
– Ej, ej, ej, ej, ej, ej! Csempészett szivar? Csempészett szivar?
– Konfiskált szivar. Igazítá helyre a balvéleményt Simon.
– Nagyon jó, nagyon jó. Ezután minden reggel idejövök kollaudálni,
kollaudálni.
– Legyen szerencsém, legyen szerencsém.
Már Simon báró is duplázta a szót. Lehet, hogy ragad önkénytelen ez a
beszédmodor, de az is feltehető, hogy csupa kedvkeresésből tette.
A főnök urnak nagyon derült kedve volt. Valami adoma furta az oldalát, a
mihez embert keresett.
– Nagyon nevetnem kell, nevetnem kell ezeken az idegeneken, idegeneken,
a kik még nem tudnak a nép nyelvén, a nép nyelvén. Az a cseh
járásbiró,[3] a Mikuláj, a minap egy kriminalitásban inkvirál, inkvirál.
Kérdezi a delinkvenstől, delinkvenstől, ki volt még ott rajta kívül? Azt
mondja, nem volt ott más, csak a komondor, csak a komondor. Azt mondja
erre a Mikuláj, a Mikuláj: «Komondor lépjen be! Komondor lépjen be!»
Hahaha! Azt hitte a Mikuláj: valami «komandőr».
Simon báró is erőltette a nevetést. Ostobaság volt. De ha a főnök úr
anekdotázik, akkor muszáj nevetni.
– Igazán nevetni való! nevetni való.
A főnök úr nagyot nézett rá s elkomolyodott. Gondolta magában, de furcsa
szokása van ennek a szekretáriusnak: minden szót kétszer mond el,
kétszer mond el.
Rátért a tárgyra.
– Hát ezuttal a feleségem küldött, a feleségem küldött, a báró urhoz.
Még nem tetszett vele beszélni. Nem is lehet, nem is lehet. Áldott
teremtés, áldott teremtés. Süket és néma, süket és néma. Hanem igen jól
tudja készíteni a Nudlpflanzlt, a Nudlpflanzlt. S ez az én Leibspeisom,
az én Leibspeisom.
– Én is imádom.
– Ma az lesz ebédre. És ebéd után a feleségemmel Langepuffpartie.
– Az nekem passzióm.
Igazán jó fiú ez a bárócska!
– Szabad refarálnom a beadványokról?
– Ráérünk, ráérünk! Monda a főnök. Nem kell sietni! Ez a regula. Inkább
még én is hoztam egy irást, a mivel tudom, hogy meg fogom örvendeztetni
kedves barátocskám.
«Kedves barátocskám!» mondá magában Simon báró. Ez bizonyosan
előléptetésem.
– Oh kérem! Mindig hálásan emlékezem pártfogó kegyességére a méltóságos
urnak.
A megyefőnök kigombolta a kabátját s előhuzott a zsebéből egy
paksamétát.
– Kellemetlen história! Nagyon kellemetlen. A báró úr bátyja, gróf Bárdy
Zoltán, valami nagyon kompromittáló levelet irt külföldre, külföldre,
kompromittáló levelet. A titkos megbizottja, a kire a levelet bizta,
átadta azt nékünk. Itt van az akta: a species facti. Ennek az alapján én
nekem gróf Bárdy Zoltánt rögtön el kellene fogatni, elfogatni,
haditörvényszék elé állíttatni. Tíz évi sánczfogság és birtokvesztés
lenne jutalma, lenne jutalma. Én azonban, tekintve a rokonságot; a báró
úr testvére, testvére, mondok, ne csináljunk belőle lármát, belőle
lármát. Mai világban sok a delátor, sok a delátor. Csunya egy fajzat!
Simitsuk el a dolgot, simitsuk el a dolgot. Fogja barátocskám ezt az
irást. Vegye elő négy szem között az urabátyját. Vigyázzon magára, meg
ne üsse a lábát, üsse a lábát! Az egész levelet aztán dobja a tűzbe,
dobja a tűzbe. Nem kell protokollumba vezetni. Szeretem a békességet.
Igazság helyett kegyelmet, kegyelmet. Ez az én elvem, az elvem.
Simon báró fanyar képet csinált az egész dologhoz. Jobb szerette volna,
ha a főnök az előléptetési decretumát huzta volna elő a zsebéből.
Beletekintett az átadott irásba s átfutott rajta.
– Fölöttébb lekötelez méltóságod ezzel a nagy grácziájával. Bátyámuram
igazán nagy bajba keverhette volna magát ezzel a levéllel. Az amerikai
dollárjegyekről van benne szó. Flagrans perduellió! Én azonban, mint
afféle subalternus hivatalnok, nem tehetem azt a saját hajlandóságomból,
hogy egy ilyen kezembe akadt ügyiratot, csupa testvéri szeretetből, a
rendes útjáról félretérítsek; hanem ha méltóságod kegyeskedik ide az
akta szögletére ráirni ezzel a kék plajbászszal, hogy «supprimatur».
Legalább ha megmutatom a gróf urnak, majd az is abbahagyja az
élczelődést az új hivatalnokokra.
– Hagyja el! A kik élczelnek, jó emberek, jó emberek. Voltam én már
olyanok között is, a kik szembe hizelkednek, hátul leszurkálnak, hátul
leszurkálnak.
S azzal egész jóhiszeműleg ráirta az ügyirat hátára a maga ismeretes
hátradülő irásjegyeivel a hivatalos «supprimatur»-t (Elfojtandó).
E mellett teljes tudatával birva annak a jó szolgálatnak, a mit e
discrét eljárásával tett a báró családja grófi ágának, még egyszer
igénybe vette azt a szivarrejtő fiókot egy pettyegetett havanna erejéig.
Régi közmondás, hogy «apró ajándékok tartják fenn a jóbarátságot».
V. FEJEZET. BÁRDY ZOLTÁN.
Megint nyilt a középső ajtó s bejelentetlenül lépett be valaki.
(Ilyen baj az, ha az irodaszolga ex abruptó mondja fel a szolgálatot.)
A belépő azonban, a mint észrevette a megyefőnököt, vissza akart
huzódni.
– Ezer bocsánat! Nem tudtam, hogy a megyefőnök úr itt van. Senki sincs
az előszobában.
– Csak az én kalucsniaim. Tessék bejönni. Kiálta eléje a főnök. Nincs
semmi titkos dolgunk, titkos dolgunk. Lupus in fabula, lupus in fabula.
Épen gróf Bárdy úrról beszéltünk.
Bárdy Zoltán gróf mostoha testvére volt Lenke Simon bárónak.
Két ellentétesebb alakot alig lehetne képzelni.
Zoltán athletai termete, mely közel egy öles lehetett, teljes
összhangban volt szelid férfias arczával. Határozott, egyforma jellemre
valló vonásai voltak, nyugodt tekintete, sötétszőke haja és szakálla. Az
egész arcznak nagy hasonlatossága volt az anyjáéhoz. Európai öltözetet
viselt, minden különlegesség nélkül. Daczára annak, hogy olyan kurucz
hirben állt, nem volt se veres nyakravalója, se halálfej melltűje.
– Rólam méltóztattak beszélni? kérdé csodálkozva. Hogyan ért ez a
szerencse?
Lebegut Ottokár megkinálta a grófot a szivartárczájával.
– Szabad szolgálnom egy szivarral, egy szivarral?
– Köszönöm. Én nem szivarozom.
– No hát erről beszéltünk, erről beszéltünk. Hogy a gróf úr, a mióta a
trafikát behozták, a trafikát behozták, nem dohányzik többet. Én bámulom
Mucius Scaevolát, Mucius Scaevolát; de jobban bámulom azt a magyart, ki
a tyrannismus boszujára lemond a dohányzásról, lemond a dohányzásról.
– Hát már én ilyen vagyok.
– Magukra hagyom önöket uraim, uraim.
Azzal felszedte az esernyőjét, kalapját a megyefőnök és távozni készült.
Látszott az arczán, hogy szeretne is kezet nyujtani a grófnak, de fél is
tőle. Ez karakán ficzkó! Mindenki tudja róla, hogy mikor Bécsben
találkozott egy ünnepélyen a mindenható miniszterrel, ki hajdan ügyvédje
volt, azzal szólítá meg: «nun lieber Doktor (!), was haben Sie neues
vor?»
Zoltán gróf azonban észrevette a tétovázást s őszinte nyájassággal
nyujtá a távozni készülő elé a kezét.
A mit aztán Lebegut egész elérzékenyülten fogadott, mind a két kézzel
megszorongatva s háromszor is megrázva.
– Gróf úr! Gróf úr! Csak annyit mondok, csak annyit mondok…
Azzal kiment az ajtón, az előszobában kiabálva:
– János! Johann! A kalucsniaim.
De biz ott se János, se Johann nem jött elő, magának kellett felhuzni a
sárellenző telekes-bocskorait.
– Jó napot öcsém. Monda Zoltán, egy karszékbe leereszkedve.
Simon nem hagyhatta észrevétel nélkül, hogy «de nagyon megszorongattad a
kezét a megyefőnöknek».
– Ez egy becsületes idegen hivatalnok, a ki a kötelességét teljesiti.
– Az «idegen» szó nekem volt apostrofálva?
– Semmi vonatkozás nem volt benne. Én most te hozzád egy igen kényes és
bizalmas ügyben jövök s mint testvér testvérhez akarok veled beszélni.
Simon féloldalt sandított Zoltánra.
– Azt előre is kijelentem, hogy ha Arankáról akarsz beszélni, én veszem
a kalapomat s itt hagylak egyedül a szobámban.
– Egy szót sem fogok szólni a «te» Arankádról. Hanem elmondom neked a
saját életem tragikomediáját, a miben senki sem lesz nevetségessé, csak
én magam. Hogy megtudjam róla a véleményedet. Ezt megengeded, úgy-e? Te
olyan higgadt, komoly férfiu vagy, hogy bölcs itéletet mondhatsz az én
hebehurgyaságom fölött.
– Hallgatok rá.
– Mikor én olyan idős voltam, mint te most, én is halálig szerelmes
voltam. Ugy látszik, hogy mind a ketten «aus dem Geschlechte Azra»
vagyunk, a kik meghalnak, ha szeretnek. (Lásd Heine.) Ideálszépség volt,
márványból kifaragva sem láttam soha mássát.
– Hát márványnak is láttad?
– De eleven márványnak! És a mellett szellemes, csupa bűbáj, szikrázó
elmésség, ha rá jött a kedve, szilaj volt, mint egy menád; ha meg a
mélaság szállta meg, tul emelkedett a földön s magával vitt. Azt csinált
belőlem, a mit akart. Szentföldre vándorló zarándokot, vagy Fra
Diavolót. S úgy tapasztaltam, hogy ő is szenvedélyesen szeret engem.
– Nem tetted próbára?
– Dehogy nem. Mind fényesen kiállta. Ez tartott két évig. Paradicsomi
élet volt. Ki is vettem a jussomat a gyönyörből ez alatt az egész
életre; úgy, hogy utóbbra semmi sem maradt. Te akkoriban külföldi
egyetemen voltál, minderről nem tudsz semmit. Mi örök hűséget esküdtünk
egymásnak s én megfogadtam az imádottamnak, hogy a mint nagykoruvá
leszek, azonnal nőül fogom venni. Addig is elláttam minden kényelemmel
és pompával s a miatt csináltam annyi adósságot, hogy a mama nyilvános
tiltakozást bocsátott közre a megzabolázásom végett.
– Anyánk haragudott e viszonyért?
– No de mennyire! Fenyegetőzött, hogy elhagyja a házat, ha akarata
ellenére ide hozom a mátkámat. Meg is átkozott, ha jól tudom.
– Veled is így bánt?
– Természetesen. Csakhogy én rászolgáltam, mert én korhely, garázda,
tékozló fiu voltam, nem ilyen józan, szorgalmas, munkás ifju, mint te.
Hát persze ezek a mamák azt szeretnék, ha az ember valami szükmellü,
vérszegény, klastromban nevelt imádkozó bábot hozna nekik a házhoz, a ki
fölött szuverén jogaikat gyakorolhatnák! Haha!
Simonnak egészen inye szerint volt ez a beszéd! Ő is tódított rajta,
nevetve.
– És a kinek legalább három ezer hold várandósága van s hét őse
apa-anyai ágon. Haha!
– Hanem én hát ebben a tárgyban nem hagytam a fejemmel beszélni;
megmondtam magyarán a grófnőnek, hogy ha nem tetszik neki a nő, a kit
feleségül veszek, visszavonulhat a falusi kastélyába s ott uralkodhatik
minden élők fölött.
– No úgy-e? Kapott rajta Simon.
– Az volt hozzá a végszavam, hogy «hajthatatlan vagyok!»
Simonnak tágult a keble. Vannak közös családi tulajdonságok. «Erély a
mamával szemben.»
– Mielőtt azonban a nagykoruságomat elértem volna, kiütött az országban
az a szerencsétlen mozgalom, melybe aztán magam is belekeveredtem.
– Nem tudtál külföldre menni?
– Nem tudom én azt megmondani, mi volt? Valami szent düh, valami
járvány, a mi az embert meglepte. Felcsaptam huszárnak. Tetszett az a
nyalka egyenruha, aztán meg a könnyelmü tábori élet, a veszélylyel járó
izgalom, kalandos csatározások, strapácziák utáni dinomdánom. Egy néhány
derék ütközetben is részt vettem. Tudod, ez a legélvezetesebb neme a
sportnak. Félig medvevadászat, félig akadályverseny, a mellett párbaj en
masse.
– Egyikhez sincs kedvem.
– Mikor aztán vége volt a hajczihőnek, akkor besoroztak a császári
seregbe, elvittek Lombardiába, megismertem a szép Olaszországot, ingyen,
a császár kenyerén.
– Hát a mátkád?
– No hisz arról akarok beszélni. Ez alatt folyvást levelezésben álltam
az én jegyesemmel. Leveleink áradoznak a szerelemtől s annak minden édes
fájdalmaitól. Mikor aztán megkaptam az obsitomat, vágtattam a szenvedély
tüzes szekerén haza a mi városunkba. Itt aztán nagy bámulatomra
értesültem róla, hogy az én ideálom réges-régen, rögtön a harcz
bevégezte után, az uj rend beálltával, a legbensőbb baráti viszonyba
lépett azzal az emberrel, a kit én a világon legjobban gyülölök s a ki
olyan magasan áll fölöttem, hogy megtorlást nem vehetek rajta. S ez a
szirén ez egész idő alatt folyvást irta hozzám a szenvedélytől lángoló
leveleket, sőt a miniatür arczképét is megküldte, a legeszményibb
jelmezben. A levelei mind itt vannak ebben a tárczában, az arczképe a
tárcza borítékán. Most adj nekem tanácsot, öcsém, mit tegyek én ezzel a
nővel?
Ezzel odanyujtá a zsebéből kivett tárczát Simonnak.
Ilyen lehet a viperacsipés hatása, mint mikor Simon azt az arczképet
meglátta.
– Ez Aranka!
– Én nem mondtam ki a nevét, szólt a gróf hidegvérrel,
– Miért adtad ezt a tárczát a kezembe?
– A tárcza le van pecsételve. Egészen rád van hagyva, hogy fölbontsd-e,
vagy fölbontatlanul hagyd? Ha akarod, megismered a tartalmát, ha nem
akarod, tárczástul, arczképestül a tüzbe dobod.
– Ez szép kelepcze volt tőled!
– Őszintén megmondtam, hogy én csak a saját tragikomédiámról fogok
beszélni, ha akarsz, okulsz rajta, ha nem akarsz, nem okulsz.
Simon végig járt a szobában s azután karjait összefonva a mellén,
odaállt a bátyja elé.