Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project
JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LXXXVI. KÖTET
A FEKETE VÉR * LENCZI FRÁTER
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1898
A FEKETE VÉR
REGÉNY
LENCZI FRÁTER
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1898
A FEKETE VÉR
REGÉNY
I. FEJEZET. A FEKETE ASSZONY.
Először jelent meg Európában.
Hogyan jött? hogyan támadt? azt nem tudja megmondani senki. Úgy utazott
egyik országból a másikba, vidékről vidékre. A hol egyszer megtöltötte a
temetőket, odább ment, nem tért többé vissza.
Erdélyben hivták «csumának», a tótságon «kiszelának», a magyarok
«epemirigynek», az orvosok «cholera morbusnak», az egész világon «fekete
asszonynak».
Próbálták gyógyítani, védekezni ellene. Megtiltották megyeszerte a
dinnye-, uborka-, gyümölcsevést; a pálinkaivást; a szobák padlójára
chlormeszet hintettek, kámfort kötöttek zsacskóba s azt viselték nyakba
kötve; füstöltek fenyőmaggal és köménynyel, mosdottak boreczetben; ittak
czitromfű-herbatét. Mind nem használt semmit.
Megkisérték elzárni az utját. A vármegyék felültették a nemességet, a
városok fegyverbe öltöztették a polgárőrséget, «kordont» húztak a
határokon; a hidakat elállták. Mind nem használt semmit. A fekete
asszonynak nem kellett se komp, se repülőhid: egy lépéssel átugrott
Tiszán, Dunán, Szamoson.
A falukon szalmával kitömött bábot hordoztak körül, azt elnevezték
csumának; nagy énekszóval kivitték a temetőbe s ott czihertüzön
megégették; másutt meg levetkőzött leánykákat fogtak eke elé s azokkal
körülszántatták a falut, az sem használt semmit.
A hol már egyszer megjelent, ott megtiltották a harangozást, a
templomokat bezárták, minden összejövetelt megszüntettek; a kit a fekete
asszony lehellete ért, azzal a tudós doktorok viszmuthport itattak,
forró téglákat rakattak az ágyába, dunna alá takartatták, két embert
mellé állítottak botokkal, hogy ha kezét, lábát kidugja a dunna alól,
kommantsanak rá. Az sem használt semmit.
Hogyan jön? Honnan támad? Senki sem tudta kitalálni, Egyetlen hirlap
volt az országban, melyben azt lehetett olvasni, hogy az a titokteljes
rém valami apró, szemmel láthatlan férgecskéktől származik, melyekkel
telítve van a levegő: azért olyan sárga az ég nappal. De hogy ezeket a
«monas»-okat mi viszi előre? holott sohasem fúj a szél, azt senki sem
tudta megmondani.
Olyan volt annak a járása, mint egy pusztító hadjárat.
Egyszer aztán az a hir terjedt el a nép között, hogy az urak és a zsidók
szövetkeztek a parasztság kiirtására: ezek mérgezik meg a kútakat meg a
pálinkát. A bujtogatók több helyen fellázították az alsóbb
néposztályokat, s a felbőszült tömegek elkezdték az úri kastélyokat és
korcsmákat ostromolni; urakat és nőket brutális kegyetlenséggel
gyilkoltak le vidékszerte. A megyei nemesség nem birta elég erővel magát
a pórlázadás ellen megvédelmezni; a kormány a katonai rendes haderőt
lett kénytelen a zendülés elnyomására kirendelni s az
igazságszolgáltatást a katonatisztekre bizni. Néhol elég volt egy
százados is; de egyes országrészekben tábornokra volt szükség.
Lenke Lőrincz báró tábornok magyar indigena volt, ki a honosságot
valóságos érdemeiért nyerte; derék katona volt; magyarúl is beszélt;
fiatal korában deli legény lehetett, de még negyvenöt éves korában is
hódító alak volt.
Férfias kitünő tulajdonságai nyerték meg a számára a vidék legszebb
asszonyának a szivét, a kit nőül is vett. Özvegy asszony volt; előbb
gróf Bárdy Ferencz neje, a kitől egy fiúgyermeke maradt: Zoltán. Első
férje után nagy jövedelmű birtoka maradt, melyet mint gyermekének gyámja
kezelt. A tábornok ellenben a tiszti jövedelmén kivül semmivel sem birt.
Házasságuk második évében történt az, hogy az ordinarius azt a kedves
titkot közölte a tábornokkal, miszerint örvendetes családi esemény van
közeledőben, a mi ajánlhatóvá teszi a bárónénak a falusi magányba
kivonulást.
A Bárdyak birtokán szép barokk stilben épült kastély volt, pompás
parktól környezve, melynek folytatását rengeteg őserdő képezte, tele
mindennemű vadakkal; az erdőt egy hegyi folyam szelte át, kanyargó
folyással, melyen nagyobb vizállásnál fákat úsztattak le; alacsonyabb
viz mellett pedig a zátonyos medrében aranyat mostak a czigányok.
Ebben az esztendőben a tartós szárazság miatt csaknem ki volt száradva a
folyam, a miből az aranymosó czigánynak az a dupla haszna lett, hogy a
fennakadt szálfákból, deszkákból ingyen felépíthette, be is butorozhatta
a kunyhóját a part szélében.
Anna bárónő áldott állapota a beteljesüléséhez közeledett már. Férje, a
tábornok, a mint a tiszti szolgálata megengedé, sűrűen ellátogatott
hozzá a székvárosból. Előre volt gondoskodva minden segítségről. A tudós
asszony hetekkel elébb ott lakott állandóul a kastélyban. Az istállóban
éjjel-nappal fölnyergelve állt a mokány paripa, hogy ha orvosért kell
bevágtatni a városba, s a posta-galamb ott volt a kalitkában, mely az
örömhirt gyorsan megvigye a tábornoknak.
János volt a neve a hajdúnak (hajdan huszár volt), a kire a galamb
őrzése volt bizva, a komorna értesítésére ő irta volna meg a
postaczédulát.
Az utolsó napok alatt azonban a tábornok utasítást kapott a
főkormányszéktől, hogy siessen rögtön a rendelkezése alatt levő
csapatokkal a szomszéd megyében kitört pórzendűlést elfojtani. Nem is
volt ideje erről hirt adni a nejének. De tán szándékosan is mulasztá ezt
el. Nagy indulatrohamoktól, különösen ijedtségtől ily állapotban levő
nőt meg kell óvni. A tábornok bizton hitte, hogy pár nap alatt erélyesen
föllépve a lázadók ellen, az egész zendülést el fogja nyomni.
Ez be is következett: a lázongó csőcselék az első szurony láttára
szétfutott az erdőben; a lázító főczinkosokat kézrekeríték a huszárok. A
vármegye kihirdette a statáriumot.
A szétkergetett lázadók azonban annál dühösebbek lettek a tábornokra, s
hogy boszújokat töltsék rajta, nem kellett egyéb, mint átkelni a
hegyháton s a tulsó völgyben fekvő Bárdy kastélyt megrohanni, a hol a
tábornok felesége lakik.
Abban a kastélyban ugyan volt annyi fegyverfogható cselédség, hogy ha
azok bátran szembeszállnak a lázongó csőcselékkel, annak a támadását
visszaverhetik. Azonkivül a faluban lakó jobbágyságra is lehetett
számítani, melynek Anna valóságos jóltevő angyala volt.
Hanem a rendkivüli események egyszerre megváltoztatták az egész
népkedélyt.
Az epemirigy a faluban is megjelent. Reggel még látták az ép, egészséges
férfit, a mint kiment a mezőre kaszálni, s este már halva hozták haza.
Pedig csak egy korty pálinkát ivott, attól lett rosszul. Mintha a szivét
szakították volna ki. Az özvegyek kiálltak a tornácz-kapuba s tele
sikították az utczát s jajveszéklésükkel átkozták az urakat.
Az ijedelem meg a düh ragadós.
A bőszült félelem elharapózott a kastély cselédsége közé.
Elkezdtek suttogni.
A tábornok, épen úgy, mint sokan mások, orvosok tanácsára valami
prophylaktikus patikaszert küldött le a városból. Keserü volt az nagyon,
volt benne china, ipekakuanha, aloe, opium összevegyítve. Ezt biztos
szernek mondták a járvány ellen. A bárónő gondoskodott róla, hogy abból
minden házi cselédje kapjon egy üvegcsével; s a falubeli jobbágyoknak is
osztott belőle.
Az első halálesetnél aztán elkezdték suttogni, a másodiknál már
kimondták, a harmadiknál már ordították, hogy az uraság mérgezteti meg a
parasztokat.
Épen vacsoránál ültek a kastélyban.
A bárónő, a társalkodónője, a pópa, a nevelőnője, a tudós asszony, a
tiszttartó. A János hajdú hordta körül az ételt. A kis fiút, Zoltánt már
aludni küldték.
A második étekfogásnál a hajdú valamit sugott a bárónő fülébe, mire az
fölkelt az asztaltól s nyájasan mondta az asztaltársaságnak, hogy csak
folytassák a vacsorálást, neki sürgős elintézendője akadt. Azzal fölkelt
és kiment az étteremből.
– Minden úgy van, a hogy mondtam, szólt a hajdú. A zendülők követei
fölbujtogatták a falubeli jobbágyságot. A vadászokat kinn az
erdésztanyán már lefegyverezték. A kastélybeli cselédség meg van
rémítve, ezek az első puskalövésre elbújnak a pinczébe.
– Hát a kocsisok?
– Azokban még volna lélek. De ha mi most hintóval hajtatunk végig a
falun, ott bennünket feltartóztatnak. A hidat kaszás őrök tartják
megszállva, s úgy hallom, hogy a gerendákat is fölszedték.
– Mit akarnak a lázadók?
– Mindenek fölött rabolni, dorbézolni. De azonkivül a kolomposaiknak az
a szándékuk, hogy a bárónét kézrekerítsék. Akkor aztán azzal fogják
fenyegetni a tábornok úrat, hogy ha az elfogott czinkostársaikat
szabadon nem bocsátja, sőt föl is akasztatja, a feleségén állnak
kegyetlen boszút.
– Merre lehet még menekülnünk?
– Csupán csak az erdő felé. A parkon keresztűl szabad az út s onnan a
vadaskert palánkja mellett látatlanul lehet végig osonni. A lázadók benn
vannak a vadaskertben. Arra nem is gondolnak, hogy mellettük lehet
átbujni. Onnan aztán a vizmosáson végig haladva, elérhetni a
folyampartot. A viz sekély, átgázolhatunk rajta, s aztán a pásztorok
ösvényén föl a hegynek. Reggelre a városba érhetünk.
– Csak kibirjam odáig erővel.
– Oh a báróné nagyobb gyalogolásokat is tett már, mikor egy huzamban
fölmentünk a Bucsesre. Siessen fölvenni a köpenyét.
A bárónő hálószobájába sietett a köpenyét magára venni. Mikor a hímző
asztalkája mellett elhaladt s megpillantá rajta a kész hímzetet (valami
nagyon kis embernek való köntös volt az), megszállta a nehéz sejtelem,
hirtelen összecsomagolta a felkapkodott ingecskét, pólyácskát meg a
horgolt selyem főkötőcskét, s elrejté a köpenye alá. Azzal visszafutott
a tornáczba.
– Hát a Zoltán fiam hol van?
– Ő fel van öltözve s odalenn várja a bárónét a hátulsó ajtónál.
– Van valami fegyverünk?
– Nekem van két pisztolyom, a kis grófnak meg a vadászkarabélya.
– Az egy gyermek.
– De tud az lőni, volt már medvevadászaton is. Siessünk, báróné!
– Értesíteni kellene az asztaltársaságot.
– Az Istenért! Ne nagylelküsködjék most a báróné! Ha ezek mind velünk
együtt futnak, abból olyan lárma lesz, hogy el leszünk árulva. Itt van a
pópa, az megvédelmezi őket.
Ezzel a szóval durván, erőszakosan ragadá meg a hű cseléd úrnője karját
s magával hurczolá a hátulsó lépcsőn le a parkra nyiló veranda ajtajáig.
A kis Zoltán gróf ott várt reájuk.
A puskája vállára volt vetve, a kezében két hegymászóbotot tartott.
– Itt a botod, suttogá az anyjának. János elől megy, én hátul, te
középen.
Mikor kiléptek a kastély hátulsó ajtaján, előbb óvatosan szétnéztek a
széles oszlopok mögül: nem les-e rájuk valaki? Senki sem vette észre
menekűlésüket.
Az ég is kedvezett nekik: egészen be volt borulva; a szélzúgásban
elveszett a léptek hangja.
A míg a parkon áthaladtak, a kavicsozott út elég jó kalauz volt. A
vadaskerthez érve pedig vezetőül szolgált nekik a palánk, mely hosszan
levonult egész a vizmosásig. Volt gyalogösvény, a mit a gyümölcsszedő
asszonyok tapostak a palánk mentén.
Csak a tapasztalt huszárnak, a minő János hajdú volt, juthatott eszébe
az a vakmerő terv, hogy a közeledő ellenséggel szemben, annak az oldala
mellett lehet legjobban elmenekülni.
Az erdős hegyháton lehetett látni a föllobogó jeltüzeket, melyeknek
lobogványából sötét emberalakok silhouettejei tüntek elő.
A mély vizmosásnál el kellett hagyni a palánkot s abba alászállni.
Nappal igen regényes ez az út a páfránnyal és szederindával benőtt kövek
között; de éjjel, sötétben ez mind akadály. Az ember nem lát a lába alá.
El kezdett villámlani. A pillanatnyi fény csak elvakít, de nem világít.
A hajdú valamit gondolt ki.
A dörzsgyufa még akkor nem volt kitalálva.
De volt aczél és kova.
A János egyre csiholt s a szikrák megvilágosítottak nehány lépésnyi
tért. Zoltán pedig segített az anyjának fölhágni s leszállni, a hol
görgeteg kő állta el az útat.
Így haladtak lefelé a vizmosás vágásában.
– Mingyárt ott leszünk, báróné, a partnál, biztatá úrnőjét a hajdú. Ott
látom már a «kővé vált barátot», az a magas koloncz a vége felé van. S
ott már csupa kavics a vizmosás medre, mintha csinált út volna.
Csakhogy annyi kapaszkodás, ugrálás veszedelmes volt a hölgyre nézve.
– Nem birok tovább menni! lihegé egy kőrisfába kapaszkodva. Megfulladok.
Nyilaló fájdalmak vették elő.
– Ez kellett még! Dörmögé a hajdú. S aztán nem sokat teketóriázott,
hanem átnyalábolta az ingadozó nőt, aki abban a perczben eszméletlenül
esett a karjai közé. No most úrfi, maga vegye a kezébe a tűzszerszámot s
mutassa az útat; mert ha én most elesem, akkor hárman esünk el.
Így haladtak tovább: elől a gyermek, a tűzkővel, aczéllal csiholva,
nyomában a hajdú az elájult bárónéval.
Elérték végre a kővé vált barátot s azontúl járható volt a hegyszakadék
medre. Apró kavics, kőzsurma volt az alja.
Szerencsére az ég is kitisztúlt: a zivatar elvonult másfelé. A tele hold
bevilágított helylyel-közzel a szakadékba. Ennek a vizmosásnak a
torkolata közelében van az aranymosó czigánynak a tanyája. Talán a
záporok rohamai hordták alá ezen az úton a kőzetben rejlő telérből a
sáraranyat?
II. FEJEZET. AZ ARANYMOSÓ KUNYHÓJA.
A vizmosás mély vápát szakított a hegyoldalban s a hol a völgyet elérte,
széles területen görgeteg kövekkel teríté be a talajt, melyen az
egyedüli növényzetet az a nagy kerek levelű, ernyős virágú bazsamint
képezte, mely a tömpölyökben szeret lakni.
A hegyi folyam e helyen nagy kanyarúlatot tesz, az ellenkező oldalon
mélyen benyúlva a bazalt sziklába, míg az innensőn messze benyúló szürke
zátonyt képez.
Ennek a zátonynak a szélét körűl szokták állani a gázló madarak: gólyák,
gémek, kócsagok, a kik ott úri kedvteléssel űzik a halászatot, nem
törődve vele, hogy a zátony tulsó oldalán egy félmeztelen ember meregeti
lapáttal az iszapot s töltögeti teknőbe, lugozza hosszú vályún
keresztül. A czigány meg a vadmadarak megszokták már egymást.
Az aranymosó egy arany évi bért fizet az uraságnak; de azt is
visszakapja busásan ajándékokban.
A kunyhója ott van a part szélében, felét az áldott természet, felét a
jó szerencse adta. Néhanapján a zátonyon megrekedt faderekakból került
ki a szelemenfája, ahhoz vannak kötözve a nádkévék a paticsra, az
egészet befutotta az iszalag, meg a szederinda: tele van virággal s az
emberi indusztriát képviseli a fölfuttatott tök, melynek sárga virágai
ugy világítanak, mint a fáklya zöld sötétség közt. Drága növény! Azok a
nagy turbán oldalú kobakok, amik piros pofáikkal a tetőről alá
mosolyognak, képezik a téli eleségét az egész családnak.
A czigánynak felesége is van.
Akkor bizonyosan porontya is lesz. Fiatalok mind a ketten.
A János hajdú jó emberük volt; sokszor hozott nekik egyet-mást a
kastélyból. A bárónő pártfogolta őket.
«Haricská»-nak hivták a jó embert.
Furcsa név biz az! De hát «rizskásának» csak nem híhatták; mert az
úraknak való csemege, szegény emberé a haricska. Jó név az a czigánynak!
Csak abból is volna mindig elég!
A kis Zoltán gróf is jól ismerte ezeket az embereket; le szokott ide
járni kócsagot lőni s olyankor összetették a lakomájukat: a czigány
halat sütött cserepcsikon, a kis gróf meg szalonnát pirított.
A mint a vizmosásból kijutottak, Zoltán előre sietett a kunyhóhoz.
János hajdú lassan tudott haladni az ölében tartott drága teherrel:
vigyázni kellett minden lépésre; ki is fáradt, többször kellett pihenőt
tartania. Zoltán segélyül akarta hivni az aranymosót. Két férfi egy
hárságyon könnyebben és biztosabban szállíthatná el az eszméletlen
bárónőt.
A mint a zátonyhoz érve, a fényes holdvilágnál széttekinte a fiú,
megdöbbenté az a látvány, a mi utjában állt.
Máskor a zátony szélét lepték el a gázlók, azok holdvilágnál is
szeretnek halászni, most pedig szerteszét feküdtek a földön; némelyik a
hátán hevert s a szárnyaival vergődött, hosszú lábait összehúzva.
Mi lelte ezeket?
Hát a fekete asszonynak a lehellete. A hol a cholera megjelenik, ott
szarka, csóka, vizi madár mind elpusztul. Még a minek szárnya van, az
sem tud előle menekülni. A cholera még magasabban repül! Annak a rémfeje
a felhőkig fölér!
Zoltán sietett a kunyhóhoz.
Az aranymosó ott feküdt az ajtó előtt keresztben egy gyékényen. Ébren
volt, a szemei nyitva voltak. És még sem tápászkodott föl fektéből,
mikor a kis grófja előtte termett; pedig az igen szépen köszöntötte.
– Mit csinálsz itt Haricska?
– Halódom. Mondá a czigány. Olyan volt a hangja, mintha pinczebolt alúl
hangzanék föl.
– Csak nem teszed azt?
– Én nem, de teszi a Devla. Megyek már, útban vagyok.
– Mi lelt?
– A «csuma». Délben megkapott, éjfélre megölt.
– Mid fáj?
– Most már semmim. Mert már kiadtam a lelkemet. Jaj de rossz volt! Még a
születésem óráját is megátkoztam. Megvakultam, megsiketültem. Most
megint látok, hallok. Nem fáj semmi, csak nagyon félek. A szunyog akkora
előttem, mint egy griffmadár. S azt énekli a fülembe: «nem látod meg
többé a hajnali csillagot Haricska!» jól hallom.
– Hát a feleséged hol van?
– Odabenn a kunyhóban.
– Hát mért nincs melletted, hogy ápoljon?
– Mert annak meg eltörött a kereke.
Ezt a virágos mondást nem értette meg az úrfi. Parasztok szokták magukat
így kifejezni.
Be akart nyitni a kunyhóajtón, hogy a czigányasszonyt kiszólítsa.
De odabenn egyszerre csak kis gyermek nyivákolását hallá s attól
visszariadt.
– Gyermek van odabenn?
– Az ám.
– Hogyan?
– Hát az a gólya hozta, a ki ott vergődik a nád között. Azt is megölte a
csuma. Még a madarak is megdöglenek, ha a csuma rájuk fuj; varjuk,
gémek, mind lepotyognak az égből. A csivasz duhajok azt kiabálják, hogy
az uraság rontja meg őket! Hát a repülő madarakat is az uraság rontja
meg? Jaj! A csuma szuflája az. Érzem én azt az ujjam hegyével. Nem
hideg, nem forró; nem csikland, nem is fáj; mégis érzem: érzem a szagát,
nem füst, nem bűz, mégis érzem; a nyelvem érzi az izét: nem édes, nem
keserű, hanem halálos… Fogd be a szádat, kis gróf, be ne leheld.
Eközben megérkezett a János hajdu. Úgy sietett, hogy az arczán csurgott
a veríték kétfelül.
– Gyorsan! Gyorsan! Nyissa ki az ajtót, úrfi! kiabált Zoltánra.
– Nézze! Haldoklik a Haricska! Rebegé Zoltán.
– Bánom is én most, hogy mi történik a Haricskával! A báróné dolga az
első. Tudtam, hogy veszedelem lesz!
Azzal átlépett a haldoklón s berugva a kunyhó ajtaját, bevitte magával
az ölében tartott urnőt, a kinek a feje hátra volt szegve, ajkai, szemei
nyitva; hosszú haja a földet seperte.
Odabenn a czigányasszony «Jézus Mária» sikoltása hangzott. Azután a
hajdu halk dödörgése, vegyülve az asszony sápitozásával.
Néhány percz mulva kilépett az ajtón a hajdu.
– Siessünk, urfi! Siessünk! Míg ránk nem virrad.
– Hát az anyám?
– Annak itt kell maradni, nem jöhet tovább.
– Akkor én is itt maradok az anyámat megvédelmezni.
– Jobban megvédelmezi azt ez a haldokló czigány itt az ajtóban. Ha azt
meglátják az üldözők, világgá szaladnak ijedtükben.
– Hogy hagyjam itt az anyámat, egyedül, elájulva?
– Azon az urfi nem segithet. A kunyhóban semmi helye most. Nem érti?
siessünk! Mentől hamarább odatalálunk a katonasághoz, annál elébb
visszajöhetünk a segítséggel. Elébb itt lehetünk a katonákkal, mint a
lázadók.
Ez a magyarázat győzött. Zoltán fogta a puskáját s követte a hajdut.
A part szélén volt kikötve a Haricska lélekvesztője: egy fűzfaderékből
kivájt ladik; azon ketten átvádoltak a tulsó partra s aztán siettek az
erdős ösvényen fölfelé a hegynek.
A haldokló czigány dideregve motyogott magában.
– Az elébb semmit se láttam, se hallottam; most meg kettőt is látok,
kettőt is hallok. Egy denevér röpked előttem s két denevért látok. A
kunyhóban két gyermeksirást hallok. Hallod-e, Manga?
Öklével bezörgetett az ajtón.
Arra félig kinyilt az ajtó s egy buglyos fő tekintett ki rajta: barna
czigányasszony képe.
– Mi kell drágám? suttogá az asszony.
– Hagyd nyitva az ajtót, nyögé fogvaczogva a haldokló.
– Nem lehet, mert belátnak.
– Ki látna már be?
– Az ott ni! szólt az asszony egy fényes csillagra mutatva. A «Devla
szeme».
– A «Devla szeme». Hát mit lát meg? Mit csinálsz odabenn?
– A porontyokat fürösztöm.
– Mi a? Mit mondasz? Az is kettő?
– Egy purdé van, meg egy báró.
– Ne mondd?
A haldokló arcz mosolyogni próbált. Olyan furcsa volt ez, hogy nevetni
lehetett volna rajta. Milyen tréfák vannak a világon!
– Fiu? suttogá kérdezve.
– Hát mi volna?
– Hadd lássam.
– Csak várj. Elébb bepólálom.
– De nem várok ám soká. Visznek!
– Dehogy nem vársz! Mit adjak, drágaságom?
– Ajh, ha én még egyszer uborkalével jóllakhatnám.
– Hozom, édes. Hogyne adnék, ha kivánod.
Azzal kihozta az egész fazék savanyított uborkát s letérdelve a haldokló
mellé, odavette annak a fejét az ölébe s a szájához tartva a fazék
szélét, megitatta az uborkalével.
– Jajh! De jól esett, nyögé a beteg. Egész emberré lettem tőle. No már
eredj dolgodra.
A czigányasszony betette maga után az ajtót. Mit csinált odabenn hosszú
ideig? az az ő dolga. Neki kellett helyt állni kettőért. Az a másik
folyvást eszméleten kívül volt.
A Haricska azalatt alkudozott a feje fölött röpködő denevérrel.
– Jaj, csak addig ne vigy el, a míg meg nem látom a purdét. Az én kis
angyalkámat. Aztán vihetsz már. Olyan könnyű vagyok, mint egy falevél.
Héj Manga! Manga!
Nem tudott már az ajtón dörömbölni, nem volt se keze, se lába.
Megnyilt az ajtó, a czigányasszony kihajolt rajta. Egy kis ujszülött
volt a két kezében, pólyába burkolva, főkötőcskével a fején. Mind
egyformák azok, czigánypurdé, báróurfi, az első napján az életnek. Hanem
a pólya himzett patyolat volt s a főkötőcske selyemből.
– Nézz rá! De hozzá ne érj! Suttogá a nő, a haldokló feje fölé tartva a
csecsemőt.
A Haricska arcza gyönyörre torzult: szemei ezüstfényben ragyogtak, az
ajkai szét voltak nyilva. Elkezdett imádkozni czigányul:
… Amáró dáde…
Elvitte az amenig.
Aztán nagyot fohászkodott.
– Ki viseli majd gondodat, szegény féreg, ha én meghaltam?
Az anya ravaszul mosolygott s odasugott neki:
– Nézd, milyen szép selyem főkötője van! Hát ez a gyolcs pólya! hé!
A haldoklónak nagyot villant még egyszer az elméjében. A repülni készülő
lélek még szünetet tartott. Azon a mélyből jövő hangon kérdezé:
– Hol vetted azt?
Erre a szóra a czigányasszony mind a két kezével fölemelé a feje fölé a
csecsemőt.
– Hohó! A te fiadból úr lesz! Méltóságos, exczellencziás úr! Nem lesz
ennek semmiben fogyatkozása.
A haldokló nagyot vonaglott, a szemei fölfelé forogtak.
– Manga! Te! hörgé.
– Egy szót se szólj! – dörmögé a nő, tenyerével letakarva a férje
száját. Ha kérdezi odafönn Szent Péter apostol, el ne mondd, a mit
tudsz.
Az még egyet hörgött, azzal összehuzódott görcsösen, mint egy téli
álomra készülő marmota. Az volt a halál.
Az asszony bement a gyermekkel a kunyhóba; aztán visszajött, lefogta a
halott szemeit, mindegyik szemére egy kétgarasost tett nyomtatóul, az
állát felkötötte. Azután a görcsösen összehuzódott karjait, lábait
kinyujtóztatá. Megmosdatta, lepedőbe betakargatta. A két kezét a mellén
összekötötte, egy kis rézkeresztet téve a kettő közé.
Azután visszament a kunyhóba, mind a két siró gyermeket lecsillapítani.
Azok már az első táplálék után kiabáltak.
Más asszony ilyenkor maga is megfekszi az ágyat.
Neki csak egy ágya volt s azt az uri hölgy foglalta el. Az pedig a halál
révén volt. Neki azt is kellett ápolnia.
Szürkülni kezdett már. Manga kiment az erdőre gyógyító erejű füveket
keresni, vérelállító fekete nadálytőt, tejoszlató bürköt, halálélesztő
nárdusgyökeret. Ismerik azokat a czigányasszonyok. Nem felejtett el egy
garabót teleszedni málnával, üdítő italul a fölocsudó betegnek.
Mire visszatért, az uri nőnél az ájulást fölváltotta a delirium. Addig
kötözgeté áldott jó füvekkel, a míg elcsillapult, megitatta málnavizzel,
elaltatá.
Azután a tűzhelyhez látott; készített magának málélisztből mamaligát.
Jól lakott vele. A ki két csecsemőt táplál, annak magának is
táplálkoznia kell. Volt egy fazék uborka is. De ahhoz nem nyult. Ezt el
fogja vinni magával a Haricska az utra egész fazekastul. A hogy az
ősemberek szokták.
Akkor aztán előjött a fürészszel és a baltával s két szál deszkából
készített az urának koporsót.
Azzal megint bement a kunyhóba, megszoptatta a két fiucskát, az úrnőnek
megdörzsölgette a karjait, lábszárait, a mitől az mélyen elaludt.
Mikor ismét előkerült a kunyhóból, már a nap kezdett kibukkanni a hegyek
közül. Az ég állhatatosan sárga volt, mint az egész cholerajárvány
alatt.
Eszébe jutott valami.
Két üres kobak tököt keresett elő, a mik erős kóczmadzaggal voltak
összekötve.
Azzal lement a zátonyra, a hol az aranymosó turzások voltak.
A puha nedves porondban meglátszottak az elmenekültek lábnyomai, egész
világosan. A kis gróf finom topánkáinak a nyoma; meg a hajdué. Ennek még
a sarkantyubevágása is ott volt.
A czigányasszony nagy pontossággal lépkedett bele a hajdu lábnyomaiba s
eltaposta azokat a maga mezitlábos ellenjegyeivel.
A partra érve levetette a ruháit, derekára kötötte a két kobakot, s
azoknak a segélyével átuszott a tulsó partra. Ott meglelte az elvitt
lélekvesztőt, visszaevezett rajta s ismét kikötötte a szokott helyére.
Ott ismét felöltötte a ruháit s visszasietett megint, a Zoltán
lábnyomait taposta el a saját lépteivel. Nem tudhatta ki senki, hogy ott
járt még más is.
S nagyon jó volt ez a furfang.
Alig pihente ki magát a kunyhóban, midőn zürzavaros lármától kezdett
visszhangzani a rengeteg. A zendülők, a kik hajnalban megrohanták a
kastélyt, s ott nem találták a bárónét és a fiát, minden irányban
szétrohantak az üldözésükre. Ide is eljutott egy csapat.
A czigányasszony, a mint a lármájukat meghallotta, kijött a kunyhóból.
Karján hozta az egyik gyermeket. Azt, a melyik rongyokba volt
bugyolálva. S aztán letérdepelve a holt ember koporsója mellé, elkezdett
hangosan sivalkodni.
A zendülők visszatoppantak a láttára. Egy holt ember meg egy sirató
asszony!
Addig takarékoskodott könyzáporával. Kellett az akkorra, a mikor az
üldözők megérkeznek. A jajgatásával sem alkalmatlankodott addig az
erdőknek. Most aztán neki ereszté. Jajgatott és tépte a haját.
A zendülők közel sem jöttek hozzá. A csuma tiszteletet tud parancsolni.
A czigányasszony kiabált nekik, hogy segítsenek neki az urát eltemetni.
Ő maga nem birja elvontatni a koporsót. Sirverem van.
Az aranyásó gödre.
Dehogy mentek oda! Bekerített várnál erősebbé tette azt a kunyhót az
eléje tett ravatal.
Csak nagy távolból kérdezősködtek tőle az elfutott báróné és fia meg a
hajduja felől. Megátkozta a két szemét, ha látta őket valaha.
A nyomokat sem találták sehol.
S hogy végképen elriaszsza őket, utoljára oda akarta nekik adni a
porontyát. Vigyék el, ha már az apját elvitte a devla. Erről meg épen
nem akartak hallani. Kilövöldözték a puskáikat. Káromkodtak,
fenyegetődztek s aztán visszamentek az erdőbe.
Azzal a Manga is visszament a kunyhóba s ringatta a két gyermeket az
egyetlen bölcsőben.
Estefelé érkezett meg egy csapat huszár az átelleni hegy felől,
átusztattak a folyamon. Velük volt János huszár, meg a kis gróf.
Anna még akkor is hagymázos lázban volt, senkit sem ismert.
Hordágyra tették s így szállíták gyermekével együtt vissza a kastélyba,
a honnan már akkor a vadász-katonaság kiverte a lázadókat.
A Haricskát segítettek eltemetni: czigány szokás szerint kedves
szerszámjait, tányérját, kését melléje fektetve.
A Mangát a tábornok háladatosságból felfogadta az ujszülötte mellé
szoptatós dajkának s megigérte, hogy az ő purdéjáról is gondoskodni fog,
mint a magáéról.
A Manga ott maradt az uri kastélyban s fölváltva a városi palotában, a
míg csak a fia annyira fel nem nőtt, hogy maga kereshette a kenyerét, a
mi czigány fiunál hat-hét éves korában bekövetkezik.
III. FEJEZET. A «VATERMÖRDER».
Huszonkét esztendő mult el azóta: iránk 1853-at.
A világ nagyot változott ez alatt; gyermekekből férfiak lettek,
fiatalokból öreg emberek, nagy urakból földönfutók, nemes emberekből
adófizető polgárok; Magyarországból is lett Kronland, Kreisokra és
Bezirkekre fölosztva. A hivatalnokokat «Bezirker» név alatt tisztelték.
Tisztelték, de csak úgy távolból: nem igen tartatott népszerűnek a
hivatalviselés magyar hazafira nézve. Leginkább csehek és morvák lettek
alkalmazva. Minden németül ment: közigazgatás, biráskodás és a többi.
Lenke Simon bárót épen azért golyózták ki a székvárosi kaszinóból, mert
elvállalta a szekretáriusi állást a megyefőnök mellett.
De Lenke Simon nem sokat törődött az aura popularissal.
Azt is tudta ő jól, hogy őt senki se hivja Lenke bárónak, hanem mindenki
úgy hívja, hogy «Vatermörder».
S erre a névre igen szépen rászolgált.
Atyja, a derék Lenke Lőrincz tábornok, már tíz éves korában, a mikor a
szilaj ficzkóval senki sem birt már az atyai háznál, beadta őt a
bécs-ujhelyi katonai növeldébe; ott volt tizenhét éves koráig. Már
hadnagyként kellett volna kilépnie az intézetből, a midőn kicsapták
gyáva magaviselet miatt. Hallatlan eset ez! A Lenke-családnak egy tagja
személyes bátorság hiánya miatt megbélyegezve! Valamennyi őse mind derék
katona volt! Ez a gonosz hír egy kis gyenge szélhüdést hozott a
tábornokra. Kénytelen volt miatta quietálni.
Ekkor aztán az ifju bárót a polgári pályára kalauzolták: kiküldték
németországi egyetemre tanulni. Ott tanult is valamit, a rigorozumokon
úgy a hogy átgázolt száraz lábbal, de onnan meg elcsapták, mint
«delator»-t. A legalacsonyabb bűnért! Árulkodásért! Ugyan kitől
öröklötte ezt a virtust. Ettől a hirtől halálos gutaütés érte a
tábornokot.
Ezért nevezi Simon bárót minden ember Vatermördernek.
És ő, mintha öklelőzni akarna a közvéleménynyel, kiszámítottan oly
horrendus nagy keményített inggallérokat visel, hogy azoknak a láttára,
még aki nem ismeri is, egyszerre azt mondja: «ni mekkora Vatermörder!»
Tudja jól, hogy őt mindenki kerüli, de maga sem akar szeretetre méltó
lenni. Még az anyja iránt sem. Pedig ez az egyetlen lény a világon, aki
őt szereti. Bizonyos jellemerőt vél tanusítani, a midőn kitünteti, hogy
még az anyja iránt sem ismer kiméletet.
Az özvegy bárónő első férjének palotaszerű házában lakik.
Az a ház jog szerint az idősebb fiáé, Bárdy Zoltán grófé. A gróf azonban
gyöngédségből átengedte azt az anyjának s maga csak egy garszon lakást
tartott meg külön lépcsőföljárattal. Soha bérlakó, vagy boltos annak a
palotának az ablakán ki nem könyökölt. És Simon báró megtette azt, hogy
a Bezirks-Sekretariat bureauját ott ütötte föl a grófi házban. Az
előljáróság így kivánta s az ellen nem lehetett kifogást tenni. A
kormányzó vaskezű férfiu volt.
A titkár úr hivatalszobájában tüntetőleg keverve van az elegáns butorzat
a selejtessel. Brokát függönyök az ablakokon, préselt bőrszékek
velenczei márvány asztalok mellett, aztán meg festett iratszekrények
nyitott fiókokkal, szalmaszékek, mahagoni iróasztal csunya nagy ólom
kalamárissal, meg egy rézfeszülettel, fonott papirkosár, melyből a
begyürt kaczatpapir kilóg, ódon remek majolika kandalló antik órával s
mellette egy kifeszített esernyő, gyöngyházzal kirakott etagére s alatta
egy pár kalucsni. A nagy velenczei tükör rámájába bele ékelve a kézi
naptár.
Az óra kilenczet mutat; Simon már az iróasztalánál ül s a hivatalos
ügyeket osztályozza.
Lehetne ebből a fejből szép mintát is csinálni, ha azt a természettől
göndör hajat üstökbe csavarnák, a homlokot kiszabadítva. Olajbarna
arczához jól illenék a kunkora bajusz és a körszakáll; ő azonban mintha
szándékosan azt keresné, hogy mi rontja az arczának az összhangját, a
haját egész a szemöldökig lehuzva viseli s a bajuszát össze hagyja
folyni a pofaszakállával.
Előtte áll egy egész halmaz irat, a plajbászt a szájában keresztbe fogja
s az iratokba tekintve, azoknak a sarkára jegyezget: «Ad referendum. Ad
retardandum. – Ad acta ponendum. Praeferentissime. Notabene.» – Áh, áh!
Ezen meg plane stempli sincs! «Befund!» Passzionatus hivatalnoknak ez
olyan élvezet, mint mikor a vadász szalonkát hall huzni a levegőben.
Durr! Leesett.
E közben belép az ajtón a hajdu, a János. Az a régi. Ezt is asszentálta
a báró irodaszolgának. Szürke már a legénynek a haja is, a bajusza is;
de azért tartja magát. Oda megy az iróasztalhoz s katonásan megállva
jelenti:
– Méltóságos báró úr, instálom alásan…
– Micsoda parasztság ez! Rivall rá, felförmedve Simon. Egész az orromig
jön kend! Mikor tanul már emberséget? Menjen vissza! Elébb kopogtasson
az ajtón, s ha én azt mondom «herein!» akkor lépjen be csendesen; egy
lépésnyire az ajtótól álljon meg s ott várjon, a míg kérdem, hogy mit
akar?
A hajdu szép csendesen kiment az ajtón és kopogtatott.
– Herein.
Arra belépett a hajdu s elkezdé:
– Méltóságos báró úr, instálom…
A titkár nem engedi tovább beszélni.
– Arról az ostoba «instálom» szóról pedig szokjék le kend. Ha instálni
akar, adja be stemplis papiroson. – Mondja azt: «Zu befehl.» Értette
kend?
– Igen is, instálom.
– No hát mit akar bejelenteni?
– Itt van a borbély.
– Már elkésett öt perczczel. Magam megborotválkoztam. Ezt lehuzom a
konvencziójából. Hanem kendet megborotválhatja.
– Instálom, nem instálok. Én már magam elvégeztem.
– Még azt a bajuszt is le kell borotváltatni.
– Méltóságos báró úr! Ez a bajusz együtt őszült meg velem. Soha vas nem
érte.
– No hát most tegye el ereklyetartóba. Az irodaszolgának a Vorschrift
szerint bajuszt nem szabad viselni, hanem pofaszakállt. Ha nem tetszik a
kondiczió, levetheti a libériát s elmehet. Megértette? Hát még ki van az
előszobában?
– Méltóságos Kapotnyaki Balambér úr.
– Vezesse be.
A János ajtót tárt a várakozó úr előtt.
Kapotnyaki Balambér úr valódi mintaképe volt az igazi tősgyökeres
szittya nemesnek. Széles vállu, egy darabból öntött alak. Domboru
előrészén megfeszül a sürü gombos Zrinyi-dolmány, vállán panyókára vetve
az ezüst gombos mente; öblös csizmái sarkán ezüst sarkantyu peng, mikor
lép; izmos öklében réz buzogányfejü somfabot segit harmadikat lépni.
Arcza piros az egészség teljétől; de az orra még azon is tul tesz
hajnalragyogásban; fénylő homlokát lesimitott fekete haj takarja, mely
nagyon is elárulja paróka voltát: hanem aztán az a mellet verő szakáll,
az már igazi.
Barátságos nevetéssel kezdi, (ezzel az arczczal nem is lehet egyebet
tenni, mint nevetni) nem várja a kinálást, szétnéz, hogy melyik széknek
van legerősebb lába? abba letelepedik, az asztrakán süvegét a térdére
teszi.
– Pardon. Grácia! kedves uramöcsém, hogy ilyen korán alkalmatlankodom.
De olyan nevezetes titoknak jutottam nyomára, hogy sietnem kellett azt
kedves uramöcsémmel közölni. A kaszinóban hallottam.
– A honnan engem kigolyóztak.
– Hiszen meghozok én onnan minden hirt kedves uramöcsémnek azon
melegében. Már megint az urabátyja a Zoltán gróf csinált valami
subscust. Hogy, «nulla dies sine linea» ne muljon el. Csak hogy valami
borsot törhessen a fensőbbség orra alá.
– Az neki már a természetében van.
Balambér úr közelebb huzta a székét Simonhoz, hogy halkabban mondhassa
el a veszedelmes titkot.
– Hát tetszik tudni, kedves uramöcsém, a nagyságos gróf úrnak van a
havasok közt egy nagy birtoka (ott méltóztatott születni), tizezer hold,
csupa őserdő. S ott a gróf úr már tizenöt esztendő óta nem engedett
hajtó-vadászatot tartani. Annál fogva ott falkával kell lenni mindenféle
vadnak. A Durchlaucht, a kormányzó úr pedig szenvedélyes vadász.
Felszólította a grófot, hogy rendeztessen a kedvéért hajtó-vadászatot a
birtokán. Tetszik tudni, a Durchlaucht óhajtása parancsolat. Ha a
Durchlaucht azt álmodja, hogy velem beszélt, én kötelességemnek tartom
ugyanakkor a Durchlauchtról álmodni. A gróf készségesen felajánlotta a
vadász-kastélyát s elrendelte a tiszttartójának, hogy az illusztris
társaságot pompás lakomára várja. Innen küldték le a servicet és az
ezüstöt. A gróf maga nem vadászik; azt mondja, hogy buddhista: az
állatokban emberi lélek lakik. Denique hát, hogy egyik szót a másikba ne
öltsem, a pompás vacsora után kora hajnalban kivonultak a nimródok az
erdőbe s megkezdődött a hajtás. Azonban, a hogy a költő mondja; «De
hiába, vad nem tün ki. És haragban ég az urfi!» Egész nap nem lőttek
össze-vissza egyebet, mint egy vadmacskát. No jól van! Másnap a hegy
tulsó oldalán hajtottak, akkor pedig lőttek egyesült erővel egy borzot.
Tovább aztán nem folytatták a mulatságot, hanem visszatértek, re quasi
bene gesta nagy boszusan. Este a kaszinóban találkozott a Durchlaucht a
gróffal s nem titkolá el a sikertelen vadászat fölötti legfensőbb
kedvetlenségét. «Nagyon csodálom, mondá a gróf: hiszen én kiadtam a
rendeletet az erdőmesternek, hogy egy hétig mindennap próbahajtást
tartasson az erdőben.» E szerint a gróf a vadászat előtt egy héttel
minden vadat elkergettetett az erdejéből a tulsó hemisfériumra; a
Durchlaucht számára nem maradt ott más, csak a borz meg a vadmacska. A
Durchlaucht most dühös, mint egy asceta, s egészen terrorizálva van a
gróf ellen.
– Hát ez a bátyám baja.
– De nekem is bajom, monda Balambér úr, vékonyra fogva a hangját, mert
épen most ment fel az instáncziám.
– Ahán! Bala bácsi folyamodott valami hivatalért?
– Hát mit csináljon a szegény «romlásnak indult hajdan erős magyar»?
Feleséges ember vagyok. A robotot, dézmát elvesztettük. Élni csak kell.
Az én elvem csak az, hogy ne engedjük át a hivatalokat az idegeneknek.
Azt mondja a költő: «Hass, alkoss, gyarapíts! S a haza fényre derül».
– S aztán mihez ért urambátyám?
No már ez olyan gorombaság volt, hogy Balambér urat felállítá a
helyéből. Büszkén ütött az asztrakán süveggel a mellére:
– Mindenhez!
– S kész elvállalni akármi hivatalt?
– A mi csak rangom és kapacitásomnak megfelel és quadrál. Azt mondja a
költő: «Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény».
– De már mégis melyik pályát tartaná magára nézve legdicsőbbnek,
urambátyám?
– A katasztert. A földbecslést. Azt mondja a költő: «Ez a föld, melyen
annyiszor apáid vére folyt. Ez, melyhez annyi szent nevet, egy ezredév
csatolt!» Hiba, hogy e szent nevek nem lőnek betelekkönyvezve! Most vége
az avitikumnak.
– Hát ért urambátyám a földkóstoláshoz?
Balambér ur igazán haszontalan szószaporitásnak tartotta az ilyen
kérdést.
– Kérem. Én az elnökségért folyamodtam.
– Igazság! Hisz az elnöknek nem kell hozzá érteni.
– Azért jöttem, kedves uramöcsémnek a jó akaratát biztosítani magamnak.
Tekintse, hogy ágról-végről atyafiak vagyunk.
– De urambátyám a forradalmi kormánytól is sok megbizatást elvállalt.
– Elvállaltam; de semmit sem hajtottam végre. Ez a folyamodásomban is
benn van az érdemeim felsorolása között.
– De hisz én nem tehetek semmit. Én nem vagyok a helytartóságnál.
– Jobban tudom én ennek a sorját, kedves öcsém uram. A Durchlaucht
leküldi a folyamodást informáczió végett a megyefőnökhöz, a megyefőnök
maga nem ismer senkit, átadja véleményadás végett a sekretáriusának.
Minden kedves uramöcsémnek a véleményadásán fordul meg.
– A legjobbat fogom véleményezni.
– E szerint számíthatok kedves uramöcsémre?
Balambér úr odaszorítá a mellét takaró szakállához Simon kezét.
– Azonban egyre figyelmeztetem urambátyámat. Ez a nagy szakáll
akadályozni fogja ám a földkóstolásban.
– Hiszen ha csak ez a szakáll van utban! Azt simpliciter levágjuk és
áldozatul hozzuk a közügyeknek. A hogy a költő mondja: «Oh te nagy
szakáll! Rajtad nagy szerencse és nagy átok áll; Kitéplek és
szemétredoblak, ha muszáj!» Igy mondatja azt Toldi Miklóssal Vörösmarty
Mihály. Ajánlom magam kegyes grácziájába.
Azzal eltávozott a jeles hazafi nagy sarkantyupengés és buzogánykopogás
közt.
– S ezért kellett nekem egy hosszu vadászmesét végig hallgatnom! dörmögé
boszusan a titkár, visszaülve a hivatalos irataihoz.
Az antik óra szép haranghangjával két negyedet ütött kilencz után. Ez
figyelmezteté valamire.
– Fél tizre? Vajjon otthon van-e «még»? Vagy otthon van-e «már»?
Az iróasztal kisebb fiókját kihuzva, levélpapirt és boritékot vett elő.
Mind a kettő rózsaszinű volt. Levelet irt. Ilyen papirra aligha irnak
hivatalos informácziót.
Annyira el volt merülve a levélirásban, hogy nem vette észre, hogy a
szoba oldalajtaja felnyilik s azon egy hölgyalak lép be.
Az édes anyja volt. A saját szobáiból jött ide.
Szép matrona arcz, ezüst fehér haja elől régi divatú csiga fürtökbe
fodorítva; azok fölött fekete csipkefőkötő. Öltözete egyszerü babos kék
ruha, csipkés köténynyel.
Olyan csendesen jött, hogy Simon csak akkor vette észre a jelenlétét,
mikor megszólalt.
– Kedves fiam!
Simon zavarodottan ugrott fel s a borítékba zárt rózsaszín levélkét
hirtelen a hivatalos iratok közé keverte el s durván kiáltá:
– De grófnő! Bejelentetlenül!
– Én? Édes fiam!
– Itt ebben a szobában én nem vagyok a grófnőnek fia, hanem megyefőnöki
titkár. Rám országos titkok vannak bizva, a miket az anyámnak sem szabad
meglesni. Megmondtam már határozottan a grófnőnek, minden órában
szivesen látom, a mikor más látogató nincs nálam; de elébb izenjen be az
irodaszolga által.
– A szolga eltávozott.
– Hova? Én nem küldtem.
– A világba. Azt mondta, hogy te bocsátottad el. A livreéjét levetette
és itt hagyta.
– Akkor vason hozatom vissza! Hogy mert odább állni elbocsátó-levél
nélkül?
– Én adtam neki elbocsátó-levelet.
– Az én irodaszolgámnak?
– Huszonöt évig volt az én hűséges cselédem. Ő joggal kivánhatta, s én
joggal adhattam ki azt a szolgának.
Simon mérgesen dobbantott.
– Most nincsenek jogok, csak rendeletek! Aztán még is csak türtőztette
magát. No de a grófnővel nem perelhetek. Most csak az a baj, hogy a mig
más szolgát fogadok, nincs a ki az ügyfeleket bejelentse.
– Hát hisz azt végzem én épen a szolga helyett. Bejelenteni jövök hozzád
egy ügyes-bajos felet. A Manga kiván szined elé jutni.
– Az a vén czigányasszony? Hát még sem égették meg? Talán hatósági
engedély kell neki szabad kártyavetésre?
– Ne haragudjál erre az asszonyra, édes fiam. Ő neked hűséges dajkád
volt.
– Elég hiba volt czigány dajkát fogadni mellém.
– Nem az én hibám volt. Tudod, fiam, midőn másodszor férjhez mentem
atyádhoz, Lenke tábornokhoz…
– Bizony okosabb választást tehettél volna.
– Ő igen derék ember volt.
– De szegény ördög.
– S a mi népünket nagyon szerette.
– Hát’ sz én is szeretem a mi népünket: de csak hidegre téve.
– A kolera-járvány alatt a népzendülés idején…
– Tudom jól az egész históriát! Hallottam már elégszer. Az anyámat
üldözőbe vették; menekült az erdőbe s én ott születtem egy aranymosó
czigánynak a kunyhójában. Rendkívüli eset, de én nem dicsekszem vele.
– Én az életemet köszönhetem annak a szegény czigány asszonynak. Ő téged
is igen hűségesen ápolt. Te, mint kis gyermek, igen rossz voltál.
– Mint nagy gyermek még rosszabb.
– S ő eltürte a te kinzásaidat.
– Szegény martyr! Hát mivel tartozom érte?
– Nem magáért jött kérni, hanem a fiáért, a tejtestvéredért.
– Tehát tejtestvérem is van? Egy czigány legény! Igazán előkelő
atyafiság. Hát annak mi kell? Kiszabadítsam a katonaságból?
– Nem vihetik el katonának, mert egyik lábára biczczent. Az is a te
emléked. Mikor gyermekek voltatok, te letaszítottad őt a lépcsőről s
akkor eltörte a lábát.
– Hát még keresztfiam is? S ugyan mi kell neki tőlem?
– Nagyon kevés. Csak a hivatalos pecséted és aláirásod az utlevelére.
– Hát ehhez kell annyi protekczió? Milyen nagy teketória.
– Ő maga is itt van.
– Nincs rá szükségem. Tudom könyv nélkül a személyleirását. Ismertető
jel: a balpofáján egy harapás helye. Az is az én fogam nyoma. No hát
mingyárt megkapja a pakszust.
(Héj, okos idők voltak ám azok! Utlevél nélkül a szomszédfaluba sem
lehetett utazni.)[1]
– De a felesége is vele akar utazni. Az is itt van.
Erre a szóra egyszerre átváltozott Simon arcza. A két szájszöglete satyr
mosolyra huzódott fölfelé, a szempillái összevigyorultak. Valóságos faun
arcz lett belőle.
– Ah! A Citera is itt van? A Citerácska! Hát mért nem ezen kezdted
mindjárt? Ereszd be őket! Enni való kis czigánymenyecske! Igazi
csokoládé bonbon!
Ezt már nem hallgatta a bárónő,[2] kiment s nem sokára visszatért az
instans felekkel.
Hárman voltak: Manga, az anyjuk, Pali a fiu, és Citera az asszony. Ebben
a sorrendben lépegetének is be a szobába. Az ifjasszonynak leghátul a
helye.
Manga már tizenkét év óta nem látta Simont. A mióta azt a bécsujhelyi
akadémiába elvitték. Csak annyit tudott felőle, hogy most hivatalos úr.
S a czigánynak senki előtt sincs respektusa: egyedül a hivatalnok az, a
kit nagyra tart. Gróf, báró, földesur neki mindegy, de a szolgabiró maga
a császár s a viczispán maga a «kis Isten». Hát még a «szekretárius».
Ennek a czimnek valami olyan szentséges hatása van.
A huszonkét év bizony nagyon megviselte a Mangát. Egész vén asszony lett
belőle. Pedig legalább hat évvel fiatalabb volt a bárónénál. S míg az
most is délczeg amazoni alak, redőtlen, telt piros arczczal, sima
homlokkal, ragyogó szemekkel, a czigány nő arcza csupa redő, a homloka
is az s mikor mosolyog, még több ráncz támad az arczán. Ezeket mind a
szükség támasztotta, a hogy a sor következett: van ott hizelkedés
ráncza, rimánkodás ráncza. Most épen tele van örömredőkkel, a szeme is
könybe lábad. Tizenkét év multán ismét láthatja Simont. Urnak láthatja:
előkelő urnak, a ki már a méltóságos tituláig felvitte, bársony
hálókabát van rajta, selyemzsinórral átkötve. Manga oda megy hozzá
meggörbedve és kezet csókol neki s a tenyerével végig simítja a bársony
kabát ujját, hizelkedő lepcses hangon üdvözölve:
– Csókolom az aranyos kezedet, kegyelmes, méltóságos szekrementárius
uram! A mennybéli Zebaóth Isten tegye azt a te ragyogó orczádat olyan
gömbölyüvé, mint a párizs-alma!
Simon mérgesen tolta el magától a hizelkedő asszonyt, letörülve
zsebkendőjével a csókja nyomát a kezéről.
– Eredj! Ne nyalj engem! Nem vagyok én mézesbáb!
A tejtestvérével még régebben nem találkozott a báró. A czigányfiut már
hat éves korában elvitte a hires Barkó Pista, a székvárosi banda primása
magához; már gyerek korában nagy tehetsége volt a zenéhez; később a
báróné bőkezüségéből Budapestre jutott. Ott tanulta ki alaposan a
zeneművészetet. Már tizennégy éves korában hangversenyekben lépett fel.
A kik hallották, azt mondták, hogy hét országra szóló művész lesz egykor
belőle.
Az kellett volna neki csak, hogy külföldre kimenjen s ott tökéletesítse
magát.
Hanem aztán csak itt ragadt. Megházasodott fiatalon, elvette a nevelő
apjának a leányát, Citerát.
Barkó Pali arcza valódi fizionómiai talány volt, vonásaiban és egész
kifejezésében egy barna Krisztus-fő; olyan buskomoly, mint a kinek a
homlokára van irva, hogy ő szenvedni, türni született. Szép metszésü
ajkai körülfolyva göndör bajuszszal és két ágra váló szakállal, finom,
hajlott orra, sürü egyenes szemöldei, nagy dióbarna mély tüzü szemei s
kétfelől leomló aczélfényü langos haja. Termete karcsu volt, de izmos,
csak jártában lehetett észrevenni valami kevés biczczentést, de az is
egész előkelő negédet kölcsönzött neki. Nem volt benne semmi
affektánczia.
A felesége ellenben tökéletes czigány szépség volt, indus karcsuságu
bajadértermettel, keze lába finom vékony, arcza tojásdad, bronczczal
zománczozott olajbarna, mély inkarnát pirral, mely szerelemgödröcskéket
vesz körül, a haja pedig az az aranyos barna, a minő az ázsiai
oroszlánnak a sörénye. Abból különben csak a hunczutkája látszik, a
többit takarja a piros selyemkendő s hozzá kökénysötét kék szemek, a
miket a hosszu fekete pillák félig eltakarnak. Egész tekintetében,
minden mozdulatában az eltanulhatatlan czigányos dévajság.
A szekretárius úr akarta mutatni az uraságát. Czigány volt az
ügyesbajos. Megtöltötte a csibukját s rágyujtott a kandallónál s aztán
pöfékelve ült le az iróasztalához.
– Nohát, Barkó Palya! Mi dologban jársz itt?
– Kérem alázattal méltóságos szekretárius urat, utazni akarok külföldre.
– Külföldre? Ohó! Ez gyanus dolog! Az emigráczióhoz talán?
– Nem, méltóságos úr. Muzsikálni megyek.
– Értem. Itthon nem szabad a Rákóczit huzni, úgy-e? Olyan helyre
igyekezel, a hol szabad lesz.
– Alig hinném. Oroszországba vagyok meghiva, Szentpétervárra. Maga
Konstantin nagyherczeg hitt meg, a kinek már itt jártában többször
muzsikáltam.
– Hohó fráter! Ekkorát még egy czigánynak sem szabad hazudni.
Barkó Pali e goromba szóra nagy nyugodtan huzta elő zsebéből iratait.