iszapréteget hagyott hátra a fenéken. A teknősbékák elvándoroltak, de
senkisem tudta, mikor és hová. Mikor a cementmedencét kitisztogattam,
kiderült, hogy faásóm nem tudott megbirkózni az iszappal. Néhány vödör
vízzel iparkodtam tehát a lerakódott iszapot megpuhítani. Ez nemsokára
sikerült is és megint az ásóval kezdtem dolgozni. Ugyancsak meglepődtem
– alig hittem a szememnek – amikor egyszerre csak azt láttam, hogy a
mélyebb és nedvesebb rétegekből kis rákok és halak mászkálnak ki és
úszkálni kezdenek az iszapos vízben. Egynémelyiküket még én telepítettem
be az akváriumba. Még éppen jókor jöttem, hogy megmenthessem őket, mert
nemsokára kiszáradt volna a még meglevő csekély nedvesség is és az
állatok elpusztultak volna.
Már csak egy hetem volt hátra a fogságban! Különös nyugtalanság fogott
el, amely napról-napra növekedett. Öröm volt ez? Türelmetlen vágyódás a
szabadságra? Ezzel sohasem voltam teljesen tisztában, mert ezt a rajtam
uralkodó érzelmet nem tudtam elemezni. Az is lehet, hogy bizonytalanság
vagy éppen félelem fogott el most, amikor két év multán, olyan szünet
után, amely a mai napig is sötét felhőként nehezedik reám, visszatérni
készültem a mindennapi élet harcába. A rémülettel határos érzéssel
töprengtem azon, hogyan tudok egyáltalán ismét emberek közt élni, miután
ennyi irtózatos nyomorúságot és kínt láttam. Most más szemmel láttam
mindent, más világításban, minden sokkal erősebben hatott reám és a
dolgok mélyebb értelmét gyorsabban és jobban fogtam föl.
Végre elérkezett 1907 szeptember 23! A fogház parancsnoka reggel nyolc
órakor bejött a cellámba és tudtomra adta, hogy szabad vagyok. Erre
bejártam a foglyok helyiségeit és elbúcsúztam ismerőseimtől. A foglyok
szótlanul megszorították a kezemet és nagyon különböző érzelemmel néztek
rám, de szemükben az irígykedés legcsekélyebb jelét sem lehetett
fölfedezni.
Legutoljára a forradalmi időbeli ama társaimtól búcsúztam el, akik még
továbbra is a fogságban maradtak, azután a fogház kapujához mentem,
amely már nyitva volt, hogy kibocsásson. Abban a pillanatban, amikor
kiléptem, még egyszer visszafordultam, hogy utolsó pillantást vessek az
udvarra. Minden ablakból félreismerhetetlen érdeklődéssel és
rokonérzéssel halvány foglyok néztek utánam.
A kapu dörögve becsapódott mögöttem, de dübörgését túlharsogta a
forradalmi dal, amelyre a politikai foglyok gyujtottak rá:
Áldozatai a harcnak, mit megvívtunk a jogért,
A nemzetnek szabadsága, becsülete s híreért,
Ne sírjatok testvérek, kik élünkön haladtatok,
Bárha kegyetlen bús válás gyásza is ül rajtatok.
A kapunál egész sereg barátom várakozott reám. Egyikük pompás táskát
adott át nekem. Fölirat volt benne, amely elmondta a forradalmi időben
szerzett érdemeimet és a távoli kelet minden néprétegéből több mint
hatezer ember írta alá.
Ámde az élet szereti a drámai feszültséget és mindig eljátsza az
ellenjelenetet is. Ebben ezúttal egy rendőrtiszt tündökölt, aki az
államügyész hivatalos írását kézbesítette nekem, amely szerint három
napot adnak ügyeim elintézésére Karbinban, azután azonnal távoznom kell
a távoli kelet területéről.
E határidő leteltével már vonaton ültem Pétervár felé. Megint egyedül
voltam, mert a körülöttem levő emberek nem ismerték az életemet, nekem
pedig nem volt kedvem, hogy a szívemet átjáró dolgokról beszéljek velük.
Nem értettem, hogyan lehet olyan gondtalanul nevetni és tréfálkozni és
hogyan lehet olyan semmiségekkel foglalkozni, mint ahogyan ezek az
emberek tették. Éreztem, hogy egészen más világból jöttem, amelynek
komorsága kitörülhetetlen nyomot hagyott hátra a lelkemben.
Szemem előtt fölbukkant Vierzbicki, Mironov, a sas, Lapin, Barabaszh és
politikai fogolytársaim arca. Mint valami filmen, úgy követték egymást
emlékezetemben fogházi életem véres, drámai és megható jeleneteinek
képei. Mindenik kép tiszta volt és szomorú, mint a könny.
Amikor megijedve e képek elevenségétől, megint magamhoz tértem és
körültekintettem, észrevettem, hogy a vasúti kocsi ablaka előtt nyílt
vidék panorámája vonult el és hogy a kerék zakatolásába és a tovasiető
vonat dübörgésébe az emlékezetemből önkéntelenül más zajok és más képek
áramlottak át, képek, aminőket nem egyszer láttam az emberpor
sivatagában és amelyek még teljes hatalmukban tartották egész lényemet.
Az egész utazáson sokat gondolkoztam az oroszokról. Hiszen most nem a
nagy városok forgatagában, abban a mozgalmas életben láttam őket,
amelyben a környezet és más befolyás sokat közülük egészen átformált és
arra kényszerített, hogy úgy viselkedjenek, mint más nemzetiségbeli
emberek, most csupasz, minden mesterséges lepeltől mentes lelküket
láttam. Szenvedésben és kínban látszik meg csak az igazi ember. A
közönséges napi életben sohasem lehet az álarcot egészen letépni.
Úgy érzem, hogy a földön az orosz a legtragikusabb ember. Lelkében
mélyen gyökerező bajban, búskomorságban szenved, amely – bárha olykor
nem is érzi – állandóan megmérgezi és erejét fogyasztja. Mintha
születésének első pillanatától kezdve súlyos teherként érezné a
végzettől rámért sorsot.
Az orosz ember gondolkodását és lelki világát tisztán kifejezi három
orosz közmondás. Egyik nagyon régi mondásuk így szól:
– Ne mondd, hogy koldusbotra, fegyházba sohasem juthatsz.
Ha egy igazi orosz embert megkérdezünk, hogyan megy a sora, sohasem
fogja azt felelni, hogy «jól» vagy «rosszul», hanem csak ezt fogja
válaszolni: «nicsevo», ami szószerint azt jelenti: «semmi», a valóságban
azonban itt az az értelme: «hát csak úgy középszerűen» vagy «semmi
említésre méltó nem történt». Azzal a szóval azt akarják kifejezni, hogy
az illetőnek a sora se nem jó, se nem rossz, de mégis magába rejti azt a
gondolatot, hogy tulajdonképpen jól megy a sora. Ha azonban ezt nyíltan
megmondaná, akkor babonás volta miatt a sors valami közeli megtorlásától
kellene félnie. Ha viszont kijelentené, hogy rosszul megy a sora,
beismerné azt a baját és még szorosabban kapcsolná magához. Ha azonban
minden «nicsevo» neki, akkor nem szenved és nem fél. Ezért hálás az
Istennek, akihez állandóan rövid és egyszerű imádsággal könyörög, nem
mint fiú az apjához vagy szolga az urához, hanem mint a rabszolga a
mindenható zsarnokhoz.
És van-e a «nicsevo»-nál valami jobb a rabszolga számára, aki meg van
győződve arról, hogy sohasem és semmi áron sem szerezheti vissza
szabadságát, a rabszolga számára, aki nem remél semmit, hanem csak új
elnyomástól fél? Ameddig nem fél, az elnyomás elmarad, addig minden
«nicsevo» és ez szerencse.
Mialatt a vonaton ezek a gondolatok foglalkoztattak, ismét eszembe
jutott annak a fegyencnek a filozófiája, akiről egyszer régebben már
beszéltem:
– Soha ne essél kétségbe, mert a holnap mindig jobb, mint a ma. Ha az
élet ma szomorú és nehezen elviselhető, akkor a holnapi nap súlyosabb
megpróbáltatásait kevésbbé fogjuk érezni, mert már hozzászoktunk a
szenvedéshez. És ha sokáig tartanak a rossz napok, végül egész valód a
halált fogja óhajtani úgy, hogy az, ami rendszerint mindennek ijesztő
végének látszik, a legrosszabbnak, ami az embert érheti, valami nagyon
kívánatossá válik. Ha pedig egy rossz nap után holnap némi könnyebbség
követ, már ez maga is nagyon boldoggá fog tenni. A holnap mindig jobb,
mint a ma!
A tett embere, a harcos természet persze azt ama rabszolga
világnézetének tekinti, aki önálló akarat és becsvágy nélkül, teljesen a
végzet hatalmában, céltalanul és vakon botorkál az élet útján. Az
átlagos orosz ember számára azonban, aki az országában uralkodó
kormányzati rendszerek alatt mindig keserves életet élt, ez a
rabszolgavilágnézlet, bármily különösen hangzik is, valóságos megváltás.
A harmadik népies kifejezés a gyakran használt «avosz» szó, amit nagyon
nehéz lefordítani.
– Lesz-e időd, hogy a szénát még az eső előtt a csűrbe szállítsd? –
kérdezi valaki az orosz parasztot.
«Avosz», ez lesz a felelet, amivel körülbelül azt akarja mondani:
«talán». De ez a magyar szó, amely legközelebb jár az orosz fogalomhoz,
mégis bizonyos reális okokra céloz, amelyek kedvező vagy kedvezőtlen
irányban befolyásolhatják a szándékot. Ha valaki azt mondja, hogy:
«talán», akkor figyelembe vesz úgyszólván minden eshetőséget, úgy az
anyagiakat, mint a pszichológiaiakat. Az «avosz» ellenben valami
végzetszerűre utal, amit mély, csaknem ijesztő titok föd, valamire, ami
hasonlít a Karmahoz vagy a megszemélyesített bosszuló Fatumhoz. Az
«avosz» olyan formula, amely az embernek ismeretlen és ellenséges
hatalmak akaratából való teljes függését fejezi ki.
Azt az ingatagságot, amelyet az orosz az élettel szemben mutat, talán
ezzel a hagyományos és mindent átjáró nemzeti formulával lehet
megmagyarázni. Miért fárassza az ember valami eszményért való harcban a
testét és a lelkét, amikor a végzet előbb-utóbb mégis csak azt fogja
tenni, ami előre elhatároztatott és emberi befolyás nem tudja
megváltoztatni?
De az orosz lelkivilágnak nem ezek egyedüli különlegességei. A
szánalomra méltó oroszra nagyon könnyen hat minden külső befolyás. Példa
volt erre a sok gonosztevőiván, akivel találkoztam, valamint a fogházak
lakói közt levő valamennyi ismerősöm. Az álmodozó orosz lélek néha neki
rugaszkodik és ilyenkor csodálatos és egyszersmind ijesztő is tud lenni.
A kellő pillanatban kiejtett szó megnyugtathatja és békéssé teheti, mint
aminő a csöndes őszi alkonyat vagy lobogó lángra lobbanthatja, amely
vérrel borít el mindent.
Nagyon kevéssé ismerik az orosz ember lelkét. Évszázadokon át arra
vágyódott, hogy kifejezhesse magát és hogy megértsék. De nem ismerték
népüket sem a varégok, a régi Oroszországnak északról jött első urai,
sem a tatárok, akik háromszáz éven át tartották leigázva a muszkákat.
Tulajdonképpen nem értették meg őket a félig külföldi származású cárok
sem, valamint a művelt oroszok sem, akik igazi külföldiek voltak és
sokszor ellenségesen viselkedtek saját népükkel szemben, amely még
inkább a régi idők, szokások, hitelvek és ideálok felhői közt élt. És a
szovjeturaknak egyátalán nincs gyökerük és gyanútlanok, ők, akik a
szabadság csalétekével elcsábították és megcsalták az orosz lelket, hogy
Oroszországot jogtalan hatalom bilincsébe verjék, elrabolják a nemzettől
utolsó reménysugarát, Istenben való hitét és kitegyék azoknak a pokoli
kínoknak, amelyekhez hasonlót nem ismer a világtörténelem.
Ha több bölcseséggel és őszinte szeretettel gondoznák az orosz nép
lelkét, bizonyára az áldozatkészség és az idealizmus csodáival tudna
szolgálni. De magára hagyatva a gonoszra hajlik. Gonosztetteinek forrása
a kétségbeesése és kimondhatatlan vágyódása valami után, amit maga sem
ismer, maga sem tud leírni. Ez a tény nagyon jellemzően nyilvánult meg a
fogházivánoknál; láttam köztük olyanokat, akiket csakis ez a két
átkozott vezető, a szenvedés és a kétségbeesés irányított és
kormányzott.
A két világrészen, Ázsián és Európán át történt hazautazásom alatt
tulajdonképpen egyik órát a másik után ilyen dolgokon való töprengéssel
töltöttem el. Különösen sokat foglalkoztam fogházi életem drámaibb
eseményeinek összeállításával és rendezésével, mert az volt a tervem,
hogy ezek alapján regényt írok, amely – mint reméltem – utat talál majd
a belátó oroszok szívéhez és általuk némiképpen megjavul a kőzsákokban
sínylődő sok fogolynak a sorsa. De bár komolyan elhatároztam, hogy
mihelyt Pétervárra érkezem, hozzáfogok ehhez a munkához és el is végzem,
mégis három évig tartott, míg le tudtam győzni a kormány folytonos
áskálódását és olyan életviszonyokat teremthettem magamnak, amelyek
munkám befejezéséhez megadták a kellő nyugalmat és lelki szabadságot.
Első reményem az volt, hogy a fővárosban sok régi ismerőssel és baráttal
fogok találkozni, akiket egyetemi életemben szereztem és különösen, hogy
viszontláthatom az anyámat. De közvetetlenül a megérkezésem után
megtudtam, hogy az anyám a testvéremmel az Uralba utazott és komolyan
beteg.
Mivel forradalmi életem alatt magamnak kellett megfizetnem az
ellátásomat, csaknem minden megtakarított pénzem elfogyott. Azonnal
munka és megélhetés után kellett tehát néznem. Eleinte régi tanítómnál
és barátomnál, Zaleszki Szaniszló professzornál laktam, aki rendkívül
szívesen fogadott. Nemsokára arról értesültem, hogy a műegyetemen
megüresedett egy segédtanítói állás a technikai vegyészet számára és
hogy versenyvizsgálat alapján fogják betölteni. A jelentkezett tizenegy
pályázó közül a benyujtott tudományos munkák alapján kettőt bocsátott az
intézet szűkebb választásra. Az egyik én voltam.
Még három próbaelőadást kellett tartanom, mielőtt a választmány
véglegesen határoz. A döntés az én javamra szólt. Az intézet erről
jelentést küldött a közoktatásügyi miniszternek. Megdöbbenésemre most
kaptam az első ízelítőt arról, hogy mit várhatok a hivatalos köröktől. A
miniszter, aki ismerte életem folyását, megtagadta a választás
megerősítését és ezzel lehetetlenné tette alkalmaztatásomat.
Újra megkezdtem a munkakeresést. Mindenütt kopogtattam, de mindig azt
felelték, hogy szívesen alkalmaznának, de lehetetlenné teszi az a dolog,
hogy politikai fogoly voltam. Időközben teljesen kifogytam minden
pénzből. Zaleszki professzor és a tomszki műegyetem fáradozása és
ajánlása, mely utóbbi helyen kezdtem meg mint a természettudományok
tanára tanítói pályafutásomat, hiábavalónak bizonyult.
Végre is lemondtam arról a kísérletről, hogy mint tudományos munkás és
tanító kapjak alkalmazást és egyszerűen mint fővegyész egy
anilinfesték-gyárba állottam be. Megkönnyebbült szívvel láttam neki a
munkának, de buzgalmamban nagy taktikai hibát követtem el. Mivel láttam,
hogy a gyárban alkalmazott vegyi eljárás részben fogyatékos, javításokat
és változtatásokat ajánlottam a gyártulajdonosnak. Bár ennek nagyon
megörült és fizetésem megjavításával a megelégedését is kifejezte, ez a
megváltozott tevékenységem mégis szorosabb érintkezésbe hozott a
munkásokkal. Ennek az lett a következménye, hogy a munkások egyike, aki
a politikai rendőrség kémje volt, rám ismert. A rendőrségnek azt
jelentette, hogy egy nagyon sokat tudó gyanús előmunkás dolgozik a
gyárban, megparancsolták, hogy a gyárból bocsássanak el.
Kínosan érezni kezdtem, hogy a fogságból történt elbocsátásommal még nem
ért véget a büntetésem. Megint munka és kenyér nélkül voltam. Állást
keresve megint keresztül-kasul bejártam a várost, de minden eredmény
nélkül. Zaleszki professzor szerencsére tovább is buzgólkodott az
érdekemben és így megtudta, hogy egy kievi aszfalt- és tetőfedőgyár
vegyészt keres, aki nem csupán a műszaki üzemet vezetné, hanem a
gyártáshoz szükséges javításokat is ki tudná dolgozni.
Mivel annyi pénzem már nem volt, hogy Kievbe utazhassam,
kénytelen-kelletlen meg kellett válnom fegyvereimtől, amelyek annyi éven
át hű kísérőim és szolgáim voltak. Ezeknek az árán utaztam el délre.
A gyár tulajdonosa mindjárt első pillantásra rossz hatást tett reám.
Egyátalán nem tetszett. De mert munkára volt szükségem, nem sokat
törődtem az arcával, hanem aláírtam a szerződést és munkához fogtam.
Első föladatom az volt, hogy kitudjam az aszfaltnak és a
kőszénkátránynak olyan összekötését, amely tűzálló és rugalmas, mint a
gummi, tehát jól használható tetőnemez impregnálására, valamint villamos
kábel izolálására és hasonló dolgokra.
Egy hónapig dolgoztam minden erőmet megfeszítve. Végre sikerült a kívánt
összekötést megteremtenem és mert tűzálló volt, az «Aflammit» nevet
adtam neki. Még nagyon jól emlékszem, mily megelégedetten és boldogan
tértem haza azon az estén, mert elgondoltam, hogy ötezer rubel külön
honoráriumot fogok kapni és a gyártás nyereségének tíz százalékát. Ennek
örömére este elmentem az operaházba, ahol Boito «Mefisztofelesz»-e
került színre és amikor aludni tértem, arról álmodtam, hogyan fogom
reggel kenyéradó gazdámnak a találmányomat megmutatni. Úgy éreztem, hogy
most végre visszatértem a megbecsült, tudományos munkásság biztos
útjára.
Másnap reggel mindjárt a reggeli után a laboratóriumomba mentem, hogy
jegyzeteimet, jelentésemet, a költségvetést és az anyagpróbát magamhoz
vegyem és a gyár ura elé terjesszem. De ahelyett, hogy egyszerűen és
könnyen learathattam volna munkám sikerét, egyszerre csak
katasztrófával, az akkori viszonyok közt engem valósággal megsemmisítő
ténnyel állottam szemben. Valaki föltörte íróasztalom fiókját. Minden
iratom eltűnt. Azonnal a gyári irodába mentem, hogy a tulajdonossal
beszéljek, de ott azt mondták, hogy előző este Pétervárra utazott és egy
hétnél előbb nem jön vissza.
Mikor megérkezett és elmondtam neki, mi történt, mosolygott és azt
mondta, hogy naiv és nem éppen gondos ember vagyok. Arca elárulta, hogy
ő maga bizonyára nem volt naiv és gondatlan és ő volt az az ember, aki
engem megrabolt. Egy csöppet sem volt megsértve, amikor ezt a szemébe
mondtam, hanem győzedelmesen mosolyogva ezt felelte:
– Erre önnek nincs bizonyítéka, én ellenben Pétervárott
szabadalmaztattam az «Aflammit»-ot. Ezen nem lehet változtatni. Ez a
küzdelem a létért.
Első fölháborodásomban izmom erejét akartam kipróbálni ezen a közönséges
tolvajon, mert hiszen az ököl is a létért való küzdelem fegyvere. De még
mielőtt ide jutott a dolog, mint valami kísérteties jelenség, egyszerre
csak föltűnt előttem a komor fogházépület és benne azoknak az alakjai,
akik azért kerültek a kőzsákba, mert a következményekkel nem törődve
fölháborodásuk és bosszúvágyuk első impulzusának engedtek.
Visszaborzadtam ettől az arctól, megfeszült izmaim elpetyhüdtek, ökölre
szorult kezem kiengedett. Hideg, szemtelen szemébe néztem annak az
embernek, aki ellopta szellemi munkám gyümölcsét, állhatatosan és
keményen néztem reá mindaddig, míg nyugtalankodni kezdett és ekkor
folyton szemmel tartva őt, hangosan és érthetően ezt mondtam:
– Maga közönséges tolvaj. A leggyalázatosabb módon megbántott egy
embert, aki nem vétett önnek, sem egyetlen embertársának és aki hosszú
kínos hónapokat töltött fogságban. Maga tudja ezt és kihasználta, mert
meg van győződve arról, hogy a bíróság előtt nem tudok igazamhoz jutni.
De Isten, a pártatlan bíró nem fogja ezt magának megbocsátani. Lelki
szemem látja, hogy maga egy év leforgása előtt meg fog halni és odaáll a
legfőbb bíró ítélőszéke elé.
Megfordultam és eltávoztam. Annyira kábult voltam, annyira undorodtam
ettől a fickótól, hogy még fizetésem hátralevő részét sem kértem tőle.
Szobát nyittattam magamnak egy olcsó szállóban és megint állás után
kezdtem szaladgálni. A következő napokon minden iparvállalatot
fölkerestem, köztük déloroszországi cukorgyárakat és vegyésznek
ajánlkoztam, de forradalmi multam mindenütt eltorlaszolta az utamat.
Végre egy rendőrtisztviselő keresett föl a következő kellemes közléssel:
– Az ön volt munkaadója, az aszfaltgyár tulajdonosa arról értesített
bennünket, hogy ön politikai fegyenc. Ha biztos állása lenne, szemet
húnyhatnánk kievi tartózkodásán, de mivel nincs állása, a kormányzó
ezennel tudtára adja, hogy Kievet huszonnégy óra alatt el kell hagynia,
különben a pétervári hatóságok rendelkezésére fegyenckocsiban Pétervárra
szállítjuk.
Mélyen lesujtva és kétségbeesve, mert csaknem minden pénzemből
kifogytam, még az éjjel távoztam Kievből. Szállóbeli számlám és a
pétervári vasúti jegy megváltása után mindössze hét rubelem maradt.
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET. Lesz még szőlő, lágy kenyér…
Ismét Zaleszki professzorhoz mentem. Az ember furcsa egy teremtmény.
Régebben, amikor Zaleszki professzornál laktam, minden habozás nélkül
elfogadtam meghívását ebédre vagy vacsorára, mert tudtam, hogy régi
barátom és jóakaróm vendégszeretét viszonozhatom. De amikor helyzetem
megjavulásának nagyon csekély reményével és csaknem pénztelenül Kievből
tértem vissza, nagyon érzékeny lettem. Úgy éreztem, hogy csak terhére
vagyok Zaleszkinek, betolakszom csöndes otthonába, kihasználom őt és
hogy ilyen körülmények közt lelkiismeretlenség lenne tőlem
vendégszeretetének fölhasználása.
Ezért egész életmódomat megváltoztattam. Sohasem voltam gazdag, de
mindig elegendő eszközzel rendelkeztem arra, hogy művelt emberhez illő
életet folytathassak; mivel ugyanis már tizenhárom éves korom óta
dolgoztam, tudtam hogyan kell a munkát megfogni és hozzá voltam szokva.
De mióta a fogság megbélyegzett, mintha a megélhetés minden szerszámát
kicsavarták volna a kezemből, magam pedig gyönge és képtelen lettem
volna arra, hogy a magam erejéből és a magam lelkiösmeretes munkájával
segítsek magamon. Minden reménységet megölt bennem a cári kormány
bosszúja és azoknak a gyávasága, akik munkaadással segíthettek volna
rajtam, de féltek a rendőrségtől.
Hét rubelem volt és vigyáznom kellett minden kopekre, mert Zaleszkitől
semmit nem akartam elfogadni. Korán reggel, amikor a professzor még
aludt, távoztam a házból és azt az üzenetet hagytam neki hátra, hogy
ebédre és vacsorára nem tudok visszajönni. Egyik gyárból a másikba
vándoroltam, egyik irodából a másikba, de számomra nem akadt munka
sehol. Anyámnak nem írtam, mert nem akartam neki fájdalmat okozni és nem
akartam nyugtalanítani. Olyan korcsmában étkeztem, ahol csak tizenöt
kopekot kellett fizetnem az ebédért. Ilyen módon töltöttem el több
napot. Mikor este hazaértem, mindig nagyon bizakodóan viselkedtem és a
professzorral szemben a lehető leggondatlanabbnak és legvidámabbnak
mutatkoztam.
Egy este valamivel előbb érkeztem haza, mint a professzor, aki azonban
már néhány perc mulva szinte berohant az előszobába és azonnal engem
szólított. Odasiettem és szinte megdöbbentett rendszerint nyugodt öreg
jóakaróm, aki szerteröpülő fehér hajfürtjeivel és az izgalomtól csillogó
szemmel jött elém:
– Olvassa! Olvassa!
Egy esti lapot nyujtott felém. Rámutatott egy vörös ceruzával megjelölt
hírre, amely arról szólt, hogy volt munkaadómat, az aszfaltgyár
tulajdonosát a Nevszkiproszpekten szélütés érte és meghalt.
– Maga varázsló! – mondta Zaleszki, miután a hírt elolvastam. Maga
megjósolta a halálát és úgy látszik, nagyon sürgős volt neki, hogy a
jóslást megvalósítsa.
Ez azonban anyagi helyzetemen nem változtatott. Másnap reggel, mint
rendesen, újra bejártam a várost. Ezen a napon történt valami, ami egyre
reménytelenebbé váló, szenvedő lelkemre új csapást mért. Az utcán
véletlenül találkoztam két ismerősömmel, aki úgy tett, mintha nem vett
volna észre. Amikor mégis odamentem hozzájuk, egyikük ezt mondta:
– Ne álljon meg és ne beszéljen velünk! A rendőrség annyira figyelemmel
kíséri azokat, akik politikai foglyokkal vagy a kormány ellenzékének
vezetőivel valamiféle érintkezésben vannak, hogy ha rajtakapnak
bennünket, amint önnel beszélünk vagy ha egyátalán beismerjük, hogy
ismerjük önt, komoly bajba juthatunk. Nagyon sajnáljuk, de bizonyára
belátja, hogy magunkkal és a családunkkal kell törődnünk.
Ezzel elsiettek, anélkül, hogy csak egyszer is visszapillantottak volna.
Valóság tehát: mindenki kerül, mint valami megbélyegzett embert, mint a
bélpoklost. Az emberek félnek tőlem. Ez a fölismerés egyre szörnyűbbé
tette lelkem kétségbeesését. Csak nyomort láttam magam előtt. A
rendőrség e rendszeres leselkedésének láttára, kinek van kedve nekem
munkát adni? Mintha életem útján keresztben átmászhatatlan falat
építettek volna.
Mikor ezen az estén Zaleszki professzor dolgozószobájában az újságokat
nézegettem, a szemembe ötlött egy hirdetés, amely szerint egy bizonyos
Rasz úr új folyóiratot ad ki és még nehány munkatársra van szüksége.
Elhatároztam, hogy azonnal fölkeresem és fölajánlom a tollamat. Mindjárt
útnak is indultam. A szerkesztőségben jólelkűen mosolygó, kövér, ravasz
és öntudatos úr fogadott. Így üdvözölt:
– Ó, már hallottam önről!
Mivel biztosra vettem, hogy mindenkit így szokott üdvözölni, egy
pillanatig sem gondolkoztam azon, hogy ugyan honnan ismeri életem
folyását, hanem mindjárt rátértem látogatásom üzleti céljára.
Két szippantás közt, amit vastag szivarjából tett, ezt mondta:
– Írjon valami vidámat, valami szatirikusat. Én első pillantásra
meglátom, kiben mi lakozik és úgy látom, hogy önben sok a humor.
– Rendben van. Mikor hozzam el a kéziratot?