szemmel bámulták az imádkozót. Csak az ajkuk mozgott hangtalanul.
Nikolov egyre jobban elsápadt, szája kinyílt, lihegve lélekzett és szeme
még nagyobb volt, mint máskor. Végül talpra ugrott, a helyiség közepére
futva és még mindig ugyanazokat a szavakat ismételve, körben kezdett
körülfutni. A kört mindegyre szűkebbre vonta, míg végre egy helyben
olyan gyorsan forgott maga körül, hogy a borongós félhomályban, mintha
két arcot és négy kezet láttam volna. Egyre őrültebben forgott, úgy hogy
végre már csak átlátszó árnyéknak tetszett, amely egyszerre beleolvadt a
sötétségbe. A gyors forgással járó légvonat kioltotta a gyertyát.
Mindjárt utána tompa zuhanást hallottam. A másik kettőnek
megparancsoltam, hogy gyujtsanak ismét világot és Nikolov segítségére
siettem, aki eszméletlenül feküdt a padlón.
Szeme mereven kitágult, a szája habzott, nehezen és hörögve lélekzett és
még most is rekedten, alig hallhatóan ismételgette:
– Krisztus könyörülj meg rajtunk!
Néhány perc mulva Nikolov már megint a padon ült elfulladva ugyan, de
mégis képes volt arra, hogy folytathassa barátainak kioktatását:
– Így kell imádkozni, csakis így! Akkor imádságtok a Teremtő trónusához
fog elröpülni. Mi tudjuk ezt, de azt is tudjuk, hogy a mindennapi élet
lármájában, az élet zajában, tudatlan emberek közt nem lehet így
imádkozni. Elmenekülünk tehát az emberek elől és éjjel titokban magános
házakban vagy a hívők lakásaiban jövünk össze és ott imádkozunk…
Most egyszerre tisztában voltam ezzel az öreggel, aki olyan titokzatos
befolyással volt mindenkire, aki vele érintkezett. Ahhoz a szektához
tartozott, amelyet az orthodox egyház mint a «keringők» szektáját ismer.
Ez a szekta eredetileg Bizáncból jött és minden valószínűség szerint
ugyanegy származású az izlám táncoló derviseivel, akikkel Krimben,
Trapezuntban, a török Kis-Ázsiában és Rest meg Teherán közt északi
Perzsia moséiben találkoztam.
Ugyanebben a fogházban volt egy másik ismerősöm is, Szuvorov Maxim, egy
vén fegyenc. Mindig hallgatag volt. Még ma sem tudom, miért jött
tulajdonképpen egy napon a rácsos kerítéshez és kezdett velem
beszélgetni. Beszédmodorában és hangjában volt valami lebilincselő, ami
a szívbe hatolt és amiből arra lehetett következtetni, hogy belső
szükségét érzi a beszédnek.
– Ma uram rettenetes napom van, bűntettem évforduló napja. Régen
történt, hiszen már tizenkét éve vagyok fogságban. Tizenkét év! Nagy
idő!… Úgye?
Hallgattam, hogy el ne térítsem gondolatmenetétől. Egy pillanat mulva
folytatta:
– Uram, ön fiatalember és aligha emlékszik arra az időre, amikor teával
és selyemmel megrakott hosszú szánkókaravánok haladtak lassan a tágas
szibériai hómezőkön. Kiachtából Irkutszkba mentünk velük, ahol a
fővámház és a nagy cégek gyűjtőraktárai voltak. Minden fuvaros vagy
jamszcsik két szánra ügyelt. Láttam néha ötszáz szánból alakult
karavánt, amelyet tehát kétszázötven ember kísért. Keserves élet volt,
mert éjjel-nappal talpon voltunk. A szánkón aludtunk és a rettenetesen
hideg hóviharban és dühöngő északnyugati szélben a lelkünkig átfagytunk.
Időről-időre megálltunk, hogy a lovakat pihentessük és megetessük.
Ilyenkor fölváltva őrködtünk, mert értékes volt a szállítmányunk és
tudtuk, hogy az úton mindig bandák ólálkodtak, amelyek a szánkóink
rakományát éppen olyan nagyra becsülték, mint mi.
Azokban a falvakban, amelyeken áthaladtunk, a parasztok olyan ipart
folytattak, amelynek a szelíd «fehér» ipar nevet adták. Ezek a fickók
egészen fehérre öltözve a hóban feküdtek, amelytől nem lehetett őket
megkülönböztetni. Ha azután éjjelre valamelyik karaván pihenés végett
megállott, odamásztak és átvágták a szíjakat, amelyekkel a tea és a
selyem a szánkóhoz volt kötözve. A fuvarosok álmosan és nem is sejtve,
mi történt a rakományukkal, indultak útnak, míg a hátul haladók
valamelyike észrevette, hogy az előtte levő szánkók egyike az
utonállóknak gazdag aratást potyogtatott el.
Szuvorov cigarettára gyujtott és kis ideig mélyen elgondolkozott. Azután
folytatta elbeszélését:
– Még messzebbre kell visszatérnem. Szüleimnek rajtam kívül még egy fiúk
volt, Gregory, aki katona lett, de szolgálati idejének kitöltése után
nem jött haza. Később azt hallottuk, hogy megnősült és Tranzbaikáliában
élt.
Egyik utunkon én voltam a karaván utóvédje. Mivel nagyon sötét éjszaka
volt, egyre hátra-hátranéztem, mert rablótámadástól tartottam. Egyszerre
csak gyanús zajt hallottam. Körültekintve, a legutolsó szánkóm mögött
egy fehér árnyat láttam fölbukkanni, amely azonnal ismét eltűnt.
Kiáltásomra több társam odasietett, megvizsgálta a szánkót és úgy
találta, hogy az egyik szíj át volt vágva és egy csomag selyem
hiányzott. Mivel éppen egy órával előbb egy nagy falun jöttünk
keresztül, meglehetős biztossággal hihettük, hogy az ott lakó parasztok
lestek meg bennünket. Elhatároztuk tehát, hogy megbüntetjük őket. Ezt az
elhatározást csaknem kétszáz főnyi, csupa erős és tapasztalt emberből
álló csapatunk olyan alaposan valósította meg, hogy a falu sokáig
megemlegethette.
A rendőrség elfogott bennünket, vizsgálat indult meg és ekkor megtudtuk,
hogy amikor a falun bosszút álltunk, tizenegy paraszt az életét
vesztette, köztük egy bizonyos Szuvorov Gregory is. Kértem, mutassák meg
nekem ennek az embernek a holttestét és a saját testvéremet ismertem föl
benne. Azon a napon elhatároztam, hogy még hátralevő életem nagy részét
fogságban fogom eltölteni, hogy levezekeljem bűnömet és bocsánatot
nyerjek az Istentől. Bár a bíróság csak egy évi börtönre ítélt bennünket
– mert a folytonos rablótámadás következtében bizonyos
kényszerhelyzetben voltunk – a szökés gyakori megkísérlésével és a
hivatalnokokkal való nyílt szembeszállással mégis tizenkét évre sikerült
a büntetésemet meghosszabbítani. Még három évem van hátra, míg letelik
az a tizenöt év, amit bűnömre büntetésül szabtam ki magamnak. Ma van
testvérem halálának az évfordulója. Ki tudja, nem én magam öltem-e meg
őt?
A fogház mártirhistóriáinak még egy másik lapját is megmutatta nekem.
Ebben az esetben is olyan ember lelke mélyére pillanthattam, aki a maga
szigorú bírája volt. Az emberi szenvedés rettenetes könyvének hány ilyen
oldalát olvastam a fogházban, mennyi ilyen történetet hallottam, amiről
nem tud senki, csak az, aki hivatalból jegyzőkönyvet írt róla.
Egy este, amikor oktató előadást tartottam a fegyenceknek, észrevettem,
hogy az egyik sarokban egy csoport ember nagyon figyelmesen hallgatta,
nem az én előadásomat, hanem egy szikár, napsütötte, rendkívül kifejező
arcú férfi suttogását. Az a meglehetősen félreérthetetlen kérdésem,
vajjon nem vagyok-e terhükre, szemlátomást zavarba hozta őket. Egyikük
csakhamar odajött hozzám és így szólt:
– Ne haragudjál sztaroszta, de ez az új fogoly, ez a csuka, nagyon
érdekes dolgokat beszél és mivel már holnap reggel megint máshová viszik
el, szívesen hallgatjuk, amit csak mond, mert olyan madarak, mint mi,
nagy hasznát vehetik. Gyere sztaroszta és hallgasd meg, mit mond. Minden
nagyon érdekes.
Erre mi mást tehettem, abbahagytam a tanítást és fölszólítottam a
«csukát», beszéljen olyan hangosan, hogy mindannyian megérthessük, de
először foglalja össze a számunkra röviden mindazt, amit ott a sarokban
levő csoportnak már elbeszélt. Erre a fölszólításra a csuka a terem
közepére jött, elfoglalta az én helyemet és folyékonyan és nagyon
szemléltetően a következőt beszélte el:
«Kamcsatka partján éltünk sokáig egy kis halász- és vadászfaluban.
Hering- és lazachalászással foglalkoztunk meg fókára vadásztunk. Egészen
jó sorunk volt, de nem annyira azért, mert munkánk a tengeren nagyon jól
fizetett volna; igaz ugyan, hogy szereztünk vele valamit, de nagyon
fárasztó volt, mert a mi hajóink rosszabbak voltak, mint az alaszkai
amerikaiaké és a hokkaidói meg hondai japánoké. Kedvező helyzetünknek
inkább ez a magyarázata:
Hazamenet egyszer lassan délfelé cirkáltunk a part mentén. A szél olyan
gyönge volt, hogy alig fujta föl a vitorlát. Ugyancsak kínlódtunk az
evezőkkel, mert hajóink szinte az elmerülésig gazdag heringzsákmánnyal
voltak teli. Ekkor az apám a parton egy szénaboglyát pillantott meg. Ez
nagyon meglepett bennünket, mert a legközelebbi falu ötven mérföldnél is
messzebb volt. Elhatároztuk tehát, hogy kikötünk és végére járunk a
dolognak.
A szénaboglya mögül, amikor közeledtünk hozzája, néhány japán rohant
elő, megbámult bennünket és lövöldözni kezdett ránk. Mi mindössze
tizenöten voltunk. Mihelyt valamennyien parton voltunk, megkezdődött a
csata. A japánok túlnyomó erőnk hatása alatt csakhamar az erdőbe
húzódtak vissza, mi pedig hozzáfogtunk a szénaboglya kikutatásához.
Kiderült, hogy a japán fickók ott egy hajót húztak ki a partra és
szénával elleplezték. Valóságos kincseskamarának bizonyult, mert tele
volt a legfinomabb fóka-, fekete róka- és cobolybőrökkel, amit a japánok
a bennszülöttektől pálinkáért, dohányért és puskaporért cseréltek be.
Ez a lelet volt igazi szerencsénk megalapítója, mert lehetővé tette,
hogy két nagy hajót vásárolhattunk, amelyekkel most már egészen másként
folytathattuk a tengeren a vadászatot, mint azelőtt. A Bering- és az
Okhocski-tengeren cirkáltunk, de nem azért, hogy fókára vadásszunk vagy
hogy heringet és lazacot fogjunk. Japán lobogóval jó messzire kimentünk
a tengerre. Ha a japán kalózok, csempészek és orgazdák, abban a hitben,
hogy mi is azok vagyunk közeledtek hozzánk, levetettük az álarcot,
megtámadtuk őket és elvettük tőlük az egész cókmókot, amit
törvénytelenül szállítottak ki Oroszországból, valamint a pálinkát is,
amit becsempésztek, hogy Kamcsatka békés, ostoba bennszülötteit
lerészegítsék és megmérgezzék.
Kitünő üzlet volt ez, pajtások, nagyon érdekes, meglehetősen sokat
hozott és nem járt nagy kockázattal, mert az óceán elnyelte a harc és
tevékenységünk minden nyomát. Igaz, hogy néha egy-két japán golyó a
hajónkba talált vagy valamelyikünk a tengerbe zuhant, de ezt bele
kellett számítani az üzemi költségbe és ha valaki ilyen nagy hasznot
hajtó vállalkozásban vesz részt, akkor bizony el kell készülve lennie
némi kockázatra is. Ne felejtsétek el pajtások, hogy a kamcsatkai
partokon tisztességesen meg lehet élni és mindig könnyű módon meg lehet
szerezni az élethez szükséges dolgokat. Azon legyetek, hogy oda
juthassatok. Az elszánt, erős embert ott mindig szívesen látják.
Emlékszem egy szökevényre, aki Szakhalinról jött át hozzánk… de azt
hiszem, jobb lesz, ha erről nem beszélek, mert ez a történet csak
engemet érdekel.»
– De csak rajta, pajtás, beszéld el! Kérlek, mondd el még ezt is!
Ezt kiabálták össze-vissza és én észrevettem, hogy a csuka, aki
elgondolkozott, kissé sápadtabb lett és egyszerre eltünt minden
élénksége.
«Ám legyen – folytatta némi vonakodás után. – Eljött hozzánk, de nem
egyedül, hanem egy fiatal asszonyt hozott magával. Kicsi, nyílt csónakon
tették meg az utat az Okhocski-tengeren át, azután a part mentén
haladtak, míg a mi falunkhoz érkeztek. Bátor, erős emberpár volt. A
férfi egész nyáron át künn járt velünk a tengeren. Kitűnő lövő volt, a
késsel meg úgy bánt, mint senki más. De egy csetepatéban
szerencsétlenségére megsebesült és nemsokára meg is halt. Beleszerettem
az asszonyba és feleségül vettem. Együtt jártunk tengeri expediciónkra
és nem volt nálamnál boldogabb ember. Nekem ebben az időben sohasem
áldozott le a nap. Mindig mosolyogtam és a szívemben mindig öröm volt.
Minden új napért újra hálát adtam az Istennek.
Négy évig éltem így, míg egyszer egy fiatal kereskedő jött a falunkba.
Megvásárolta egész zsákmányunkat és Vladivosztokba vitte. A feleségem
megtetszett neki. Úgy látszik, utat is talált a szívéhez. Ha a tengeren
voltunk, néha sóhajtozni hallottam, sőt éjjel sírt is. Egyszer, amikor
megint tengeri útról tértünk vissza, mindjárt az első éjjelen
nyomtalanul eltűnt a faluból. Mindjárt tudtam, mi történt és egyenesen a
kereskedő lakására mentem, de ott csak azt tudtam meg, hogy ő is eltűnt.
Az a gyanúm, hogy a hajója nem indult el, helyesnek bizonyult.
Kétségtelen, hogy lóháton szöktek meg. Üldözőbe vettem őket és…»
A csuka hirtelen rémült kiáltást hallatott, elvágódott és jajgatva,
nyögve fetrengett a földön. A fogház kórházában csak nagynehezen tudták
eszméletre téríteni. Valamennyien éreztük, hogy borzalmas, elnyomó
élénkséggel tárultak a kalóz szeme elé azok az események, amelyek akkor
játszódtak le, amikor a hűtlen asszonyt a fiatal kereskedővel együtt
utólérte, azt a két teremtést, aki kioltotta életének napját és megölte
szívében az örömöt.
HARMINCKETTEDIK FEJEZET. Három halott.
Az a fogoly, aki a politikai osztályon takarított, reggel, amikor a
cellámba jött, ezt mondta:
– Sztaroszta, hallottad, hogy mi történt? Tegnap este három új fogoly
érkezett és az Ivanok cellájában adtak nekik helyet. Az Ivanok, mint már
szokták, mindjárt nekiláttak az új jövevények megveréséhez és
kifosztásához. Kettőt közülük alaposan elpáholtak, a harmadik azonban
úgy helybenhagyta valamennyiüket, hogy ma reggel aligha tud csak egyikük
is fölkelni. Mint a forgószél, úgy dühöngött a cellában.
– És most mit csinál? – kérdeztem és eszembe jutott az első
beszélgetésem Mironovval.
– Most a priccsen ül, fütyürészik és olyan mulatságos dolgokat beszél,
hogy az Ivanok csakúgy gurulnak a nevetéstől.
Ebéd után elmentem az illető cellába, hogy lássam a jövevényt, akiről a
fogoly olyan drasztikus leírást adott. A többiek közt ült és nyugodt,
dallamos hangon olyan históriácskákat tálalt föl hallgatóinak, hogy ezek
egészen odavoltak a nevetéstől. Óriási, szélesvállú, kissé hajlott alakú
ember volt, hatalmas, impozánsan domború mellkassal. Éppen annak a
mulatságos történetét akarta újra elmondani, hogyan került fogságba.
– Hazatérvén Lengyelországba, azt hallottam, hogy Szibériában jól
fizetik a vasúti munkásokat, hát elindultam a világnak abba a részébe.
Nemsokára kis pénzt rakhattam félre és már arról álmodoztam, hogy öreg
szüleimnek kis darab földet veszek és velük együtt élek Szibériában.
Lakatos vagyok. Hogy gyarapodhassak, a vasúti műhelyben végzett munkán
fölül maradt szabadidőmben még a városban is dolgoztam és elvállaltam
minden munkát, amellyel jövedelmemet megnövelhettem. Egyszer vasárnap
kimentem a pályaudvarra, hogy lássam a keresztülhaladó expresszt. Egyik
elsőosztályú kocsiból előkelően öltözött úr szállott ki, körültekintett,
azután felém tartott. Megkérdezte, ki vagyok, mi vagyok és amikor
meghallotta, hogy itt dolgozom és házam van, nagyon megörült és arra
kért, hogy vigyázzak egy kézitáskára, míg egyik barátja majd eljön érte.
Figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos és huszonöt rubelt adott a
szolgálatomért. Nagyon megörültem, a koffert hazavittem és később
odaadtam annak az úrnak, aki érte jött. Ez hetenként többször
megismétlődött és szép hasznot hajtott nekem, de mint becsületes fogoly
a szavamat adom nektek arra, hogy nem is sejtettem, mi ennek a dolognak
a nyitja. Az igaz, hogy néhány hónap mulva nagyon kínos módon adták ezt
tudtomra. A rendőrség és a csendőrök egy este behatoltak a lakásomba,
mindent átkutattak és megtalálták a táskát, amit éppen aznap délután
bíztak rám és mint ők mondták, lopott holmival volt tele. Letartóztattak
és bár a bíróság előtt a legenergikusabban védekeztem, bűnösnek mondtak
és félévi fogságra ítéltek. Ezt az igazságtalanságot persze nem
tűrhettem nyugodtan, mert igazán sejtelmem sem volt, hogy az én
lakásomat tolvajok rejtekhelyül használták föl. De minden kérésem és
tiltakozásom eredménytelen volt. Erre elhatároztam, hogy megszököm.
Átmásztam a falon, de vesztemre őrjárattal találkoztam. Harcba
keveredtem a katonákkal, az egyiket agyonütöttem, a másikat súlyosan
megsebesítettem. Ezért azután nyolc évre ítéltek.
– Igen, gyakran így történik, jegyezte meg sajnálkozva az egyik fogoly.
– De nem szabadna így történnie, mondta ingerülten a lengyel és
kiegyenesítette hatalmas vállát. – Én ebbe nem nyugodhatom bele és nem
is akarok belenyugodni. Hányszor szöktem meg, hány embert öltem meg… és
miért? Nevetséges semmiségért, amely belejátszott az életembe és a bírák
igazságtalansága és közömbössége miatt!
Később személyesen is megismerkedtem a fogház ez új lakójával.
Vierzbicki Tamás volt a neve. Emberfölötti erejű, de a mellett
gyermetegen naiv és szelíd ember volt. Sűrű beszélgetésünk folyamán
rájöttem, hogy ez a kolosszus, akiben hozzá egyáltalán nem illő lélek
lakozott, mély kétségbeeséssel volt tele, olyan kétségbeeséssel, amely
könnyen elvehette az eszét.
– Hogy hat hónapra vagy nyolc évre ítéltek-e el, az nem fontos. A baj
az, hogy abban a pillanatban, amikor bezárult mögöttem a fogház ajtaja,
elvesztettem embertársaim becsülését. Öreg szüleim sírtak, mikor
megtudták, mi történt velem, de nem bocsátottak meg nekem, hanem úgy
elfeledtek, mintha már nem is élnék. Ó, uram, az orosz bíróság megölte a
lelkemet. Tudja, hogy ez mit jelent? Egy tiszta és becsületes lelket. És
ezt megbocsássam? Nem, soha! Soha!
Az utolsó szavaknál akkorát ütött öklével az asztalra, hogy a többi
fogoly azt hitte, hogy most velem akar éppen úgy elbánni, mint ahogyan
az előbb velük bánt el. Néhányan már segítségemre akartak jönni. De e
kitörés után az óriás csak még közelebb húzódott hozzám és sírni
kezdett.
– Ezzel ugyan kegyetlenül bántak – mormogta Boicsov és nagyot sóhajtva
folytatta: – Mindig igazi fegyenc marad és kínzóinak még sok dolgot fog
adni.
A Vierzbickivel együtt behozott többi fogollyal is megismerkedtem. Az
egyiknek Barabaszh volt a neve. Intelligens, feketehajú és sötétszemű,
csinos fiatalember volt; sötét arcbőre kreol külsejűvé tette.
Jövendőbeli fogolytársaival történt első ellenséges összeütközése óta,
amikor az öreg Ivanok annyira bántalmazták és kifosztották, Barabaszh
állandó aggodalomban élt; minden legkisebb lármára reszketni kezdett és
mint az üldözött vad, idegesen tekintgetett körül.
Ugyan mi juttatta ezt a szegény ördögöt a fogházrács mögé? Története
rövid, egyszerű és szomorú. Segédkönyvelő volt egy bankban. Egyik
vizsgálat alkalmával kiderült, hogy az egyik könyvből bizonyos összeg ki
volt radirozva és a pénztárból hiányzott tizenegy rubel. A vizsgáló
hatóság előtt Barabaszh megesküdött, hogy nem ő vette el a pénzt, de
tiltakozása nem használt. Vizsgálati fogságba tették és ügyének bírói
elintézéseig nem hagyhatta el többé a fogházat.
Határozott fölvilágosítást sohasem kaptam arról, vajjon Barabaszh ezt a
rá nézve annyira végzetes tizenegy rubelt valóban elsikkasztotta-e vagy
sem. De hallottam állhatatos erősködését, hogy nem ő vitte el és a magam
szemével láttam szüntelen félelmét környezetétől és égő szégyenérzetét,
láttam szenvedését és végül halálát a fogságban. Tragikus végénél,
mintha vérrel bemocskolva azt a végzetes tizenegy ezüstdarabot láttam
volna és csengésükből e szavakat hallottam volna ki: «Bűntett,
bűntett!»… de a pénz nem árulta el, ki volt tulajdonképpen a bűnös.
Az egész idő alatt, mialatt Barabaszh türelmetlenül várta a
végtárgyalást, míg végre a halál szabadította ki a fogságból, a vizsgáló
hatóság egyáltalán nem sietett, hogy döntsön az ügyében, mert ugyan ki
törődött Oroszországban e szegény kitaszítottak szenvedésével!
A csoport harmadik tagja egyszerű, írástudatlan, hosszú szakállú paraszt
volt, akinek bozontos haja mélyen lelógott a homlokára. Mivel a fejére
szíj volt csatolva, falusi suszternek gondoltam és ez is volt. Sohasem
tudtam meg, miért került a kőzsákba. Lehet, hogy részegen vagy
féltékenységből a kelleténél jobban használta azt az éles, rövid kést,
amellyel a bőrt vagdosta a parasztcipők számára. Ezzel sohasem tudtam
tisztába jönni és csak föltevésekkel élhettem. Már meglehetősen öreg és
mogorva legény volt; sohasem nevetett, mindig komor gondolatokba mélyedt
és rendszerint csöndesen viselkedett.
Egyszer mégis megembereltem magamat és megszólítottam, mert azt akartam
neki tanácsolni, hogy mozogjon kissé a szabadban. Észrevettem ugyanis,
hogy a lócáját soha el nem hagyta. De csak a fejét rázta és ezt
dörmögte:
– Hagyj békén. Nekem már semmi nem használ és semmi nem árt. Halálra
vagyok ítélve.
– Ez lehetetlen! – mondám, mert tudtam, hogy még mindig a végtárgyalást
várja.
– Egy jósnő megmondta, – felelte mély meggyőződés hangján, – hogy
harminchat nap mulva meghalok. Még csak harminc van hátra… azután
mindennek vége!
Nagyot sóhajtott, a falnak fordult és megint hallgatott.
Egyszer a sétaidőben néhány fölügyelő és a parancsnok bement a bűnügyi
fegyencek karámjába és vizsgálgatni kezdte a foglyokat, mert a fogházi
irodából eltűnt bizonyos iratokat kerestek. Az egyik fölügyelő rárivalt
Vierzbickire:
– Előre, levetkőződni!
– Légy oly jó és beszélj velem udvariasan. Nem vagyok marha, hanem ember
és az embert meg kell becsülni, – felelte a lengyel, akinek arca lángba
borult.
– Te akarod nekem előírni, mit tegyek, te akasztófáravaló! Vetköződjél
le és pedig rögtön!
– Nem vetkőződöm le, – felelte határozott hangon, minden szótagot
keményen megnyomva Vierzbicki. – Sohasem voltam tolvaj és senkinek sem
engedem meg, hogy másodszor is megfosszon a becsületemtől. Megértettél?
– Vetkőztessétek le és kutassátok ki! – harsogta az alparancsnok.
A fölügyelők nekimentek Vierzbickinek, aki azonban a ketrec egyik
sarkába húzódott és úgy védekezett, mint a kutyáktól megtámadott vadkan.
Támadói csakhamar olyan szánalmas állapotban voltak, hogy vissza kellett
vonulniok és segítséget kellett kérniök. Amikor az igazgatósági irodából
más hivatalnokok és karabéllyal ellátott katonák érkeztek, Vierzbicki
ordítani kezdett:
– Pajtások, elég volt a hallgatásból és a kutya-engedékenységből.
Hallgatásunk csak megerősíti őket igazságtalanságukban és
engedékenységünk a legnagyobb szégyenünk. Pajtások, ne hagyjuk magunkat
ezektől az emberektől bántalmazni!
Ezek a szavak gyujtottak, mint a puskaporos hordóba hullott szikra. A
fegyencek fenyegetődző ordítással megrohanták a kerítést és kitépték a
széles kerítésléceket, míg mások követ és tégladarabot kapkodtak föl. És
már folyt is a harc. A fölügyelőket hatalmas ütésekkel és kőzáporral
hamarosan kiverték a ketrecből. Ekkor hirtelenül megjelent a parancsnok,
aki észrevette a lázadást. Látván a helyzet komolyságát, a kezével jelt
adott, mire a fölügyelők azonnal az épület falain belül biztos helyre
húzódtak, a katonák pedig, akik az igazgatósági iroda mellett
gyülekeztek össze, sortüzet adtak be a karámba.
Barabaszh, aki vad félelmében a ketrec egyik sarkából a másikba
futkosott, kétségbeesetten fölkiáltott, összerogyott és nem állott föl
többé. Vierzbicki úgy terült el, mint a kivágott tölgy és karját, mint
nagy erős ágat maga elé nyujtotta. Befejezetlen káromkodással az ajkán
hanyatt esett a suszter is és így megcsalta mindkettőt, a bíróságot és a
cigány jósnőt. Néhány megsebesült fegyenc bicegve és véresen a karám
egyik sarkában keresett védelmet egy téglarakás mögött, míg mások kővel
és fadarabokkal tovább hajigálták a katonákat. A levegőbe lőtt második
sortűz után csönd lett. A fegyenceket egyenként vezették ki a ketrecből
és megbilincselve a cellába szállították.
Az ezután beállott baljóslatú csöndben a fölügyelők eltakarították az
elesettek holttesteit. Azután megjött a vizsgáló-bizottság,
jegyzőkönyvet vett föl és megint eltávozott. Nem hagyott hátra mást,
csak új kínt és szenvedést ez emberpor számára, amelynek ezúttal majdnem
sikerült a kőzsák minden bajától megszabadulnia.
HARMINCHARMADIK FEJEZET. Szabad vagyok, de megvetnek.
Többféle fogházban való hányódtatásom után végül ismét Karbinba vittek
vissza. Ott sok régi ismerősre akadtam, aki éppen úgy élt, mint régente.
Fogolytársaim időközben tovább ápolták főzelékes- és virágkertemet és
most, hogy az első fegyházamba visszatértem, pompás paradicsom üdvözölt.