című folyóiratom első száma vasárnap kerül forgalomba az újságárusító
helyeken. Folyóiratom valóságos forradalmat jelent napjaink
zsurnalisztikájában, valóságos forradalmat, mert kiváló, egészen
rendkívüli munkatársak szegődtek mellém!
Késő éjjelig dolgoztam, míg kész lett a vidám, szatirikus tárca. Mindent
kinevettem benne: éhségemet, kétségbeesésemet; az életet, sőt a halált
is. Csak aki igazán éhezett, írhatott ilyen fölületes és sekély dolgot.
A kiadó el volt ragadtatva, nekem azonban még két napig várnom kellett a
tiszteletdíjra és mindössze negyven kopekom volt, hogy addig
megélhessek.
Végre itt volt a hétfő. A «Hajnalpír» szerkesztőségébe siettem. Az ajtó
tárva-nyitva volt és a házmester éppen a mindenütt szétszórt papirost
söpörte ki a szobákból, amelyekből minden bútordarab eltűnt.
– Hol van Rasz úr? – kérdeztem.
– Megszökött anélkül, hogy csak egy kopekot is fizetett volna, felelte
hatalmas káromkodással.
Kitántorogtam az utcára és az újságárúsítóknál érdeklődtem ama heti
«Hajnalpír» iránt, amely állítólag akkora változást jelent a főváros
zsurnalisztikai irodalmában. Senkisem tudott róla. Később hallottam,
hogy Rasznak megengedték egy hetilap kiadását és hirdetések fejében
pénzt gyűjtött, de egyszerre eltűnt és nem hagyott mást hátra, mint
sok-sok kéziratot, köztük egyet ezzel a címmel: «Vidám gondolatok
szomorú dolgokról».
Két napig nem ettem. Az egész idő alatt a parkokban és a sétahelyeken
kóboroltam, nem gondoltam semmire és semmire sem vágyódtam. Ha
olykor-olykor az eszembe jutott valami, mindig ezt ismételgettem:
– Most megértelek titeket! Igen, most már értem!
Észrevettem, hogy gondolataim egyre a fogsághoz tértek vissza, mindig
azok körül forogtak, akiket az élet kegyetlen kíméletlenséggel végképpen
tönkre tett, amikor aztán minden gondolatuk az éhség, a gyűlölet és a
bosszú.
A kényszerű koplalás e napjaiban mindig csak késő este mentem vissza
Zaleszki professzor lakására, amikor a házigazdám már aludt. A harmadik
napon, mint rendesen a fölkelés után, a parkba mentem. Ott leültem egy
padra és teljesen elfásulva bámultam magam elé. Hintók, teherkocsik és
automobilok haladtak el előttem; emberek kavargó tömege hullámzott a
szemem előtt; nevetés, vidám trécselés, harangszó és madárcsicsergés
ezer más hanggal határozatlan zúgássá és morgássá olvadt össze. Nagyon
is tisztában voltam azzal, hogy nekem mindehhez semmi közöm sem volt és
mintha egy más világból füleltem volna erre a zajra. Szemem előtt
elsuhant Drujenin árnyéka; önkéntelenül megirígyeltem, mert széttörte a
bilincset, amely az élet kínpadjához láncolta.
Egy vidám fiatalember ült mellettem a padon és egy leánnyal
tréfálkozott, akinek a szeme boldogságtól ragyogott. Azt hittem, hogy
csak idegen vagyok azok közt, akik körülöttem vannak. Úgy éreztem, hogy
ők bizonyára nem látnak és hogy mint láthatatlan lélek időzöm körükben.
Abból a másik világból, amelyben egykor anyám nálam volt, hirtelenül ez
a figyelmeztetés hatolt a fülemhez:
– Fiam, nem fogsz összetörni, ki fogsz tartani!
Önkéntelenül mosolyogtam és hangosan ezt mondtam:
– De hiszen látod anyám, hogy nem tudok kitartani, nem tudok!
A fiatalember meglepetve rám nézett és így szólt:
– Mit tetszett kérem mondani?
Nagynehezen fölálltam és cél nélkül, minden határozott gondolat nélkül
elvánszorogtam. Sejtelmem sem volt, hogy hol és meddig futkostam e
felelet nélkül hagyott kérdés elől. Csak a föltűnően hideg légáramlás
térített magamhoz.
Körülnéztem: a Neva egyik hídján voltam. Megálltam és a híd karfájára
dőltem. A nap már letűnt a szemhatáron és a folyóra torkoló utcákon és
csatornákon mind előbbre mászott a sötétség. A gyomrom táján
kellemetlenül csikaró éhséget, a mellemben irtózatos ürességet éreztem.
Mintha nem lett volna se szívem, se tüdőm, mintha a kétségbeesés emésztő
dühöngése csak üres teret hagyott volna a mellemben.
A korláton át a folyót néztem. Tajtékzó haraggal tiltakozva az ellen,
hogy gránitfalak közé szorították és kőhullámtőrökkel meghasogatták az
útját, mélyen alattam és rohanva sietett a tenger, a szabadság felé.
Dühében verdeste a hídoszlopokat, veszett haraggal rohant neki a
kőkockáknak, de tajtékzó örvényben visszapattant és ide-odakígyózó
áramlatok zavaros tömegévé lett.
Ez a látvány hirtelen elhatározást ébresztett bennem. Egy utolsó
erőszakos cselekedettel meg akartam szabadulni annak az uralkodó
hatalomnak a gyötrelmeitől, amely e hidat építette és alattvalóit e
kőalapzathoz hasonlóan széttörhetetlen láncra verte.
Féllábamat már a korlátra emeltem és éppen lendületet akartam magamnak
adni a vízbeugrásra. Úgy gondoltam el a dolgot, hogy a folyó sodra a híd
alatt azokhoz az uszályokhoz fog ragadni, amelyek gerendákkal és
deszkákkal terhelten körülbelül száz méternyire lejebb voltak kikötve. E
hajók alatt hamar elmerülök és a vasmacskák meg láncok szövetsége fogva
tart. Akkor aztán megszabadultam minden testi és lelki gyötrelmemtől.
Még egy pillanat és a vízben vagyok. De éppen ebben a pillanatban
velőtrázó kiáltás hallatszott mögöttem. Megrettenve hátranéztem. Még
láthattam, amint egy szegényesen öltözött ember, aki olyan volt, mint a
megtestesült kétségbeesés, villámgyorsan átmászott a híd korlátján és a
vízbe ugrott. Azonnal átfutottam a hídnak a vízmentére néző oldalára,
ahol mentőkészülék volt elhelyezve és néhány nagy parafalabdát meg egy
mentőövet ledobtam a vízbe.
A vízbeugrott ember tehetetlenül vergődött a folyó sodrában és
valahányszor fölvetődött, karjával vadul csapkodott és a megfulladás
kétségbeesésében ijesztően segítségért kiáltozott. Most észrevette a
mentőövet, amely tőle néhány méternyire úszott és ügyetlen, teljesen
tehetetlen mozdulatokkal iparkodott hozzá eljutni. Ekkor azonban a
folyamrendőrségnek a hídőr figyelmeztető kiáltozására útnak indult egyik
mentőcsónaka kihalászta a halálraszánt embert a vízből. Halványan,
reszketve és a rémülettől egészen magánkívül guggolt a csónakban.
Amikor a csónak partot ért, lefutottam és szemébe néztem a
megmentettnek, aki mintha közeli pajtásom lett volna. Hiszen együtt
álltunk a halállal szemben, csak éppen hogy ő hamarább rohant a karjába.
A szemében meglepetésemre az élet akkora megkívánását láttam, akkora
örömet megmenekülésén, hogy szinte hallani véltem diadalmi kiáltását,
mert visszatért az emberek közé, az élet forgatagába és a létért való
küzdelembe.
Most már nem éreztem éhséget és elhagyott a kétségbeesés. Csak arra
gondoltam, mit kell most tennem és mi lesz most velem. De bíztam abban,
hogy az Isten nem enged elpusztulni, aminthogy azt sem engedte meg, hogy
ez a másik szerencsétlen emberfia a komor kétségbeesés pillanatában
véget vessen az életének.
Elhagytam a hidat és visszamentem a park felé. Egyszerre csak villamos
fényreklám ragyogó betűi mindegyre e szavakat csillogtatták felém:
«Coillou cigarettahüvelye». Nem is tudom miért, de jól megjegyeztem
magamnak a cég címét és fölkeresésére elindultam a város másik végére. A
gyári iroda már zárva volt, de sikerült a kapust meggyőznöm, hogy sürgős
ügyben azonnal beszélnem kell az igazgatóval. Néhány perc múlva az
igazgatósági szobában álltam egy vöröshajú, halvány ember előtt, aki
nagy íróasztalnál ült.
– Mit óhajt?
– A gyár igazgatójával van szerencsém beszélni?
– Igen, – felelte és figyelmesen végigmért.
– Ne haragudjék kérem, mert az irodai órákon kívül jövök önhöz, de
kénytelen vagyok, mert munkát keresek.
– Nincs betöltendő helyünk, – dörmögte. – De különben is miért jön éppen
hozzánk? Specialista talán a mi szakmánkban?
– Nem tudom, miért, de valami arra kényszerített, hogy ide jőjjek, –
feleltem és életemről meg legutóbbi élményeimről beszéltem neki.
Végül, hogy véget vessen a beszélgetésnek, szánakozva ezt mondta:
– Sajnos, vegyész számára nincs munkánk.
– Bocsánatot kérek, mert zavartam, – mondtam szinte suttogva és
fölkeltem, hogy távozzak. De az igazgató visszatartott:
– Kérem, várjon még egy pillanatig. Mindjárt visszajövök.
Csakhamar vissza is tért egy másik úrral, aki, mint kiderült, a gyár
tulajdonosa volt.
– Főnököm olyan munkát ajánl föl önnek, amelyet a saját kockázatára
kellene elvégeznie. Ezt ne feledje.
– Miről van szó? – kérdeztem reménykedés és csüggedés közt hányódva.
– Egyik velünk versenyző cég cigarettahüvelyt gyárt olyan vattabetéttel,
amely elnyeli a nikotint. Az előállítás módját titkolja. Ha ön valami
hasonló eljárást tudna a számunkra kidolgozni, ötszáz rubelt fizetnénk
érte és azonkívül még tíz évig évente ezer rubelt. Mit szól hozzá? De
ismétlem, hogy akár sikere lesz, akár nem, minden laboratóriumi költség
önt terheli.
Az igazgató kérdőleg nézett reám s nyilván kiváncsian várta, vajjon el
merem-e fogadni az ajánlatot. Mindjárt tudtam, miféle vatta szükséges a
mérges nikotin elvezetéséhez.
– Van okom hinni, hogy sikerrel megoldom a föladatot, – feleltem,
ámbátor magatartásom aligha fejezett ki nagy bizakodást. Hirtelenül nagy
gyöngeség fogott el és félig ájultan rogytam a mögöttem levő székbe.
– Mi történt? Mi baja? – kérdezték a gyárosok megdöbbenve, miközben a
kezemet dörzsölgették és vízzel itattak.
– Ájulás fogott el.
– Hát beteg? – kérdezte az igazgató.
Anélkül, hogy akartam volna, büszkeségem helyett az őszinteségem felelt
és ez csúszott ki a számon:
– Éhes vagyok!
A két gyáros valóban nemeslelkű, előkelően gondolkodó ember volt. Nem
mulaszthatom el nevük megemlítését, mert sokkal nagyobb köszönettel
tartozom nekik, mint amekkorát együttmunkálkodásunk napjaiban
kifejezhettem. Egyikük Coillou Ferenc úr, a másik Shaplignin W. A. úr
volt.
Mivel pénzt nem akartam tőlük elfogadni, három napig etettek és ápoltak.
Azután Zaleszki professzor laboratoriumában mindjárt munkához fogtam és
megkezdtem a kísérletezést. Elméleti föltevéseim a gyakorlatban
helyeseknek bizonyultak. Olyan vattát készítettem, amely a nikotin
huszonöt százalékát elnyelte. Zaleszki tanárt megkértem, vizsgálja fölül
az eredményt és adjon róla szakértői véleményt. Mivel vizsgálata
megerősítette állításaimat, még aznap megkaptam hivatalos szakértői
véleményét. Ezt és a vattát, amelynek tetszetős, rózsás színt adtam,
azonnal elvittem a gyárba.
Sőt a városi vegyi laboratórium, amikor a vattámat megvizsgálta, arra az
eredményre jutott, hogy harminc százalék nikotint tud elnyelni, tehát
tíz százalékkal többet, mint amennyit a konkurrens cég vattája. Már
másnap gazdag ember voltam, mert a cég azonnal kifizette nekem az ötszáz
rubelnyi díjat és még ötszáz rubelt mint az első évi fizetés felét. Ez
nemcsak másnapra, hanem sok napra biztosította az életemet és most már
kellő nyugalommal és megfontoltsággal nézhettem valami állandó és
kielégítő kereset után.
Később valahányszor a laboratóriumban vagy íróasztalomnál dolgoztam, azt
hittem hogy túl vagyok életemnek legizgatóbb és legnehezebb
megpróbáltatásain.
Álmodni sem mertem volna, hogy a világ legféktelenebb és
leghihetetlenebb szenvedélyeit megtestesítő állatokkal, emberekkel és
istenekkel fogok valamikor szemben állni; hogy még egyszer át kell
vándorolnom a keleti országok mocsarain és labirintusain és a
legfurcsább kalandokat fogom átélni. Nem is sejtettem, hogy sorsom
rendelése szerint magával fog sodorni a modern őrület és perverzitás
legvadabb forgataga és hogy az egymást kölcsönösen megsemmisítő, harcoló
tömegekből a véletlen kegyes hulláma fog kiragadni és ki fog vetni a
megmentő partra, úgy ahogyan vagyok, egész testtel és lélekkel, nem
félve harctól és küzdelemtől és azzal a legbensőbb meggyőződéssel, hogy
az élet fönséges ajándéka a Mindenhatónak.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Charles Seignobes, a párizsi egyetem bölcsészeti
fakultásának tanára «L’Histoire politique de l’Europa contemporaine»
című művének orosz kiadásában (II. kötet 522–523. oldal) részletesen
olvashatók azok az okok, amelyek miatt a lengyelek résztvettek az 1905.
évi forradalomban.]
[Footnote 2: Witte J. S. gróf lett, most a miniszterelnök Pétervárott.]
[Footnote 3: A medve orosz népies neve.]
TARTALOM.
I. RÉSZ. =A front mögött.=
I. A vihar első jelei 7
II. Karddal a nép ellen 15
III. Olajat keresek 24
IV. Munka az erdőben 40
V. Dráma a szénégetők közt 45
VI. A tigris és más vadak 57
VII. Erdei tartózkodásom vége 66
VIII. Jajkiáltás 76
IX. A hegyi ördögök 79
X. Az elátkozott tó 90
XI. Forradalmár kötelességből 96
II. RÉSZ. =A forradalom sodrában.=
XII. A Fekete Százak 105
XIII. A forradalom szolgálatában 112
XIV. A felelősség terhe 125
XV. Az eltűnt zsák 135
XVI. Elnökből fogoly 138
XVII. «Ez tilos! Lövök!» 148
XVIII. Tárgyalás előtt 158
XIX. Az ítélet 164
XX. Az «El Dorado»-fogházban 168
XXI. Novakovszki bombája 174
XXII. Jövők-menők 177
XXIII. Visznek a fegyházba 187
III. RÉSZ. =A fegyházban.=
XXIV. Börtönfalak mögött 197
XXV. Szabad társaim 202
XXVI. «Szaryn da na kiechku» 209
XXVII. Fogházi jelenetek 221
XXVIII. Kupido hatalma 231
XXIX. Kopogtat a halál 244
XXX. Találkozás az anyámmal 250
XXXI. Furcsa szentek 254
XXXII. Három halott 268
XXXIII. Szabad vagyok, de megvetnek 273
XXXIV. Lesz még szőlő, lágy kenyér 283
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
OSSENDOWSKI
EMBEREK, ÁLLATOK ÉS ISTENEK
FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR
Nagyobb feltűnést régen keltett könyv, mint Ossendowski hatalmas
útleírása oroszországi s tibeti kalandjairól, a forradalom és
ellenforradalom véres harcairól. Szenvedélyes viták, tudományos harcok
támadtak e könyv körül, amelyek az egész világ közönségét
foglalkoztatták. A vita végleges eredményre nem vezetett, egy lényeges
ponttól eltekintve, amelyben a tudományos körök és az olvasók véleménye
egyformán találkozott, hogy Ossendowski könyvében az irodalom izgató,
érdekességében soha nem hanyatló, költői szépségeivel meglepő hatalmas
művel gazdagodott.
FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
OSSENDOWSKI
ÁZSIAI TITKOK, ÁZSIAI EMBEREK
FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR
Az «Állatok, emberek és istenek» méltó párja, bizonyos értelemben vett
folytatása Ossendowskinak ez a másik könyve. Az embernemjárta Ázsia
idegen világát deríti fel, rejtelmes embereit, különös szokásait
magyarázza meg a vérbeli írónak lélekbe látó megfigyeléseivel, költői
leírásaival, izgalmas elevenségével. A könyv nagyszerű értékei, amelyek
vetekednek a legjobb regények szépségeivel, mindenkép indokolttá teszik
a világhírt, amelyet Ossendowski rövid pár év alatt kivívott magának.
FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.