láncravert társukat, aki elragadtatásában nem hallott és nem látott
semmit abból, ami körülötte történt. Csak most szabadultak meg ezek az
emberek az utóbbi napok terhétől, az életet mintha _valamennyien_ újra
megkapták volna. A vigasztalásnak, bátorításnak és reménykeltésnek
okosan megválasztott szava ezeket az elveszett, megkínzott lelkeket e
pillanatban bizonyára könnyen kiragadhatta volna a bűnözés karmából. De
hiszen itt a nyomor kloakájában voltunk, az emberiség ama söpredéke
közt, amellyel senkisem törődik és lelki életük iránt senkisem
érdeklődik.
HARMINCADIK FEJEZET. Találkozás az anyámmal.
A fogság megrontja az embert, napról-napra, óráról-órára lassan
megmérgezi. Romboló ereje olyan, mint a tavasszal megdagadó folyó, amely
észrevétlenül tép le és ragad magával jégdarabot jégdarab után. A parton
álló szemlélő csak akkor veszi észre a veszedelmet, amikor a fölülről
megpuhított és alulról szétrágott jég ropogva hirtelenül megreped és az
áramlás megragadja az olvadó jégtömböket, a falánk tengerbe sodorja és
az egész folyót jégcserepek és tajték kaoszává változtatja.
A fogságban az emberi tulajdonságok hasonló módon szakadnak el a
világgal és az emberekkel való organikus összeköttetéstől, magukra
hagyatva ellenállhatatlan áramlásba sodródnak, amely a kétségbeesett
embert valami ismeretlen szakadék felé kergeti, talán dühében
szörnytettre vagy igazi, gyógyíthatatlan őrületbe, avagy öngyilkosságra
kényszeríti.
Lesujtó világossággal emlékszem fogságom egy ilyesfajta időszakára,
amikor rabja voltam a kétségbeesésnek és egész lelkemmel az ilyen élet
teljes céltalanságát éreztem. Egész környezetem tökéletesen idegen volt
nekem és nem törődtem vele; közömbösségem és fáradtságom következtében
csak mintha sárga függöny mögött láttam volna. Éppen ilyen idegen volt
nekem minden ember, akivel érintkeztem; nem értettek meg engem és olyan
életet éltek, amelyet én éppen olyan kevéssé értettem meg. Mintha
lépten-nyomon a sarkamban lett volna valami és rossz tanácsokat súgott
volna, szavakat, amelyeket gonosz és kegyetlen végzet sugalmazott.
Fogházi életem első éve után egyre gyakoriabbak lettek ezek a időszakok.
«Sárga napok» nevet adtam nekik és szinte betegesen féltem tőlük.
Közeledtüket rémülve megéreztem, ha cellám minden sarkából és a padló
minden hasadékából is az elkedvetlenedés sárga szeme meredt reám és mohó
csápjait kinyújtotta felém a kétségbeesés.
E «sárga» időszak egyikében különösen szerencsétlen voltam és úgy
éreztem, hogy kitartásom és akaraterőm végére jutottam. Attól féltem,
hogy megőrülök vagy gyógyíthatatlanul búskomor leszek. Ekkor
kétségbeesésem legrettenetesebb óráiba mintha egyszerre világos
fénysugár világított volna bele; érthetetlen, váratlan derült bizakodás
lepett meg. Nem tudtam, mi ennek az oka. Csak azt tudtam, hogy valami
végérvényesen meggyógyított és megnyugtatott.
Egy hét mulva a fogházi irodába szólítottak. Feketébe öltözött nőt
láttam ott, de a rossz világítás miatt nem tudtam fölismerni. A
parancsnok halkan így szólt hozzám:
– Látogatóba jött az anyja. Magukra hagyom önöket.
Kiment. Anyám csak most engedte át magát e fogházi viszontlátás örömének
és fájdalmának. De erőslelkű volt és hamar visszanyerte önuralmát.
Pétervártól idáig egymagában tette meg a végtelen hosszú utat, hogy
elbúcsúzzék tőlem, mielőtt testvéremmel, akinek az orvosok külföldi
kúrát ajánlottak, elutazik. Anyám tudta, hogy második gyermeke, a fia,
nem kevésbbé volt beteg – lelkibeteg a vágyódástól és a belső harcoktól
– és ezért nem tudott arra a nagy útra kelni, mielőtt őt nem látta és el
nem búcsúzott tőle. Egy napra érkezett, miután tizenkettőt vonaton
töltött el. Még ugyanaz éjjel vissza kellett indulnia az egész ázsiai és
európai Oroszországon át.
Egész nap vele maradtam, mert hála a parancsnok jóakaratának, a cellámba
jöhetett. Amikor belépett, nem tudott érzelmein uralkodni.
Kétségbeesetten sírt, ahogyan csak anyák tudnak sírni. Remegő ajkáról
végre a következő szavak röpültek el:
– És miért? Miért?
Ó anyám, akkor nem tudtam neked megmagyarázni, miért vették el életemnek
két legjobb évét, mert magam sem tudtam, mindezt nem értettem. Amennyire
tőlem telt, megnyugtattam.
Megosztottam vele fogházi ebédünket, amelyet még paradicsommal és
kertünk más termékeivel egészítettem ki. Teát adtam neki és részletesen
elmondtam a forradalom lefolyását és leírtam, milyen az életünk a
fogságban. Eközben meg akartam vele értetni, hogy ez az egész idő rám
nézve nem volt haszon nélkül, hiszen buzgón dolgoztam és befejeztem nem
egy munkát, amely a kenyérkereset nyomása alatt befejezetlen maradt
volna és valószínűleg sohasem készült volna el. Megmutattam neki új
irodalmi és tudományos kézirataimat és elmagyaráztam jövendő terveimet.
Anyám figyelmesen meghallgatott, de közben az egész idő alatt tett-vett
a cellámban. Amennyire csak lehetett, csinosan berendezte, rendbe hozta
könyveimet és kijavította a ruhámat. Amikor a lámpa égett és anyám
kedves arcát ott láttam az asztal fölé hajolva, visszaálmodtam
gyerekkoromat, amelyben nem volt se fájdalmam, se gondom. Mély
szomorúság fogott el. Sírni szerettem volna és kérdezni, ahogyan anyám
kérdezte:
– És miért, miért mindez?
Anyám nyilván megérezte szomorú gondolataimat, mert gyorsan fölkapta a
fejét és a szemembe nézett. Kezemet megragadva, határozott, csaknem
szigorú hangon ezt mondta:
– Mindent ki fogsz állani. Ki fogsz tartani…
Ebben a pillanatban az volt az érzésem, mintha most először érteném meg
igazán anyám lelkét, büszke és erős lelkét, amelyet nem tud megalázni
semmi sem. Akkor láttam, mit adott a lengyel nőknek hazánknak az oroszok
által történt elnyomása és nyomorgatása. Anyám mint fiatal leány átélte
az 1863. évi szabadságharc véres idejét; apját akkor agyonlőtték és
anyjának, mivel az orosz kozákok üldözőbe vették a szabadságharcosok
hozzátartozóit, hosszú heteken át az erdőben kellett rejtőzködnie. Látta
ama szerencsétlen fölkelők százainak halálát; látta, hogy a
Lengyelország szabadságáért harcolók százait megbilincselve szibériai
számkivetésbe kergették; látta, korbácsütésekkel miként kínozták a
kozákok a fölkelők anyáit, feleségeit és leányait. Mivel vagyonát a
kormány elkobozta, neki, aki jóléthez és kényelemhez volt hozzászokva,
éveken át nélkülözés és a legszomorúbb viszonyok közt kellett élnie. De
fáradhatatlan szorgalommal és vasakarattal el tudta végezni a közép- és
felső iskolákat. Atyámmal néhány évig folytatott házasélete után
özvegységre jutva, megint harcolnia kellett a létért és maga teremtett
magának kereseti forrást mint egy iskola igazgatója, amelyet ifjúságunk
fölnevelésére alapított és önállóan vezetett.
Ez a kemény, gyakran tragikus és mindig harcos élet tette naggyá és
erőssé anyám lelkét. Érezte, hogy szembe tud szállni a sors minden
forgandóságával. Bizalmát átcsöpögtette belém is és már gyermekkoromban
szívembe plántálta a lengyel hazám föltámadásába vetett megingathatatlan
hitet.
Anyám körülbelül tíz óra tájban hagyta el a fogházat. Megáldott,
önuralommal és bizalommal teli csöndes mosollyal elbúcsúzott, azután
nyugodtan és elszántan távozott.
A parancsnok, bár semmiképpen nem kértem, személyesen kísérte ki a
vasúti állomásra és gondoskodott, hogy a Pétervárig tizenkét napig tartó
utazáson jól legyen ellátva.
HARMINCEGYEDIK FEJEZET. Furcsa szentek.
Ámbár a fogház népe nagyban és egészben nem emelkedett túl a szürke és
egyforma átlagon, olykor-olykor mégis nagyon furcsa alakokat lehetett
látni, minőkkel a közönséges életben sohasem találkozhatunk.
A «fekete Dáriáról», akivel mindjárt a fegyházba érkezésemkor
találkoztam, már megemlékeztem. Ez a méregkeverőnő nagyon különös
teremtés volt. Sötét pillantása mindig a földet kereste, mindig valami
füvet tépett le, a fogház udvarán növő gyökeret vagy növényt ásott ki,
mindig nagysietve tett-vett és minden szóval fukarkodott.
Mivel nagyon messziről hozták ebbe a fogházba, hozzája sohasem jött
látogató, mint a többi fogolyhoz. De azt hallottam, hogy időről-időre
honvágy fogja el és ilyenkor a legközelebbi holdtöltekor az ablakhoz
ült, kövek közt valamiféle füvet morzsolt szét és eközben titokzatosan
sziszegte:
– Jőjj! Jőjj!
Az a hír járta, hogy e szellemidézést követő legközelebbi vasárnapon a
látogatás ideje alatt megjelent egy cigányasszony, aki kis ajándékokat
és nyalánkságot hozott és az egész időt, míg ott maradt, azzal töltötte
el, hogy a tenyérből jósolt és régi piszkos kártyából jövendölt.
Akkor is történt egy ilyen látogatás, amikor én voltam a fogházban. A
fekete Dária titokzatos távirójával odaidézte a cigányasszonyt, aki a
földre kuporogva minden női fogolynak megjövendölte a sorsát. A
fogházigazgatóságnak ez ellen nem volt kifogása, mert a fölügyelők és
más hivatalnokok feleségei is szívesen fölhasználták a vén boszorkány
mindentudását. A cigányasszony végre valamennyi női fogoly kiváncsiságát
kielégítette, kivéve Dáriáét, aki mint mindig, most is komoran és magába
zárkózottan várakozott. Miután a többiek elmentek, a prófétanő egy
darabig még ülve maradt és valamit mormogott. Azután új kártyacsomagot
vett elő és a fekete Dáriának kezdett jósolni. A kártyát többször újra
megkeverte és megint kirakta, mintha nem bíznék benne és meg akarná
ismételni a próbát. Végül hátrafordult és így szólt Dáriához:
– Egy hét mulva szabad vagy… már egy hét mulva!
Dária meglepetve nézett rá és mintha nem hitt volna a fülének,
megismételte:
– Hogy egy hét mulva szabad leszek?
– A kártya mondja, a kártya sohasem csal, – felelte a cigányasszony és
még hozzáfűzte: – Mutasd a bal kezedet!
A zsebéből ugyanekkor kis üvegecskét vett elő, a benne levő folyadékkal
megmosta Dária tenyerét és a tenyérvonalak hálózatát kezdte
vizsgálgatni.
– No látod, – sziszegte, – ez itt a fájdalom, a szenvedés vonala. Egy,
két… két vonal keresztezi. Ez azt jelenti, hogy mától számítva még két
éjjel fog elmulni. Akkor szabadulsz! Ide nézz! A vonal tisztán és
egyhuzamban halad a kisújjadig. Egy hét mulva szabad vagy!
A szolgálatban levő fölügyelő mondta ezt el nekem. Dária, akihez kérdést
intéztem, megerősítette a fölügyelő elbeszélését. Bármilyen különösnek
tűnjék is föl azok előtt, akik csak természettudományi alapon tudják
nézni és megérteni a világot: Kalzanból éppen egy hét múlva irat
érkezett, amely jelentette, hogy véletlenül kiderült, hogy egészen más
személy követte el azt a gonosztettet, amiért Dária ült a fogházban. A
bíróság ezért elrendelte Dária szabadonbocsátását, annál is inkább, mert
a fogságban már eltöltött évekkel leülte az egész büntetést, amit más
bűneiért mértek ki rája. Másnap a fekete Dária szabad volt.
Távozásával a fogházunk rendkívül furcsa tanácsadót vesztett el, akinek
nagy volt a befolyása a női fegyencekre. Egyébiránt minden orosz
fogháznak, amelyben női fegyencek vannak, megvan a maga fekete Dáriája,
akire a többi női fogoly bizonyos tisztelettel és meglehetősen babonás
félelemmel tekint.
Sztaroszta minőségemben gyakran találkoztam Dáriával. Hasonlóképpen
sűrűn találkoztam egy másik, a fogházakban egyáltalán nem ritka
típussal, amelynek képviselője az én esetemben egy bizonyos Szhutkov
volt, akit általában «könyvtáros» néven ismertek.
Életének története rövid volt és szomorú. Félig művelt ember és régebben
valami intézet hivatalnoka volt. Valami kisebb vétség miatt
letartóztatták és rövid szabadságvesztésre ítélték. A fogság
elviselhetetlen keménysége, a szégyenérzet és a hazavágyódás szökésre
kényszerítette. Elfogták és most már három évet kapott, de újra
megszökött, hogy a tetejébe még három évet kapjon. Szhutkovból, aki
alapjában véve csöndes és szerény nyárspolgár volt, így lett állandó
fogházlakó. Azzal a hatással szemben, amelyet a fogházi élet nagyon sok
emberre gyakorol, Szhutkov csöndes és szerény maradt. Csak szinte
őrültségszámba menő olvasásdüh fejlődött ki benne.
Egymásután egész napokat töltött a fogház könyvtárában, átböngészett
minden fajtájú könyvet, folyóiratot és újságot és szabályos időközökben
újra rendezte a könyveket a polcokon és mindannyiszor valami új rendszer
szerint. Míg egyszer tartalmuk szerint rendezte a könyveket, máskor
nagyságuk vagy táblájuk színe szerint sorakoztatta, de megesett az is,
hogy például a tábla vastagsága volt a rendezés alapja. Mivel a
legkülönbözőbb városokban volt elfogva és mindenféle fogházban ült,
egész sor ilyen intézet könyvtárát ismerte és valamennyit «átrendezte.»
Ezért mindenütt jól ismerték és szeretetreméltó, csöndes modoráért,
előzékenységéért és jólelkűségéért szerették is. Elvégezte a foglyok
levelezését és megírta életének történetét. Szerelmi verseket is írt,
sőt egy tízfölvonásos tragédiát, amellyel Shakespearet akarta lepipálni.
A hivatalnokok mindig teljes jóakarattal, sőt bizonyos tisztelettel is
voltak iránta. Ha egy-egy kudarcot vallott szökése után katonák és
rendőrök kíséretében visszatért, barátságos mosollyal üdvözölték és így
szóltak hozzá:
– Megint meglátogat bennünket Szhutkov úr? No, ez derék dolog. Ön nélkül
a legnagyobb rendetlenség lett volna a könyvtárunkban.
– Ó Istenem, igen! – sóhajtotta fontoskodó arccal a könyvtáros és
mihelyt az irodában beírták személyi adatait, megint hozzáfogott
nélkülözhetetlen rendező munkájához.
Rengeteg könyvcímet ismert és agyába a legkülönbözőbb tudományágak
megemésztetlen ismerete volt begyömöszölve. Nagyon büszke volt tudására,
amit olvasással szerzett és néha arra is rávetemedett, hogy a maga külön
elméleteivel állott elő, amelyekben persze a legmulatságosabb módon
hetet-havat összehordott. De sohasem vitatkozott. Ha olyan emberrel
találkozott, aki többet tudott, mint ő, akkor egyszerűen elment, mintha
megsértették volna és attól kezdve készakarva kerülte az illetőt.
Idővel több ilyen könyvtárossal ismerkedtem meg. Tipikus, az elkülönítő
fogházi élet következtében tökéletes monomániákusokat láttam bennük és
gyakran csodálkoztam, miért zárták be ezeket a jólelkű, ártalmatlan
bolondokat. Állítólag igazán megtörtént, hogy egy ilyen könyvtárosnak,
akit szökése után a rendőrség elfogott és az őrségre vitt, ott a
jegyzőkönyv fölvétele után ezt mondták:
– Látja, megint elfogták. Kérem, menjen el a fogházba és adja ott át ezt
az okiratot. Elhisszük, hogy ez súlyos dolog, de hát a törvény így
akarja.
Erre a könyvtáros engedelmesen fogta az iratot, amely az ő elzárásáról
intézkedett, félénken mosolyogva meghajolt és elment. Miután az egész
városon átballagva, alaposan végignézte a kirakatokat, megjelent a
fogházban, átadta az okiratot, amely egy cellahely elfoglalására
jogosította föl és egyenesen a könyvtárba ment, ahonnan később megint
megszökött, hogy újra elfogják és a könyvek közé zárják.
A könyvtárosok rendszerint szeretik a vallási dolgokat és a vallásos
embereket. Ebben a tekintetben Szhutkov sem volt kivétel. Legbizalmasabb
két barátja Gruszhko és Nikolov volt. Mindig együtt sétálgattak és
halkan és komolyan fontos világnézleti és vallási kérdésekről
vitatkoztak. Bár kiderült, hogy teljesen ellenkező nézeten voltak,
sohasem civakodtak, hanem mindig tisztelték egymás véleményét. A
vitatkozást olyan nyugalommal és olyan akadémikus fegyelmezettséggel
folytatták, aminő a fogházfalakon kívül még nagyképzettségű emberek közt
is ritkaság. Egyszer, amikor mi, a politikai osztály foglyai, teáztunk
és a kertünkben termett ribizkét élveztük, odajött hozzánk az intézet
parancsnoka és azt kérdezte, nem mennénk-e a következő vasárnap a
városba a templomba. Szhutkov és Gruszhko kérte ezt a kedvezést és mivel
az államügyész fölhatalmazta őt az engedelem megadására, másoknak is
megengedheti, hogy azzal a két emberrel a templomba menjenek. Társaim
közül ketten éltek az alkalommal, hogy rövid időre kiszabadulhatnak a
fogház falai közül és vasárnap reggel csatlakoztak a templomba induló
csapathoz.
Már kettőre járt az idő. A parancsnok már nyugtalankodni kezdett, amikor
a templomjárók végre visszaérkeztek és pedig, a politikai foglyok és
Gruszkho kivételével, valamennyien részegen. Társaim a következő
fölvilágosítással szolgáltak: Amikor együttesen kijöttek a templomból,
férfiak és nők fogták őket körül, akik mindenféle fölkiáltással
részvétüket fejezték ki és végül süteményt, kolbászt és tojást hoztak
meg vodkával kedveskedtek, minek a katonák sem tudtak ellenállni. A
barátságos kínálgatásnak egyesegyedül Gruszkho nem engedett és ez a
hosszú fehérszakállú, tiszteletreméltó aggastyán nem is ivott egy
csöppet sem.
Szhutkov és barátai az erős italból akkora mennyiséget fogyaszthattak,
hogy visszatérésük után az általuk kilehelt alkoholgőztől elkábulhatott
mindenki, aki velük ugyanegy szobában lakott, de még az is, akinek a
cellája más folyosón volt. Máskülönben hogyan lehetett volna
megmagyarázni azt a különös eseményt, ami ezután történt! Mivel e
titokzatos mérgezés folyamán néhányszor komoly zavargás és verekedés
támadt, az igazgatóság az egész épület alapos átkutatását rendelte el,
mert azt hitte, hogy valaki kis hordócska vodkát hajított át a falon,
amit aztán a foglyok lefoglaltak anélkül, hogy a fölügyelők észrevették
volna. De mint már ilyen esetben legtöbbnyire történni szokott, nem
találtak semmit. Lassanként helyreállt az általános nyugalom és a rendes
mederben folytak tovább a dolgok.
A következő vasárnapon hasonló eset történt és a következő három héten
is megismétlődött ugyanez a história, míg végre egyszer közvetetlenül a
templomból való visszatérésük után az egyik irodába terelték a jámbor
növendékeket és ott a legalaposabban megmotozták őket. És ekkor olyan
természetes magyarázatára akadtak annak a titokzatos, hihetetlenül erős
hatásnak, amit az alkoholgőz a foglyokra gyakorolt, hogy a leggyorsabban
megtiltották a vasárnapi templomlátogatást a városban. A jámborok közt
ugyanis egy vodkacsempészt födöztek föl és pedig éppen – a
tiszteletreméltó Gruszhkot! Mikor rászóltak, hogy vetkőzzék le,
rendkívül megdöbbent, de a hivatalnokokat nem tudta rávenni, hogy ettől
az őt feszélyező eljárástól megkíméljék. Amikor a fogolymez lehámlott
róla, kiderült, hogy dereka köré tekintélyes nagyságú hajlékony
gummitömlő volt csavarva, amely vodkával volt tele.
Most, hogy leleplezték, mindent bevallott. Mialatt künn a templom előtt
a tömeg megvendégelte és megajándékozta a foglyokat és a kísérő
legénységet, ennek a vendégszerető tüntetésnek a szervezői nagyügyesen a
legerősebb pálinkával töltötték meg Gruszhko tömlőjét. A fogságba
visszatérvén, Gruszhko az erős italt fölhigította és jelentékeny
haszonnal eladta a fegyenceknek. Természetes, hogy e jámbor
zarándoklások igazi jellegének megismerése után vége lett a
tivornyázásnak. Gruszhkót büntetésül hosszú időre földalatti cellába
zárták.
A könyvtáros másik barátja Nikolov Mihály volt. Ennek két évi
fogházbüntetést kellett leülnie azért, mert folyton csavargott és
állandóan változtatta a nevét és igazoló iratait. A már öregedő,
kistermetű vézna ember mindig meghajolva és mélyen elgondolkozva járt.
Éppenséggel nem kellemes, éles, kiaszott arcvonásai voltak, amivel
furcsa ellentétben volt nagy, elgondolkozó fekete szeme. Mély, vontatott
basszushangon beszélt és sohasem mosolygott. Ez a csöndes, komoly ember
sohasem volt az útjában senkinek és semmiképpen sem tűnt föl.
Csak csodálni lehetett az orosz törvények érthetetlen gondosságát,
mellyel olyan embereket, minő Nikolov, fogházbüntetéssel sujtott.
Hozzája hasonló emberrel Oroszországban nagyon is sűrűn lehetett
találkozni. Az ország rengeteg kiterjedése, a mongol nomád vér
keveredése és az elégedetlenség az általános életföltételekkel, mindez
közrejátszott, hogy az orosz népben szinte beteges nyugtalanság
keletkezzék, amely minden polgári szabályozottság és nyárspolgárias
állandóság megvetésével párosult helyváltozás, a vándorélet rendellenes
megkívánásában, szóval csavargásban nyilvánult meg. Mivel a rendőrség
megtiltotta, hogy az emberek nyomós ok nélkül nagyon is sűrűn utazzanak
egyik helyről a másikra, ezeknek a modern nomádoknak gyakran meg kellett
változtatniok a nevüket és ennek következtében egyre-másra új és más
igazoló iratokról is gondoskodniok kellett. Gyakran valamelyik meghalt
országúti vándortársuk iratait használták föl erre és ennek
következtében olykor azt kellett bizonyítgatniok, hogy még nem haltak
meg, amit pedig az akták állítottak.
Miből éltek tulajdonképpen ezek a csavargók? Úgy tettek, mint a madár:
fölcsipkedték, ami éppen kínálkozott. Az orosz parasztok
«keresztülvándorlóknak» vagy «utasoknak» nevezték őket és ételt meg
szállást nem tagadtak meg tőlük soha. Ezt azután a vándorok valamiféle
munkával fizették meg, mert tulajdonképpen mindannyian értettek kissé a
szabósághoz, cipészséghez vagy a gyógyítgatáshoz. Ez utóbbiak mindenféle
beteget csodaszerekkel, ráolvasással, mágikus füvekkel és a cigányoktól
ellesett varázsmondásokkal kezeltek.
A véletlen világosított föl arról, hogy miféle ember volt tulajdonképpen
ez a Nikolov. Egyszer két másik fegyenccel a mosdóhelyiségbe jött,
amikor éppen én is ott voltam. Velem egyáltalán nem törődve, folytatta a
nyilván már a cellában megkezdett beszélgetést:
– Az imádkozás bizonyára jó, de nem minden imádkozás hatol el az
Istenig, nem mindenik, ó nem!
– Mondd meg nekünk, hogyan kell hát imádkozni? – kérte őt komolyan
kísérőinek egyike, egy sápadt, sovány arcú és szomorú szemű ember.
Nikolov, mivel már esteledett, meggyujtotta a helyiség közepén függő
lámpásban a gyertyát, azután mély hangján lassan beszélni kezdett:
– Ha nehezetekre esik az imádkozás, akkor elmétek nem követheti pontosan
a szavak értelmét és csak úgy ledaráljátok, a nélkül, hogy értenétek. Az
ilyen imádság nem ér semmit, mert útközben, amikor az ég felé megy,
elfogja az ördög, aki fekete seregével mindenütt, még a templomban is
leselkedik reánk. Az imádkozásnak olyan áhítatosnak kell lennie, hogy
minden egyes szava beleégesse magát a szívbe és a lélekbe; nem elég, ha
ajkunkról elröppennek a szavak, hanem az egész test minden idegének, a
vér minden csöppjének, minden lélekzetvételnek át kell azokat éreznie.
Csak mi tudjuk igazán, hogyan kell imádkozni, csak mi. Megtanítlak rá
benneteket… de ne áruljátok el a titkot!
Abbahagyta a beszédet, hozzám jött, mélyen meghajolt és ezt súgta:
– Sztaroszta, te megérted azoknak az embereknek a kínját és vágyódását,
akik itt élnek. Minden, ami vigaszt nyújt és megkönnyebbülést szerez
nekik, Istennek tetsző jó cselekedet. Ne csodálkozzál sztaroszta és ne
beszéld el senkinek, amit most látni fogsz.
– Jól van – feleltem.
Nikolov egy bronzkeresztet vett le a melléről és a rajtalevő láncon a
falra akasztotta. Miután négyszer keresztet vetett, letérdelt,
homlokával a padlót érintette és ismét fölegyenesedett. Ezt a meghajlást
még sokszor és egyre gyorsabban ismételte. E közben könyörögve
szüntelenül ezt az egy mondatot hangoztatta:
– Krisztus, könyörülj meg rajtunk!