egyszerű ünnepség volt, a büntetését kitöltött Rozanov Pál esküvője
Gulajev Katalinnal. Lakoma nem volt és a szertartás után a fiatal férj
eltávozott a vaskapun, amely nagy robajjal csapódott be mögötte, míg a
felesége visszatért a cellájába, ahol elgondolkozva és békében várta
jövendő boldogságát. A férj ennivalót és kis ajándékokat hozott neki és
örömtől csillogó szemmel mutogatta neki kemény, a munkától kérges kezét.
– Ez a két ember már nem fog elromolni, gondoltam örömmel és
megelégedetten. Az asszonyt nem fogja tönkre tenni a fogság és a rá való
emlékezés csak mint régen elmult gonosz álom fogja éjjelenként
kísérteni.
Ez a pár, amelyet ilyen különös módon hozott össze a szenvedés, később
talán nagyon boldog volt és annyi megpróbáltatás után meg volt védve az
élet csekélyebb bajai ellen.
Mihelyt a férfi és a női foglyok a «táviró» és a «telefon» segítségével
megismerkedtek egymással, megkezdődött a fogházi szerelmeskedés második
szakasza: szemtől-szembe akarták egymást látni. Amikor idejutottak, az
öreg foglyok találékonysága segített rajtuk. Csakhamar fölfedeztem, hogy
valami úton-módon mindannyian tükörüveget szereztek maguknak. Fönn a
férfiak e csodaüveg cserepeit azokra a tükrökre állították be, amelyeket
lenn a nők az ablakrács rudai közt kinyujtottak és megkezdődött a
szemle. Mosoly, valóságos kacérkodás és flört kezdődött. Nevetve és
sóhajtozva csókot dobtak egymásnak és par distance annak rendje és módja
szerint egymásba szerettek.
Saját megfigyeléseim és foglyok elbeszélése alapján tudom, hogy a
fogházi szerelmi regényekből nem egy nagyon boldog és tartós házasélet
származott és jól megállta a «szabad élet» kemény megpróbáltatásait.
A fogház szerelmi történetei azonban nem végződtek mindig ilyen
szerencsésen. Emlékszem különösen egy esetre, amely több tekintetben
érdekes. Egy nyári napon egy nőt hoztak a fogházba, akiről azt
beszélték, hogy családi tragédia juttatta a kőzsákba. Megölte a férjét
és önként jelentkezett a bíróságon. A vizsgálat idejét egymagában,
egyescellában töltötte el. Gazdag kereskedő-családból származott a
nagyon szép, karcsú, magas asszony, akinek kedves, de nagyon szomorú
arcát dús, lágy szőke hajkorona vette körül. Mivel sötétkék, tágra
nyitott szeme mindig bizonyos bámuló kifejezéssel meredt maga elé,
amikor legelőször láttam, azt hittem, hogy szellemileg nem teljesen
normális és még ma sem vagyok egészen tisztában azzal, így volt-e vagy
sem. Megnyerő modoráért és mert valaki ezért a kiváltságért a fogház
parancsnokát dúsan kárpótolta, megengedték neki, hogy egész nap a
sétahelyen járkálhasson. Gyakran láttam ott föl- s alá járni; mélyen
elgondolkozva az egyik sarokból a másikba ment, majd szomorúan
mosolygott valamin, ami nyilván mindig újra az eszébe jutott.
A foglyok eleinte mindenféle kérdést kiáltottak feléje és szerettek
volna vele megismerkedni, de ő csak a rácsos ablakokat és a mögéjük zárt
embereket nézte teli rémülettel és néma maradt.
– Büszke, – mondták a foglyok és többé nem törődtek vele.
Szokott sétáján egyszer odament hozzája a fogházparancsnok és sokáig
elbeszélgetett vele. Az asszony, akinek oly sokáig nem volt alkalma,
hogy magához hasonló társadalmi állású emberrel beszélhessen, ennek
láthatólag megörült és élénken csevegett. Sőt egyszer szívből és
hangosan kacagott. Ez lett a szerencsétlensége. A foglyok az ablakrácson
át szikrázó szemmel nézték a látszólag meglehetősen jókedvű párt. Amikor
a parancsnok eltávozott, a gyalázkodás és szidalmazás egész özönét
zúdították a szerencsétlen asszonyra, aki halálra rémülten otthagyta az
udvart és a cellájába futott.
Amikor másnap a kimenő óráiban a férfiak ketrecükben járkáltak, az
ismeretlen nő a nők karámjába ment. A férfiosztály kerítéséhez
közeledett, ott büszkén kiegyenesedett és szomorú, de dallamos hangon
így szólt a foglyokhoz?
– Miért szidtatok engem tegnap? Ugyan miért?
Eleinte zavart hallgatás követte ezt a kérdést, de hirtelenül odarohant
a kerítéshez egy Nikoladze nevű georgiai és dühösen ráförmedt az
asszonyra:
– Velünk szemben büszke vagy, de azzal a hóhérral, a parancsnokkal
szemben nem!
E szavak után követ dobott feléje, amellyel mellén találta. A fiatal
asszony megtántorodott és kezével a szívéhez kapott. A politikai foglyok
segítségére siettek, míg a közönséges bűntettesek nyomban visszahúzódtak
a kerítéstől. Megbosszulták magukat. Úgy látszott, mintha most már
senkisem törődött volna az áldozattal. Csak egy figyelemreméltó kivétel
volt.
Egy újonnan érkezett fogházlakóról, nagyon veszedelmes fickóról,
helyesebben: ragadozó madárról volt szó. Éles szemével, vakmerő
profiljával és büszke, öntudatos magatartásával olyan is volt valóban,
mint a ragadozó madár. «A sas» nevet adták neki és az Amur-vidéket
terrorizáló egyik rablóbandának volt a vezére. Keze, lába vasra volt
verve és a halálos ítéletét várta, de a bíróság nem tudott hamarosan
dönteni, mert még vizsgálat folyt különböző városokban, amelyekben a
rabló véres nyoma mutatkozott.
«A sas» magáncellában ült. Órák hosszáig állott ott, kezével az
ablakrácsba kapaszkodott és úgy nézett le a szép asszonyra, aki föl- s
alá járt az udvaron. «A sas» még a merénylet napján a második emeleti
folyosón összetalálkozott a georgiaival és akkora lendülettel hajította
őt le a fogház lépcsőjén, hogy a kaukázusi a legközelebbi
lépcsőfordulónál néhány tört bordával terült el. A megbilincselt rab ezt
kiáltotta a georgiai után:
– Nesze neked a sastól azért, ahogyan hölgyekkel bánsz!
Azután nyugodtan elment a konyhába a teavízért.
A csinos asszony megtámadása a női foglyokat is fölingerelte, akik
szintén megütköztek az ujonnan érkezett női fogoly magatartásán.
Ingerelni kezdték őt, mindenképpen gúnyolták és csipkedték. Néhány
régebbi fogoly még tettleg is megtámadta és alaposan helybenhagyta. Erre
az igazgatóság a második emeleten adott neki külön cellát. Ettől kezdve
többé nem volt látható. Nem ment az udvarra sétálni és nem ment vízért a
konyhába. «A sas» hiába kutatta a vasrácson át. A fegyencek hiába lesték
a büszke nő megjelenését. Hiába várták az alkalmat, hogy «Chiu! Chiu!»
kiáltással gyűlöletüket és megvetésüket fejezzék ki iránta, aki a
fogházvezetőség különös kegyének örvendett. A szomorú asszony, mintha
eltűnt volna, bár mindenki tudta, hogy még mindig a fogház falai közt
van.
Azután egy viharos éj szakadt le. Villámok szakadatlan sora tépte szét
az eget elfödő felhők kárpítját. A mennydörgés végigbömbölt a komor
fogházépületen és még ijesztőbbé tette, mint aminő már amúgyis volt.
Mintha az egész természet megriadt volna és a foglyok lelke valami
borzalmasat várva, megremegett.
«A sas» a fekete eget bámulta és a rajta keresztülcikázó villámokat
figyelte. Végre elment az ablaktól és cellájában föl- s alájárkált. A
nélkül, hogy észrevette volna, mint a vadállat a ketrecében, egyre
gyorsabban és gyorsabban topogott ide-oda. Egyszerre csak megállott és
kinézett sarki cellájának oldalablakán, amely félmagasságig deszkával
volt leszögezve. Rendes körülmények közt nem sokat törődött ezzel az
ablakkal, mert csak tíz lábnyi széles szűk folyosóra szolgált, amely ezt
az épületet elválasztotta a szomszéd épülettől és ennek az ablaka
szintén be volt deszkázva. Meglepetésére azt látta, hogy az éppen
szemben levő ablak, amelyről hiányzott a szokott faburkolat, most fehér
függönnyel volt letakarva és a függönyön keresztül valamelyik cellából
fény szűrődött ki.
«A sas» figyelmesen átnézett, mert odaát a függönyön emberi árnyék tünt
föl, amelynek keze a fej közelében mozgott. Az illető személy egyszerre
csak az ablakhoz közeledett. «A sas» most már látta, hogy nő árnyékáról
volt szó. Fölmászott a lócára, hogy arcát az ablaküveghez szoríthassa.
Mivel a deszkák útjában voltak, hatalmas kezével letépte a
megrozsdásodott kampókról. Mikor megint az ablakhoz ment és áttekintett
a kivilágított ablakra, látta, hogy az a nő lassan kivette hajából a
tűket, a haja lassanként fölbomlott és mint valami lágy köpeny elomlott
a vállán és a mellén. Örömében és meglepetésében önkéntelenül
fölkiáltott, mert aki odaát volt, nem lehetett más, mint az a nő, akit a
fegyencek annyira bántalmaztak.
Láncának csörgésével mitsem törődve kinyitotta a fogoly az ablakát, az
ablakpárkányra ült és bár az árnyék már régen eltűnt, még sokáig
átbámult az átellenes fal kivilágított négyszögére. Amikor már azt
gondolhatta, hogy a szemben levő nő lefeküdt, énekelni kezdett. Énekelt
a hatalmas folyamról és a rablók fürge hajójáról, véres harcról,
üldözésről és szerencsés megmenekülésről; azután panaszosabb hangon a
fogházi életről és végezetül hangosabban és ércesebben álmokról énekelt,
amelyek vágyak maradnak, szerelemről, amely már halott. Eredeti és
meghatóan szép volt a rabló éneke. Mintha a lelke énekelt volna és
hatalmas hullámként odacsapódott volna a fogház falához.
A végtelen dallam hirtelen megszakadt és a rabló most fütyülni kezdett.
Domború mellkasából, amely az erdő és a folyam levegőjéhez volt
hozzászokva, mély reszkető, melankólikus hangok törtek elő. Erejük és
ércességük egyre növekedett és szenvedélyes tűztől izzó melódiába
csaptak át. E fütyülést hallgatva, egyszerre megértettem a pacsirta
énekét, amely saját dalától elkábulva se lát, se hall.
Ezt érezte az asszony is ott a cellában. A rabló lenyügöző akaratereje
az ablakhoz csábította. Kissé félretolta a függönyt és megpillantotta a
rabló arcát, amely csodálatról, szerelemről és vágyódásról beszélt.
A fütyülés elnémult. Megbilincselt kezét az asszony felé nyújtva, «a
sas» ezt susogta:
– Nem tudok élni, ha nem látom. Nem tudok!
Az asszony nem szólt. A férfi folytatta:
– Olyan ember, mint én, talán jobban és áhítatosabban tud szeretni, mint
a szabadságban élők!
– Szomorú vagyok…
– Mi bántja? Könnyítsen a szívén, én mindent megértek, magam is sok
kegyetlenül súlyos dolgot éltem át és… szerelmes vagyok, – felelte «a
sas» melegen és lelkesedve.
Az asszony talán először és utoljára elbeszélte élete történetét. Nagyot
sóhajtva, így fejezte be:
– Ó, csak egy napra lennék szabad, hogy láthassam a lánykámat, akkor
aztán még a halált is elviselném.
«A sas» megfeszülten gondolkozott, azután ezt mondta:
– Miért a halált? Majd én alkalmat teremtek, hogy megszökhessék. Ezért
azután néha-néha gondoljon «a sas»-ra és imádkozzék érte.
– Alkalmat a szökésre? Nekem? – kérdezte a nő, aki nem hitt a fülének.
– Igen, – volt a válasz. – Terjessze elő azt a kérését, hogy szombaton
vezessék a fölügyeleti hatóság elé. Ehhez joga van, törvényes joga és a
teljesítését nem tagadhatják meg. A többit majd elvégzik mások.
– Ha mindezt megteszi értem, soha, soha nem felejtem el és ártatlan
gyermekem imádságát bizonyára meghallgatja az Isten.
Az ellenőrző útján közeledő fölügyelő végét szakította a beszédnek.
A következő két napon kora reggeltől késő estig vígan fütyörészett «a
sas»; eközben gyakran a szájába tette két újját és hosszú, éles füttyöt
hallatott, ami nem volt más, mint útbaigazítás a csínyre, amelyre
készülődött. A második délutánon a séta ideje alatt a fogház falán át
láthatatlan kéz követ dobott be, amelyen ez a rövid, de fontos üzenet
volt: «Minden kész».
A fölügyelő szombat este bement a nő cellájába és közölte vele, hogy
kívánsága szerint a fölügyeleti hatósághoz fogja kísérni. Az asszony nem
tért többé vissza a fogságba. A nyugtalan kapkodás és az elnyomott
izgatottság, amely a következő éjjelen át a fogház irodájában
uralkodott, világosan elárulta, hogy valami rendkívüli dolognak kellett
történnie. A parancsnoktól néhány nap múlva megtudtam, hogy az asszonyt
kísérő fölügyelőt rablók támadták meg és elvették a fegyverét, a
fölügyelőt megkötözték, a száját fölpeckelték, azután egy deszkarakás
alá szorították, ahol csak másnap akadtak rá. Az asszony eltűnt és
mindeddig nem akadtak a nyomára. A vizsgálat kiderítette, hogy időközben
otthon volt, magával vitte kis lányát és tovább szökött.
«A sas» két hétig nagyon elgondolkozó, de egyszersmind nagyon boldog és
büszke is volt. A nagyhatalmú vezér bandájának megbízható tagjai a
fogházon kívül nyilván kéznél voltak és ezekre föltétlenül számíthatott,
hogy parancsait végrehajtják. A pöre ezután nemsokára tárgyalásra
került. Halálos ítéletre volt elkészülve. De az a szép nagyszemű szomorú
asszony leánykájával együtt bizonyára imádkozott érte, mert a bíróság
minden várakozás ellenére enyhítő körülményeket látott és csak négy évi
súlyos börtönre ítélte el.
Mikor elvezették, hogy másik fogságba költözködjék, mintha esküdni
akarna, ünnepiesen mélyen meghajolt valamennyi fogoly és tisztviselő
előtt és így szólt:
– Kitöltöm a büntetésemet, azután fölkutatom őt, mert nélküle nem
élhetek.
Csak ketten tudtuk a fogházban, kire gondol: Mironov és én. Mironov, a
«sas» barátja, tőle magától tudta meg, nekem pedig az egész eseményt sok
más részlettel együtt Mironov mondta el. Mi ketten nem árultuk el a
titkot: Mironov azért nem, mert fogoly volt és én, mert tanuja voltam e
férfi égető szívbéli gyötrelmének és szerelmének, amely
szenvedélyességében és ösztönös erejében fönségesen szép volt.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET. Kopogtat a halál.
Megtudtam, hogy Szhilót, azt a fegyencet, aki az áruló tatár Malaikát
agyonütötte, ügyének tárgyalására bíróság elé állítják. Mindenki
biztosra vette, hogy mint halálraítélt fog visszatérni.
Az egész fogház elcsöndesedett. Mindenki csak fojtott hangon beszélt,
mintha attól tartott volna, hogy fölriaszt valami gonosz szellemet,
amely az épületben kísért. Akárhányat valóságos aggodalom kerített a
hatalmába, amely csak még hatalmasabbá tette azt a kívánságot, vajha
mindettől jó messzi lehetnének.
Sétaidő alatt a foglyok kívülről, a főbejárat felől egyszerre csak
kocsizörgést hallottak. Feszülten füleltek és amikor a kapu kinyílt,
Szhilo meggörnyedt alakját látták belépni, akit bilincseinek súlya most
még jobban összetört. Fegyveres kísérettel az udvaron keresztül lassú,
szinte habozó léptekkel ment az igazgatósági iroda felé. Amikor a
sétakarám mellett haladt el, futó pillantást vetett pajtásaira, de szó
nélkül tovább ment. Ám a fegyencek nagyon jól megértették, mit mondott
az a pillantás: a rémület és kétségbeesés néma kiáltása, hangtalan,
szenvedélyes segítségkiáltás volt. Szhilo elernyedtsége, összetörtsége
mintha a többiekre is átragadt volna. Az egyik ezt suttogta:
– Most mindennek vége.
– Halott ember – toldotta meg egy fiatal, vöröshajú fegyenc. – Estig
talán még belekapaszkodhatik abba a reménybe, hogy a kormányzó nem
erősíti meg az ítéletet… de majd éjjel… ó! Pajtások, irtózatos, nagyon
irtózatos, ha valakinek ilyen haláltváró éjszaka gyötrelmeit kell
átélnie!
Nemsokára megjelentek az Ivánok és bementek a megbilincselt foglyok
számára rendelt külön ketrecbe. Libasorban haladtak, visszataszító,
szinte ijesztő menetben – a legutolsó Szhilo volt. Most már ismét
uralkodott magán és mint máskor, emelt fővel haladt és mindenkinek a
szemébe nézett. Mironov és Boicsov mellett elmenve, ezt mondta:
– Tehát holnap.
– Már hallottuk.
– A bírák ma egyszersmindenkorra végeztek az ügyemmel… Elítéltek…
A vén, tapasztalt fogházi farkasok csaknem önkéntelenül kérdezték:
– Nos és?
– Akasztófa, súgta Szhilo.
Gyorsan elfordult és mint máskor, egykedvűen iparkodott ide-odajárni. De
valami visszahúzta a többi ember közelébe, mintha félt volna
gondolataival egyedül maradni.
– Az ügyvéd, aki védett, jól végezte a dolgát. Azt mondta, jogosan öltem
meg az árulót. És az ítélet kihirdetése után megigérte, hogy kegyelmi
kérvényt ír az érdekemben.
Mironov kissé bizonytalanul és anélkül, hogy szemébe mert volna nézni az
elítéltnek, így szólt:
– A halálos ítéletet súlyos börtönre fogják átváltoztatni.
– Föl fognak kötni – felelte Szhilo meggyőződéssel. – Ha ma estig nem
hallok valamit, végem van. No, elvégre egyszer valahogyan csak meg kell
halni.
Hangja érdessé és bizonytalanná vált, de azután ismét összeszedte magát,
bátran fölvetette a fejét és rákezdett a rablódalra:
Egy lógó kötél, egy rúd és két cölöp –
Ez, rabló, minden óhajtott örököd…
Tovább azonban nem tudott énekelni. Megfordult, a karám közepe felé
indult, ahol egyik csoporttól a másikhoz ment és mindig ugyanazt mondta:
– Ma este meghallom a végérvényes döntést. Nagyon jól tudom, lógni
fogok.
Míg ezt mondta, kérdően és szenvedélyes feszültséggel nézett
rabbarátainak szemébe, akiktől ellentmondást várt vagy a remény és a
vigasz valami szavát óhajtotta hallani. Azután megint visszatért
Mironovhoz és újra rákezdte:
– Ma éjjel fölkötnek. Úgye, te is azt hiszed?
Mironov a szemébe nézett kissé gondolkodott és ezt súgta:
– Ide hallgass, Péter! Hiszen a telegráf útján egész éjjel
beszélgethetünk. Ez majd megkönnyíti a dolgodat. Mit szólsz hozzá?
Szhilón hideg borzongás futott végig. Nem felelt, hanem elfordult és
elment. Erőltetett mosoly egy pillanatra elleplezte arcának valódi
kifejezését, de ez is azonnal eltűnt. A másik ketrecből odaszólt neki az
öreg Jude Ruzia:
– Péter! Péter!
– Mit akarsz? – kérdezte feléje közeledve az elítélt.
Ruzia óvatosan körülnézett és ezt súgta:
– Kenyeret adok neked, amiben van valami.
– Micsoda? – kérdezte Szhilo.
– Revolver. Használd, amikor odavisznek. Talán sikerül a szökés. Mit
kockáztat a halálraítélt? No… és ha ebben a harcban elveszted az
életedet?… Még mindig jobb, mint az akasztófa!
– Ide vele! – sürgette Szhilo.
Ruzia duzzadt kabátjából óvatosan kihúzta a kenyeret és odanyújtotta
Szhilónak. Ez azonban hirtelenül visszahúzta a kezét.
– Nem tudom elfogadni, Ruzia; nem akarom. Az én időm lejárt… Most már
nem segít semmi, itt a vég.
Úgy hangzottak ezek a szavak, mint a végérvényes, megváltozhatatlan
halálos ítélet. Ekkor éppen Szhilo mellett a földre esett a labda,
amellyel az egyik fogoly játszott. Szhilo gyorsan lehajolt, fölemelte és
minden erejével a magasba dobta. Amikor a szíjból készült játékszer a
legmagasabban volt, Szhilo fölkiáltott:
– Röpülj el, röpülj el örökre!
Mikor a labda visszahullott a karámba, Szhilo láncaival odavánszorgott
és megint olyan magasra dobta, amennyire csak tudta. És megint utána
kiáltotta:
– Röpülj el!… Megajándékozlak a szabadsággal! Menekülj!
A labda másodszor is a kerítésen belül zuhant a földre, mire Szhilo
láncravert lábával nagyot rúgott rajta és elment.
– Elég! Unom már az egész dolgot!
És szótlanul cellájába vonszolta láncait.
Vége volt a sétaórának. A fogságban csönd volt, csak az elítélt
láncainak csörgése és nyugtalan, nehézkes lépteinek zaja hatolt végig az
egész második emeleten. Szhilo szüntelenül föl- s alájárt. Végre, amikor
megbizonyosodott arról, hogy az őrök utolsó fölváltása éjfél előtt
megtörtént, lefeküdt. Valahol tizenkettőt ütött az óra. A foglyok
megborzongtak és hallgatództak, de Szhilo nem mozdult. Azután hirtelenül
gyors kopogó jelek sora járta át a falakat.
– Ez Szhilo – suttogták a cellákban.
Az elítélt szóról-szóra ezt táviratozta:
– Mironov, Mironov, már éjfél van és még nem tudom, hogyan döntött a
bíróság! Rettenetesen félek… Mi vár reám?… Meg kell halnom? Lehetséges
ez?
Mironov szomszédságában az egyik fegyenc a kezét tördelve följajdult:
– Krisztus, könyörülj meg rajtunk!
Mironov határozott, kemény ütésekkel ezt felelte:
– Ilyen az élet. Ma még itt vagyunk és holnap eltűntünk. Egyszer
mindenikünknek meg kell halnia, Péter.
– De már nagyon későre jár és hajnalhasadáskor eljönnek értem és
elvisznek. Lehetséges ez? Ó Istenem!
– Ne csüggedj el, Péter! Ne félj! Előbb-utóbb valamennyiünknek ez a
sorsa, valamennyiünknek.
– De mégis úgy félek… rettenetesen félek… és mitől?
A kopogtatás megszűnt, de a bizonytalanság irtózatában az egész fogház
még sokáig fülelt. Az elítélt cellájából többé semmi sem hallatszott.
Csak a városból hallatszott be kutyaugatás és bizonytalan, soha meg nem
szűnő éjjeli zaj. Az égen nagy fekete felhőfoszlányok vonultak észak
felé és köztük a hold időnként lepillantott a fogház komor, fenyegetődző
tömegére.
– Meghalok félelmemben. Segítsetek rajtam valahogy! – üzente Szhilo még
egyszer az elítélt jelbeszédével.
Mironov most nem felelt.
– Alszik? Mi van vele? – kérdezte türelmetlenül az egyik fegyenc.
– Pszt! – sziszegte az öreg Boicsov.
És megint füleltek, még feszültebben, mint előbb, mert Szhilo szinte
megvadulva küldte egymásután a jeleket; a szavak egymásba folytak,
akárhány nem is volt befejezve. Kegyetlen halálfélelem kínjában
segítséget könyörgött valakitől. Egyszerre csak félbeszakította őt
Mironov, aki valami nagyon kemény tárggyal ütött a falra:
– Péter, hallasz? – kérdezte. – Jól figyelj! Keserves, ha meg kell
halni, a nélkül, hogy védekezhetnék az ember. De hát legalább játszd ki
őket és – tedd meg magad.
A foglyok mind visszafojtották a lélekzetüket. Szhilo néhány pillanatig
hallgatott, majd ezt kérdezte:
– Mondd meg hát, hogyan?
Az egész fogház megint fölfülelt. Mironov az előbbi biztos, erős
kopogtatással csak ezt az egy szót felelte:
– Üveg!
Mindenki elhallgatott. A fegyencek egyre feszültebben figyeltek, de
egyelőre nem hallottak mást, mint az éjszakába sülyedt háztenger
vigasztalan, egyforma hangfoszlányait, amelyek tajtékzó hullámként
nyaldosták a szigetüket. Végre azonban csörömpölést hallottak, amit
félreismerhetlenül üvegtörés okozott – azután ismét csönd.
Új nyugtalanítás: az őrség fölváltása. Katonák és fölügyelők kiáltása.
Fegyverzörgés. Végig a folyosón lábdobogás. Mikor ismét csönd lett,
megszólalt Mironov:
– Szhilo!
Semmi válasz. Megismétlődik az előbbi jel, de gyorsabban, izgatottabban:
– Szhilo! Szhilo!
De az elítélt nem jelentkezett.
– Most már mindennek vége! – nyögte Boicsov. – Isten irgalmazzon meg a
lelkének!
Az öreg fegyenc szavaiba belevágott Mironov fékevesztett kopogása, aki
egyre a barátját szólítgatta.
Rettenetes éjjel volt, amely még ma is irtózatos álomként fekszi meg az
emlékezetemet. Aki a maga bőrén még nem érezte a fogság idegromboló
hatását vagy nem volt halálra ítélve, talán azt hihetné, hogy
egyben-másban túloztam, amikor megkíséreltem ennek az izgató éjjelnek a
leírását. De mindezeket a lelki izgalmakat a valóságban még ezerszer
erősebben éreztem, mint ahogyan bármelyik olvasóm átérezhetné; Szhilo
kétségbeesése ijesztően közelről érintett, hiszen alig néhány hónappal
előbb hasonló dolgot éltem át én is. Egész éjjel ébren feküdtem és lázas
fejemet a tenyerembe szorítottam. Úgy éreztem, mintha részvét,
kétségbeesés és gyűlölet morzsolná szét a szívemet és mindörökre
megmérgezné a lelkemet.
Nem tudom, meddig feküdtem ebben az állapotban, csak azt tudom, hogy
egyszerre kiugrottam az ágyamból, kipillantottam az ablakon és künn a
beköszöntő nappal első megcsillanását láttam. Alighogy visszatértem az
ablaktól, a napfölkeltét megelőző órák mély csöndjébe hirtelenül gyors
kopogó jelek új vihara zúgott bele.
– Én vagyok, Szhilo! Megkegyelmeztek! Igazán megkegyelmeztek!… Amikor az
őrséget fölváltották, elvittek az irodába, hogy közöljék velem a
kormányzó táviratát, amely büntetésemet életfogytig tartó börtönre
változtatta. Éppen az imént tértem vissza a cellámba. Kegyelem!… Élet!…
Mintha méhkasban lettünk volna, olyan zsongás kezdődött. A foglyoknak a
szerencsés fordulatra érzett örömteli izgalma utat tört magának.
Mikor a parancsnok napi szemleútján végigjárta a cellákat, a foglyok
arra kérték, rendezzen istentiszteletet a fogház kápolnájában. Bár nem
vagyok orosz-orthodox hitű, én is elmentem a misére, mert azt vártam,
hogy egész rendkívüli ünnepségben lesz részem. Nem csalódtam.
Szhilót az imádkozó foglyok első sorában pillantottam meg. Szenvedélyes
odaadással imádkozott, széles mozdulattal vetett keresztet, letérdelt és
az oltár előtt egyre hajlongott. Mikor fölkelt és az oltári szentségre
emelte tekintetét, mély hit és meghatott hála sugárzott ki a szeméből.
Szinte érezte az ember, hogy ez a gonosztevő, aki még röviddel ezelőtt a
halálvárás minden pokoli kínját állotta ki, ebben a pillanatban közel
volt Istenhez, a legfőbb bíróhoz. Folyton a keresztre nézve sírt és
állandóan ezt a szót ismételgette:
– Élet… élet!…