Krisztovval…
– Ezt a Krisztovot – válaszolta szívből nevetve, – máshol mutatták be
önnek.
Eközben huncutul a társaira pillantott, akik széles vigyorgással
tekintettek reám.
– Igazán nem emlékszem, ismételtem meg újra.
– Hát egészen elfelejtette a djighiteket, akik a Szungari-vidék régi
szénbányájának aknájában voltak és akiket mint a rókát piroxilinnel
füstölt ki a barlangjukból.
Erre egyszerre eszembe jutottak azok a hegyi szellemek, akikkel, miután
ránk lőttek, meglehetősen gorombán bántam el. Nevetve feleltem:
– Igen, igen, most már fölismerem.
– Most mindannyian megint összetalálkoztunk, – mondá Krisztov, én,
Gogio, Navadze és ön! Igazán különös találkozás!
– Bizony különös. – De mi hozta önöket ide? – Bizonyára valami
«félreértés», mint aminőről akkoriban beszélt.
– Hm, – mormogta Krisztov. – Azzal vádolnak bennünket, hogy Karbinban
támadást szerveztünk egy pénztárhivatalnok ellen.
– Egy pénztárhivatalnok ellen, aki katonai fedezettel pénzeszsákot vitt
a folyóhoz és megölték? A zsákot átdobták egy sövényen és ott
nyomtalanul eltűnt? – Egészítettem ki találomra a szavait.
– Igen. Hallott az esetről.
– A magam szemével láttam az esetet, sőt arra is emlékszem, milyen
külsejű volt a támadó.
Pillantásom végigfutott Krisztov magas, karcsú alakján. Mosolygott,
lesütötte a szemét és így szólt:
– Furcsa dolgok történnek ezen a világon.
Mindannak ellenére, ami köztünk a Szungari mellett történt és ama
szerepe ellenére, amelyet Krisztov játszott a pénztárhivatalnok
megtámadásában, szoros barátságot kötöttem a Kaukázus e fiaival.
Lényükből, amely a természet gyermekeinek igazi, szabadságszerető lénye
volt, a hegyilakók nyers ereje és egészséges frissesége, örök napfény
melege és vakmerő bátorság sugárzott. De barátkozásunk nem tudta őket
rávenni arra, hogy sokáig maradjanak. Megszöktek, még pedig olyan módon,
amelyet érdemes elbeszélni.
Egyszer meglehetősen késő este új foglyot hoztak a cellába, amelyben a
georgiaiak laktak néhány Ivánnal együtt, akik életük felét
fogházról-fogházra vándorolva töltötték el. A jövevény körülbelül
huszonöt éves lehetett. Magas, nyúlánk alakjából nagy testi erejére
lehetett következtetni, de csöndesen viselkedett és nagyon bátortalannak
látszott. A cella lakói egyáltalán nem fogadták barátságosan.
– Ez még csak «csuka» (aki először van fogságban), mormogták. És ezt
közénk, igazi fegyencek közé teszik?
Rukla, a lókötő, egy óriási fickó, akinek a teste mintha gránitból lett
volna kifaragva, ezt súgta:
– Mutassuk meg neki, milyen agyagból van gyúrva az igazi fegyenc.
A cella lakói mind fölállottak és körülfogták a «csukát», aki szerényen
és mozdulatlanul ült lócájának a szélén. Csak a georgiaiak maradtak
ülve. A fiatalember hirtelenül fölkapta a fejét és szemét félig
lehúnyva, büszke és éles hangon megszólalt:
– Kivel akartok ti kikezdeni? – Velem, Demeterrel, a sólyommal?
Fölállott és büszkén kiegyenesedett.
– Próbáljátok meg, de jól gondoljátok meg a dolgot!
E szavak után lehajolt és bámulatos könnyűséggel és ügyességgel
fölemelte a legnehezebb lócák egyikét. Terhét támadóinak feje fölött
forgatva, folytatta:
– Megöllek benneteket, ti tacskók, mert nem ismertétek meg a sólymot!
És hangosan kinevette megfélemlített támadóit. Kivülről egy fölügyelő
szitkozódva bekiáltotta a rácson:
– A verekedés tilos!
A sólyom egy rövid pillanatig a fölügyelőre tekintett, azután a lócát
odavágta az ajtóhoz, amely a dobás erejétől ropogva megreszketett. A
fölügyelő füttyjelére rögtön ott termett több katona. Együtt beléptek és
fölszólították a sólymot, kövesse őket egyik földalatti cellába. Nem
ellenkezett és egykedvűen, öntudatosan távozott. A küszöbön még egyszer
megállott, hogy ezekkel a gúnyolódó szavakkal búcsúzzék:
– Éljetek boldogan! Olyan nagy vezér, mint én, nem lakhatik férgekkel
együtt!
Emelt fővel és kemény, katonás léptekkel haladt végig a folyosón. A
cellában maradt foglyok meglepődött hallgatásba merültek, míg végre
Rukla ezt mondta:
– Hát ez a sólyom volt? Hiszen még egészen fiatal!
Valaki felelt:
– Az egész Ural-vidéken három éven át reszketni kezdett mindenki, ha
csak a nevét emlegették a sólyomnak, mintha a valóságos ördögről lett
volna szó. Senkisem tudta elfogni. Oroszország minden vidékén
fölbukkant, egyszer itt, egyszer ott.
És erre elbeszélték egymásnak a banditák e fejedelmének különböző
tetteit.
A földalatti cellában töltött néhány nap után megint abba a cellába
vitték vissza, ahol Krisztov lakott a többi georgiaival. Most nagy
tisztelettel fogadták őt a foglyok.
– Így már rendjén van a dolog, vigyorogta, így már jobban megértjük
egymást.
A következő napokban többször együtt voltam ezzel a rablóvezérrel,
beszélgettem vele és tanulmányoztam őt. Nagyon udvariasan beszélt,
mozdulatai kimértek voltak és választékosak, sohasem változott meg
különösképpen a hangulata, hanem mindig tökéletesen egykedvű volt. De ez
az egykedvűség, mint a ketrecbe zárt tigrisé, tisztára külsőséges volt.
Megfigyeltetek-e valaha fogoly tigrist? A pompás vadállat fönséges
nyugalomban fekszik, hatalmas talpát lustán kinyújtja, fejét királyi
büszkeséggel egyenesen előre tartja. Világossárga szeme megrebbenés
nélkül valahová a messziségbe révedez, nem látja sem a ketrec vasrudait,
sem az ápolóját, sem a csodálkozva bámészkodók tömegét. Ha
beryll-szemének fekete pupillarése néha véletlenül az embert éri, ez úgy
érzi, mintha az állat egyenesen keresztülnézne az emberi alakon és
valahol mögötte jó messze a végtelen őserdőt látná meg, amely után
legbelsejében vágyódik.
A sólyom éppen ilyen tekintettel nézte társait, a fölvigyázókat, a
fogházat. Vad, fékezhetetlen lelke szabadság után sóvárgott. De mi
rejtőzött mögötte? Mindenekelőtt mire vágyódott? Veszedelmes kalandra,
ami tevékeny és tüzes természetének nélkülözhetetlen életszükséglet
volt? Vagy talán virágzó cseresznyekertet látott álmaiban és benne őt,
fiatal forró szívének bájos szerettét?
A sólyom cellájába visszatérvén, először is teljes nyugalommal alaposan
szemügyre vette valamennyi társát, végre odament a georgiaiakhoz, akik
szemmelláthatólag legjobban tetszettek neki és velük sugdolódzott.
– Nem volna kedvetek megszökni?
– De bizony, – felelte Krisztov a maga és társai nevében, – hiszen a
bíróság nem fog velünk nagyon barátságosan bánni.
– Hát akkor ide figyeljetek!
Sokáig tanácskoztak és vitatkoztak. Vacsora után a sólyom odament minden
cellalakóhoz, keményen a szemébe nézett és mindenik előtt megismételte a
következőt:
– Az a tervem, hogy a georgiaiakkal együtt megszököm. Már ma hozzáfogunk
a munkához. Ti segítsetek és fogjátok be a szájatokat!
Még az éjjel megkezdték a készülődést. A sólyom a padló egyik helyén,
ahol valaki a deszkát már régebben átfűrészelte, lyukat ásott, ruháját a
lócáján a takaró alatt hagyta és bemászott a nyílásba. A cellában levő
foglyok nemsokára egy éles kis ásó kaparászó zaját hallották. A sólyom
fáradhatatlanul ásott és csak akkor szakította meg a munkáját, ha a
padló halk megkopogtatásával tudtára adták, hogy az őr a cella ajtajának
közelében van. Még virradat előtt két zsákot töltött meg kiásott földdel
és ezt deszkaágya alá rejtette. E vállalkozás legnehezebb része persze
az volt, hogy azt a földet a nap folyamán elszállítsák a cellából. Egyik
részét a paraszhába tették, amit azután a két legerősebb fogoly vitt ki
és úgy tett, mintha nagyon könnyű lenne a terhük. A hátramaradt földet a
foglyok a zsebükben vitték el, amikor sétálni mentek és az udvaron
óvatosan szétszórva betaposták a földbe.
Ez az ásás tovább folyt éjjelről-éjjelre. A sólyom a külső fal alapja
felé és a fal alatt ásta ki a folyosóját. Azután ferdén ásott fölfelé
egy vízelvezető csatorna felé, amely a folyóhoz szolgált. Az ásás
napról-napra nehezebb lett, mert odalenn egyre érezhetőbb lett a levegő
hiánya. Ámbár az emberek kis időközökben fölváltották egymást, mégis
mindig teljesen kimerülve jöttek ki az alagútból.
Két georgiai már néhány nap mulva olyan rossz színben volt, hogy alig
ismertem rájuk. Az arcuk megfakult, a szemük gyulladt volt. Kezük
reszketése is elárulta, mily hihetetlenül sokat kívánt tőlük a
vállalkozásuk. Krisztov, amikor megkérdeztem tőle, mit jelent mindez,
beavatott a dologba. Mindent elmondott arról, ami készülőben van és arra
is megkért, hogy abban az esetben, ha a vállalkozás halálát okozná,
továbbítsam egy levelét.
A georgiaiak csakhamar annyira elgyöngültek, hogy nem tudtak tovább
dolgozni. A sólyomnak tehát egymagának kellett folytatnia az igazi
földmunkát. A többiek csak abban segíthettek neki, hogy a földet az
alagútból kiszállították és elrejtették a padló meg a lócák alatt. De
végül már a sólyom ereje is fogytához közeledett. Egy éjjel megint
visszamászott az alagútba és magával vitte a két zsákot, amely kötéllel
volt egymással összekötve, mint ahogy a paternosztermű vödörjeit
végnélküli lánc köti össze. Egyre előbbre mászott, míg az alagút végéhez
jutott, ahol az előbb általa ott elhelyezett villamos zseblámpa
világított. Laposan a hasán elterülve kis ásójával a finom fekete földet
nyesegette és üggyel-bajjal betöltötte a zsákba, amely a dupla kötél
innenső oldalán volt, azután jelt adott és nemsokára ott volt mellette
az üres zsák, amelyet meg kellett töltenie. Jó sokáig folytatta ezt a
munkát. De mindig nehezebben lélekzett és ásója egyre lassabban mozgott
a nedves földben. Félig eszméletlenül nem érezte, hogy megeredt az orra
vére és összevegyült az izzadsággal, amely homlokáról és arcáról
csöpögött.
Hirtelenül úgy érezte, mintha valaki nagyot ütött volna a fejére. Meg
akart fordulni, hogy egy második ütés ellen védekezzék, de mintha valami
fojtogatta volna. Levegő után kapkodott. Hörögni kezdett.
Halálfélelemmel kimeresztette a szemét, de nem látott mást, mint az
alagútnak azt a legvégső részecskéjét, amely a villamos lámpa fényében
feküdt előtte. Odafönn a foglyok ezt súgták egymásnak:
– Mégis csak fenegyerek ez a sólyom! Már mióta dolgozik anélkül hogy
visszajönne!
A földdel telt kis zsákok, amelyek a padló lyukán át bukkantak föl az
alagútból, a többiek előtt titokzatosnak és határozottan ijesztőnek
tüntették föl azt az embert, aki odalenn ásott és hihetetlen
akaraterejének e néma tanuit visszaküldözgette.
Krisztovnak végre föltűnt, hogy szokatlanul nagy idő telt el azóta, hogy
a sólyom legutoljára adott jelt a zsák visszahúzására. Megrángatták a
kötelet. Nem jött rá felelet.
– Levegőhiány miatt alighanem elájult – mondta Krisztov. – Ki kell őt
hoznunk.
Az egyik georgiai, miután segítőkötelet erősített a lábára, bemászott a
folyosóba és kiszabadította a sólymot, aki mihelyt visszanyerte
öntudatát és kissé magához tért, azonnal megint visszabújt az alagútba,
amelynek végén feléje világított a szabadság kis zseblámpája.
Csaknem egy hónapig tartott ez a vakondokmunka, míg végre a folyosó
eljutott a fogház fő lefolyó-hálózatáig, amely künn a vízelvezető
csatornában torkolódott. Még nagyon élénken emlékszem arra a nevezetes
éjjelre, amelyen irtózatos lárma riasztott föl az álmomból. Szétvagdalt
lócák ropogtak, dühös emberek kiáltoztak és ordítottak, fölügyelők
szólítgatták egymást és fütyültek és a hosszú folyosók nehéz
katonacsizmák dobogásától visszhangzottak. Ámbár mindez a természetesség
benyomását tette, az avatott fül mégis mindjárt kiérezte a zavargás
mesterkéltségét. Azt gyanítottam tehát, hogy szökést kíséreltek meg. Nem
csalódtam: a zenebonát a georgiaiak szervezték, akiknek rendelkezését az
egész fogház teljesíteni szokta. Míg a többiek így lármáztak, azalatt a
sólyom Krisztovval és annak társaival megszökött a börtön falai közül.
Igaz volt, amit a fogházak e fejedelme megérkezése napján mondott: nem
tudott férgek közt élni.
Tudtuk, hogy a szökevényeket nem fogták el, mert másnap a foglyok
sétaideje alatt a falon át kis hordó vodka röpült be a fogház udvarára,
egyik oldalán a sólyom aláírása, a másikon pedig a «Kaukázus» szó volt.
A vodka azonban, sajnos, nem maradt a foglyok kezén, mert a fölügyelők
egyike elcsípte a hordót és az igazgatósági irodába vitte.
Ez volt a lovagias georgiaiaknak és előkelő vezérüknek, egyszersmind a
hírhedt rablóvezérnek, a «fogházak fejedelmének» búcsúzó névjegye.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET. Kupido hatalma.
Mindenütt, ahol férfiak és nők egymás mellett élnek, a nagy városok
forgatagában vagy távoli tengerek magános szigetein, de sőt a fogházi
cellákban is, ahol éjjel-nappal lánccsörgés hallható, elrejtőzködve és
kitartással mindenütt ott leselkedik emberi zsákmányára a kis szerelmes
Kupido. A legártatlanabb arccal lövöldözgeti nyilait és nem törődik
azzal, boldogságot és örömet vagy szenvedést és bánatot osztogat-e.
Ugyanazzal a nemtörődöm természetességgel, amellyel bejárja a nagy
világot, behatol a jól elzárt és gondosan őrzött fogházakba is,
amelyekben vastag falakkal és szűk rácsrudakkal egymástól elválasztott
férfiak és nők kétségbeeséssel és vágyódással teli életüknek terhét
cipelik. Közelről sohasem beszélhetnek egymással, csak nagyritkán
kiálthatnak oda egymásnak messziről néhány szót. De a fogházban ezen a
téren is nagy a leleményesség.
A kis vadász egyátalán nem válogatós. Ő csak a szívet nézi és
éppenséggel nem törődik azzal, ha a szív birtokosa kissé szerencsétlen
külsejű. Nem sokat okoskodik, hanem mint akármelyik elsőrangú vadász
kilövi biztosan találó nyilait áldozataira, még akkor is, ha az arcuk
szeplős vagy himlőhelyes, ha bandzsitanak vagy foghíjas ferde a szájuk.
Egy este, amikor a cellámban írtam, az udvarról hirtelenül lármát,
foglyok és nők örömteljes kiáltásait hallottam; egész éjjelen át nem
szűnt meg a fütty és a falakon áthatoló távirati jelzés.
Mintha az egész fogház elvesztette volna a fejét. Mindenfelől hallhatók
voltak a kopogtatott jelek és annyira összegabalyodtak, hogy lehetetlen
volt az egyes táviratok megkülönböztetése és kisillabizálása. Végre
elkábulva a szűnni nem akaró fütyüléstől és kopogtatástól, lefeküdtem.
Másnap reggel megkaptam mindennek a magyarázatát. Nagyobb csapat, csupa
hosszabb szabadságvesztésre ítélt nő érkezett. A földszinten
szállásolták el őket, éppen az Ivánok cellája alatt, ahol, mert ez volt
az épület legnépesebb helyisége, vándor-egyetememet szoktam fölütni.
Mialatt kertecskénk néhány virágát öntözgettem, az életnek nevezett
dráma egy nagyon furcsa és hatásos, pedig egyátalán nem mesterkélt
jelenetének voltam a tanuja. Néhány női fogoly az ablakban ült, ahonnan
egészen hangosan trécselt a fölöttük levő emelet férfiaival. Komolyan
hangzott, amit mondtak és világosan kiérezhető volt belőle a szomorúság
és a kétségbeesés. Életükről és fogságuk okáról mondtak el részleteket –
badarságot ponyvaregényekből! Csalódott szerelem és féltékenység; részeg
férj erőszakossága; anyagi gond; szeszélyesség; félelem a maguk és
gyermekeik éhhalálától; elkorcsosodás; természetes hajlamosság a bűnre;
elégedetlenség az élettel vagy bizonyos lelki elfajulás, ami borzalmas
és gyógyíthatatlan betegségnek tekintendő. Ezeket a nőket
szerencsétlenség, gyöngeség és alantas ösztönök serege hajszolta a bűn
útjára, amely azután a fegyházban végződött. Mintha csak gyónnának,
szomorúan és őszintén beszéltek mindezekről a dolgokról; néhányan sírtak
és a kezüket tördelték. Az egész jelenet annyira meghatott, hogy sokáig
tartott, míg visszanyertem lelki nyugalmamat.
Sűrűn láttam, hogy az Ivánok cérna- és zsinegvégekből összekötözött
zsinóron levelet, cigarettát, cukrot, szappant és más kis ajándékot
bocsátottak le a nőknek. Alulról hasonló módon szállították föl a nők
válaszát és az ajándék viszonzását, kis tükördarabot, szalagot, dohányt,
sőt néha kis darab csokoládét vagy más cukorkát.
Amikor ebéd után bementem az 1. számú cellába és fölszólítottam a
foglyokat, hogy üljenek le, mert iskolai előadást tartok, az egyik
fogoly odajött hozzám és őszinte hangon így szólt:
– Sztaroszta, ma más dolgok járnak a fejünkben és… itt! (A szívére
mutatott.) Nők jöttek a fogházba. Nekünk ez boldog napunk. Ezekben az
irtózatos kőzsákokban, ezekben az ezerszer átkozott helyiségekben
elbódultan, szomorúan élünk. Nekünk nincs holnapunk, nincs reményünk. Ha
csak e nők hangját halljuk, úgy érezzük, mintha a külvilág friss, tiszta
levegőjének fuvalma hatolna be hozzánk. Fölmerül előttünk szülőföldünk
képe, látjuk családtagjainkat, akiket pedig sohasem fogunk viszontlátni.
Ebben a kietlenségben egyedüli vigaszunk a nő.
Zavartan mosolygott és súgva hozzáfűzte:
– Sztaroszta, ma nincs kedvünk tanulni!
Elnevettem magamat és már éppen távozni akartam, amikor a cella
legöregebb fegyence, egy Boicsov nevű póstarabló, falábával felém
kocogott. Hetven éves ember volt, arcát eléktelenítette az elátkozott
Szakhalin-sziget Kain-jele, a fölhasított orrlyuk, amit jószívűen
befödött sűrű, bozontos bajusza és csaknem a szeméig fölhatoló
pofaszakálla.
Óriási termete és kora ellenére is bikaereje volt.
– Üljön le – dörmögte. – Szeretnék magával beszélni.
Sokáig hallgatott. Végre rámutatott a fegyencekre, akik ott tolongtak az
ablak körül, hogy a zsinór segítségével, minek a fogház nyelve a
«telefon» nevet adta, a nőkkel szórakozzanak. Súgva kérdezte:
– Sztaroszta, megérti ezt?
Mert nem feleltem, még halkabban folytatta:
– Pedig csupa fölnőtt ember, egyikük-másikuk már öreg és mégis úgy
viselkednek, mint az iskolásgyerekek.
Elhallgatott, megtömte a pipáját, azután rákezdte:
– Nem ezek az emberek hibásak, hanem a fogság. Mivel itt nincs részük az
életnek semmi örömében, kétségbeesetten a semmi után kapkodnak, mint a
hal a szárazon a víz után, mint ahogyan a madár a nyilt ég felé
törekszik és a virág a nap felé hajlik. Hol van itt az igazságosság?
Ilyen formájú büntetéssel akarják a lelket megtisztítani és
meggyógyítani? Az emberiség jóvá nem tehető nagy bűnt követ el. Mi csak
hamu vagyunk, amit a szeméttel kivisznek. Az emberek személyes
boldogságot és gazdagságot hajszolva vadul rohannak az élet széles
országútján. Aki valami véletlen vagy pillanatnyi gyöngeség
következtében térdre bukik, a többiek kíméletlenül elgázolják,
letiporják és porrá tapossák. Ha ez a por szemükbe és torkukba hatol és
mindent bekérgesít, akkor lerázzák, összesöprik és a kőzsákokba töltik.
Azt hiszik, hogy ezzel mindent megtettek, ami kell. Egyre új porfelhőt
kavarnak föl, mindig akadálytalanabbul rohannak tovább az élet útján.
Hová futnak? A szakadék – a bosszú napja felé!
Lángolt az öreg rabló szeme, nagyokat fujtatott, a szavak élesen és
metszően ömlöttek a szájából. Figyelmesen hallgattam Boicsov
kifakadását, mert nagyon is világos volt, hogy az orosz fogházi lakosság
általános véleményét mondta el. Rémülettel gondoltam akkor a
katasztrófára, melynek be kell következnie, ha ezek az emberek, akik
ilyen nézetet vallanak, valamikor egyszerre kiszabadulnának a börtönből
és kielégíthetnék bosszújukat.
A sors, sajnos, úgy akarta, hogy szemtanuja lehessek ennek az emberi
számítás szerint alig lehetséges eseménynek. Akkor volt ez, amikor a
bolsevizmus megnyitotta a fogházak kapuit és az «emberport» régóta
táplált bosszújának kielégítésére szólította föl. A félrevezetett tömeg
fölfogta az óra ritka kedvező voltát és vad mámorában egész
vérfolyamokat ontott ki; mint valami mindent megsemmisítő, gúnyosan
nevető orkán elpusztította az egész nagy birodalmat.
A fogház torzító tükre nem egy máskülönben nagyon triviális eseményt
egészen furcsa képben tüntetett föl. Míg nő csak nagyon kevés volt, a
férfiak száma közel ötszázat tett ki. Ezeknek mindenike azt szerette
volna, hogy az asszonyok valamelyike egyesegyedül vele beszéljen. E
miatt természetesen féltékenységi jelenetek és civakodások támadtak,
amelyek elintézésében nemcsak az ökölnek, hanem a késnek is jelentékeny
szerep jutott. Míg ez a «járvány» a fogházi kórházat egészen megtöltötte
páciensekkel, addig másfelől jótékony hatása is volt a nők
megérkezésének: megtisztította a levegőt attól az utálatos káromkodástól
és szitkozódástól, amely máskor éjjel-nappal hallható volt. A férfiak
halkabban, mérsékletesebben beszéltek, abbahagyták egyátalán nem finom
és nem tisztességes nótázásukat és lemondtak éppen ilyen egyértelmű
elbeszéléseikről és vicceikről is. Egy csapásra törődni kezdtek a
külsejükkel, gondozták magukat és már csak ritkán lehetett találkozni
valakivel, aki nem mosakodott meg, csak félig volt fölöltözve vagy nem
fésülködött. Az egész fogház mintha megváltozott volna.
A magam szemével követhettem néhány szerelmi drámát, amely ebben a
különös környezetben lejátszódott. Egy esős napon, amikor a cellámban
ültem, a következő beszélgetést hallgattam ki:
– Mindent elmondtunk egymásnak Katalin – mondta az emeleti cellából
hozzám hatoló érces, komoly hang. – Olyan jól ismerjük egymást, mintha
hosszú éveken át együtt éltünk volna.
– Igen, ez igaz, – felelte egy női hang. – Neked jó szíved van, amely
megérti másnak bánatát.
– Katalin, tudd meg, hogy három évre ítéltek el és már csak két hónapom
van hátra.
– Te szerencsés vagy, – sóhajtotta Katalin, – nekem még két évig kell
itt ülnöm és még sok szenvedés vár rám.
– Mi nekünk két év? Mihelyt künn leszek, azonnal dolgozni kezdek. Hiszen
ács vagyok és értem a mesterségemet. Most, hogy megismertelek, nem fogom
régi életmódomat folytatni, amikor, hogy gyorsan meggazdagodjam,
mindenféle meggondolatlanságot követtem el. Egészen más ember lett
belőlem és becsületes munkával akarom megkeresni a kenyeremet.
– Jóravaló, derék ember vagy Pál, – felelte halkan a nő.
Egy ideig csönd volt. Nyilván mindketten gondolataikba mélyedtek el. De
én úgy éreztem, hogy a beszélgetés még egyátalán nem ért véget és hogy
egy vagy két szó el tudná dönteni a jövőjét ennek a két embernek, akinek
szíve egymásért dobogott.
– Katalin, – szólalt meg végre ismét csaknem félénken a férfihang.
– Itt vagyok, Pál.
– Ide hallgass, mondok valamit. Az élet kegyetlenül bánt velünk és
börtönbe juttatott bennünket. Elszenvedtük bűnünknek, a törvényszéki
tárgyalásnak és a büntetésnek kegyetlen kínját. Lehetséges, sőt nagyon
valószínű volt, hogy egész életünkre elveszett lelkek lettünk volna,
hogy a szégyen, mert fegyházban ültünk, arra kényszerített volna
bennünket, hogy megrögzött gonosztevők legyünk. De Isten azt akarta,
hogy találkozzunk egymással és most minden megváltozott. Most
segítségére lehetünk egymásnak, hogy megtaláljuk a szabadság életébe
vivő utat és ebben az új életben elfeledjük a kiállott szenvedést. Te is
annyira vágyódol erre, mint én?
A nő sokáig nem felelt és akkor is habozva, alig hallhatóan:
– De hogyan?
– Légy Katalin a feleségem! – felelte halk, megindult hangon a férfi és
ünnepiesen, mintha a templomban beszélne. – Megértesz? Ha elhagyom a
fogházat, engedelmet fogok kérni, hogy feleségül vehesselek.
– De hiszen én csak két év mulva szabadulok, – suttogta kétségbeesetten
a nő.
– Nem baj, – hallatszott csupa örömteljes bizakodással. – Várok rád és
dolgozni fogok, hogy csinos otthonunk legyen, ha kijösz.
– Köszönöm, Pál. Az Isten fizesse meg, – súgta a nő könnybe fúló hangon.
– Jó, tiszta szíved van… Odaadom érted az életemet… Azt hittem, itt
fogok meghalni, de te Pál, segítettél rajtam és új reményt adtál…
– Kész a teavíz! Előre, a konyhába! – ordította valaki.