egész idő alatt nem vette le a szemét az őrről. Amikor biztos volt
abban, hogy nem figyelik, odasettenkedett a kerítés egyik cölöpéhez,
lustán neki támsazkodott és az újjával babrálgatni kezdett rajta. Hogy
mozdulatait elleplezze, még közelebb húzódott a kerítéshez és a cölöp
oldalán levő hasadékból hosszú, keskeny fűrészlapot vett ki. Miután ezt
a blúzába rejtette, egykedvűen fütyörészve ő is sétálgatni kezdett.
Lehetőleg föltűnés nélkül a kerítés ama részéhez közeledett, amely a
gonosztevők ketrecét az udvarnak a politikai foglyok számára rendelt
részétől elválasztotta és halkan ezt mondta nekem:
– Pajtás, ha ma éjjel hallasz valamit, ne törődjél vele és ne is szólj
senkinek egy szót sem.
– Szaryn da na kiechku?
Igent intett a fejével és elment.
Drujenin a népből való ama közönséges emberek közé tartozott, akiket az
orosz rendszer szinte arra kényszerített, hogy gonosztevőkké váljanak.
Eredetileg egyszerű paraszt volt, aki a szibériai prémvadász mesterségét
űzte. Egyszer, amikor szokott vadászkirándulásáról az erdőségből
visszatért, a rendőrség elfogta és azzal vádolta, hogy része volt egy
postaküldönc megtámadásában. Bár semmi más nem szólt ellene, csupán az a
körülmény, hogy éppen azon az úton járt, ahol a támadás történt és
fegyver volt nála, a bíró a vizsgálat egész idejére mégis fogságban
tartotta. Drujenin, amikor egy évi hasztalan várakozás után látta, hogy
ügyének gyors tárgyalására semmi reménye sem lehet, megszökött, az őt
üldöző két katonát megsebesítette, megint elfogták és most már valóságos
bűntett miatt zárták el.
Mikor én megismerkedtem vele, már öt évi fogság volt mögötte. Időnként
nagy kétségbeeesés fogta el. Kétségbeesésében azután mint az ingerelt
vad, megtámadta a fölügyelőket és ezért mindannyiszor nehéz vasban
kellett bizonyos időt eltöltenie. A vad düh e kitöréseinek ellenére is
szerették a fogházi hivatalnokok, mert máskülönben udvarias és
magábavonult volt. Sőt a fogház parancsnoka egyszer azt mondta nekem,
hogy meggyőződése szerint ez az ember téves ítélet áldozata és
igazságtalanul ül a börtönben.
Egy forró nap után, amely mint mindig tele volt lármával, végre beállott
az estszürkület és meghozta a hűvösséget, aminek élvezését a cellákban
persze nagyon kellemetlenül befolyásolták a füstölgő lámpák. Vacsora
után hirtelenül hangos, éles és hosszan elnyujtott füttyöt hallottunk.
– Ez Lapin – susogta az egyik Iván és sokat mondóan társaira kacsintott.
– Akkor készülődnünk kell, mondta egy másik, miközben az ajtóhoz ment és
ezt kiáltotta ki a folyosóra: Zene és színház!
Erre, mintha katonai vezényszóra történt volna, valamennyi cellában
egyszerre énekelni kezdtek. Majd nagy lábdobogással és mindenféle őrült
lármával táncra kerekedtek. Ez volt a «zene» és amikor a fölügyelők
csöndre intették a foglyokat, megkezdődött a «színház», azaz
gyalázatosan szitkozódtak, hangosan civakodtak, a sztarosztát és a
fegyházparancsnokot hívták, aki «megnyúzza a foglyokat» és
szükségtelenül még jobban elkeseríti az életüket, mert még az ártatlan
éneklést és táncolást is megtiltja nekik. Ez a szitkozódás és civakodás
egészen tíz óráig szakadatlanul tartott a fogház egész emeletén.
Drujenin nem vett részt a zavargásban, megvető mosolygással nézte végig
azt a céltalan zenebonát. Mikor a lárma elült, a fogházparancsnokhoz
közeledett és őszinte hangon ezt mondta:
– Parancsnok úr kérem, vetesse le rólam a bilincset. Nézze, egészen
kisebesedett tőle a lábam és a kezem! Nem fogok többé alkalmat adni,
hogy megbüntessen.
A parancsnok, aki észrevette, miként viselkedett Drujenin a zavargás
alatt és azt gondolta, hogy ezzel a kis diplomáciai sakkhúzással
lecsillapíthatja az izgatottságot, amely az egész fegyházat a hatalmába
kerítette, Drujenint a kovácsműhelybe küldte, hogy ott levegyék róla a
bilincset. Nemsokára lánc nélkül jött vissza a boldog ember. Szeme
csillogott az örömtől.
Mikor két fegyenc neki készülődött, hogy a paraszhaért a mosdóhelyiségbe
menjen, az egyikhez Drujenin így szólt:
– Te itt maradsz! Megértettél? Majd én megyek helyetted!
Amikor a másik fegyenccel a mosdóhelyiségbe érkezett, valamit súgott a
többi cellákból már odaérkezett embereknek, mire mindannyian nagy
lármával kimosták a vödröket és úgy jártak-keltek, lökdösődtek az
edények közt, hogy csak úgy zúgott minden a lármától. E közben Drujenin
átfűrészelte a mosdóhelyiség ablakán levő vékony vasrudakat. Ezzel
elkészülvén, fölugrott az ablakdeszkára és óvatosan körülkémlelődött,
nincs-e valaki a közelben? Azután a másik oldalon leugrott a földre.
Éppen az ablak alatt régi, már hosszú idő óta nem használt gödör volt,
ahol az egyes épületek fűtőfőcsövei futottak össze.
Az az ember, aki Drujeninnel jött, megint összeillesztette a rácsrudakat
úgy, hogy csak alapos vizsgálattal lehetett észrevenni a rajta okozott
sérülést. Paraszhaikkal nemsokára valamennyien visszamentek celláikba.
Mivel névsort mindig csak étkezés idején olvastak, Drujenin eltűnését
csak másnap vehették észre. Cellatársai óvatosságból mindazonáltal bábút
készítettek Drujenin ruhájából, a lócájára fektették és takaróval
befödték.
Drujenin mihelyt földet ért, vigyázva félretolta a gödör korhadt
deszkafödőjét és lebocsátkozott a gödörbe. Kezével a szélébe kapaszkodva
a lábával tapogatódzott, míg megtalálta annak a csatornának a száját,
amelyen a csövek áthaladtak. Azután óvatosan lemászott, bebújt ebbe a
szűk alagútba és tovább mászott benne. Oldalával végigdörgölődzött a
falakon, fejét odaütötte a piszkos mennyezetbe. Időnként halvány fényt
látott beszűrődni. Ezeken a helyeken még óvatosabban haladt előre, mert
tudta, hogy ez a fény valamely padló hasadékán hatolt át, amely esetleg
olyan helyiségben volt, ahol hivatalnokok tartózkodtak. E helyek egyikén
a deszkázat közé dugott kis fadarabba ütötte bele a fejét. Erre
megállott és halkan kopogtatni kezdett a padlódeszkákon. A kopogtatásra
egy lábbilincset viselő embernek lassú, nehézkes léptei voltak
hallhatók. Rekedt hang ezt susogta:
– Előre! Még nem vett észre senki semmit!
Ez Lapin volt. Ezt a folyosót a földalatti cellában való fogsága idején
kutatta ki és a fal felé mellékaknát vájt. Mint a vakondok túrta a
földet, hogy egyik fogolytársa elmenekülhessen az őt itt fenyegető halál
vagy őrület elől. Maga nehéz bilincse miatt nem használhatta a
szabadságba vivő ezt az utat, de ez nem tudta megakadályozni abban, hogy
a fogolytelep valamely ismeretlen tagja számára ne folytassa az ásást. A
szerencsés véletlen úgy akarta, hogy ennek a szökésnek a jelöltje nem
volt más, mint barátja és régi fogolytársa Drujenin vagy «Vaska»,
ahogyan a többiek rendesen nevezték.
A fegyenc, akinek hosszú büntetést kell kitöltenie, mindig a szökés
lehetőségéről álmodozik és a kínálkozó alkalomra állandóan előre
készülődik. Titokban meglazítja a fal tégláit, átfűrészeli a
padlódeszkát, lassan és nagy fáradsággal rácsrudakat vág át, fűrészért,
késért vagy azért a rövid feszítővasért, amit a fegyencek «elvtársnak»
neveznek és a zárak fölpattantására szolgál, mindent megad, amit csak
kívánnak, sőt néha «szhpayer» vagy revolvert is tud magának keríteni. A
szökésre való e készülődés nem egy régebbi lakónál rögeszmévé válik,
gondolata és keze állandóan e cél érdekében dolgozik. Nincs hivatalnok,
aki annyira ismerné a fogházépület berendezését és tervrajzát, mint az
Ivánok. A legalaposabban ismernek minden csak némileg is fölhasználható
búvólyukat, ismerik az épület minden titkos üregét, különösen pedig a
föld alatt levőket, mert ezekből könnyebben lehet aknát ásni, amelyen a
fogház falai közül kijuthatnak a szabadba.
Különböző fogházakban való vándorlásomban gyakran láttam a fegyenceknél
mindenféle «kőzsákok» bámulatosan pontos tervrajzait. Nem csupán a külső
falakat a szökés legalkalmasabb kiindulópontjától elválasztó helyiségek
mérete volt rajtuk följegyezve, hanem meg volt jelölve a kiásandó föld
mineműsége is, hogy kemény-e vagy porhanyós, homokos vagy köves, nedves
vagy száraz.
Drujenin miután megállott Lapin cellája alatt és Lapin arról
biztosította őt, hogy minden rendben van, tovább mászott, hogy
megkeresse azt a melléktárnát, amelyet Lapin készített a számára.
Barátja nagyon alapos útbaigazítást adhatott neki, mert nem követte el a
hibát, hogy valamelyik elágazó oldalcsatornába lépjen be, hanem
egyenesen a főúton haladt előre úgy, hogy az alagút fenekén fekvő,
aszbesztbe és rongyokba beburkolt legvastagabb csöveken mászott végig.
Amikor az én cellám alatt haladt el, halk kaparászást hallottam, de mert
nem kísérelte meg, hogy velem beszéljen, én sem adtam neki jelt.
Bevallom, szívem mélyén azt kívántam, bárcsak sikerülne a vállalkozása
és gondolatban azt számítgattam, hány métert kell még megtennie a
korlátig, amely valamennyiünket elválasztott a szabadságtól. Minden
idegem megfeszült, a lélekzetem szinte elállt és az izgatottságtól
egészen hideg lett a kezem.
Drujenin egyre tovább mászott. Nemsokára eljutott a kisebbik alagúthoz.
Ebben csak néhány lábnyira haladt, amikor fejével neki ment az épület
alapfalának. A kezével óvatosan végigtapogatta a falat, míg rátalált a
lyukra, amit Lupin csinált. Ebből a nyílásból kiindulva a kerítésfal
alatt még keskenyebb vakondokút vitt ki az útra. Ez az átjáró sokkal
szűkebb volt, annyira, hogy a szökevény csak hason fekve és
ide-odakígyózva juthatott benne előbbre. Csak nagyon lassan mozoghatott,
mert kevés levegőt kapott. Minden újabb erőfeszítés újra elgyöngítette.
A szíve már vadul dobogott, már azt hitte, hogy szétpattan a feje,
amikor valamivel tágasabb helyre ért, ahol legalább térdelni tudott.
Tapogatódzni kezdett, hogy megtalálja a deszkákat, melyek Lapin állítása
szerint azért vannak ott, hogy megakadályozzák a föld beszakadását és
hogy a folyosó torkolatát szabaddá lehessen tenni.
Ott jobb volt a levegő. Drujenin megpihent és fülelt. Azt hitte,
álmodik. Halotti csönd volt. Amikor megbizonyosodott arról, hogy kedvező
a pillanat, óvatosan eltávolította a deszkákat és kezével lyukat vájt a
vékony földrétegbe, amely egyedül választotta el a külvilágtól és
mindentől, ami ott künn reája várt. Mikor a lyukon lassan kidugta a
fejét és a vállát, az éjszaka egét látta maga fölött, amelyet itt nem
korlátoztak a fogházfalak. Egy ugrással künn termett a lyukból és éppen
hozzá akart látni, hogy a legteljesebb mértékben éljen az újra
megszerzett szabadsággal, amikor a külső őrök egyike elkiáltotta magát:
– Fogjátok meg! Fogjátok meg!
Éles fütyülgetés vegyült az odasiető katonák lármájába és Drujenin még
föl sem eszmélhetett és kést sem ránthatott, hátulról földre teperték és
bilincset raktak a kezére. A fogházparancsnok vezetése alatt egész sereg
fölügyelő és katona állta körül. Szétzúzott reménységével hamar
visszavitték. Nemsokára a fogház irodájában volt, ahol jegyzőkönyvet
vettek föl szökési kísérletéről, amely ismét vasbilincset szerzett neki.
Amikor halotthalványan, reszkető ajakkal és kínos kétségbeesést eláruló
tekintettel megint az 1. számú cellába lépett, senki nem szólt hozzá,
mert mindenki tudta, mit érezhet ez az ember, akit amikor már csak egy
lépés választotta el a sóvárgott szabadságtól, visszalöktek a gyűlölt
tömlöcbe és akinek lelkét most reménytelen kétségbeesés tartotta fogva
éppen úgy, mint kezét a bilincs. Drujenin egyenesen a lócájához ment és
a megszokott lánccsörgéssel terült el rajta. Sokáig mozdulatlanul
feküdt. Csak amikor azt gondolta, hogy a többiek mind alusznak, temette
a fejét a kezébe és arcát belefúrta a vánkosba, hogy elfojtsa a
reménytelen kín kitörő jajgatását.
Másnap a cella egész lakossága sokat jelentő hallgatással várta, hogy
Dujenin elmondja meghiusult szökésének részleteit. De a lesujtott ember
csak egyetlen rövid mondattal könnyített magán:
– Malaika az «apportírozó kutya» (áruló)!
A fogságban villámgyorsan elterjedt a hír, hogy a tatár Malaika, az 1.
számú cella egyik lakója árulta el a szökés tervét a hivatalnokoknak és
hogy ezért jutalmul egyelőre szakácsnak teszik meg a hivatalnokok
osztályán, később pedig visszakapja szabadságát. Az 1. számban és több
kisebb cellában csoportokban álltak az emberek és nagykomolyan
tárgyalták a dolgot. Végre megint helyreállt a nyugalom. Ekkor azután
Drujenin olyan közömbösen, mintha valami adomát mondana el, elbeszélte
sikertelen vállalkozásának történetét.
A foglyok a megszokott időben, látszatra csak úgy mint máskor, sétára
indultak, de a fölügyelők avatott szemét nem kerülte el az, hogy valami
titkos izgatottságtól reszket az egész tömeg. Mikor a fegyencek a
sétaketrechez menet áthaladtak az udvaron, a fölügyelők konyhájából
előbukkant Malaika. A jégveremhez akart menni. Az emberek egy pillanat
alatt körülfogták és mintha barátságoasn incselkednének vele, a ketrec
felé lökdösték. Malaika, aki eleinte nagyon megijedt, látván, hogy az 1.
számú cella Ivánjai közül senki sincs a tömegben, megnyugodott. De a
következő pillanatban elsápadt, mert a vén bűnösök egész bandáját
kijönni látta az épületből. Éppen kiáltani akart, hogy a fölügyelők
valamelyikét az őt fenyegető veszedelemre figyelmeztesse, amikor egy
fegyenc kabátot dobott a fejére, abba ügyesen belecsavarta, míg a
többiek körülállták és így elrejtették a kívül állók szeme elől.
Egy pillanat mulva levették róla a kabátot. Malaika megrémült: Lapin
állott előtte és a reszketőre olyan tekintettel nézett, amely kötetekre
valót beszélt.
– Te félsz – szólt hozzá Lapin, mert tudod, mit tettél és mi vár rád, te
kutya áruló!
Egy pillanatig gondolkozott, azután folytatta:
– Kést döfhetnék a szívedbe és megölhetnélek, de adok egy módot a
megmentésedre. Ide hallgass! Ha el tudsz jutni oda a második falig,
senki nem fog hozzád nyúlni; ha nem…
Lapin be sem fejezhette a mondatot, mert Malaika már rohanni kezdett;
mint az őrült átdolgozta magát a fegyencek tömegén és hangosan kiáltozva
a fölügyelőket hívta. De még mielőtt Malaika messzire juthatott volna,
egy óriási fegyenc, «Szhilo» vagy «a harkály» rárohant a tatárra, aki
futás közben kést rántott, hogy védekezzék. De Szhilo gyorsabb volt:
bilincsbe vert, hatalmas karjait a tatár feje fölé emelte és akkora
erővel sujtott le rája, hogy áldozata, mintha villám sujtotta volna,
összerogyott.
A fogház egész hivatalnoki serege egy-kettőre a tragédia helyén termett.
Malaika holttestét a kórházba szállították. A szótlan Szhilót földalatti
cellába kísérték, hogy ott várja meg a vizsgáló tisztviselő
megérkezését. A foglyokat mind bekergették és az egész épületben minden
cellaajtót bezártak.
Így szokott ez mindig történni. A fegyencek által kimondott ítéletet
mindig végrehajtják. A foglyok társadalma mindent megbocsát, csak az
árulást nem.
Ugyanaz este meglátogatott Mironov. Hosszú hallgatás után óvatosan
kérdezte:
– Sztaroszta, nem az árulás a legnagyobb becstelenség a földön?
– De igen – feleltem röviden.
– Bizony igaza van – mondta amikor cellámból távozott.
De ezzel még nem ért véget a «Szaryn da na kiechku». Néhány nap mulva a
sétaidőben bilincs nélkül láttam Drujenint. Külseje azonnal föltűnt:
olyan sápadt, hogy szinte átlátszónak tetszett, a szeme lángolt, mintha
belső tűz csapna ki belőle.
Odaléptem a karám kerítéséhez és megkérdeztem:
– Mi van veled?
– Így nem tudok tovább élni. Fogytán az erőm.
E lakonikus és nekem érthetetlen felelet után elfordult és föl- s
alájárva Lapinnal kezdett beszélgetni. Lapin egyszerre megállott és
nagyon figyelmesen hallgatta, amit a barátja mondott. Azután nyilván
Lapin maga magyarázgatott neki valamit, miközben, mint észrevettem,
loppal a külső fal egyik helyére mutatott.
Nemsokára megtudtam, hogy mindez mit jelentett. Amikor vége volt a
sétaórának és a foglyok visszamentek a fogházépület felé, két ember,
Lapin és Drujenin kiosont a tömegből. Eleinte senkisem törődött ezzel. A
fölügyelők csak akkor kezdték őket szólítgatni, amikor már a
kerítésfalnál voltak. Lapin hirtelen előrehajolt és két kezét neki
támasztotta a falnak. Drujenin villámgyorsan a hátán termett, a társa
ugyanabban a pillanatban egész hosszában fölegyenesedett és ezzel a
magasba lökte Drujenint, aki félkezével elkapta a fal peremét. Egy
pillanatig ide-oda himbálódzott, még a másik kezével is
megkapaszkodhatott és most mászott föl igazán.
Még egy pillanat és már a fal túlsó felén lett volna. De a sors
irígyelte tőle ezt a kicsinyke időt. Két vagy három lövés dördült el,
golyók kopogtak a falon. Drujenin kinyújtózkodott. Testén reszketés
futott át. Azután hangtalanul lecsúszott a földre, ahol arccal lefelé és
kitárt karokkal már ott feküdt Lapin.
Ez a két ember már végképpen befejezte szomorú életét. Most igazán
kiszöktek a börtönből. Senkisem tudja őket elfogni és újra a fogság
gyötrelmeivel megkínozni.
HUSZONHETEDIK FEJEZET. Fogházi jelenetek.
A nagy közös cellában az írás nehéz mesterségére oktattam a rabokat.
Egyikük különös gonddal rajzolgatta az átkozott betűket. Szalov Simon
volt a neve. Öreg ember volt hosszúfürtű ezüstös hajjal és szakállal,
mint valami bibliai patriárka. Valójában pedig már többszörösen
megbüntetett gyujtogató volt.
Tanítás közben egyszer csak jeladás hallatszott a folyosóról.
Kisvártatva egy csapat ember állott meg a cella rácsos ajtaja előtt.
Köztük volt a büntetőbíró, a rendőrfő és néhány más nagyobbrangú
tisztviselő. Mikor belépett, a fogház parancsnoka megparancsolta, hogy
valamennyien álljunk föl. Ezután odasúgott valamit az egyik őszülő,
előkelő külsejű tisztviselőnek, akinek a kabáthajtókáján levő sávok nagy
rangról beszéltek. Ez az úr erre így szólt hozzám:
– Köszönöm, hogy a foglyokat tanítja. Ezzel nagy érdemet szerez.
– Az én véleményem szerint ez nem valami különös érdem, hanem egyszerűen
csak kötelesség, amit a kormány helyett teljesítek, amely nem törődik a
fogházi élet e részével, – feleltem és meghajoltam.
Az előkelő tisztviselő keményen rám nézett és csak úgy általánosságban,
anélkül, hogy egy bizonyos személyhez intézte volna szavait, ezt mondta:
– Ebben a fogházban még sok másféle javításra is szükség van.
Utólag kiderült, hogy a látogató Sirinszky-Sikmatov herceg volt, az
egész orosz börtönügy főfelügyelője, aki akkor a távoli kelet büntető
intézeteit vizsgálgatta. Okos és liberális ember hírében állott, aki
tetteivel igazolta is jó hírét.
A herceg megkérdezte a foglyokat, nincs-e valami panaszuk a bánásmód
ellen. Mint rendesen, most sem felelt senki, mert ilyen nagyrangú
vizsgáló tisztviselőnek sohasem panaszkodnak a foglyok, akik inkább a
maguk szakállára folytatják a harcot jogaikért és kiváltságaikért. Mikor
azonban a herceg aziránt érdeklődött, nem akar-e valaki a bírósághoz
kérvényt benyújtani, az egész társaság köréje tódult és ügyetlen kézzel
piszkos papirdarabokra írt mindenféle kérvényt nyujtottak feléje.
Nehezen érthető, miért ismétlik meg mindannyiszor ezt a komédiát, hiszen
ezekkel a kérvényekkel egyátalán nem törődnek. Átnyujtásuk ceremóniáját,
aminek fogházi zsargonban «volinka» a neve, mégis változatlanul
megismételtetik. A herceg titkárja összegyűjtötte az átnyújtott iratokat
és belegyömöszölte aktatáskájába.
A főfelügyelőhöz utolsónak Szalov, a tiszteletreméltó patriárka
közeledett. Titokzatosan, szívreható módon mondta el a hercegnek, hogyan
került börtönbe és a leglogikusabban magyarázgatta, hogy ő, Szalov nagy
bírói tévedésnek az áldozata. A patriárka szava és hangja olyan
őszintének tetszett, hogy esete élénken érdekelni kezdte a herceget.
Figyelmesen hallgatta és végre egészen odalépett Szalovhoz, akitől
mindenfélét kérdezett és jegyzeteket írt zsebkönyvének egyik lapjára.
Szalov annyira nekibuzdult a beszédnek, hogy karjával izgatottan
gesztikulált. Könnyben úszó szemét törülgette és a mellét verdeste.
A herceg, miután följegyezte az eset legfontosabb részleteit, odafordult
a büntetőbíróhoz és így szólt hozzá:
– E tiszteletreméltó öreg pörének aktáit magam szeretném áthúzni.
– Amint excellenciád parancsolja – felelte a büntetőbíró.
– A Mindenható százszorosan fizesse meg, – mondta mélyen meghatva
Szalov, aki megragadta a herceg kezét, hogy megcsókolja. Fizesse meg az
apának, a jótevőnek, a szerencsétlenek oltalmazójának, az ártatlanul
szenvedők védőangyalának…
A patriárka hangosan zokogott.
Sirinszky kissé meghajolt felénk és kíséretével együtt távozott. Még
negyedóra sem telt el, a parancsnok nagyon izgatottan végigrohant a
cellákon és azt kérdezte, nem találta-e meg véletlenül valaki a herceg
tárcáját, amelyben minden pénze és valamennyi okirata benne volt.
Senkisem találta meg. Mikor a megdöbbent és haragos herceg távozóban a
fogház udvarán át a nagy rácsos kapu felé tartott, valaki egyik
másodemeleti ablakból éppen a távozó főfelügyelő úr lába elé ledobta az
üres tárcát. Mialatt a herceg lehajolt, hogy a tárcát fölvegye,
valahonnan elhangzott a kiáltás:
– Chiu! Chiu!
Erre életre kelt a bestia, amely ott szunnyad minden fogoly keblében.
Mindenfelől ez a kiabálás süvített végig a levegőn, amellyel a fegyencek
megvetésüket és gyűlöletüket fejezik ki a hivatalnokok iránt. Csak akkor
tért vissza a nyugalom és a csönd, amikor a vaskapu becsukódott az
előkelő méltóság mögött.
Később megtudtam, hogy nemcsak a «tiszteletreméltó öreg» volt az, aki
lehajította az üres tárcát, hanem hogy Sirinszky a szállójába érkezve
észrevette, hogy pénzén és iratain kívül a fegyenceknél maradt az órája
láncostul és nyakkendőjének brilliáns tűje. Persze a hivatalnokok közül
senki nem is sejtette, ki volt tulajdonképpen a tolvaj és eleitől kezdve
biztosan tudta mindenki, hogy a megindított vizsgálatnak nem lesz
eredménye, hiszen a foglyok, akik mindent el tudnak lopni, még ha akkora
is, mint egy lokomotív, természetesen nagyon könnyen el tudnak rejteni
olyan csekélységet, mint aminő a pénz és az ékszer. A fogházban százféle
rejtekhely van a téglák közt, amelyek mozgékonyak, mint a zongora
billentyűje, a padlódeszkák közt, amiket fűrésszel meghasítanak, azután
kenyérrel megint összeragasztanak és sok más helyen.
Szalov a «tiszteletreméltó öreg», a bibliai patriárka ilyen alávaló,
gyalázatos módon köszönte meg az igazán legjobb akaratú főfelügyelőnek
azt a melegszívű érdeklődést, amelyet ügye iránt tanusított. Néhány
évvel később, amikor már régen megint szabadságnak örvendtem, véletlenül
egy újságcikken akadt meg a szemem, amely arról szólt, hogy elfogtak egy
Sirinszky herceget, aki egy kis város legtekintélyesebb polgáraitól
pénzt kölcsönözgetett, de sohasem fizette meg. Elmondta a cikk azt is,
hogy a vizsgálat eredménye szerint a herceg szélhámos volt, akinek nem
volt joga a hercegi cím használatára.
Amikor kissé elgondolkoztam ezen az újsághíren és azon csodálkoztam,
miért is keltette föl az érdeklődésemet, hirtelenül eszembe jutott az 1.
számú cella és Szalov megható bibliai alakja, amint a mellét verdesi és
előkelő jóakarójának a kezét csókolja.
– Ahá vén akasztófáravaló, bizonyára megszöktél és az ellopott igazoló
iratok mögé bujtál!
Egészen megelevenedett előttem tanítványom, a patriárka, amint cinikus
gondatlansággal a herceg szerepét játsza, miután «fogházi főiskolánk»
néhány előadásán megfelelő (de nem éppen bő) előképzettséget nyert.
Az egyik fogházban egy nagyon régi ismerőssel találkoztam. Újonnan
érkezett georgiaiak csapatában bukkant föl. Mikor ezek személyi
adatainak az irodában történt fölvétele után sétára az udvarba jöttek,
egyikük felém jött és nevetve mondta:
– No hallja, nem szép, ha az ember ennyire megfeledkezik régi
barátairól. Krisztov herceg vagyok.
Valamikor régen ismertem ugyan ilyen nevű embert, de nem tudtam
visszaemlékezni, hogy ennek a családnak éppen ezzel a tagjával
találkoztam volna valahol.