ezzel a kifejezéssel szokott élni: «Szaryn da na kiechku!» Kihallatszik
ebből úgy a tatár, mint a kalmük nyelv és van is benne része mindkét
nyelvnek. Ennek a mondatnak kettős értelme van: a rablónak ezt jelenti
«ölj és menj a fogságba», a fegyenceknek pedig «törd szét a vaspálcákat
és szökjél meg a fogságból». Amióta Mironov tanítványa voltam, tudtam,
hogy valahányszor ezt a kifejezést hallottam, szökés készülődött.
Az ének nagy szerepet játszik a fogságban. A kedvelt dalok nagyon
különfélék, vigak és szomorúak és gyakran válogatott, kifejező
hangszétosztással többszólamúan adják elő. A foglyok egész lelküket
beleviszik az énekbe. A különösen tehetséges énekest általánosan nagyra
becsülik. A legkedveltebb dal így kezdődött:
Bár a nap nevet a tiszta kék egen,
Sötét cellámban csak éjjel van velem…
A fogházi dalokat érdemes volna szeretettel megvizsgálni és tudományosan
elemezni. Az orosz történelem minden korszakának nyoma, az orosz
birodalmat alkotó sokféle nép dalainak motivuma, különböző mongol
törzsek mondavilágának befolyása és különösen a temperamentumosan
szentimentális cigányzene határozott nyoma megtalálható bennük. Szomorú
jelentősége van annak a ténynek, hogy fegyenc vallásos vagy jámbor dalt
sohasem énekel.
– Mi el vagyunk átkozva – mondják, az Isten nem hallgatja meg a mi
imánkat.
Rettenetes tragikumról beszélnek ezek a szavak és pedig annál is inkább,
mert titokban minden egyes fogoly áhítattal, de szinte reménytelenül
emeli szemét Isten felé, azzal a kétségbeejtő érzéssel, hogy csak az
Isten tud rajta segíteni, más senki.
Munkám és a fogház életének tanulmányozása közben meglehetősen gyorsan
teltek el a napok. Éreztem, hogy magáncellám falain túl egészen más élet
főtt és forrt, az a «pokol», amelyről Mironov beszélt. Egyelőre még nem
tudtam minden titkos rejtekhelyre behatolni. Ehhez idő kellett és
kedvező körülmények. De a lárma, amely sohasem szűnt meg a főépületben
és az udvaron, a lánccsörgés, az őrök és a fegyencek irtózatos
káromkodása, a szakadatlan vigasztalan zaj, amely együtt járt a bezárt
emberek életével, végre is borzasztóan megtámadta idegeimet; elfojtott
haraggal láttam mindezt és mindegyre kihozott a sodromból; ez az idegen
élet néha mázsás súllyal nehezedett reám. A fogság ez ellenséges,
vigasztalan világa csak gyűlöletet és ami még rosszabb, kétségbeesést
keltett bennem.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. Szabad társaim.
Egyszer éppen ilyen lelki nyomottságban uborka- és
paradicsomültetvényünk mellett sétálgattam, amikor észrevettem, hogy
valami mozog a levelek közt. Kutatni kezdtem az okát és egy fiatal
verebet fedeztem föl, amelynek a szárnya megsérült. Bár nem tudtam,
honnan jött a madár és miképpen sebesült meg, mégis, mert magam is meg
voltam fosztva a szabad mozgástól, nagy szánalmat éreztem iránta.
Hazavittem a cellámba és bekötöztem a sebét. Miután a szárnyát erősen
odakötöztem a testéhez, az ablakdeszkára tettem a verebet. Az a kis
háló, amit a legyek – Karbinban valóságos csapás – távoltartására az
ablak elé feszítettem, a verébnek ugyanaz volt, mint nekünk embereknek a
fogház áthághatatlan fala. Kis skatulyában fészket készítettem neki,
vizet és ennivalót tettem melléje és eltávoztam. Visszatérvén, mint
valami iskolásgyerek, úgy megörültem, amikor észrevettem, hogy a
kenyérből csipegetett, mert most már biztosra vettem, hogy meg fog
gyógyulni, bár még nem tudtam, vajjon fog-e még valaha röpülni is.
Kis cellatársam nehány nap alatt egészen megszelídült. A kezemből evett
és csipogásával akarta velem megértetni, hogy az ablakról az asztalra
szeretne jutni. Egy-két nap mulva elhatároztam, hogy leveszem róla a
kötést Mihelyt megszabadult tőle, zajosan örömét fejezte ki, nagyott
ugrott, a szárnyával csapkodott és röpülni próbált. Ez a kísérlet az
első napon sikertelen volt, a második napon már át tudott libegni az
ablakdeszkáról az asztalra, mindössze az a baleset érte, hogy
fölfordította a tintatartómat. Fokozatosan egyre ügyesebb és
fesztelenebb lett. Nemsokára vídám körrepülést végzett fönn a mennyezet
közelében és élénksége, csiripelése az egész cellát betöltötte.
Ennek a fogolytársamnak a társasága igazi lelki vigasz volt számomra.
Mély hatást tett rám az, hogy mily fogékony volt lelki hangulatom iránt
és ezt a megérzését mily élénken tudta kifejezni. Ha jó kedvem volt, a
veréb mintha megbolondult volna. A vállamra röpült meg a fejemre,
pajkosan felém vagdosott a csőrével és ott ugrált előttem az írópapiron.
Ha azonban, ami gyakran megesett, szomorú voltam és lesujtott, a madárka
hallgatagon és mozdulatlanul ült az ablakdeszkán és rám bámult. De
egyetlen bátorító pillantásomra vagy hívó szavamra fölkerekedett és az
asztalomra repdesett, ahol azután azzal a világosan fölismerhető
szándékkal, hogy engem fölvídámítson, ide-odaugrált és csiripelgetett.
Már hajnalhasadáskor föl szokott kelteni úgy, hogy a cellában
röpülgetett vagy csipogva az arcomra ült és türelmetlenül arra unszolt,
hogy keljek már föl és adjak neki reggelit és friss fürdővizet.
Igazán okos kis teremtés volt. Ismerte és megértette az embereket,
mintha fénylő kis fekete szemével a lelkük mélyére látott volna. A
fegyházparancsnokot, aki fölügyeleti útján hetenként egyszer a cellámba
jött, szerette. Mihelyt belépett, félreismerhetetlenül barátságosan
üdvözölte őt a kis veréb; az asztalra röpült és ott mulatságos módon
ugrálgatva a látogató sujtásos karhajtókája közelében iparkodott magának
kedvező helyet biztosítani. Ha ellenben az államügyész jött, egészen
másként viselkedett. Ilyenkor rendesen elbújt a fészkében és csöndben
ott maradt. Ha az ügyész hosszabb ideig maradt a cellában, a veréb néha
kiült az ablakdeszkára és szárnyát szétterpesztve haragosan és
krakélereskedve szidta a kelletlen vendéget. Mihelyt azonban becsukódott
mögötte az ajtó, szárnyas barátom megint vidáman röpülgetni kezdett és
leplezetlen örömet mutatott.
Mikor már biztos lehettem afelől, hogy a veréb egészen jól van és elég
erős, elhatároztam, hogy szabadon bocsátom abba a világba, amely
méterrel mérve oly közel volt, a valóságban azonban oly elérhetetlen
messze nekünk, akik nem kísérhettük el. Levittem az udvarra, ahol
csaknem az egész fogház összegyűlt, hogy szerencsés utat kívánjon a
verébnek. Alighogy kezem szabadon eresztette a szárnyát, fölemelkedett a
magasba, mint a sapkájától megszabadított sólyom, amely zsákmányát
kutatja. A fegyház falán túl levő fák felé röpült. Bár sohasem tért
többé vissza, mégsem haragudtam rája, hiszen tudtam, hogy a szabadság,
amelyet most visszakapott, minden élő lény legföbb joga és legértékesebb
java.
Fogságom hosszú ideje alatt állatokkal nem egy érdekes és kedves
barátságot kötöttem. Volt a barátaim közt macska, kutya, patkány,
teknősbéka, hal, tyúk és egy pók. Minden állatot könnyen meg lehet
szelídíteni, ha helyesen meg tudjuk vele értetni, hogy mit akarunk tőle
és ha szívesen megadjuk neki, amit tőlünk kíván. Arra a meggyőződésre is
jutottam, hogy az állatoknak még egy hatodik – telepátikus – nagyon
élésen kifejlődött érzékük van.
A szemtelen, falánk és ravasz patkány például aránylag hamar megszelídül
és az ember barátjává válik. De, hogy az igazat mondjam, még akkor is
egész viselkedése csupa önzés; csak a maga javával törődik és csak ennek
érdekében tesz az embernek némi diplomáciai engedményt. Az én cellámban
volt egy patkányfészek. Mivel ezt a lakótársat nem szeretem, be akartam
tömni a lyukát. Ekkor fölfedeztem, hogy az egész telep egy anya és öt
fia. Az anyának özvegynek kellett lennie, mert sohasem láttam más kinőtt
állatot, amely a férje lehetett volna; azonkívül, ahogyan én láttam, az
özvegynek éppen oly szomorú és levertséget eláruló volt az arca, mint
aminő az özvegyeknek szokott lenniök. Hat szürke alaknál több sohasem
suhant a homályban cellámon át.
Egy este, amikor mindannyian kijöttek a lyukukból, kísérletképpen nagyot
dobbantotttan a lábammal. A patkányok egy-kettőre visszahúzódtak a padló
alá. De az öreg már egy pillanat mulva már ismét kidugta az orrát és
nagyóvatosan kibujt. Szép lassan mindjobban eltávolodott a lyuktól.
Ekkor halk kiáltást hallatott, mire két kis fejecske tűnt elő a
szemhatáron. Mikor újra dobbantottam, újra eltűntek, de az özvegy
ezúttal a ládám mögé bujt. Mikor megbizonyosodott arról, hogy semmi baj
nem történik, újra jelt adott, amely ismét előre csalogatta a
fiatalokat, de ezeket lármázással még egyszer visszakergettem. Az öreg
ekkor már nem jelent meg, de úgy éreztem, hogy valahonnan figyel engem
és szeretné kitudni, mit akarok tulajdonképpen. Mivel egyelőre semmiféle
új fordulatot nem várhattam, egy darabka cukrot dobtam a padlóra. Az
anya azonnal előbukkant, hatalmába kerítette a cukrot és eltűnt vele az
odujában. Mikor közvetetlenül azután megint megjelent, egy második
cukordarabot vetettem neki oda. Ilyen módon egymásután hat cukordarabbal
gazdagítottam az éléskamráját; neki és mindenik gyermekének jutott
egy-egy darab. Ettől az estétől kezdve ilyen módon naponta kétszer
élelmeztem a patkányt és ezzel a szolgálattal váratlan eredményt értem
el. A fiatalok egyelőre sohasem voltak láthatók. Csak az özvegy állított
be minden reggel és este, hogy átvegye a porcióját. Máskor sohasem
láttam. Ha etetésre jött és én nem vettem mindjárt észre, fölmászott a
ládámra, ott a hátulsó lábára támaszkodott és halk, szerény hangon szólt
valamit hozzám. Mihelyt azután kirukkoltam a szokásos hat darabka
kenyérrel, cukorral vagy sonkával, egyik darabot a másik után elvitte az
odujába és tizenkét órára megint eltűnt.
Egyik este váratlanul megint az egész család jelent meg. Az özvegy
vezette a menetet és egy pillanatig sokat jelentő pillantással rám
nézett, mintha ezt akarná mondani:
– Úgy-e megértesz?
A gyerekek nagyon tisztességtudóan és igazi katonás rendben követték az
öreget. A menet áthaladt a cellán és az ajtó alatt egy kis nyíláson
kibujt a folyosóra. Kisvártatva megint megjelentek, elvonultak előttem
és megint bebújtak a lakásukba. Ez idő óta minden este megismétlődött ez
a parádé, ami arra késztetett, hogy kikutassam kirándulásuk célját.
Megfigyeltem, hogy vizet keresve a folyosó hosszában a mosdóhelyiségbe
futottak. Az anya nyilván már nem szoptatta kicsinyeit, tehát el kellett
őket vezetnie itatni.
Nehány héttel később mindörökre eltűnt a család. A barlang kiürült.
Biztosra vettem, hogy az anya már fölnevekedő gyermekeit olyan helyre
vitte, ahol nagyobb volt a kultúra, mint itt a fegyházban, hogy ott a
kis patkányok jobb kiképzésben és nevelésben részesüljenek.
Az özvegy a velem való érintkezésben azzal mutatta ki önzését, hogy soha
nem látogatott meg, ha azt a maga anyagi szükséglete nem kívánta. Nagyon
is megértette, hogy a családját nem szívesen láttam a lábamnál, az
ágyamon vagy a ládámban és ebbe nemcsak belenyugodott, hanem mert jó
fizetést adtam neki, szinte szerződéses engedményeket tett nekem, még
pedig kihurcolkodása napjáig. Be kell ismernem, hogy nagy megértést is
tanusított a hangulatom iránt, mert ha nyomott kedvben voltam, az
élelmét gyorsan és zajtalanul szállította el, mintha nem akarná
gondolataimat megzavarni. Ha azonban jobbkedvű voltam, éppen ellenkezően
viselkedett: vidáman nyivákolt, a falatot, amit neki adtam,
ide-odacibálta és dobálta, miközben nem éppen kecses, de mégis nagyon
mulatságos módon ugrálgatott.
Ha beszámolok állati barátaimról, néhány szóval meg kell emlékeznem egy
varázslóról is, aki bejutott a cellámba, ahol otthonosan berendezkedett.
Ez egy nagy sötétsárga pók volt fekete kereszttel a hátán. Hogyan jött
be, nem tudtam. Lehet, hogy a ruhámon a kertünkből hoztam magammal. De
mivel már itt volt, az ablak egyik sarkában kifeszítette a hálóját és
leste a zsákmányt. Mivel előre láttam, hogy biztos éhhalál vár rá – mert
az én ablakhálómon át nem juthatott be hozzám légy – és más foglyoktól
azt hallottam, hogy a pók nagyon szórakoztató cellatárs, az udvaron
fogtam neki legyet és a hálójába dobtam, míg végre attól kezdtem félni,
hogy megpukkad a túletetéstől, különösen, mert az ő fajtájának annyira
szükséges mozgásban nem volt része, hiszen az erdőben ugyancsak sokat
kell küzködniök a pókoknak az élelmükért.
A pókom határozottan rendkívüli teremtmény volt. A magatartásából
egy-két napra meg tudtam jósolni, szép idő, vihar vagy eső lesz-e. Ezt
azzal mutatta meg, ahogyan a hálójában ült. Vihar előtt ugyanis
valamennyi lábával jól belekapaszkodott a hálóba és még külön szálakkal
is odakötözte magát. Ha eső közeledett, valamennyi lábát testének alsó
részén összehúzva a háló egyik sarkában gömbbé zsugorodott össze. Ha
ellenben száraz, meleg időre volt kilátás, a lábait amennyire csak
lehetett, kinyújtotta és csak két, sőt esetleg csak egy lábbal
kapaszkodott a hálóba. Gyakran elgondolkoztam azon, vajjon köszvény
bántja-e a pókot vagy talán olyan baleset érte őt is, mint engem
Udzimiben, hiszen én is nagyon érzékenyen reagáltam az idő minden
változására.
De még hihetetlenebb és még különösebb volt a pók viselkedése akkor, ha
szomorú voltam vagy hazavágyódás fogott el. Bár velem szemben
rendszerint egészen közömbösnek mutatkozott, olyan időben ideges
izgatottság határozott jeleit lehetett rajta észrevenni.
Ide-odafutkosott a hálójában, mintha magára akarta volna terelni a
figyelmet. Amikor látta, hogy ez nem használ, a hálóját hintázni kezdte
és leereszkedett róla.
Egy napon a fejemet a két kezem közé temetve, komoran tépelődve ültem az
asztalomnál. Szomorúság fogott el, gondolataim a távolban időztek,
messzire a fogházfalaktól és Ázsiától. Hirtelenül úgy éreztem, hogy
valaki gondosan figyel; körülnéztem, de senkit sem láttam. Amikor a pók
felé néztem, seholsem tudtam fölfedezni. Nem volt a hálójában, de másutt
sem az ablakban. Mivel beköltözése óta most tűnt el először,
átvizsgáltam a falakat és az egész helyiséget, míg végre ráakadtam.
Éppen előttem ült az asztalon, ahová a mennyezetről ereszkedett le egy
fonálon és egy ív fehér papiron kötött ki, amely könyveim közt feküdt.
Két legelső lábát fölemelve felém tartotta és éreztem, hogy titokzatos
szeme kutatgatva néz reám. Mozdulatlan figyelemmel ült a helyén és
közbe-közbe megcsillant a selyemfonál, amelyen leereszkedett. Szigorú
tekintete és fölemelt lába valami haragos tanítóra emlékeztetett, aki
megszidja a tanítványát és önkéntelenül nevetnem kellett ezen a
csodálatosan megváltozott teremtményen. Csak ekkor mozdult meg
nehézkesen tanítóm súlyos teste, amennyiben néhány lépést hátrált.
Azután a legügyesebb akrobatává változott és selyem kötelén megint a
magasba mászott. A pók néhány perc mulva láthatólag megnyugodva és
kibékítve megint a hálója közepén ült és szép időt jósolt. Mindjárt
kimentem és néhány legyet fogtam neki azért, mert kiragadott szomorú és
nyomasztó gondolataimból. Nyilván, hogy bebizonyítsa, mennyire jólnevelt
és egyáltalán nem kapzsi, jó ideig nem nyúlt hozzá egyetlen légyhez sem.
Ha most minderre visszagondolok, úgy látom, hogy ilyesfajta megfigyelést
csak az az ember tehet, aki hónapopokra, sőt évekre teljesen elszakadt a
közönséges élettől. Ebben az egyedüllétben minden legkisebb dolog
fölkelti a a magára hagyott ember figyelmét, aki érzelmi életének,
idegrendszerének és eszének túlérzékenysége következtében nem egy dolgot
jobban megérez és megért, mint a közönséges ember.
HUSZONHATODIK FEJEZET. «Szaryn da na kiechku.»
A fogház alszik. Könnyű álom, amelyből gyors az ébredés, bocsátkozott le
a foglyokra, hogy megnyugtassa őket, akik piszkos gyapjútakaróval vagy
egyszerűen csak a szürke fogolyköpennyel befödve végig nyujtózkodtak a
faágyon vagy a lócán. Lánc csörgése, lakat zakatolása már nem hallható.
A különös csöndet csak a folyosón sétáló őr hangos léptei szakítják meg.
Lépteinek ritmikus zaja néha-néha elhal. Halványuló körvonalai
belefulladnak a sötétségbe, hogy néhány pillanat mulva megint
előtünjenek a folyosó megvilágított végében, amelynek rácsos és elzárt
ajtaja mögött a fogház szerencsétlen lakói alszanak vagy azon törik a
fejüket, hogyan lehetne megszökni. A foglyok rettenetes káromkodása, a
felügyelők szitkozódása és a vasbilincsek csörgése egyidőre elhal.
Csönd van az 1. számú cellában is, amely szemben van az én kis
ablakommal. Kicsiny parázsló lámpa, amely csak kevés világosságot, de
annál több kellemetlen szagot terjeszt, komoly félhomályt teremt. Az
ajtó mellett a sarokban nagy vasvödör van; a «paraszha», amely a fegyház
leggonoszabb kínja. Fegyenc-községünknek körülbelül száz
legveszedelmesebb fickója fekszik a falak mentén levő falócákon. Ezek a
fickók az úgynevezett «Ivánok», megrögzött gonosztevők, olyan emberek,
akik évek óta alaposan megismerték Oroszország valamennyi fogházát, a
szibériai tél fagyos hidegségét, a «katorgát» vagy kényszermunkatelepet,
Zerentouit, Akatouit és Onort.
Az 1. számú cellában ma este későn tértek nyugovóra, mert az őrök
fenyegetődző figyelmeztetése ellenére még jóval éjfél után is
kártyáztak. A cella lakóinak egyike, Drujenin Bazil, még most sem aludt.
Kezét a feje alatt keresztezve, a hátán feküdt és tágra nyílt szemmel
bámulta a fénykarikákat, amiket a lámpa a piszkos mennyezetre vetett.
Valamit makacsul forgatott a fejében és időről-időre fölvidult az arca,
mintha reménysugár villant föl volna az agyában. Végre mintha egy
gondolat megragadta volna. Egyszerre csak felült és ezzel fölkeltette
azokat a lármás szellemeket, amelyek láncában lakoztak. A körülötte levő
lócákról álmodó társainak dörmögése hallatszott, nagyobbára
összefüggéstelen, érthetetlen szavak, de néha ijesztően érthető és
összefüggő szavak is.
Drujenin fülelve és várva sokáig ült egy helyben. Végre, kevéssel
hajnalhasadás előtt, a falon keresztül alig észrevehető zaj
jelentkezett, amely tekervényes kerülő úton hatolhatott ide. Meg is
ismétlődött. Drujenin mosolygott. Megismerte barátjának, Lapin Eliának
ismert jeladását, aki «vasban» töltötte ki büntetését egy földalatti
cellában. Bazil a maga bilincsével hármat ütött a falra, mert barátjával
tudatni akarta, hogy hallgatja. Azután, most már tisztábban hallotta a
minden fogolynak ismerős kopogtatását: egy hangos, öt halk és ismét két
hangosabb ütés. Ez volt a «Szaryn da na kiechku» titkos jele.
Drujenin megelégedetten mosolygott és megint kinyujtózkodva a lócán,
erőset ütött a falra. Azután megint csönd lett. Drujenin, miután
bilincsének egy utolsó csörömpölésével oldalt fordult, mintha elaludt
volna.
Keleten nemsokára pirkadni kezdett. Új nap, a fegyháznak új napja
kezdődött. Az őr csöngetyűvel jelt adott, a lépcsőházba futott és ezt
kiáltotta:
– Ki a paraszhával! Előre!
Azok a foglyok, akik még nem vesztették el minden érzéküket az
engedelmesség iránt vagy akik az erősebb akarattal szemben való
ellenállásban erkölcsileg gyöngébbek voltak, fölkeltek és kivitték az
undorító vasvödröket. Ezzel egyidőben megélénkült a konyha, ahol a
konyhai szolgálatra kirendelt fegyencek teavizet készítve vagy a
«balandat», a levest föltéve, réz- és ónüstökkel csapkodtak. Ez az
üstkongás, a hús szétvagdosása, a nevetés, a kiáltozás és az
elmaradhatatlan káromkodás akkora zajt ütött, hogy senki sem tudott
tovább aludni. Az egész házban mindenki fölkelt, nagyot nyujtózkodott és
megmosdott, persze mindent borzalmas átkozódás szüntelen áradatában.
Senki nem imádkozott, senki nem vetett keresztet.
Drujenin is fölkelt és csörgő bilincsével a szoba közepére ment, hogy
láncát szíjjal odakösse az övéhez. Harminc éves, zömök, de erős és
hajlékony ember volt. Nem volt éppen csinos, de merész tekintetű, barna
szeme volt, amely sohasem pislogott és arcának valami álmodozó
kifejezést adott, amelynek megfontolt állandó komolysága gyakran a
vadállat éberségére figyelmeztette az embert.
Az őr néhány pillanat mulva kizárta az ajtót és a foglyok lemehettek a
konyhába teájukért és kenyerükért. Miután a forró itallal és a fekete
fogházi kenyérrel visszatértek, szótlanul ettek és ittak. Azután
eltették a csészét és kis csoportokba álltak össze. A többség kártyázni
kezdett, ami persze nem ment civakodás nélkül, sőt össze is verekedtek.
Mások újságot vagy a használattól egészen szétrongálódott könyvet
olvastak. Néhányan levelet írtak olyanoknak, akik talán már nem is éltek
vagy talán csak a levélíró képzeletében léteztek. A levél többnyire
szerelmes levél volt. Három georgiai félreült a többitől és szomorú és
hazavágyódással teli rövid mondatokat súgtak egymásnak.
– A Kaukázus most igazi paradicsom lehet, vélte az egyik.
– Ott most fehér vagy rózsaszínű virágdísz minden. A hegyek kapaszkodói
tele szilva- és cseresznyefával, folytatta tele vágyódással a másik.
– Este, amikor a nap lenyugszik, minden csöndes, olyan csöndes…
Hazatérnek a nyájak – mondta a harmadik, aki nagyot sóhajtva kezébe
temette a fejét.
Egy másik fogoly odakiáltotta neki:
– Ugyan ne sóhajtozzatok ti kaukázusiak! A ti sóhajtozástok nélkül is
majd meggebed az ember a honvágytól. Az ördög vigyen el benneteket!
A georgiak csak a fejüket nyujtogatták, mint a ragadozó madarak.
A helyiség legutolsó sarkában kártyázás közben civakodás támadt, mert az
egyik játékos csalt. Az elkerülhetetlen verekedésben kés is dolgozott.
Az őrség csakhamar a kórházba szállított két sebesültet. De hamar
elfelejtették az egész dolgot és mindennek megint olyan színezete volt,
mintha itt örökös rend és nyugalom lenne. Az egyik ablakdeszkán egy
fehérhajú öreg ember ült és egy még alig tizennégy éves fiú és
galambokat etettek, amelyek bátran a kezükre és a vállukra röpdöstek.
A céltalan és a mindenütt meglevő, mindenűvé elhatoló lármával teli
nappalnak elnyomó terhe alatt a foglyok egyre szomorúbbak és
csöndesebbek lettek. Csak az öreg, tapasztalt Ivánok nem vesztették el a
jókedvüket. Ezek az edzett vén filozófusok mindig készen voltak arra,
hogy a szabadságnak csak néhány napjáért is föláldozzák az életüket.
Tulajdonképpen csak e múló öröm reménysége tartotta bennük a lelket,
amely örömet, mint jól tudták, csakis saját testi erejükkel, a maguk
bátorságával és találékonyságával szerezhetik meg. E célra valami
rejtekhelyen, amelyet csak ők ismertek, mindig raktáron tartottak
savakat a tégla és a vakolat megporhanyítására, piroxilint
falrobbantásra, mérget, fűrészt és kést. Semmivel nem törődve és
szívesen kockáztatták az életüket, de éppen olyan készségesen kioltották
mások életét is, különösen, ha «ment»-ről (fölvigyázó) vagy «apportirozó
kutyáról» (árulóról) volt szó.
Gondolatokban elmélyedve és nyilván a körülötte folyó életről teljesen
megfeledkezve föl- s alátopogott Drujenin a cellájában. Nemsokára
mindannyian sétára indultak és az udvarnak a szabadban való mozgásra
rendelt, magas kerítéssel körülvett része, amely ketrechez hasonlított,
csakhamar nyüzsgött a sok embertől. Az emberek futkosni kezdtek,
kergetődztek, rongyból készített labdával dobálództak, ostáblán
játszottak és kártyáztak. Drujenin járkálás közben odament az öregebb
Ivánok egyikéhez, akivel néhány szót váltott. Azután otthagyta és mintha
várna valakit, meghúzódott a ketrec egyik sarkában.
Néhány pillanat mulva kijött Lapin Elia és belépett a karámba. Kezén és
lábán az a súlyos bilincs volt, amelyet különös büntetésül raknak rá a
gonosztevőkre. Ólomszínű arcán ravaszság és fáradtság ült, amit a sűrű
szemöldök alól kivillanó fenyegetődzően szúrós szem még csak erősebbé
tett. Ingadozó léptekkel szétterpesztett lábbal mozgott. Láncravert
lábát olyan nehezen emelgette, hogy nagy, erős háta egészen belegörbült.
A nélkül, hogy bárkivel szóba állott volna, egyenesen Drujeninhez ment
és ezt súgta neki:
– A «haj» (fűrész) megvan?
– Igen.
– Jól van, a mosdóhelyiségben át kell fürészelni a rácsot. Érted?