Fecsegésével mindent elárult és így nemsokára az egész fogház, a
fölügyelők és a katonák is tudták, hogy őrülten szerelmes a
menyasszonyába, de hogy egyszersmind nagy féltékenység is gyötri, mert
nem volt egészen biztos abban, vajjon várni fog-e reá a leány.
Másrészről bizakodva várta, hogy a bíróság hamarosan szabadon bocsátja.
A szerencsétlen fickó gyakran egész éjjeleken át jajgatott és zokogott,
mint valami vigasztalhatatlan gyerek.
E bajon kívül még egy különös betegség is kínozta Feklint, valami
ismeretlen bőrbaj, amit akkor szerzett, amikor rövid ideig az Ural-vidék
egyik fogházában időzött. Amikor megmutatta a hátát, szinte
megdermedtem, mert az egész hátát sötétkék mintázat födte, amely
akantuszdíszítéshez vagy a befagyott ablak jégvirágjához hasonlított.
Hívtuk a fogházorvost, de ő sem hallott még soha ilyen infekcióról és
nem is látott még ilyet. Hosszú ideig vizsgálta és figyelte Feklint, a
városból más orvosokkal is tanácskozott és végül bakteriológushoz
fordult. Ez kisütötte, hogy valamiféle moszat fertőzte meg, amely a
bőrön hatolt be, gyorsan terjedt és sok szenvedést okozott. Most, hogy a
baj oka kitudódott, könnyű volt a gyógyítás. Ez gyorsan is ment úgy,
hogy Alexei Feklin néhány hét mulva megszabadult attól a növénykerttől,
amelyet a hátán magával cipelt.
Feklin ügye végre tárgyalásra került. A pör két napig tartott és nagyon
szomorúan végződött. A vádlottat az északi Amur-vidékre száműzték.
Kétségbeesésében úgy zokogott a szerencsétlen, mint a gyerek és a falba
verdeste a fejét. Egyre ezt kiáltotta:
– Soha, soha nem látom többé az én szeretett Máriámat!
Három nappal hosszú reménytelen útja előtt a fogházirodába szólították.
Belépett, meglepődve megállott, tántorogni kezdett és ájultan roskadt
össze. Mikor magához tért, könnyezve, de boldogan mosolyogva ott látta
maga mellett a menyasszonyát, aki mindenüt kereste, míg végre
megtalálta. Másnap eljött a fogházba az orthodox lelkész és az
összegyülekezett foglyok előtt összeeskette a gazdag kereskedő derék
leányát azzal az emberrel, akit polgári jogaitól megfosztottak és a
tundrákra száműztek. A Feklinnel kötött házasságával önként lemondott
polgári jogairól és vele vállalta a száműzetést. Mekkora önmegtagadást
és lemondást követelt ez a lépés, csak az érti meg, aki maga is évekig
élt ebben az északszibériai kietlenségben.
Nászútjukra a fogolyszállító-kocsin indultak, amely kelet felé vitte,
majd az Usszuri-vasúton Haborovszkba szállította őket. Onnan kocsin és
gyalogszerrel kellett tovább haladniok arra az északi vad, elhagyatott
helyre, amelyet a bíróság otthonukul rendelt, hogy ott a mocsarak és a
bennük elkorhadó erdők közt építsék meg fészküket és arra az életre
neveljék föl utódaikat, amelyet mostohájuk, Justitia őméltósága jelölt
ki számukra.
Szerelmük bizonyára erős volt és tiszta és le tudta győzni a legnagyobb
fáradalmat is. De szegényes hajlékukban nem fogja-e fölkeresni a
betegség és a mindenen áthatoló északi fagy, hogy eloltsa tüzüket és
vele együtt elfojtsa e két tüzes lélek életének lángját is? A fogházban
sokáig nem tudták elfelejteni Feklint és az ő Máriáját. Amikor vihar
bömbölt és az ablakhoz vagdosta a kavargó havat, gyakran fölsóhajtott
egy-egy fogoly és észrevehető meghatottsággal kérdezte:
– Ugyan mit csinál most Alexei és Mária? Vajjon élnek-e még?
De erre a szívbemarkoló kérdésre nem tudott felelni senki.
HUSZONHARMADIK FEJEZET. Visznek a fegyházba.
Aggodalmunk nagyon is jogosult volt. Pétervár egyre makacsabbul sürgette
a karbini politikai fogház bezárását és a már elítéltek átszállítását a
távoli kelet szabályszerű büntető intézeteibe. Befolyásos barátaink,
akik előre látták a dolgok elkerülhetetlen kifejlődését, legalább azt
iparkodtak elérni, hogy a vladivosztoki várba szállítsanak át bennünket,
ahol már internálva volt központi választmányunk ottani helyi
csoportjának több tagja, köztük V. L. Horvat mérnök, Horvat tábornoknak
testvére. Ebben a dologban hosszas iratváltás folyt Karbin és Pétervár
közt. Ez idegessé tett és nagyon elkedvetlenített bennünket.
1907 március volt. Novakovszkinak és a többinek, akit egy évi fogházra
ítéltek, már csak két hetük volt hátra. Persze, hogy semmi kedvük sem
volt arra, hogy fogolykocsin most még egyszer Vladivosztokba vagy más
szibériai városba utazzanak és azoknak az utcáin új és még gyalázatosabb
börtönbe kergettessék magukat. Egy napon aztán fölrobbant a bomba:
tudtunkra adták, hogy Durnovo reakcionárius belügyminiszter rendeletére
minden várfogságra elítéltet büntetése kitöltéséig fegyházba kell vinni.
A miniszter azért intézkedett így, mert azt akarta, hogy a kormány
ellenségei ez intézetek pokoli életének megkóstolásával annál
súlyosabban érezzék büntetésüket.
A parancson nem lehetett változtatni. Kétségbeesés fogott el bennünket,
mert hallomásból tudtuk, hogy mily rettenetes, csupa szenvedés-életet
élnek e börtönök lakói. De ennek a kellemetlen fordulatnak is megvolt a
maga komikus része. Novakovszki, amikor elolvasta a proklamációt, amely
nekünk szerencsétleneknek tudtunkra adta az elcsüggesztő hírt, szünet
nélkül pogányul káromkodott. Orák hosszáig futkosott a cella egyik
végétől a másikig és ezt dörmögte:
– Ekkora bolond! Ekkora bolond!
– Ki a bolond? – kérdeztem végül.
– Én – felelte és megállott előttem, én pedig meglepetve bámultam rá. Én
vagyok a bolond, mert én magam építettem a prisztani fegyházat. És most
engemet zárnak bele! Hát nem a sors iróniája ez, az élet gonosz tréfája?
Dühösen kiköpött és fujtatva, mormogva tovább folytatta vándorlását.
Nevetnem kellett. Ezzel a fegyházépítővel valóban nem űzhetett volna az
élet rosszabb tréfát.
Novakovszki szerencsére elkerülte fogházi életének e komikusan végzetes
befejezését. A politikai foglyok átszállítására olyan sokáig
készülődtek, hogy addigra Novakovszkinak és a többinek letelt a
büntetése. Ezt a kis csoportot 1907 március 23-án szabadon bocsátották
és visszatért a külvilágba, ahol a cári hivatalnokok és csendőrők új
zaklatása várta.
Most magamra maradtam a cellámban. Az ősz, hallgatag Novakovszki hajlott
alakja kezdetben nagyon hiányzott nekem. Gyakran összeszorult a szívem
az utána való vágyódásban, de csakhamar különös, tompult közömbösség
fogott el és érdektelenül viseltem el mindent, ami bennem és rajtam
lejátszódott. Mintha egyidőre kitöröltek volna az élők sorából, mintha
letargikus állapotban lettem volna és csak időnként ébredtem volna
öntudatra, hogy mindjárt utána még mélyebb álomba merüljek, amelynek
sötétjét nem derítette föl kedves álom vagy a régi életre való
visszaemlékezés. Ez az állapot csak a fogoly életében lehetséges. Ez
magyarázza meg azt, hogy a sok évi szabadságvesztésre elítéltek a
legtöbb esetben a maguk akaratából nem tudják magukat munkára rászánni;
az az ösztönös érzés hatalmasodik el rajtuk, hogy az az időpont, amikor
az állami és társadalmi közösségből való kizárásuk véget ér, oly
elérhetetlen messzeségben van, hogy életüknek e holt részét csak
passzivitással tudják megjárni. A munka a fogságban nem más, mint üres
szalma csépelése. A fogság irtózatosan demoralizáló hatása éppen az,
hogy az az ember, aki átment ezen a letargikus állapoton, szabadon
bocsátása után nem tudja magát beletalálni a rendes életbe.
Igazán nem tudom, ki szenved többet az orosz fogságban, az egyszerű vagy
a művelt ember. Míg amaz hamarább ellustul és gyűlölködővé lesz, ennél
könnyen veszedelmesebb jelenségek mutatkoznak, amelyek egész lelki
akaratát veszedelembe sodorják. Különösen a kétségbeesésnek ama, szóval
már ki sem fejezhető állapotaira gondolok, amelyekben értelmetlennek
tűnik föl az élet és a munka értéke olyan időben, amikor annyi
igazságtalan ítéletet hoznak, annyi embert fosztanak meg jogtalanul a
szabadságától, a rendes életföltételektől és ezzel együtt attól a
lehetőségtől is, hogy továbbra is emberiesen érezzen, gondolkozzék és
cselekedjék. Ámbár aránylag rendkívül kedvező viszonyok közt töltöttem
el tizennégy hónapot fogságban, mégis észre kellett vennem magamon ezt a
változást. És amikor végre kikerültem a «kőzsákból», még sokáig nem volt
elég erőm, hogy egészen megszabadítsam magamat ama gonosz idő
utóhatásától.
Elbeszélésem folyamán észre fogja venni az olvasó, hogy alaposan
megismertem a fogságot, mélyen belenéztem sajnálatraméltó, szerencsétlen
lakóinak a lelkébe, tehát jogosult vagyok arra, hogy kimondjam még azt
az egy gondolatot, amelyet befejezésül hozzá akarok fűzni ehhez a
témához.
Előljáróban ismerjük be, hogy a modern társadalom szervezetéből önként
következik annak szükségessége, hogy azokat az embereket, akik nagyon is
tág teret kívánnak a maguk egyéniségének és nem tudnak hozzásímulni a
társadalom berendezkedéséhez, mint valami tűzfészket kiközösítsék. De
miért kell a törvények segítségével szörnyetegeket csinálnunk ezekből az
emberekből, akikben végre nem él más, mint a rombolás vágya és a
gyűlölet? Adjatok nekik lehetőleg rendes életföltételeket, egyhangú
napjaikat töltsétek meg munkával és tanulással, társalgási órákkal,
amikor alkalmuk nyílik arra, hogy okos, megértő emberekkel
megvitathassák a dolgaikat; próbáljátok meg és ébresszétek föl szívükben
minden elkövetett tévedésük üdvös megbánását, utálatát és keltsétek föl
a szégyenérzetet; gyógyítsátok és erkölcsileg változtassátok meg őket ne
csak szavakkal és a közönséges fogházi rendszabályokkal, hanem úgy, hogy
a fogház rácsai mögött töltött kényszeréletüknek a javulásra irányuló
tartalmat adtok. Gondoljatok erre a felebaráti szeretet és az
igazságosság nevében! Gondoljatok erre saját biztosságtok érdekében!
Tartsátok szem előtt Oroszország irtózatos példáját! Mennyi ártatlan és
drága vért ontottak ki az utolsó két évben ott a fegyházak, a száműzetés
telepein, a pribékek és hóhérok országában és ez a vérfolyam csak újra
arra ösztönözte a «kőzsákok» egykori lakóit, hogy bosszút álljanak
azokon, akik kínjaikat okozták, de éppen úgy az ártatlanokon is, akik
szótlanul eltűrték mások gazságát.
Április első napjaiban – még hat hónapom volt hátra – egyik reggelen hét
óra körül nagy lapos kocsira rakták kevés holminkat. Minmagunkat a
«Fekete Máriá»-nak nevezett hírhedt orosz fogházi kocsiba gyömöszöltek
be és úgy vittek a fegyházba, amely Karbin kereskedelmi negyedében volt.
A rácsos ablakokkal ellátott, óriási vörös téglaépületet magas fal vette
körül, amelynek sarkain előreugró kerek tornyocskákból katonák őrizték a
négyszög oldalait. Más őrök a bejáratnál állottak vagy a fal mentén
végeztek őrszolgálatot. Amikor tompa robajjal becsapódott mögöttünk a
vasrácsos kapu, borzalmas előérzet, leírhatatlan vágyódás vett rajtunk
erőt.
Az udvaron is állott néhány revolveres és kardos őr. Egy csapat fogoly
mosogatóvízzel telt nagy vödröket cipelt el mellettünk. Egy rácsos,
ketrecszerű bekerített helyen, amely az udvar közepén volt berendezve,
hogy benne a foglyok mozoghassanak, nehezen, ingadozó léptekkel
csoszogott egy fogoly; vastag lánc volt a lábán, amely minden mozdulatra
nagyot csördült.
Egy tekintélyes külsejű idősebb asszony fölügyelete alatt az épület
egyik mellékszárnyából éppen egy szakasz női fogoly jött ki. Szennyes
ruhával voltak megrakva és nyilván a mosókonyhába mentek. Az egyik
asszony megszólított. Már idősebb nő volt, meglehetősen nagy és sovány,
sötét arcából fenyegetődző fekete szem csillogott reám. Amikor mellettem
elhaladt, odahajolt hozzám és ezt súgta:
– Talán öngyilkos akar lenni? Növényekből készült biztosan ható mérgem
van. Csak keveset kell belőle a teájába tenni.
Nem feleltem. Mély levertség fogott el.
– Ha szüksége lesz rá, jusson eszébe a nevem. «A fekete Daria» a nevem…
Nagyon jó, erős méreg.
A fölügyelőnő keményen rákiáltott az ácsorgása miatt, mire tovább
baktatott. Sokáig kellett az udvaron várnunk, míg a parancsnok
irodájában jegyzékbe vették minden holminkat, okiratainkat és
fényképeinket. A főépületből egy sereg fogoly jött ki, hogy az udvaron
sétáljon. Nem sokat törődve a fölvigyázók kiabálásával és ütéseivel,
körénk tódultak és mindenfélét kérdeztek.
– Ah! rikácsolta egyikük, egy vaskos fickó, akinek a karja a térdén alul
ért. Polgártársak – a nagytekintetű intelligencia! Ahá! Ti bedugtatok a
fegyházaitokba, mert néha kissé megcsíptünk benneteket. De amint látom,
most egymást kezdítek fölfalni. Nem rossz ez, polgártárs!
E szavakkal oldalba bökött, míg a többiek ugyanazzal az utálatos
bizalmaskodással társaimat kezdték gúnyolni és kézzel kezdték őket
megdolgozni. Rövid pillantást vetettem arra az emberre. Gonosz, sápadt
arca volt, a szeme és a füle ferde, mint a denevéré.
– Mi a neved? – kérdeztem.
– Amire megkereszteltek – felelte gúnyos nevetéssel és karját a tarkómra
téve, hozzáfűzte: Pajtás, ne fujd föl magad!
– Hagyj békén mert megkeserülöd – válaszoltam nyugodtan, de nagyon
határozottan. Nem szeretem az otromba bizalmaskodást és az ostoba
tréfát.
– Mi közöm ahhoz, hogy mit szeretsz, mit nem? – felelte és megint át
akarta fogni a tarkómat.
– Nesze hát!
Nagyot sujtottam az állára úgy, hogy összerogyott. Társai, akik gyorsan
visszavonultak, ezt dörmögték:
– Ejha, ez kemény dió!
Alaposan megfélemlített új ismerősem meglehetős nehezen állott ismét
lábra és szótlanul a ketrecbe ment sétálni.
– Ez Mironov volt – magyarázta nekem az egyik fölvigyázó. Alaposan
helybenhagyta, no de lesz is most tekintélye előtte.
Egy óra mulva a cellámban voltam, amelynek csak egy kis ablaka volt
fönn, a mennyezet közelében és éppen négy láb hosszú volt. Föl- s
alájárva arra gondoltam, hogy mily jellemző módon üdvözöltek a
fegyházban: méreggel és verekedéssel. Mint a fegyházban szerzett első
benyomást ezt írtam be a jegyzőkönyvembe:
– Itt vagy le kell mondani az életről vagy pedig minden erőt összeszedve
harcolni kell, hogy megközelítően embermódra élhessünk.
Ámbár a karbini, vladivosztoki, nikolajevszki és habarovszki fogházakban
szerzett emlékeim és benyomásaim immár szakadatlan szenvedéssel teli,
kegyetlenül egyhangú élet egységes képévé folytak össze, e komor
háttérből mégis, mintha vakító villám vetné rá a fényét, különös alakok,
szenvedéllyel és erővel teli jelenetek, szerencsétlen lelkek
kétségbeesett küzdelmei emelkednek ki, amelyek néha kínjukban meghatóan,
máskor pedig tettükben csaknem elnyomóan hatnak.
Fantasztikus és titokzatos végzet sodort engemet ezekbe az emberiség
söpredékével teli «kőzsákokba», ebbe az ellenmondásokkal teli különös
világba, ebbe az életbe, amely az orosz fegyházak négy falán belül
mindig és mindenütt egyformán játszódik le, a páriák e csordáiba, az
eltompult orosz közömbösség és kegyetlenség ez áldozatai közé.
A helyi véletlen vagy az irányadó hivatalnokok személyisége csak nagyon
kis részben nyomja rá a bélyegét erre az életre, hanem főként az orosz
lélek nyilatkozik meg benne. Azért úgy akarom leírni, mintha egyetlenegy
helyen láttam volna és éltem volna át. Hogy félreértés ne támadjon, még
egyszer utalok arra, hogy egyesíteni fogom elbeszélésemben azokat az
eseményeket, benyomásokat és tapasztalatokat, amelyeket a büntetésem
letelte előtt még lakóhelyül kijelölt különböző fogházakban szereztem.
Mindezeket az élményeket a mindenütt és mindig újra föltűnő ugyanegy
alapok köti össze egymással: e kitaszítottak életének tragikuma, vad,
megható tragikum, amelynek néha mégis szép és derült része is van.
HARMADIK RÉSZ. A FEGYHÁZBAN.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET. Börtönfalak mögött.
Mivel «várfogságra» voltunk elítélve, minden fogházban, ahová bennünket
elcipeltek, megvolt az a nagyon becsülendő előjogunk, hogy egymagunk
külön cellában lakhattunk. Ez a cella mindenütt teljesen egyforma volt:
vastagfalú komor és piszkos lyuk, erős vasajtó, kis rácsos ablak fönn a
mennyezet alatt, ágy, szék, asztal és láda a holmink számára.
Mi politikai foglyok a főépület egyik külön szárnyában voltunk
elhelyezve és velünk egészen másként bántak, mint a fogház közönséges
lakóival. A mi cellánk ajtaját nem zárták el. Egy bűnügyi fogoly volt
mellénk rendelve, aki cellánkat, cipőnket és ruhánkat tisztogatta és
főzött is nekünk. Az ételünk jobb volt, mint a közönséges fogházi koszt
és az irodában kellett az árát megfizetnünk azzal a pénzzel, amit
hazulról küldtek nekünk.
Minden fogházban, ahol hosszabb ideig kellett időznöm, mindenekelőtt két
főfeladatot végeztem el: kitisztítottam a cellámat és amennyire
lehetett, mindent rendbe hoztam benne. A karbini fegyházban kis készlet
cementet fedeztem föl, amit a raktárban egy kádban felejtettek. Ezzel a
cementtel meglehetősen nagy, tömör vízmedencét készítettem az udvar ama
részében, amely a séta számára volt kijelölve. A medencét megtöltöttem
vízzel és ebbe a mesterséges tóba vízinövényeket tettem, amelyeket az
egyik fölügyelő feleségétől kaptam ajándékba. Azután néhány rákot és két
kis teknősbékát tettem be a medencébe. Ez a rögtönzött akvárium nem egy
kellemes órát szerzett nekünk. A halak és teknősbékák megfigyelésével és
etetésével gyakran elűztük a fogság unalmát. A kis állatok idővel
annyira megszelídültek, hogy a kezünkből ettek.
Második főfoglalkozásom a tanítás volt. Az igazgatóságtól engedelmet
kértem a nagy, közös cellák meglátogatására, amelyekben néha közel
kétszáz fogoly volt együtt. Ott mindenféléről beszélgettem és
vitatkoztam, hogy ilyen módon kiragadjam az embereket a szomorú sorsukon
való töprengésből és tiszta és üdvös gondolatok csiráját plántáljam a
szívükbe. Emlékszem, hogy az 1. számú cellában, ahol száztíz
legveszedelmesebb, életfogytig tartó fegyházbüntetéssel sujtott,
láncravert gonosztevő volt elzárva, gyakran az emberiség néhány nagy
jótevőjének életéből beszéltem el részleteket és hogy elbeszélésem éppen
olyan hatással volt a hallgatóságomra, mint a rendes föltételek közt élő
emberre, aki a fogházat valami egész idegen, messziálló dolognak
tekinti.
A foglyok lassanként becsülni és tisztelni kezdtek, mert tudták, hogy a
hivatalos hatalommal való visszaélést vagy valami tilos cselekedetet nem
tűrök el tiltakozás nélkül és hogy mint Mironovnak, másnak sem maradok
adós a felelettel, ha bizalmaskodni kezd velem. Karbinban és néhány más
fogházban mindezért a foglyok sztarosztájává vagy főnökévé választottak
meg. Ezt a sztarosztai állást nemhivatalosan elismerik úgy a fogházi,
mint a bírósági hatóságok. A foglyok előtt tekintélye van és hallgatnak
a szavára. Köztük és a fölügyelők közt ő a közvetítő, egyszersmind döntő
bírónak ismerik el a fogházon belül történő viszályokban.
Új szállásomon berendezkedvén, megint rendszeresen dolgozni, sokat
olvasni és írni kezdtem. A többi közt folytattam e könyv legfontosabb
adatainak följegyzését is. Közben rögtönzött kertecskénkben sétálva,
tornászva, a foglyokkal beszélgetve és nekik fölolvasva töltöttem el az
időt.
Cellám ablakából végighallgathattam a második emeleti két közös cella
foglyainak a beszélgetését. Fesztelen beszélgetésük sajátossága e cellák
fölkeresésére indított. Ekkor szomorú csupaszságban állott előttem a
foglyok egész élete. Megtanultam megérteni lelki megmozdulásuk apró
változatosságát és résztvettem nyomorúságukban, kétségbeesésükben,
reményükben és örömükben. Segíteni, vigasztalni próbáltam őket, szívükbe
reménységet iparkodtam csöpögtetni, életre akartam kelteni eltompult
lelkiismeretüket és arra törekedtem, hogy lépésről-lépésre új életre
vezessem őket.
Az öregebb fegyencek gyakran kinevettek, bár általában jól szíveltek és
szívesen beszélgettek és vitatkoztak velem. Gyakran megajándékoztak.
Többnyire kenyérből nagyon ügyesen készített kis szobrokat adtak,
amelyek a fogházi életből vett egész jeleneteket mutattak be: láncravert
férfiakat, akik zsákban szenet vagy követ cipelnek, szökevényeket az
erdőben tűz mellett, amelyen üstöt melegítettek (ez a téma különösen
izgatta a fantáziájukat) és más effélét. Néha más ajándékot is kaptam,
például éles, keskeny kést, fűrészt a vasrács átvágására, kis üvegcse
mérget, hajból font óraláncot és hasonló más dolgot.
Egy este tíz óra tájban, amikor a cellámban írtam, inkább éreztem,
semmint láttam, hogy valaki óvatosan és zajtalanul kinyitotta az ajtómat
és mint az árnyék besurrant. Azt hittem, hogy tévedek és azért oda se
néztem a dolognak. De egy pillanat mulva lélekzetvételt hallottam.
Megfordultam és Mironovot pillantottam meg, aki ferde szemével szótlan
kérést kifejező tekintettel bámult rám.
– Mit akarsz? – kérdeztem és hogy minden eshetőségre készen legyek,
fölállottam.
– Engem rendeltek ki a politikai osztály kiszolgálására. Láttam, hogy
még nem alszik, hát bejöttem. Bizonyára haragszik rám, mert amikor
megjött, olyan csúnyán viselkedtem. Kérem, bocsásson meg.
– Nem haragszom reád. Régen elfelejtettem mindent.
– Köszönöm, – mondta örvendezve. Szabad valamit kérnem?
– Szabad hát. Halljuk!
– Engedje meg, hogy ameddig dolgozik, itt maradhassak a cellában.
– Minek az neked? kérdeztem meglepetve.
Mironov fölsóhajtott és fölmutatva a fegyház ama részére, ahová egy kis
ablakon át föl lehetett látni, így szólt:
– Ön nem tudja, hogy ott fönn, ahol mi lakunk, pokol van, valóságos
pokol. Hatodik éve, hogy ebbe a pokolba bekerültem. Ez a cella itt
egészen más; más a levegő, nem tudom miért, de még a csupasz fal is
egészen más. Nekem most a folyosón kellene aludnom. Kérem, nagyon kérem,
engedje meg, hogy a cellában maradjak, amíg dolgozik. Két hétre vagyok
ide szolgálatra beosztva. Azt hiszem, hogy itt új kedvet kapnék az
életre.
Egész éjjel beszélgettem Mironovval. Beszélt az életéről, hogy matróz
volt egy kereskedelmi hajón, több irtózatos bűnt követett el, néhányszor
megszökött a fogságból, elcsípték, megkorbácsolták és végre mint
megrögzött gonosztevőt életfogytig fegyházra, a börtönök nyelvén:
«örökre» ítélték el. E mellett mindig valódi szerencsétlen flótás volt,
mert balsorsának egy részét szerencsétlen körülmények véletlen
összetalálkozása okozta.
Ez után az első találkozás után Mironov megszokta, hogy minden este a
cellámba jőjjön. Ilyenkor csöndesen ült a ládámon, ruhát foltozott vagy
cipőt javított és mindenfélén elmorfondirozott; különös látvány volt,
amikor ez a viharvert fegyencarc mosolyogni próbált vagy a homlokát
ráncolta. Bár az olvasásban és az írásban általánosságban nem
zavartattam magam általa, mégis kötelességemnek tartottam, hogy
vendégemmel naponta beszélgessek. Ha Mironov tanult tőlem valamit,
másrészről én is hasznot húztam ebből az ösmeretségből.
Mindenekelőtt megtanított «a fogházi dróttalan táviratozásra», mely
lehetővé teszi a foglyoknak, hogy a falon vagy a kályhacsövön kopogtatva
szavakat vagy egész mondatokat közöljenek egymással. Hogy ennek az
üzengetésnek a titkát megőrizzék, minden fogházban más távirati abécét
használnak. Ennek a titkos jelzésnek a segítségével egész sor drámát és
szerelmi történetet ismertem meg és Mirovval, amikor nem ő szolgált ki,
tovább társaloghattam.
A fegyencek zsargonját is megtanultam Mironovtól és most már tudtam,
hogy a fölvigyázót «ment»-nek nevezik, a fogság «kiecha» (kiechka a
kicsinyített alakja), a kés «feder», a lakás «haza», a revolver
«szhpayer»; tudtam, hogy az ölésre azt mondják «lefűrészelni», a
szökésre «röpülni», a méregre meg azt, hogy «tej», a hamis útlevél «arc»
és megtanultam még sok más dolgot. Mindezt jól megőriztem az
emlékezetemben és a jegyzőkönyvemben.
Különösen tetszett egy kifejezés, amely a Volga vidékéről származott el
a fogházakba abban az időben, amikor még folyami kalózok sűrű bandái
voltak az urak az ország közlekedésének e fővonalán. Ezek a kalózok
kirabolták és meggyilkolták a kereskedőket, akik drága keleti árút
hoztak Perzsiából vagy a Kaukázusból; elegendő erejük volt arra, hogy
még a Moszkvából ellenük küldött sorkatonasággal is harcba
bocsátkozzanak. A nemzeti irodalom ezeknek a brigantiknak a vezérét,
bizonyos Sztenka (István kicsinyítése) Razint idealizálta és hősként
tüntette föl, aki azért harcolt, hogy a parasztokat kiszabadítsa a
nagybirtokosok rabszolgaságából.