kézirataimat, a tintatartót becsuktam és kimentem a szabadba. Már nyár
volt. Cellám magányában alig vettem észre a jöttét. A fogház udvara
piszkos volt és rideg, tele építőanyag törmelékével, ami azóta maradt
itt, hogy a házat fogházzá építették át. Mivel nem szeretem a céltalan
munkát, a tervtelen sétálást és a haszontalan mozgást, elhatároztam,
hogy az orvos által elrendelt mozgást a magam és fogolytársaim javára
használom föl. Néhány fiatal foglyot fölszólítottam, hogy segítsen és
hozzáfogtam az udvar kitisztításához. Ennek megtörténte után néhány
kerti ágyat készítettem és borsót meg paradicsomot ültettem bele.
Gyakorlatilag értékesítve a műtrágyáról végzett tanulmányaimat egyik
fölügyelő útján műtrágyát szereztem. A fölhasznált trágya erős
növekedésre serkentette lusta növényeinket és örvendetes terméshez
segített bennünket. Egy másik ágyban virágot neveltünk és később innen
állandóan virágbokrétával láthattam el az asztalomat.
Gondos diétával és ésszerű életmóddal lassan visszaszereztem az
étvágyamat és aludni is tudtam. Nemsokára megint tudtam tornászni, ami
fokozatosan visszaadta izmaim régi rugalmasságát és erejét. Ezt
bebizonyította a legerősebb foglyokkal folytatott sűrű birkózásom, amit
még néhány katonával is gyakoroltam, ha a fogházparancsnok és a
szolgálatban levő tiszt egy pohár borra vagy egy játszma billiárdra
elódalgott a szomszédos vendéglőbe. Ez az életmód végre visszaadta
rendes egészségemet.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET. Novakovszki bombája.
Ezek a hetek, amelyeket közeli érintkezésben töltöttem el a fogház más
lakóival, nem egy érdekes megfigyelésre és különös élményre adtak
alkalmat. Novakovszkival volt az első élményem. A nyugodt, komoly öreg
úr lelki hangulata nagyon megváltozott. Mindig izgékonyabb és idegesebb
lett. Velem szemben azonban mégis mindig barátságos és jóságos maradt,
mert én érezvén, hogy ez a kikényszerített együttélés egyazon helyen
kemény próbára teszi az idegeket, állandóan arra törekedtem, hogy
ottlétemet lehetőleg ne is vegye észre és amennyire csak lehet, ne
zavarjam. Csak akkor beszéltem, ha Novakovszki kezdte a társalgást,
kerültem a szobánkban minden rendetlenséget, minden zajt és keveset és
nesztelenül mozogtam. Mivel Novakovszki éppen így viselkedett, jól
megfértünk egymással. De a cellánkon kívül történő minden csekélység
borzasztóan fölizgatta ezt az öreg embert. Az őr kopogó léptei annyira
kihozták a sodrából, hogy nekirohant az ajtónak, az öklével döngette és
kiordította:
– Ti pribékek! Először beledugtok bennünket ebbe a kőzsákba, azután még
itt sem hagytok bennünket békén!
Összeszidta a katonákat és a foglyokat, ha az udvaron jártak-keltek;
állandóan panaszkodott, hogy rossz a kenyér, amit a fogház konyhájából
kapunk. Egyszer éppen, amikor nagyon rosszkedvű volt, az államügyész és
a csendőrök ezredese megszemlélte a fogházat. Már ennek a puszta híre is
úgy hatott Novakovszkira, mint a toreador vörös kendője a dühös
andaluziai bikára.
– Hóhérok! Gyilkosok! Rablók!
Dörmögte és nagyokat fújt dühében. Hallottuk, amint egymásután
nyitogatták a cellaajtókat. Végre mi is sorra kerültünk.
– Van-e panaszuk a bánásmód miatt? – kérdezte az államügyész, aki mögül
előre kandikált az ezredes vörös, mosolygó arca.
Hallgattam, de Novakovszki jónak látta, hogy ne kövesse a példámat.
Kifakadt:
– Először is az a panaszunk, hogy jogtalanul elzárva tartanak bennünket,
pedig békés és művelt emberek vagyunk.
A két tisztviselő nagyon meglepődött és egy pillanatig szótlanul bámult
Novakovszkira. Végre megszólalt az államügyész:
– Ezért mi semmiképpen sem vagyunk felelősek. A bíróság ítéletén mi nem
változtathatunk. Rám csak azok a panaszok tartoznak, amelyek mindennapi
életükre vonatkoznak.
– Hát ide nézzen, micsoda kenyeret adnak itt nekünk! – kiabálta
Novakovszki és odatartotta a kenyeret az államügyész orra alá. – Talán
az sem tartozik önre, hogy tisztességes kenyeret kapjunk?
Az államügyész vizsgálgatva nézte a kenyeret, megszagolta, megtapogatta
és átadta az ezredesnek, aki szintén megnézte, megszagolta,
szétmorzsolta, azután visszaadta Novakovszkinak.
– Igen, – mormogta.
– Mit igen? – kérdezte szigorúan az öreg úr.
– Ez kenyér, – felelték a tisztviselők.
– Nem «kenyér», hanem gyalázatos kenyér, – pattant ki Novakovszki. –
Követelem, hogy indítsanak vizsgálatot.
– Jól van…
Ez volt minden, amit az államügyész még mondott. Köszönt és az
ezredessel együtt távozott.
Alighogy távoztak, Novakovszki kezében kerek kenyérszeleteivel az ajtó
mellé húzódott és lesben állott ott, mint a macska az egérlyuk előtt.
Amikor az előkelő urak a fogházparancsnok és a szolgálatban levő tiszt
kíséretében a lépcső fordulójához érkeztek, Novakovszki fölrántotta az
ajtót, kirohant a folyosóra és a diszkuszdobó klasszikus állásába
helyezkedve, ezzel a kiáltással: «bomba! bomba!», az előkelő uraságok
után hajította a kenyeret. A hatás tökéletes volt és meglepő:
államügyész, ezredes, parancsnok és néhány mögöttük haladó őr nagy
rémülettel, egymást vadul taszigálva iparkodott le a lépcsőn, hogy a
dühöngő öreg «bombája» elől meneküljön. Csak a szolgálatban levő tiszt
nem vesztette el a fejét, megvárta míg az elhajított kenyérszelet
ugrándozása megszűnt, azután fölvette a földről és a lépcső korlátján
áthajolva az elmenekültek után kiáltotta:
– Csak kenyér, egészen közönséges kenyér!
– Ó nem, nem közönséges kenyér, hanem gyalázatosan rossz kenyér, –
kiáltotta feléje Novakovszki.
E csínytevésért a fogház irodájába idézték az öreg urat és én
türelmetlenül vártam visszaérkezését. Várakozásom és aggodalmam ellenére
mosolyogva jött vissza. Minden haragját, amely gyakran csak a
természetellenes elzártság okozta idegesség következménye, minden rossz
kedvét otthagyta az irodában.
– Nos, hogyan végződött a dolog?
– Az államügyész nagyon szigorú arccal azt kérdezte tőlem, mit
kiáltottam, amikor a kenyérszeleteket utána dobtam. Azon volt, hogy
lehetőleg félelmetesnek lássék és ezzel kendőzte azt, amit gyors futása
következtében a tekintélyéből vesztett. Ártatlan arccal ezt feleltem
neki: «Amikor a kenyeret elhajítottam, azt kiáltottam oda önnek, hogy
elfelejtette magával vinni a kenyeret, amire pedig a vizsgálat végett
szüksége volt és hogy inkább bombához hasonlít mint kenyérhez.» Persze
egészen mást kiáltottam és egyszerűen meg akartam ijeszteni ezeket a
cári pribékeket. De hát valahogyan ki kellett magyarázkodnom. Most majd
bizonyára jó kenyeret kapunk és ami még örvendetesebb, az államügyész
többé nem kukkant be hozzánk. Ez mindenesetre nagy vigasz.
Bizonyára senkisem gondolta volna, hogy éppen a nyugodt, hallgatag,
gondolataiba mindig mélyen elmerült Novakovszki fogja így megtréfálni
ezeket az embereket. Éppen ilyen meglepő volt az eset végső eredménye:
ettől kezdve igazán jó kenyeret kaptunk és az államügyész többé nem
látogatott meg bennünket.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET. Jövők-menők.
Fogházunkban állandóan nőtt a lakók száma. Egyre új foglyokat hoztak,
részint már elítélteket, részint pedig még csak vizsgálati fogságban
levőket. Mivel a munkásszövetség föloszlatása után már semmi sem tudta
megakadályozni a forradalmi csoportok garázdálkodását, a távoli keleten
mindennapi esemény volt a terror, a zavargás, a szembeszállás az
államhatalommal, valamint, hogy forradalmi célra pénzt szerezzenek, a
kormánypénztárak ellen intézett merénylet. Ezeknek a foglyoknak a
jelenléte és csüggetegsége valamennyiünkre csak nyomasztó volt, mert –
ezt nem szabad lekicsinyelni – a fogházak lakói mindig nagyon könnyen
fölizgulnak. Mihelyt valamelyik fogházban elterjed például az a hír,
hogy egy halálraítélt is van a falak közt, azonnal megváltozik a
hangulat. Mindenki szinte betegesen csak erre tud gondolni, érzése csak
ezzel foglalkozik és ez a lelkiállapot gyakran nagyon hamar teljes
kétségbeeséssé és valódi őrületté változhatik.
Emlékszem, hogy egy reggelen egy Arszeniev nevű csinos, szőke
fiatalembert hoztak be. Lehetett vagy huszonöt éves, de álmodozó kék
szeme mégis mély szomorúsággal volt tele. Még aznap tárgyalták az ügyét.
Halálra ítélték. Egyszerű volt az esete. Bűnét nagyon megérthette
mindenki, aki ismerte az orosz életet. A testvérét, aki forradalmár
volt, Blagovescsenszkben agyonlőtték a csendőrök, mire Arszeniev, hogy
megbosszúlja magát, a csendőrök parancsnokát lőtte le és Karbinba
menekült. Itt fölismerték és elfogták.
Arszeniev este kilenckor tért vissza a tárgyalásról. Celláról-cellára
ment és mindenik fogolytársának az arcát élesen és furcsa kutató módon
vizsgálgatta. Amikor a mi cellánkba jött, gondosan betette az ajtót, a
szemünkbe nézett és ezt susogta:
– Halálra ítéltek. Valószínűleg már ma éjjel kivégeznek, mert hamar
akarnak a dologgal végezni. Akarnak-e segíteni életem megmentésében?
– Természetesen! – biztosítottuk mindketten.
– Köszönöm, – súgta meghatottan. – Szeretném, hogy ha majd a vacsorát
hozzák, az egész fogházban lehetőleg nagy lármát csapnának. Használjanak
föl minden legkisebb alkalmat a zavarkeltésre. Ezzel lekötik a
fölvigyázók figyelmét, én pedig azalatt cselekszem.
Távozása után Novakovszkival bejártuk a cellákat és kioktattuk a
foglyokat, miként kell a lármázásban részt venniök. Nem is kellett külön
ürügyet keresnünk, mert azok a foglyok, akiket nem hazulról élelmeztek,
véletlenül éppen akkor este olyan kelkáposztalevest kaptak, melyben
néhány férget találtak. Valahol megkezdődött a lárma, amely nőttön-nőtt
és mint az égiháború szétterjedt az egész fogházban. Káromkodtak,
ordítottak, ököllel döngették az asztalt, az ajtót; hangosan kiáltozták,
hogy a fogházparancsnokkal, a szolgálatban levő tiszttel, az
államügyésszel, sőt magával a cárral akarnak beszélni. Ha kétszáz
ideges, magából kikelt ember kezd ilyen zenebonába, rettenetes zaj lehet
belőle. Megnyugtatásunkra előrohant az egész törzskar le egészen az
utolsó katonáig és a konyhai segédig. Az utcán megállottak az emberek és
meglepetve hallgatták a fogházból kihatoló kiáltozást. Az udvaron már
nem volt senki, a megrémült őrök még a bejáratok elzárásáról is
megfeledkeztek. Csak azok az őrök maradtak a helyükön, akik a magas
deszkapalánkon kívül vigyáztak.
Arszeniev alaposan megfigyelte a dolgok fejlődését. Amikor a
fogházvezetőség és az egész hivatali személyzet a legnépesebb cellában
volt, ahol a legnagyobb zajt is ütötték, Arszeniev észrevétlenül az
udvarra osont, ahol nesztelenül fölmászott a fafalra és a tetejéről
kémlelődni kezdett. Alig két lépésnyire háttal állott neki egy őr, aki a
látszólag föllázadt fogház legfölsőbb ablakaira bámult. A kerítésen túl
egy darab sík terület volt, amelyet dudva és sűrű bokrozat borított.
Arszeniev mint a villám átvetette magát a kerítésen. Éppen a meglepett
katona mögött ugrott le, aki ijedtében a fegyverén babrálgatott, sőt
izgalmában el is ejtette. A menekülő már a bokrok közé vette be magát,
amikor az őr lőtt és fütyült, hogy odaszólítsa a többi őrt. Arszenievnek
sikerült elmenekülnie. Nyomtalanul eltűnt, a katonát pedig bíróság elé
állították és ügyetlenségeért négy hónapi fogságra ítélték. A vakmerő
szökevény sorsáról soha többé nem hallottam. Végképpen sikerült-e
megszöknie a hatóságok elől, amelyek most bizonyára kettőzött
buzgalommal hajszolták? Vagy talán mégis elcsípték és kivégezték? Mint
olyan ember, akit már egyszer elítéltek és különösen mint megszökött rab
természetesen nem várhatott kegyelmet. Arszeniev álmodozó és szomorú
szemét nem feledem.
Ennek a rabnak szökése sok kellemetlenséget okozott a
fogházvezetőségnek, amelyet keményen megdorgáltak. Bennünket, foglyokat
is megbüntettek. Egy hétig nem volt szabad sétálnunk. A cellák ajtait is
lezárták úgy, hogy ezentúl az egyes cellák közt lehetetlen volt az
érintkezés. Az igaz, hogy ezek az intézkedések sem tudták
megakadályozni, hogy fogházunknak még egy másik lakója is, mint a
kámfor, nyomtalanul eltűnjék.
Volt a foglyok közt egy még csak tizenhét éves legény, akinek az arca
olyan csinos és finom volt, mint valami fiatal leányé és éppen ezért
mindenkinek kellemesen föltűnt. Hosszú, fürtös haja is oly lágy volt és
finom, mint egy asszonyé. Kosztenko volt a neve, táviróhivatalnok és
valami neki idegen ügybe keveredett, amiért északi Szibérikába való
száműzésre ítélték.
Egyszer vasárnap, amikor sok vendég volt a látogatóhelyiségben, odajött
egy fiatal leány is, aki Kosztenkót akarta látni. A leány kis csomagot
adott át neki, maga pedig letévén kalapját és köpenyét, az ablakhoz ült
és a szép fiatal legénnyel hangosan nevetgélt és beszélgetett. Amikor
megszólalt a látogatás végét hirdető csengetyű, a foglyok visszatértek
celláikba, a látogatók pedig sorjában eltávoztak és az ajtónál a
fölügyelőnek megmutatták igazoló iratukat. A fogházparancsnok, amikor a
látogatók eltávozása után irodájába menve áthaladt a fogadó-helyiségen,
észrevette, hogy a fiatal leány még mindig ott ül az ablaknál,
Meglepetve ezt kérdezte tőle:
– Mit keres még itt?
– Nem mehetek el. Kosztenko elvitte a kalapomat és a köpenyemet.
Felöltözött, a haját női módra megfésülte és kiment. Nekem azt mondta,
hogy meg akarja tréfálni fogolytársait, de néhány perc mulva visszajön.
Most várom, hogy visszajőjjön.
– Mi minden történik itt, – dörmögte a parancsnok. – Maskarádé a
fogházban! No, majd befűtök a fölügyelőknek!
Csengetett és megparancsolta, teremtsék elő Kosztenkót. Az egyik
fölügyelő ijedt arccal csak nagysokára jött vissza és jelentette:
– Nagyságos uram, Kosztenko foglyot sehol sem találják. Bizonyára
megszökött.
Azonnal alapos kutatást rendeztek, de Kosztenkóra nem tudtak ráakadni.
– Hol van az igazoló irata? – förmedt rá a parancsnok a leányra.
– A köpenyem zsebében volt, – felelte sírva a fiatal leány. – Kérem,
térítse meg az elvitt holmim értékét. Szegény leány vagyok és nagyon meg
kell dolgoznom, hogy megélhessek. Az ön foglya lopott meg, panaszt fogok
tenni.
Ám a sírás nem használt. Az a hivatalnok, aki az eset megvizsgálására
érkezett, a 3. számú cellába küldte a leányt és mivel sírása ellenére is
gyanúsnak találták a szökés előkészítésében, ott kellett maradnia
mindaddig, amíg Kosztenkót keresték. Két hétig tartották fogva és
ezalatt keservesen panaszkodott, mekkora kárt okozott neki az a
«gazember fogoly», ahogyan Kosztenkót nevezte. Tizennégy nap mulva sem
került elő Kosztenko és ekkor a leányt szabadon bocsátották. Abban a
pillanatban, amikor a fogházból távozóban elbúcsúzott Kosztenko néhány
barátjától, élénk tüzes szemével kacsintva, ezt súgta:
– Most már alighanem Sanghájban van…
Kalap és kabát nélkül egészen jókedvűen távozott, mert megvolt az a
boldogító tudata, hogy megmentett egy emberi életet, még pedig olyan
életet, amely neki nagyon drága volt. A foglyok, akik Karbinban
maradtak, még sokáig emlegették.
Történtek azonban kevésbbé sikeres szökési kísérletek is. Egyik este
három munkást szállítottak be hozzánk. Kevéssel azután, hogy celláikban
elhelyezték őket, bementek a mosóhelyiségbe, ahol egy pillanatig
sugdolóztak. Azután a konyhán keresztül kirohantak az udvarra, ott
átmásztak a kerítésen és vaktában futni kezdtek. Egyszerre több őr lőtt
rájuk. Mindhárman elestek. Amikor a katonák és fölvigyázók az
elesettekhez érkeztek, kettejük már meghalt. A harmadik a lábán kapott
sebet. Két hónappal később szökés miatt bíróság elé állították és hat
évi kényszermunkára ítélték. Ilyen események időről-időre, egyszer víg,
máskor nagyon szomorú módon szakították meg a fogház csöndjét.
Lassanként tevékeny részt kezdtem venni a fogház életében. Mivel
lakótársaim közt fölfedeztem néhány fiatalembert, akinek semmiféle
iskolai képzettsége nem volt, azt ajánlottam Novakovszkinak, hogy
rendezzünk be valani iskolafélét. Az ő segítségével csakhamar
osztályokat alakítottam az írás, olvasás és számolás tanítására.
Történelemre, irodalomra és természettudományra is oktattuk a foglyokat.
Előadásainkon megjelentek a felügyelők és a katonák, sőt a parancsnok és
asszisztensei is, akiknek legtöbbje csak nagyon hiányos képzettségű
ember volt. Mindig meglehetős figyelem kisérte előadásainkat. A foglyok
szívesen jöttek hozzánk és a tisztelet, mit eleinte tanusítottak,
nemsokára élénk vonzalommá változott. A fogházvezetőség előtt is nagy
volt a tekintélyünk. Ebből az volt a hasznunk, hogy ha valamely fogoly
szökése miatt vagy más okból megbüntették az egész fogházat,
Novakovszkit és engem nem ért a megrendszabályozás, nekünk tehát akkor
sem kellett életmódunkat megváltoztatni vagy korlátozni.
Rendkívül érdekes megfigyelni ezeknek az embereknek lelki életét, akik a
négy falhoz kötve, kénytelenek voltak együtt élni. Komoly és jól nevelt
emberek gyakran nevetséges kicsinységeken kaptak hajba, például azért,
mert az egyik nagyobb darab kenyeret vagy húst vett ki magának, mint
amekkora megillette. Néha annyira megharagudtak egymásra, hogy
akárhányszor arra sem lehetett őket rábírni, hogy kezet fogjanak. Ez
nagyon jellemző jelenség, amit a fogház rendellenes életmódja idéz elő.
Elkeserítő az, hogy mindennapi legszorosabb összeköttetésben kell élni
olyan társakkal, akiket önként nem választott volna ki az ember magának.
Egy napon heves, csaknem tettleges civakodás támadt két mérnök közt és
elkeseredett ellenségek maradtak, még pedig nehány kis cica miatt! A
fogház konyhájában volt egy öreg macska nehány nagyon kedves kis
cicával. Az egyik fogoly, egy mérnök a cicákat a közös cellák egyikébe
vitte át, amelynek körülbelül húsz lakója volt és magára vállalta a
cicák gondozását. Egyik reggelen egy másik mérnök, aki hamarább ébredt
föl, mint a kollegája, csészében tejet és kenyeret adott reggelire az
állatkáknak. Mikor a cicákat gondozó mérnök fölébredt és látta, hogy a
társa a földön térdelve a reggeliző kis macskákat figyeli, heves
szemrehányást tett neki. Azzal vádolta, hogy jogtalanul furakodik a
gondozó szerepébe, hogy amit tesz, nem más mint az «anarchista elv»,
amely szerint a magántulajdon szent jogát nem kell tiszteletben tartani,
hogy eljárása hűtelen és becstelen. Vita támadt, amibe beleszólt még egy
harmadik is, aki végül el is tulajdonította a kis cicákat. Azóta a két
mérnök örökre engesztelhetetlen ellenséggé lett.
A fogház-kaszárnya celláiban kialakuló viszonyok erősebbek az
embereknél. Lakóikat kivetkőztetik eredeti mivoltukból és
lealacsonyítják őket. A legtöbben teljes közömbösséggel viseltetnek
minden iránt, betegesen és szótlanul elgondolkoznak, ami teljesen megöli
a lelki erőt. Vagy pedig hirtelen dühöngésféle fogja el őket; ilyenkor
nem képesek dühüket mérsékelni, teljesen megfeledkeznek kedvtelésükről
és az Isten hasonmására teremtett ember méltóságáról.
Eszembe jut a következő eset. Romlott húst kaptak a foglyok és mérgezés
tünete közt az egész fogház megbetegedett. Ellentétben azzal, amit várni
lehetett volna, senki nem tiltakozott e fölháborító dolog ellen. Az
emberek lelkileg annyira eltompultak és testileg annyira elgyöngültek,
hogy már a tiltakozásra sem volt elég erejük. Egy más alkalommal
ellenben, amikor – a forró nyár közepén – nem csináltattak meg azonnal
egy kitört ablakot, olyan lázadás támadt a foglyok közt, hogy minden
cellába szuronyos katonát kellett állítani.
Az ilyen lelki kitörés hatását gyakran magamon is észrevettem. Sohasem
fogok elfelejteni néhány ilyen esetet, amely fogságom alatt történt.
Csak egyetlen példát említek meg. Bár cellám ajtaja sohasem volt
elzárva, tehát amikor csak akartam, kimehettem akár a folyosóra, akár a
konyhába vízért vagy teáért vagy az udvarra, hogy kis kertünkből
paradicsomot vagy babot hozzak avagy hogy sétáljak, mégis megesett, hogy
néha napokig nem mozdultam ki a cellámból. De valahányszor valami
nagyállású hivatalnok látogatása előtt valamennyi cella ajtaját
lezárták, azonnal egy tucat ok arra indított, hogy távozzam a cellából.
Mihelyt a zárban a kulcs fordulását hallottam, odarohantam az ajtóhoz,
öklömmel döngettem és rászóltam az őrre, hogy nyissa ki az ajtót, mert a
konyhából vizet és fát kell hoznom.
Azt hiszem, hogy általános szabadságkorlátozás idején minden kis előjog
elvesztését sokkal kínosabban érezzük. Az elviselhetőnek küszöbét sokkal
hamarább lépjük át; szinte úgy áll a dolog, mintha tiltakoznék ellene az
egész szervezet, amely öntudatlanul a személyes szabadságot a legnagyobb
boldogságnak, az emberi élet sérthetetlen alapföltételének érzi.
Egyszer délután, amikor különösen erősen hatott reám a fogságbeli
érzelmek apálya és dagálya, a fogházirodába szólítottak. Egy tiszt és a
vasúti igazgatóság egyik ismerős hivatalnoka várt ott. Beszélni akartak
velem. Mikor beléptem, fölállottak és egy okiratot meg egy vörös
bőrkötésű kis tokot adtak át nekem. Egyszersmind tudtomra adták, hogy
ezt a nagy kitüntetést Kuropatkin tábornok eszközölte ki számomra
Pétervárott ama szolgálatok elismeréseül, amelyeket – természetesen még
mielőtt a forradalmi kormány elnöke lettem, mint ahogyan a tiszt
óvatosan hozzáfűzte – a hadseregnek tettem.
Az első pillanatban nem igen tudtam, hogyan viselkedjem. Azután a
bosszankodás kerekedett bennem fölül. Azért tehát, mert a hadsereget
tüzelőszerrel láttam el, megjutalmaztak; későbbi szolgálataimért,
amelyekkel a hadseregtől távol tartottam az anarchiát és az ellenséget,
majdnem agyonlőttek és íme most a «kőzsákban» elzárva tartottak.
– Attól a kormánytól, amely jobb kezével jutalmat nyújt át az embernek,
a bal kezével pedig rázárja a fogház ajtaját, nem fogadhatok el
kitüntetést!
E kijelentés után meghajoltam és eltűntem.
Ez az esemény mindörökre megfosztott annak a lehetőségétől, hogy a
cártól kitüntetést kapjak. De ezt sohasem bántam meg, sőt inkább
szívesen hivatkoztam tréfásan arra, hogy II. Miklóssal feszült
viszonyban vagyok, jóllehet a cár hogy kibékítsen, két évre ingyen
lakást és ellátást, sőt a tetejébe még egy rendjelet is fölajánlott.
Napok, hetek és hónapok multak el. Általában véve egyenletesen és
csöndben telt el az élet a fogságban; az egyhangúságot csak
olykor-olykor szakította meg valami előre nem látott izgalmas dolog,
valami rendkívüli esemény. Időről-időre az a riasztó híresztelés járta,
hogy a sok sikerült szökés kellemetlen módon a fogházunkra terelte a
pétervári előkelő hatóságok figyelmét és ezért a karbini politikai
fogház föloszlatását és lakóinak más keletszibériai fogházakban való
szétosztását követelik. Ezt a követelést bizonyára jóval gyorsabban
teljesítették volna, ha Horvat tábornok nem érvényesítette volna a
befolyását, hogy intézetünknek fönntartását elviselhetőbb
életföltételeivel igazolja és biztosítsa. Meg voltunk azonban győződve
arról, hogy büntetésünk leteltéig nem maradhatunk Karbinban.
Időközben, különösen a más városokból érkezett foglyok révén, egyre
növekedett épületünk lakóinak a száma. Az egyik csapattal egy érdekes
személyiség is jött, akinek Feklin volt a neve. Altiszt volt az egyik
szibériai ezredben, résztvett 1900-ban Kínában a boxer-háborúban és
Peking fölszabadításában. Később, az orosz-japán háborúban mindvégig a
fronton volt, ahol nagyon bátran viselkedett és több megsebesülés után
megszerezte a Szent György-kereszt valamennyi osztályát. A csuvasok
derék törzséhez tartozott, amely a Kama-folyó és az Ural-hegység közt
lakik.
A frontról visszatérvén beleszeretett egy gazdag kereskedő leányába.
Mivel a leánynak szintén tetszett a bátor, sok kitüntetéssel ékesített
harcos, csakhamar jegyesek lettek. Ekkor egy politikai tüntetésen
fölszólalt Feklin is. Éles politikai beszédben szigorú bírálatot mondott
a hadseregbeli állapotokról. Persze elfogták és valami ürüggyel egyik
fogházból a másikba cipelték, míg végre a mi karbini vendégszerető
házunkba érkezett.