sűrűn körülfogtak bennünket, közülünk senki sem sebesült meg. Itt is
megbizonyosodtunk arról, hogy a politikai rendőrség tervszerűen
támogatja a vezető monarchistákat, mert azok a csendőrök, akik nehány
perccel előbb olyan erélyesen szétkergették a munkásokat, most beérték a
dobálódzók figyelmeztetésével. Csak a városi rendőrség vezetői, akik még
nem régen a mi vezetésünk és befolyásunk alatt voltak, nem nézték
tétlenül ezt a visszaélést. Zaremba ezredes és Ziegler kapitány a
csirkefogók ellenséges tüntetésére elkészülve, a piac közelében egyik
udvarban, titokban lovasrendőröket tartottak készenlétben és ezeket most
kivonultatták, hogy fütykössel szétkergessék a fekete százakat.
Mikor végre a vizsgálóbíró hivatalához érkeztünk, kellemetlenül lepett
meg bennünket, hogy az illető bírósági tisztviselő nem volt más, mint
Fiedorenko ezredes, Ivanov tábornok jobb keze. Megkezdődött a
kihallgatás. Abból, ahogyan ezt Fiedorenko végezte, kiderült, hogy
mindenáron azt akarta bebizonyítani, hogy a központi választmány és a
munkásszövetség választmánya a pétervári munkás- és katonatanács
utasításai és parancsa szerint cselekedett, amely szervezetet a cári
kormány a legelszántabban üldözte és 1905-ben tagjai közé tartozott
Bronstein Leó is, akit jobban ismernek Trocky néven. Fiedorenko olyan
kitartással magyarázta félre minden feleletemet és olyan makacsul
iparkodott a munkás- és katonatanáccsal való összeköttetésünket
bebizonyítani, hogy végre is meguntam és türelmetlenül ezt mondtam:
– A központi választmány és a munkásszövetség választmánya fönnállásának
egész ideje alatt jelentéseket adott ki, amelyekből ön, ezredes úr
megláthatta volna, hogy mi a moszkvai Szövetségek Ligája utasítására
teremtettük meg szervezetünket. Szervezkedés után, mivel
Mandzsuországban és a távoli keleten egészen különlegesek voltak az élet
viszonyai, munkánkat saját irányelveink szerint folytattuk. Meg vagyok
győződve arról, hogy ha azt az eljárást, amelyet mi itt keleten
rendszeresítettünk, alkalmazták volna európai Oroszországban is, II.
Miklós cár kormánya most már nem léteznék, de a politikai rendőrség sem,
amelynek képviselőjéhez szólok most. Ha másfelől, itt a távoli keleten a
pétervári munkás- és katonatanács elvei és módszere szerint jártunk
volna el, ennek kétségtelenül véres káosz lett volna a következménye,
amely magával sodorta volna a hadsereget és a városokat és mindenekelőtt
elnyelte volna önt, ezredes úr és önnel együtt a régi uralom minden
vezető személyiségét. Önök mindannyian egy oroszországi véres forradalmi
aratás magvetői. Ezt, kérem, jegyezze meg magának és ne fáradozzék
abban, hogy itt az előzetes vizsgálat folyamán az ellenünk hangoztatott
teljességgel alaptalan vádak számára támaszokat keressen. Amit tettünk,
szabadon tettük és mindenek szemeláttára, nem titkoltunk el semmit és
nem is akarunk semmit sem eltitkolni.
Társaim, akiket én utánam hallgattak ki, ugyanilyen értelemben
vallottak. Ez után az első kihallgatás után még nehányszor kihallgatásra
kellett mennünk Fiedorenkohoz, aki nem törekedett arra, de a képessége
sem volt meg, hogy tárgyilagosan és logikusan gondolkodó bíró legyen.
Elkísértek bennünket az államügyész elé is. Azután a hivatalos eljárás
értelmében még a törvényszék előtt is meg kellett jelennünk, ahol
megkaptuk a vádiratot és följegyezték tanuink névsorát.
Végre 1906 március 18-án megkezdődött az igazi pörös eljárás. Teljes öt
napig tartott. Ivanov tábornoknak valóban sikerült nagyon terjedelmes
vádat és hatalmas pöranyagot összehoznia. Ezzel meg akarta győzni
Pétervárt a szervezet rendkívül veszedelmes jellegéről, amelyet ki akart
végezni, hogy sikeres és hű szolgálatáért elismerést és jutalmat kapjon.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET. Az ítélet.
Ivanov tábornok minden rendelkezésére álló eszközzel azon mesterkedett,
hogy lehetőleg szigorú ítélet érjen bennünket. E végből Moszkvából
kiküldette Koroskin ezredest, a leghírhedtebb hadbírák egyikét és
tanácsadóul legbizalmasabb segítője, Fiedorenko ezredes mellé osztotta
be.
Ugyanakkor azonban irántunk barátságos érzelmű hatalmak sem pihentek.
Ezek közt volt elsősorban az öreg Linievics tábornok, akit visszahívása
után Pétervárott egy tényeket megállapító bíróság elé idéztek és ott a
védelmünkre kelt annak hangoztatásával, hogy az anarchisták és más
szervezetek okozta elégedetlenséggel és kavarodással szemben a központi
választmány segítsége nélkül nem tudta volna keleten a polgári élet
rendjét és a hadsereg fegyelmét fönntartani.
Horvat tábornok, a kínai keleti vasút vezérigazgatója volt a másik
előkelő személyiség, aki Pétervárott a mi javunkra vallott. Ő nagyon jól
tudta, hogy az ötvenhárom napos forradalmi kormány mily nagy mértékben
járult hozzá a távoli kelet állami rendjének fönntartásához.
Állásfoglalásában a leghatározottabban támogatta őt Kerbedz lengyel
mérnök, akit Oroszország legkiválóbb vasúti mérnökének ismertek és
nemcsak Witte gróffal állott baráti viszonyban, hanem orosz
kormánykörökben is igen nagy befolyása volt.
A mellettünk és ellenünk állást foglaló elemek a pör folyamán
elkeseredetten küzdöttek egymással és minden lehetséges nyomást
fölhasználtak, hogy befolyásolják azokat a különböző kormányhivatalokat,
amelyektől a bírák függtek.
A pör kezdetének napján, Karbinban végsőig feszült volt a hangulat. Az
utcákon lovas és gyalogos őrjáratok voltak láthatók. Amikor bennünket
lovasoktól körülvéve kocsin a bírósági épületbe szállítottak, a
fogháztól a bíróságig terjedő út mindkét oldalát katonák és csendőrök
sorfala szegélyezte. Az utcákon éppen úgy fogadtak bennünket, mint a
városon át tett első utunk alkalmával: a hivatalnokok és a munkások
üdvözlő kiáltással és virággal, a monarchisták átkozódással és
fenyegetődzéssel.
Végre a bírósági épületben voltunk. Beléptünk a tárgyaló-terembe és a
vádlottak padjára ültünk. Mint főbűnös én ültem a főhelyen. Mellettem az
ősz, komoly, okos Novakovszki ült. Őt követte Lepeszhinszki, Kozlovszki,
Szasz-Tiszovszki, Tichino és a többi, mindössze huszonketten. Nagyon
nagy hallgatóság volt jelen, közte különféle szervezetek képviselői, a
külföldi konzulátusok, a sajtó és külföldi cégek tagjai, a hadsereg és
sok város kiküldöttjei az egész távoli keletről. Megkezdődött a nehézkes
és fárasztó tárgyalás. Meg kellett ismételnünk mindazt, amit már az
előzetes kihallgatáskor a vizsgálóbírónak mondtunk el. Amikor a tanukat
szólították elő, a mi embereink buzgón és makacsul védelmeztek
bennünket, míg azok a tanuk, akiket a vád állított ellenünk, terhünkre
kevés meggyőző dolgot tudtak elmondani. Csak a vasúti nyomdának két
megvesztegetettnek látszó szedője erősítgette, hogy a központi
választmány a szociáldemokrata párthoz tartozó szervezet volt, ami azt
jelentette volna, hogy közvetetlen összeköttetésben voltunk a pétervári
munkás- és katonatanáccsal is, amelynek vezetői mind tagjai voltak annak
a pártnak. Legnagyobb meglepetésünkre csak a tárgyalás folyamán tudtuk
meg, hogy Kozlovszki ügyvéd valóban tagja volt e pártnak. Ez a
leleplezés láthatólag kedvezőtlen hatást tett a bírákra. Ha ez ki nem
derül, bizonyára sokkal enyhébb lett volna az ítélet.
Március 23-án vége felé járt a pör. A vád képviselője azt indítványozta,
hogy a lehető legnagyobb büntetéssel, nyolc évi kényszermunkával
sujtsanak bennünket. Ügyvédeink a védőbeszédekben arra hivatkoztak, hogy
nincs elég terhelő anyag, mire a vádló válaszában megint csak a
legnagyobb büntetés kiszabását kérte. Ezt azzal az állítással iparkodott
támogatni, hogy a központi választmány bomlasztó, anarchista-szervezet
volt, amely az államnak nagy erkölcsi és anyagi kárt okozott.
– Tiszteletreméltó bírák, – folytatta a beszédét, – ne engedjék magukat
félrevezettetni ezektől az obszkurus emberektől, akik nagyobbára nem
orosz származásúak. Hallottuk védőiknek ama fejtegetését, hogy a távoli
keleten a központi választmány vette a kezébe az állam rúdját és hogy az
általa megteremtett rend huszonegy millió rubelt mentett meg a kormány
részére. Nem vonom kétségbe ezt a megállapítást és hajlandó vagyok
helytállónak elismerni. De uraim, gondoljanak arra, hogy a központi
választmány éppen azért volt oly veszedelmes és az ma is, mert
megtanította a forradalmárokat arra, hogyan kell a központi kormány
tekintélyét sutba dobva önhatalmulag cselekedni és hogyan kell az állam
hajóját kormányozni. Ennek a központi választmánynak a tevékenysége ő
felsége a cár kormányával szembeszálló jövő forradalmaknak mintául fog
szolgálni!
Ez súlyos elszólás volt az államügyész részéről. Mert, hogy szónoki
képességét fitogtassa és a maga államhű érzelmét mutogassa, olyan
véleményt mondott rólunk, amely védelmünk leghatásosabb tényezője lett.
Védőink mindjárt ki is használták az ellenfél kisiklását és a vádló
szavait sajátmaga ellen szegezték, hogy megcáfolják azt az állítását,
mintha mi anarchista módon garázdálkodtunk és az államnak nagy kárt
okoztunk volna.
A bírói emelvényen elnökükkel a középen a katonai bíróság öt tagja ült.
Mögöttük II. Miklós cár arcképe alatt, kényelmes székeken Ivanov
tábornok és a törzskara, közte Fiedorenko ezredes foglalt helyet. Mikor
egyik ügyvédünk befejezte a beszédét, amelyben jól kiaknázta magától az
államügyésztől odavetett mentő anyagot, egy-két bíró arcán futó mosoly
volt látható, míg az államügyész félreismerhetetlen zavarral az aktái
fölé hajolt és lapozgatott bennük, mintha valami fontos adatot keresne,
amit még elfelejtett megemlíteni.
– Nincs más mondanivalóm, – dadogta az államügyész és okiratait
begyömöszölte az aktatáskájába.
– Mi is kimondtuk az utolsó szót, – jelentették ki ügyvédeink.
A bíróság elnöke így szólt hozzánk:
– Mielőtt a bíróság kihirdeti a döntését, a vádlottaknak joguk van, hogy
még egyszer nyilatkozzanak.
Elsőnek nekem kellett szólanom és rövidre fogtam a mondókámat.
Beszédemet e szavakkal fejeztem be:
– Az államügyész igazlelkűen tevékenységünk államfönntartó jellegét
bizonyítgatta. Most tehát az itt levő bírák és tábornokok
becsületességére hivatkozom és arra kérem őket, igazolják azt az
állításomat, hogy ha abban az időben, amikor a forradalmi szenvedélyek
kirobbantak, a központi választmánynak nem sikerült volna a központi
hatalmat a maga kezébe vonnia, önöket uraim, katonáik golyója megölte
volna vagy a megdühödött anarchisták lámpavasra húzták föl volna önöket.
Csupán ezt kérem a bíróságtól és azoknak a lelkiismeretétől, akik a
vádlottak padjára ültettek bennünket.
Utánam sorjában fölszólalt mindenik társam. Nagy figyelemmel hallgatták
Novakovszkit, amikor külön erre a tárgyalásra európai Oroszországból ide
jött bírák okulására, akik nem ismerték a mi helyi viszonyainkat,
részletesen fejtegette a távoli kelet állapotát; mert Pétervárott vagy
Moszkvában senkinek halvány sejtelme sem volt a forradalom kitörését
megelőző itteni állapotról, a különböző társadalmi rétegek viszonyáról
és a lakosság gondolkodásmódjáról.
A tárgyalás körülbelül este nyolc órakor ért véget. A bírák
visszavonultak tanácskozásra. Éjfél felé, tehát négy óra multán, amely
idő – mint később megtudtuk – nagyon viharosan folyt le, megint
megjelentek a bírák, hogy kihirdessék az ítéletet. Engemet, a forradalmi
kormány elnökét tizennyolc hónapi várfogságra ítéltek és nem számították
be azt a két hónapi vizsgálati fogságot, amit már a katonai fogházban
leültem. Novakovszki egyévi várfogságot kapott, a többiek pedig rövidebb
büntetést, kivéve Kozlovszkit és Lepeszhinszkit, akikkel mint
határozottan forradalmi és szocialista alakulatok tagjaival külön
foglalkozott a bíróság. Az egy-egy évi várfogságra szóló tulajdonképpeni
büntetésen kívül Kozlovszki még két évi, Lepeszhinszki egy évi
mellékbüntetést kapott. Mindent egybevetve, kegyelmes ítélet volt, ha
kegyelemről lehet beszélni olyan dologban, amit egyáltalán nem lett
volna szabad bíróság elé terelni és megbüntetni.
Mint fölsőbbrendű foglyok, akik mások voltunk, mint a többi katonai rab,
tértünk vissza celláinkba. A várfogságot az orosz büntetőtörvénykönyv
«tisztességes őrizet» külön névvel, latinul «custodia honesta», jelöli
meg. Különleges kiváltságok jártak vele. Így például a maga ruháját
viselhette az elítélt, hazulról ételt és könyvet hozathatott és minden
nap sétálhatott a fogház udvarán. Mivel Karbinban nem volt vár,
kíváncsiak voltunk, mennyiben élhetünk majd ezekkel a kiváltságokkal.
Horvat tábornok talált erre megoldást azzal a Pétervárra küldött
indítványával, hogy Karbinban, ahol nagyon sok politikai fogoly volt,
ezek számára külön fogházat rendezzenek be.
A Bolsoiproszpekt északi végén kibéreltek egy magánházat. Rácsos ablakai
voltak és jó erős ajtai. A katonák és fölügyelők számára megfelelő
helyiségeket rendeztek be és az egész házat a meglehetősen tágas
udvarral együtt magas deszkapalánkkal vették körül. Már kevéssel
elítéltetésünk után új szállásunkon voltunk, ahol önkéntelen ott
tartózkodásunk idejére, ahogyan éppen lehetett, berendezkedtünk.
Hazulról ruhát, fehérneműt, könyvet, munka- és írószert küldettünk
magunknak és gondoskodtunk az étel rendszeres szállításáról. Így
lassanként beleszoktunk az új életbe.
HUSZADIK FEJEZET. Az «El Dorado»-fogházban.
A karbini ideiglenes politikai fogház más börtönökhöz képest igazi
«Dorado» volt. Szobáink tágasak voltak, tiszták és nagy ablakjuk lévén,
eléggé világosak is. Novakovszki és én egy cellában voltunk elhelyezve,
amelyben berendezkedtünk a ránk kimért büntetés nagy idejére. Így
gondolkoztam:
– Mivel tizennyolc hónapot kell itt eltöltenem, amennyire csak lehet,
gondoskodnom kell kényelmemről, nehogy a tétlenség és korlátozottság ez
ideje káros hatással legyen reám.
Mindenekelőtt elhozattam a lakásomról könyveimet és azokat a tudományos
följegyzéseket, amelyeket az orosz távoli keleten való különböző utamon
és a vladivosztoki meg karbini laboratóriumokban tettem. Megszakítás
nélkül egész nappalokat és éjjeleket munkában töltöttem. Az első három
hónapban szakadatlanul írtam. Miller államügyész engedelmével varsói és
pétervári szaklapoknak egész sor cikket küldtem, amelyek a szén, a
petróleum és az arany kémiájával foglalkoztak, küldtem továbbá néhány
vegyitechnikai tanulmányt különféle keletázsiai termékről, minő a
növényi olaj, kereskedelmileg értékesítendő trágyaszer, jódtartalmú
tengeri lúg és végül kínai és japáni bronzokról is írtam nehány cikket.
A lengyel lap szerkesztője, Mikleszevszki B. dr. volt, nemrégen
Lengyelország kultuszminisztere, aki cikkeim alá, a név mellé
odanyomatta ezt a kissé szokatlan címet is: «Politikai fogház, Karbin».
Talán én vagyok a világon az egyetlen ember, akinek szakcikkei ilyen
aláírással jelentek meg.
Abban az időben sokat olvastam. A többi közt áttanulmányoztam a jeles
autodidaktának, N. A. Morozovnak két művét, aki a schlüsszelburgi
politikai fogház egyik magáncellájában eltöltött huszonöt év alatt igen
széleskörű ismereteket szerzett. Amikor 1905-ben kiszabadult, csak
egyetlen csomagot vitt magával, amelyben három vaskos kézirat volt: «A
vegyi elemek időszakossági törvényének új magyarázata», «Az
apokalipszisz csillagászati alapja» és egy kötet költemény tele
reménységgel és életörömmel. Ezek a könyvek nagyon érdekesek voltak és
rendkívül lekötötték a figyelmemet nemcsak természettudományi, hanem
pszichológiai tekintetben is, mint olyan ember művei, aki teljesen el
volt zárva a világtól és egészen a maga gondolataiba merült és bizonyos
titokzatos-prófétai ihlettség fogta el.
Nemsokára magamon is észrevettem, mekkora jelentősége volt erre az
emberre nézve az elzártságnak. Abban a helyzetben vagyok, hogy
összehasonlíthatom azokat a tapasztalatokat, amelyeket két különböző
fajtájú elzártságom időszakában szereztem. Az 1920. évben négy hosszú
téli hónapot szakadatlan egyedüllétben egy szibériai erdőben töltöttem,
ahol egy a vihartól kidöntött fenyő gyökerének a tövében meghúzódva
vártam a tavaszt. Magamra hagyatva és csakis a magam erkölcsi és fizikai
erejére utalva, határozottan éreztem, mily hamar ébredt föl bennem ismét
az ősember – a vadász, halász és harcos – az egyszerű ember, akinek
minden idege erősen megérzi a természet hatalmát és szépségét és aki
egyszersmind lépten-nyomon látja Isten, a Teremtő mindenütt jelenlevő
bölcseségének bizonyítékait, akinek láthatatlan keze vezeti és intézi a
legkisebb élő lény nyomát is.
Életemnek az erdőben töltött e hónapjai alatt nagyon megváltoztam és ezt
a változást magam is figyelemmel kísérhettem. Az az ésszerű, fölületes
viszony, amelyben mint modern tudományos ember a természettel voltam,
akkor megszünt. Egyre feszültebben figyeltem az engemet körülvevő élet
gazdagságát; homályos, zavart keltő, szorongató benyomásokat csak
nehezen és gyakran csak misztikus átformálással tudtam elhárítani.
Lassanként megéreztem és megláttam a dolgok belső életét és valami
telepatikus szervfélét alkottam magamnak, aminővel, a mi időnk
kultúrembere csak ritkán rendelkezik.
A magárahagyatottság egy másik faját 1906. évben ismertem meg, amikor a
karbini fogházi cellában saját embertársaim közepette voltam
elkülönítve. Akkor, amikor eleinte csak a hallgatag, a szentírás
tanulmányozásába elmélyedt Novakovszki volt a társam, egy más lelki
átváltozás győzedelmeskedett rajtam. Fokonként meg tudtam érteni az
egész lelki folyamatot, amely valamely gondolat kikristályosodását
megelőzte. Mialatt Morozov és más tudósok és írók könyveit olvastam,
csaknem élve láttam magam előtt őket és a környezetet, amelyben műveiket
alkották. Túléber szellemem minden gondolatot és minden lelki
megmozdulást végig kísért; az őket ösztönző erő és akarásuk, mintha
bennem lakoznék, irányított engemet is ugyanama cél felé; az ő
kételkedésük kínzott és az ő lelkesedésük lángja hevített.
Nehány évvel később szerencsés véletlen megengedte, hogy ezeket az
átéléseimet Morozovval és tőle függetlenül Verhaeren ismert belga
költővel beszélgetve, ellenőrizhettem. Verhaeren művei fogságom ideje
alatt felejthetetlen pillanatokkal ajándékoztak meg.
És akkor az volt a benyomásom, hogy nem tudatosan, de előre láttam
jövendő sorsát ezeknek az embereknek, akiknek lelke olyannyira tisztán
állott előttem, hogy tanulmányozhattam, mint a magamét. A csöndes
fegyházi cellában eltöltött napokban azonban még nem voltam ez
impressziók jelentőségének teljes tudatában; ezért nem is gondoltam
arra, hogy ezeket a megfoghatatlan lelki élményeket, még nem létező
dolgoknak e szemem előtt elsuhanó árnyékát rendszeresen följegyezzem.
Amikor azonban később az alkotás új lelkesedésében lángoló Verhaerent az
utcán elragadta a kegyetlen halál és a sors szörnyű igazságtalansága, a
vak véletlen durva erőszakossága miatt a legkeserűbb érzelmeket hagyta
hátra, akkor eszembe jutott egyik korábbi látomásom: fekete, bajt
hirdető felhők borították a nagy költő halotthalvány arcát, ami lelkem
mélyén szörnyű jelenségként merült föl és napokig kínzott a cellámban,
ahol nagy, szakadatlan időközökben gyakran semmi mást nem hallottam,
mint az őrök egyhangú kiáltását:
– Vigyázz! Vigyázz!
A legapróbb részletességgel emlékszem arra, hogy egy látogató napon
egyik barátom fölkeresett és azt a hírt hozta, hogy minden elő van
készítve a fogságból való szökésemre és arra, hogy biztosan eljussak
Japánországba. Hasonló tervvel állottak Lankovszki dr. és Piotrovszki
mérnök elé, akik Vladivosztokból jöttek hozzánk, valamint karbini
hivatali társam, Czaki dr. elé is. Azért fáradoztak annyit az
érdekünkben, mert nem volt alaptalan az a félelem, hogy a pétervári
kormány nem fogja beérni a ránk mért aránylag rövid szabadságvesztéssel,
hanem azokra, akik a legnagyobb tevékenységet fejtették ki és hozzá még
lengyel származásúak voltak, mellék- és pótbüntetést fog kiszabni.
Lankovszki, Piotrovszki és Czaki dr. fölhasználta az alkalmat és
eljutott Japánországba. Később a Havai-szigetekre mentek, ahonnan Czaki
dr. Argentiniába vándorolt. Piotrovszki 1920-ban Szovjetoroszország
ellen harcolva Lengyelországban életét vesztette.
Barátaim kétségbeesésére nem akartam megszökni. Ezért az
elhatározásomért nagyon meglakoltam, de mégsem bántam meg, mert csak így
nyílt alkalmam a kifürkészhetetlen emberi nyomorúság és az emberi
csupasz lélek megismerésére; megtudtam, mit jelent a mások megértése, a
megbocsátásra való készség és a nyugodt gondolkodás. Ilyen tapasztalatok
után már nem azt mondjuk: «ez jó ember» vagy: «ez rossz ember», hanem
egyszerűen: «ez ember, akit az élet kedvező vagy kedvezőtlen áramlata
sodort magával».
Önkéntelenül és anélkül, hogy eladdig Gautama Buddha tanait olvastam
vagy csak hallomásból is ismertem volna, magamtól jutottam arra a
következtetésre, amit a nagy tanító oly poétikusan és bölcsen e
szavakkal fejezett ki:
– Ember! Magasabbra emelkedhetsz Indra istennél és mélyebbre zuhanhatsz
az iszapban mászó féregnél.
A cellámban maradtam tehát és a hallgatag és elgondolkodó Novakovszkival
közösen folytattam a különös, nekem felejthetetlen életet. Bár társamtól
nem kérdeztem, mégis tudtam, hogy ugyanazt élte át, amit én, hogy
azonban minden képzeletit elutasító és magába zárkózott természete miatt
nem akart belső élményeiről nyilatkozni.
Néhány héttel később, még e misztikus élmények hatása alatt, álmatlanság
kezdett gyötörni. Ez talán nem is egészen találó megjelölése annak az
állapotnak, amelyben voltam. Az álmatlanság többé-kevésbbé beteges
állapot, amelyben az az ember van, aki noha fáradtnak érzi magát és
álomra vágyik, mégsem tud aludni. Én ellenben nem éreztem szellemi
fáradtságot, nem is óhajtottam az alvást, hanem a napnak huszonnégy
órájából rendesen tizennyolcat olvasással vagy írással töltöttem el. A
mellett szellemem friss és képzelőerőm rendkívül élénk maradt. Az alvás
megkívánásával együtt megszűnt az étvágyam. Nem tudtam enni se húst, se
halat, se közönséges kenyeret, úgy hogy hazulról kellett küldetnem
gyümölcsbefőttet és kétszersültet. Egyideig csakis ezzel éltem és reggel
meg este még egy-egy pohár erős teát ittam. Napi adagom végül már csak
egy doboz körte vagy őszi barack, négy darab kétszersült és két pohár
tea volt.
Szellemileg és lelkileg teljesen egészségesnek éreztem magamat, de
elgyöngültem és lesoványodtam. Sokáig sohasem mentem ki a szabadba,
aminthogy egyáltalán arra törekedtem, hogy lehetőleg keveset mozogjak.
Szokásos reggeli testgyakorlatomról már régen lemondtam. Gyermekkorom
óta végeztem ezt és a 11. számú cella nagyon szűk viszonyai közt is
folytattam. Ki tudja, mi lett volna ennek a kísérletnek vége, ha testi
állapotom különös, rendkívüli föltünő megváltozása arra nem
kényszerített volna, hogy orvos tanácsát kérjem. Az első dolog, ami
szöget ütött a fejembe, az volt, hogy a hajam és a szakállam rendkívül
gyorsan nőtt, ami arra kényszerített, hogy hetenként nyiratkozzam és
naponta kétszer beretválkozzam. De késő este még a beretválkozás után is
olyan volt az arcom, mintha napokig nem látott volna beretvát. Ez a
jelenség egy hónapig tartott. Akkor aztán hízni kezdtem vagy – hogy
pontosabban fejezzem ki magamat – ijesztően fölpuffantam. Az arcom
viaszos sárga és csaknem kerek lett, az ajkam vértelen, a kezem és a
lábam mindig hideg és időnként, mintha a szívem összehúzódott volna a
mellemben, amikor is kimondhatatlan aggodalom érzése fogott el.
– Valami nincs nálam rendben, – gondoltam. – Beszélnem kell az orvossal,
hiszen nem akarok a fogságban meghalni.
Az orvos még aznap eljött, alaposan megvizsgált és életmódom iránt
érdeklődött.
– Két hétig ne dolgozzék, egyék többet, járással és szabadgyakorlattal
annyit mozogjon, amennyit csak lehet, különben senki sem tud önön
segíteni és akkor csak egyféleképpen végződhetik a betegsége!