nyomult előre és olyan elkeseredéssel támadott rám, mintha az Orosz
Nemzet Szövetsége fekete százai közé tartozott volna és Ivanov tábornok
küldte volna ellenem azzal a paranccsal, hogy ne kegyelmezzen.
Kétségbeesve küzdöttem ezzel az ellenséggel és az egész idő alatt
csodálkoztam, mert az őr nem kiáltott rám, hogy ez is tilos. Az őr
azonban beérte azzal, hogy védelmi harcomat szótlanul végignézte.
Nagy és kis egységekből alakuló csapatokat láttam a falon előnyomulni
olyan formációkban, amelyek valamely jól vezetett flottagyakorlat
sztratégiájára emlékeztettek. Mint a hullámokat hasító büszke
dreadnought, lassan és méltóságosan jöttek a nagy példányok, míg a
szárnyakon a földerítést és védőszolgálatot teljesítő torpedóhajók és
rombolók mintájára a kicsinyek rajai sürögtek. Ez a gyalázatos ellenség
kétségtelenül nagyon megelőzte a korát, mert a modern hadviselés ismert
eszközeit ellenem már akkor fölhasználta: mindkét oldalról támadott és
olyan bűzzel árasztott el, aminőt utálatosságra nézve nem tud fölülmulni
semmiféle modern mérges gáz. Még a levegőből is vesztemre tört, mert
fölmászott a mennyezetre és abból a kedvező állásból, mint a bomba,
egyenesen rám zuhant.
– Hallja csak! – szóltam a katonához, ennek a cellának túlsok a lakója,
számomra nincs már itt hely.
– Tilos a beszéd. Én… kezdte és szünetet tartott.
– … lövök, – fejeztem be helyette a mondatot. Nem bánom, de akkor ezekre
a betolakodókra is lőjjön.
A katona elfordult. Hallottam, hogy elfojtottan nevetett. Mikor a kis
rácsnál ismét megpillantottam az arcát, már nem volt olyan veszedelmes,
sőt csaknem barátságossá lett.
A hajnali szürkület végre belopódzott a cellába. A lámpa, amely fekete
koromfátyollal vonta be az egész helyiséget, halálküzdelmében még egyet
lobbant, azután kialudt. Támadóim abbahagyták éjjeli rajtütésüket és
visszavonták rajaikat. Az őrt cellám ajtaja előtt fölváltották.
Trombitaszó hallatszott. A folyosón katonacsizmák nehézkes kopogása
döngött végig. Járás-kelés zajával kiáltás, nevetés, rövid éles
vezényszó és pléhedény csörömpölése folyt össze. Az az idő lehetett ez,
amikor a katonák a teáskannával visszatértek az őrszobába. Újra hangos
vezényszót hallottam, mire a katonák a reggeli imába fogtak:
– Uram! Mentsd meg népedet…
Itt, ahol igazán csak a Mindenható tudta megmenteni a borzalmas börtönbe
bezárt embereket, egészen külön értelmük volt ezeknek a szavaknak.
Bár szomjas és éhes voltam, nem akartam kérni, nem csupán büszkeségből,
hanem azért is, mert az örökös «Ez tilos! Lövök!» már a könyökömön nőtt
ki.
Fölkeltem és négy lépést ide, négy lépést oda, föl- s alájártam a
cellában. Mindig az a medve jutott az eszembe, amelyiket a pétervári
állatkertben figyeltem meg, amikor ketrece egyik sarkából megszakítás
nélkül a másikba csoszogott, a fejét nagy kétségbeeséssel ide-odalóbálta
és kicsiny, véres szemével kérdő tekintetet vetett maga köré.
– Alighanem ilyen vörös az én szemem is, hiszen egyáltalán nem aludtam,
– gondoltam és akaratlanul mosolyognom kellett.
Új őrzőm fiatal, karcsú, szőkehajú legény volt, akinek mosolygó arcáról
meglepetésemre irántam való jóakaratot olvastam le. Miután egy ideig
föl- s alájártam, végre szédülni kezdtem a folytonos megfordulástól.
Hogy magamhoz térjek, a piszkos fal irkafirkáit kezdtem olvasni.
Legnagyobb részét esetlen, az írásban kevéssé gyakorlott kéz írta.
Akárhány csak káromkodás volt és durva kiszólás. Akadt néhány szerelmes
vers is. Figyelmemet csak egy fölírás kötötte le erősebben és keltett
bennem vadul hullámzó, bizonytalan gondolatokat. Valami hegyes
szerszámmal karcolták bele a vakolatba. A cellának valamelyik
ismeretlen, most már halott lakója véste itt be a világnak szóló utolsó
kétségbeesett üzenetét. Így hangzott:
– Egy óra mulva agyonlőnek… El fogok tűnni, de itt leírt szavaim
megmaradnak. Mit is ér tulajdonképpen egy emberélet?
Gondolatok és érzelmek viharos áradata zúdult reám. Ebben a zűrzavarban
egy érzelem kezdett előre nyomulni és sűrűsödött mindjobban azzá a
gondolattá, hogy a huszadik század emberi társadalmában sohasem hoznának
többé halálítéletet, ha a törvényhozóknak és a bíráknak néhány napon
keresztül azt kellene átélniök, amit az elítéltnek kell éreznie ilyen
fölírásokkal ellátott cellában. Nem volna-e másrészről lehetséges, hogy
a gonosztevő, aki a törvény szerint rászolgált a halálra, ha ezeket az
egyszerű, titokzatosan ijesztő föliratokat olvassa, keserves könnyeket
ontana gaztette miatt és mindörökre lemondana a bűnről? Nem
tisztulhatna-e meg akkor a szíve és a lelke olyan módon, amit a
büntetőtörvény és a logikusan és igazságosan, de egyszersmind hidegen és
részvétlenül gondolkodó bíró még nem ismer? A fölirat, amely bennem e
gondolatokat ébresztette, tovább élt, ellenben az írója valahol a
katonai temető valamelyik sarkában már régen a sírjában pihent, amelyet
nem ékesít kereszt és ahol nem sír és nem gyászol senki. Pedig hát, aki
ezeket a szavakat fogsága cellájának falába véste, bizonyára szintén
hagyott hátra embereket, akikre keserves gyászt borított a halála és
akik híven megőrzik az emlékét, mert jó volt hozzájuk és ők szerették.
A katonai fogház 5. számú cellájában eltöltött azon az első reggelemen
már közel voltam ahhoz, hogy elődöm föliratához én is hozzáfűzzem a
magamét. Ettől csak az az aggodalom tartott vissza, hogy megint azokat
az unosuntalan szavakat fogom hallani, amelyek reám, de arra is, aki
kimondta, olyannnyira lealacsonyítók voltak:
– Ez tilos! Lövök!
Az órámra néztem: kevéssel hét óra előtt volt. Körülbelül egy óra mulva
a tornácon bizonyos mozgást vettem észre, beszélgetésnek egyes
töredékeit hallottam. A katona arca a rácstól eltűnt. A zárban kulcs
csikordult meg. A cellámba lépett Miller államügyész és Fiedorenko
csendőrezredes. Az államügyész hivatalos hangon ezt adta tudtomra:
– Önt Ivanov tábornok parancsára tartóztatták le és tábori katonabíróság
elé kerül.
– Mikor lesz a tárgyalás?
– Az igazságügyminiszter rendkívüli körirata értelmében a tárgyalás az
ön jelenléte nélkül fog lefolyni, – mondta az ezredes, miután előbb
aktái közt lapozgatott.
Nagyon is jól ismertem ennek az eljárásnak súlyos jelentőségét. Egész
Oroszország nyögte a sok független katonai bíróság, az úgynevezett
«expressz ítélőszékek» véres erőszakoskodását, amelyek csakis
forradalmárok elítélésével foglalkoztak és közülük sok ezret halálra
ítéltek. Úgy éreztem, hogy eláll a szívem verése és mintha jégdarab
lenne a mellemben. De leplezni tudtam izgatottságomat és erőszakolt
nyugalommal kérdeztem:
– Szabad a családomnak levelet írnom?
Az államügyész sokat mondó pillantást vetve az ezredesre, azt felelte:
– Arra még mindig elég ideje lesz.
Azután mindketten elmentek. Mögöttük nagy csattanással záródott be az
ajtó. A kulcs megint megcsikordult a zárban. A katona arca, amely most
igazi szánalmat mutatott, újra megjelent a nyílás mögött.
Ellenszenves látogatóim eltávozása után, reggelire egy csésze teát és
egy szelet fekete katonakenyeret hoztak. Délre egy tányér
káposztalevest, egy tányér fekete darát és egy darab kenyeret kaptam.
A lábam, amely a hunghucokkal Udzimi mellett folytatott harcban
kificamodott, estefelé tiltakozni kezdett a fűtetlen szoba ellen és
elviselhetetlen fájdalmat okozott. Képtelen voltam tovább lábon lenni és
lefeküdtem az ágyra. Mikor az őr behozta a vacsorámat, egy tál darát,
teát és a rendes kis darab kenyeret, nem tudtam fölkelni. A csípőm úgy
megdagadt és annyira fájt, hogy nyögtem és sziszegtem, mint valami dühös
kígyó. Az 5. számú cella ajtajánál egymást fölváltó őrök szerencsémre
nem tiltották meg a nyögést is úgy, hogy megmaradt legalább az az egy
vigaszom, hogy ebben a tekintetben szabad folyást engedhettem
érzelmeimnek.
A második éjjelen sem aludtam, mert mint az előzőt, ezt is harcban
kellett eltöltenem ellenségeim flottájával és csapataival, de most
külsőre hatalmasabb, mindazonáltal kevésbbé kellemetlen
szövetségestársak: hosszú csupasz farkú, nagy, vöröses-szürke patkányok
még meg is erősítették őket. A padló peremén levő lyukakból és
hasadékokból mindjárt családostól bujtak ki és csakhamar elfoglalták az
egész padlót. Úgy viselkedtek, mintha mindjárt kezdettől fogva
fegyverszünetet kényszerítettek volna rám, mert félelem nélkül az
ágyamra ugrottak meg a padra, ahol a kenyér és a dara maradéka feküdt.
Tiltakozásommal csak keveset törődve, olyan természetességgel
lakmároztak, mint valamely elsőrangú szálló éttermének vendégei. Ha
sziszegéssel el akartam őket riasztani, csak sovány feleletet
nyívákoltak és fénylő fekete szemüket egy pillanatra rám szegezték.
Csak akkor szegtem meg a fegyverszünetet és kezdtem nyílt támadást,
amikor az egyik, nyilván különösen vállalkozó kedvű és vakmerő dög a
székről az ágyamra ugrott és engem szemével hipnotizálva, az arcom felé
közeledett. Hangos csatakiáltással nekiestem az ellenségnek. Mint az
érett körte a fáról, úgy potyogtak le a patkányok az ágyamról és
zuhantak a padlóra, ahol minden irányba szétrebbentek. De csakhamar
visszatértek és elárulták azt a szándékukat, hogy ágytakarómat
szétosztják maguk közt, a kenyeremet egészen megeszik és az arcomat
közelről tekintik meg. Ez már mégis csak több volt a soknál. Tehát
tüzérségi harcra tértem át, az egyik csizmámat a legsűrűbb csoportba
hajítottam, a másikat pedig olyan hatásosan küldtem utána, hogy hatalmas
nyivákolás igazolta lövéseim találatát. Erre azután valamennyi eltűnt a
búvóhelyén. Csak időről-időre suhant át cellámon valami titokzatos
sötétség és figyelmeztetett, hogy az ellenség kémei még mindig
dolgoztak. Ez a háború a rettenetesen undorító patkányokkal mindaddig
tartott, míg csak az 5. számú cellában voltam.
Fogházi életem második napján kiderült, hogy künn levő barátaim nem
hagytak cserben. Az ebéd után az a szőke legény volt őrségen, akivel már
megismerkedtem. Észrevettem, hogy sokáig szótlanul állott és gondosan
megfigyelte a folyosót. Azután hirtelen elkapta a tekintetemet és pszt!
jelzéssel összehajtogatott papirosocskát hajított be a rácson.
A szabadság világából valaki hírt adott nekem arról, hogy állanak a
dolgok e pillanatban. Az «in absentia» megtartott bírósági tárgyalás
komédiája már véget ért. Agyonlövésre ítéltek bennünket. Mindennek vége.
De Ivanov törzskarában nézeteltérés támadt. A tisztek egy nagy csoportja
kikelt az ítélet ellen és sürgősen új bírósági tárgyalást követelt, még
pedig nem az «expressz ítélőszék», hanem rendes katonai bíróság előtt.
Ezt a követelést sokan támogatták a polgári körökből.
– Ne essék kétségbe, folytatta az ismeretlen író, az ön érdekében
táviratokat küldtek Pétervárra; Ivanov tábornok igaz, hogy elfogta és
megsemmisítette az első táviratokat, de megtaláltuk a módját, hogy
kijátszhassuk a cenzuráját.
Ez a biztatás még adott némi reményt, igaz, hogy nagyon keveset, mert
Ivanovnak, akinek korlátlan felhatalmazása volt, tiltakozással nem sokat
kellett törődnie, akármelyik percben kivitethetett bennünket a cellából,
agyonlövethetett és az egész kérdést «fait accompli»-vel intézhette el.
A cárok idejében ez nagyon gyakori eljárás volt, amit utódai, a
szovjetek is sűrűn gyakorolnak; van rá példa 1924-ből Dudkievic elnök
agyonlövésében, ami fölháborította az egész civilizált világot.
Kínzó gondolataimhoz, éjjeli ellenfeleimhez és az irtózatos fájdalomhoz,
amit lábamban éreztem, most még egy új ellenség csatlakozott, valamennyi
közt a legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb: a halálfélelem. Fölugrottam
és lélekzetemet visszafojtva lestem a történendőket valahányszor kissé
hangosabb beszéd hatolt hozzám a folyosóról, fegyvercsörgés hallatszott
vagy az ételemet hozták. Már nem volt elég akaraterőm, hogy nyugodtan
megvárjam, mi lesz; mindannyiszor sietve rendbehoztam a nyakkendőmet és
a ruhámat, mintha ki kellene mennem, hogy örökre elhagyjam ezt a
világot. Óráról-órára, percről-percre vártam teli félelemmel a halál
hírét.
Két hosszú napig nem kaptam kívülről újabb hírt. A fölvigyázó végre
zsemlyét és kolbászt hozott, amit kívülről küldtek nekem. A két
legutolsó napon halálfélelmemben és kétségbeesésemben egyáltalán semmit
sem tudtam enni és ehhez a csábító csemegéhez sem nyúltam volna hozzá,
ha azt nem reméltem volna, hogy benne a tápláléknál kedvesebb dolgot
kapok. Úgy tettem tehát, mintha enném. Zajosan egyik darabot a másik
után törtem le a zsemlyéről, amíg rá nem jöttem, hogy valóban kis
selyempapír-gombolyagocska van belerejtve. A papírgombolyagot a
legnagyobb óvatossággal kisimítottam és ezt olvastam:
– A táviratok megérkeztek Pétervárra.
Egy szóval sem több. A halálfélelem tehát megmaradt, hiszen helyzetem
tulajdonképpen nem javult. Damokles kardja tovább is a fejem fölött
függött. Mert, ha a táviratoknak Pétervárott lett is volna sikerük, a
felelet megkésve érkezhetik Karbinba, hiszen Ivanov tábornoknak nem
kellett várakoznia, ha az ítéletet végre akarja hajtani.
Még egy nap telt el ezzel a gyötrelmes várakozással. Este, amikor a
fogházban minden elcsöndesedett, a folyosóról beszéd és léptek zaját
hallottam. Mindjárt ezután ki is nyílt az ajtó. Ivanov tábornok lépett
be, mögötte a fogházszolgálat kapitánya.
– A halál… cikkázott át a fejemen, a vég!
Az öreg kapitány jelentést tett:
– Tábornok úr! 5. számú cella, Ossendowski politikai fogoly,
agyonlövésre ítélve.
– Ezt senkisem kérdezte öntől, kapitány úr, – förmedt rá a tábornok.
Többet nem szólt, megfordult és elment. Hallottam, amint a szomszédos
cella ajtaja is kinyílik, de hiába füleltem, nem tudtam megérteni, hogy
ott mit mondott a kapitány.
– Bizonyára még ma éjjel végeznek velem, gondoltam.
Az éjszaka csak nem akart véget érni. Csönd volt a fogházban. Csak az
őrök fölváltása a folyosón járt valami kevés zajjal. Az udvarról
időről-időre fölhallatszott hozzám az őrök kiáltása:
– Vigyázz! Vigyázz!
Éjjeli kínzóimnak nyomát sem láttam. Szétdúlt állapotomban valahogy az
jutott az eszembe, hogy megértik szenvedésemet és szánalomból békén
hagynak. A bódultságtól nem éreztem fájdalmat a lábamban, elmult az
éhségem, el a szomjúságom. Négy óra hosszáig ültem egy helyben szememet
az ajtóra meresztve, mindig várva, hogy kinyílik és belép valaki, aki
eljön értem, hogy utolsó utamra kísérjen. A legnagyobb feszültséggel
füleltem minden legkisebb hangra.
Végre a kínszenvedés e hosszú éjszakáját is fölváltotta a nappal, amely
túlfeszített idegeimnek nem kevésbbé lett fájdalmas. Mikor ennek az új
napnak az alkonyatán elfásult kétségbeeséssel megint ilyen haláltváró
éjszakát láttam magam előtt, egyszerre csak belépett a cellámba a
fogházparancsnok és tudtomra adta, hogy át kell költöznöm a 11. számú
cellába. Ez nyilván nagyon rossz jel volt, mert jól tudtam, hogy a
fogházakban más cellában szokták elhelyezni a halálra ítélteket, hogy a
kivégzésre előkészüljenek. Az átköltözés nem volt körülményes: csak a
sapkámat meg a kabátomat kellett magamra vennem és követtem a
parancsnokot a folyosón át új szállásomra.
Sem én, sem más sohasem tudja elmondani, mit éreztem, amikor kinyílt az
új cella ajtaja és Novakovszki, Lepeszhinszki és a központi
választmányból három másik kolléga fogadott nagy örömmel:
– Hurrá! – kiáltotta jókedvűen, mint mindig, Lepeszhinszki. Witte[2]
elrendelte az expressz ítélőszék ítéletének megsemmisítését és
megparancsolta, hogy rendes katonai bíróság elé állítsanak bennünket.
Ott nem ítélnek bennünket halálra!
Ez, miután öt napig szüntelenül a kivégzésemre vártam, bizony nagyon jó
hír volt!
Később gyakran elgondoltam, mennyire relatív a boldogság fogalma. Egész
életünkben küzködünk, a végsőig megfeszítjük minden szellemi és testi
erőnket, hogy anyagi jólétet szerezzünk és jó helyet a társadalomban.
Mindig zúgolódunk és állandóan életviszonyaink megjavulására áhítozunk.
Ekkor hirtelenül valami katasztrófa ér bennünket, aminek következtében
csak egy hajszálon függ az életünk. Ekkor azonban egyszerre a legnagyobb
boldogságnak érezzük helyzetünk legcsekélyebb megjavulását is. Így
voltam én is 1906 január 22-én. Csak most tudtam meg igazán, mit jelent
az élet, most tudtam meg, hogy sok dologról teljesen hamis a fogalmunk.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET. Tárgyalás előtt.
Hatodmagammal voltam a 11. számú kis cellában, amely tulajdonképpen csak
két lakó számára volt rendelve. Bárha csak kevés helyünk volt és a
lakásunk nagyon piszkos is volt, vigaszul mégis megvolt most a
reménység. Most egyszerre fölülkerekedett bennünk az élniakarás és vele
a vágy emberibb életfeltételek után.
Mindenekelőtt rendbehoztuk a szállásunkat. Vizet, szappant, törlőrongyot
és papirost adattunk magunknak és fölsúroltuk a padlót, ami valószínűleg
sohasem történt meg vele, mióta csak lerakták; megtisztítottuk a falakat
és a mennyezetet; elfogtuk a poloskákat és kegyetlenül megöltük. Azután
a patkányok ellen indítottunk háborút. Első intézkedésünk az volt, hogy
rongydarabokkal betömtük a lyukakat, amelyeken ezek a vöröses-szürke
állatok a padló alól kibujtak. A rongy persze nem tudott ellenállni a
rabló rágcsálók hegyes fogainak, de eredményes eljárást sikerült
kitalálnunk. A cella kitakarításakor fönn a kályhán nehány üvegcserepet
találtunk. Ezt finom szilánkokká morzsoltuk szét és a rongydarabokakal
együtt a lyukak eltömésére használtuk; egy-egy réteg rongyra mindig
egy-egy réteg szétzúzott üveget raktunk és tüskésdrót-akadályunkkal már
nem tudott megküzdeni ellenségünk aknamunkája.
Ez azonban csak mechanikai kisegítőszer volt, már pedig nekem, a
hivatásos vegyésznek más fölfogásom volt a hadviselésről. Célunk
érdekében tehát hasznosítani akartam a tudományomat is. Ez csakhamar
sikerült. Mivel a lábam még mindig nagyon fájt, az orvos kevés kinint
adott. A fogházban ugyanis csak két orvosságot rendelnek: kinint és
ricinuszolajat. Ebből a kininből oldatot készítettem és átitattam vele a
rongydarabokat, amelyekhez a kiállhatatlan keserű íz miatt többé nem
nyúltak hozzá a patkányok. Ez a szer, összekötve a zúzott üveggel amaz
állatok számára, amelyeknek nem volt ízlésük, föltétlenül biztossá tette
a barrikádunkat. Azóta sem láttuk, hogy ellenségeink előbujtak volna
lövészállásaikból.
Megmosott, fényesre dörzsölt ablakunkon át sokkal élénkebben mosolygott
ránk a napsugár. Megint szépnek láttuk az életet. A hideg 5. számú
cellában való tartózkodás, az alvás nedves ágyon közvetetlenül a fagyos
fal mellett és azoknak a napoknak lelki kínja észrevehető nyomokat
hagyott rajtam. Lábam állapota annyira rosszabbodott, hogy az orvos a
fogház kórházába akart szállíttatni. Mivel azonban nem akartam megválni
társaimtól, addig könyörögtem, míg az orvos ott hagyott náluk a
cellában. Ott ápolt, amennyire csak lehetett. Egyszer azonban, amikor
megdagadt lábamat és csípőízületemet megvizsgálta, mégis aggodalmasan
rázta a fejét:
– Ha tovább így megy, le kell vágnunk a lábát.
A vadász- és vándoréletben megedzett szervezetem azonban az orvos
aggodalma ellenére is elég erősnek bizonyult a baj leküzdésére. Miután
két hétig mozdulatlanul a hátamon feküdtem, megint fölülhettem, sőt
kissé ide-odajárhattam a hat ágy közt, amely csaknem egészen elfoglalta
a cellánkat.
Ez idő alatt szinte senkisem törődött velünk. Mindenki mély hallgatásba
burkolódzott úgy, hogy az volt az érzésünk, mintha teljesen
megfeledkeztek volna a létezésünkről.
– Ez jó jel, – mondta Lepeszhinszky. Az a bugris Ivanov talán
lecsillapodik vagy talán elvisznek innen bennünket, avagy az a jó
gondolata támadt, hogy kitörte a nyakát. Akkor azután a bíróság ítélete
sokkal enyhébb lesz.
Tulajdonképpen egyikünk sem várt valami sokat az ítélet enyheségétől.
Mindannyian el voltunk készülve, hogy legalább is száműzni fognak
bennünket Irkutszk vidékén túl a sarki tundrák valamelyik büntető
telepére. E vad vidékekre mindig életfogytig száműzték az elítéltet. De
a soha meg nem haló remény még akkor is az amnesztiába kapaszkodhatott
bele, amit talán megadnak akkor, ha a cárnak fia születik vagy valami
más szerencsés esemény történik az állam életében. Ezért mindnyájan
imádkoztunk, vajha Miklósnak sok férfi-utódja lenne; de egyébként is
egészen komolyan hittük, hogy némi alappal remélhetünk politikai
amnesztia révén általános tisztogatást, ha mindjárt ideig-óráig a
monarchista reakció kerekedik is fölül, mert Oroszországban minden
gondolkodó ember már régóta követelte az általános amnesztiát és az
átmeneti balsikerben bizonyára nem tévesztette szem elől a mélyen
gyökerező vágyódásnak eme célját.
– Hát legrosszabb esetben államköltségen elutazunk északra, hogy talán
később megint visszatérjünk, – vigasztaltam társaimat. Azon a vidéken
még nem jártam és nagyon szeretném látni.
– A száműzés nagyjában jobb a fogháznál, – fűzte hozzá Lepeszhinszky, –
mert legalább valamennyire szabadon mozoghat az ember és nem zaklatja
folyton szuronyos katona, csendőr vagy államügyész.
– Vagy ő excellenciája Ivanov tábornok, – dörmögte Novakovszki, aki ezt
az embert, aki annyira megkínzott bennünket, mélységesen gyűlölte. Én
legalább sokkal szívesebben találkoznám a jakutszki taigában akár
naponta Taptyguine[3] tábornokkal, mint ezzel az Ivanovval, mert a másik
bizonyára tisztességesebben bánik az emberrel.
Ivanov szakállas arcára gondolva dühöngött az öreg.
Később megint kaptunk a városból katonák és polgári fölügyelők által
becsempészett híreket. Megtudtuk, hogy a katonai bíróság nagyon
erőlködik, hogy ellenünk szavahihető tanukat szerezzen, hogy a bírákat
már kinevezték és egyátalán mindent előkészítettek már a nyilvános
tárgyalásra. Barátaink azt is megírták, hogy a munkásszövetség két jó
ügyvédet bízott meg a védelmünkkel, aki már dolgozik az ügyünkben és
mentőtanukat is talált. Közölték velünk továbbá, hogy a bírák egyike
nemsokára előzetesen ki fog bennünket hallgatni.
Egyszer aztán megjelent a fogházparancsnok és tudtunkra adta, hogy
katonai födözettel kihallgatásra kell mennünk. Katonák fölszegezett
szuronnyal és csendőrök kivont karddal vettek körül bennünket és így
kellett a fogházból végigballagnunk az egész városon, mintha rettenetes,
közveszedelmes gonosztevők lettünk volna. Amikor a városháza, a bank és
a vasúti igazgatóság ideiglenes irodai épülete előtt haladtunk el,
hangos üdvözlő szóval a hivatalnokok nagy serege köszöntött bennünket.
Asszonyok zsebkendővel integettek és virágot szórtak ránk. A leégett
vasúti igazgatósági épület előtt levő téren munkásküldöttség várt
bennünket és forradalmi dallal köszöntött, amelynek két sora így szólt:
Áldozatai a harcnak, mit megvívtunk a jogért,
A nemzetnek szabadsága, becsülete s híreért.
A csendőrök, akiknek nem nagyon tetszett a rokonérzés e megnyilvánulása
és talán támadástól is tartottak, karddal szétkergették a tömeget.
Kevéssel odább azonban, a piac közelében egészen másként fogadott a
város lakosságának alja, amelyet nyilván a monarchisták fölbéreltek,
hogy átkozzanak és szidalmazzanak bennünket. Rekedt, a vodkitól
fátyolozott hangon ezt ordították a tömegből:
– Halál a forradalmárokra! Akasztófára velük! Állítsátok a falhoz!