Eközben egyre sűrűbb felhők gyülekeztek a szemhatáron. A monarchisták
intrikája folytán a hadsereg napról-napra ellenségesebben viselkedett.
Azt kívánta, hogy büntessék meg azokat a vasúti hivatalnokokat, akik
«mindörökre Mandzsuországban akarják visszatartani a csapatokat».
Azoknak a vezetője, akik ilyen módon akartak bosszút állani a
munkásszövetségen, Batianov tábornok volt, aki Pétervárott és az
udvarban jelentékeny befolyással rendelkezett. Ez a tábornok azt
ajánlotta a főparancsnoknak, hogy küldjön Karbinba büntető expediciót.
Linievics tábornokkal folytatott nagyon kedélyes tanácskozás után
sikerült is előljáróját e terv jóváhagyására rábírnia. Már másnap úton
is volt különítményével Karbin felé. A Szupingkaitól északra levő vasúti
állomások hivatalnokai Batianov tábornok vonatát akadálytalanul tovább
engedték, mert a tábornok a legelső állomások egyikén fölakasztatta az
állomási előljárót, aki azt mondta neki, hogy a munkásszövetség külön
engedelme nélkül különvonatot nem bocsáthat tovább.
Mihelyt ezt megtudtam, telefonon érintkezésbe léptem Linievics
tábornokkal. Teljes egy óra hosszáig tárgyaltam vele és rámutattam a
tervezett eljárás veszedelmességére és beláthatatlan következményére.
Linievics végre engedett és távirattal azonnal visszarendelte
Batianovot, aki azonban nem törődött fölöttese parancsával, hanem
folytatta az útját észak felé.
Így tehát saját belátásunk szerint kellett cselekednünk. A viszonyok
ravasz eljárásra kényszerítettek bennünket és főként arra, hogy ne
vesztegessük el az időt. Vlaszienkót a legsürgősebben elküldtük a
Szungarin áthaladó vasúti híd túlsó felén levő második állomásra azzal a
megbízással, hogy ott várja meg Batianov tábornokot és mindent rendezzen
el a fogadására. Ugyanekkor elrendeltük, hogy a híd túlsó oldalán egy
darabon szedjék föl a síneket, mihelyt Vlaszienko ott keresztül utazott.
Mikor Vlaszienko kijelölt helyére ért, újra táviratot küldtem Linievics
tábornoknak és nyomatékosan kértem, küldjön ki rögtön egy nagyrangú
törzstisztet, aki Batianov tábornokot még útközben utólérje és átadja
neki a rögtönös visszatérésre fölszólító parancsot.
A helyzet drámaisága talán jobban szembetűnik, ha az események további
lefolyását főként Vlaszienko saját szavaival és ama táviratok szövegével
mutatom meg, melyeket a pályáról küldött nekünk. Vlaszienko első üzenete
így szólt:
– Itt vagyok, várom Batianovot és az ön parancsait.
Erre munkásosztagot küldtünk ki a hídon túl szétrongált pályarész
rendbehozatalára. Néhány óra mulva Vlaszienko ezt jelentette:
– Batianov vonata itt van. Beszélgetek a tábornokkal, aki itt nyugodtan
megvárja a pálya rendbehozatalát. A Linievics törzstisztjét hozó vonat
félóra mulva érkezik ide.
Telefonoztunk a hídnál levő szakaszmérnöknek, vizsgálja meg, vajjon
minden rendben van-e és igenlő választ kaptunk tőle. Csaknem ugyanekkor
ezt táviratozta Vlaszienko:
– Legyetek készen a vendég fogadására.
Két óra mulva lokomotivot láttunk közeledni, amelyhez egyetlenegy kocsi
volt kapcsolva. Éppen a karbini pályaudvar főkijáratával szemben lökődve
megállott. A tábornok úr méltóságteljesen kiszállott luxuskocsijából és
szigorúan körülnézett. Szeme csakhamar megakadt egy fölfegyverzett
munkáscsapaton, amely Vlaszienkóval az élén feléje közeledett. Batianov
még egy vizsgáló tekintetet vetett maga köré, azután ezt kérdezte:
– Hol van a vonatom, hol van a különítményem?
Vlaszienko nyájasan mosolyogva, így felelt:
– A vonatja, tábornok úr, ebben a pillanatban visszafelé megy
Szupingkaiba, Excellenciád egyedül fogja folytatni az útját.
– De hová? – kérdezte most már kissé megütközve a tábornok.
– Mandzsuország határa felé és azután tovább Csitába, – felelte a
feszesen álló volt huszár.
Úgy hangzott, mintha mindez teljesen rendben lenne és a tábornok
Vlaszienko vidáman csillogó szemében olyasvalamit is észrevett, ami
elvette kedvét a tiltakozástól. Egy pillanatig még habozott, azután
sarkon fordult és visszaült a kocsijába. A gép nagy hajtókerekei lassan
forogni kezdtek nyugat felé, hogy a tábornokot örökre elvigyék
Mandzsuországból. Köztünk hátramaradottak közt bizonyára nem volt senki,
aki sajnálta volna elutazását. Mihelyt nem volt már szükség a
szertartásos ünnepiességre, Vlaszienko szívből nevetni kezdett és
elmondta nekünk az esetnek nem ismert részletét:
– Amikor Batianov megérkezett az állomásra, ahol reá várakoztam,
közöltem vele, hogy a pályát éppen javítják, de nemsokára készen lesz.
Közben figyeltem, jön-e már a törzstiszt vonata. Mihelyt e második vonat
füstjét a távolban megláttam, embereimnek megparancsoltam, hogy a
tábornoknak a szerkocsihoz csatolt kocsiját tervünk szerint kapcsolják
el a többitől. Ugyanebben a pillanatban fölugrottam a gépre és
megparancsoltam a gépésznek, hogy teljes gőzzel induljon útnak. A vonat
többi része a katonákkal ilyenformán az állomáson maradt. Azonkívül a
tábornok adjutánsát a délről jövő vonat beérkezte előtt nagyon
szövevényes telefonbeszélgetésbe sikerült belekevernem az északra levő
legközelebbi állomással úgy, hogy a szegény ördögöt egymagam elfoghattam
és ide hozhattam.
Másnap, amikor Batianov Mandzsuti mellett már átkelt a határon,
hallottam, hogy esküdt ellenségünk, Ivanov tábornok a haját tépte
dühében, mert semmit sem tudott arról, hogyan fogadtuk Batianov
tábornokot és így nem nyílt alkalma a cári udvarban nagybefolyású
előkelő tiszt megsegítésére. Mihelyt kémjei részletesen kitudakolták,
milyen módon bírtuk rá a tábornokot útitervének megváltoztatására,
titkos jegyű táviratot menesztett Pétervárra, amelyben Linievics
tábornokot «a tiszteletreméltó és nagyérdemű tábornok» ellen szőtt
összeesküvésben való bűnrészességgel vádolta meg.
Sajnos, ez a távirat, amit később meglehetősen kellemetlenül kellett
megéreznünk, nagyon mély hatást gyakorólt Pétervárott. Mivel a
frontcsapatok hazaszállítása most már csaknem teljesen befejeződött,
Linievicset visszahívták Pétervárra és Ivanov tábornokot tették meg
Mandzsuország főparancsnokának.
Mihelyt az öreg Linievics, aki barátságosan elbúcsúzott tőlünk, valóban
eltávozott, Ivanov éreztetni kezdte velünk a hatalmát. Első
cselekedeteinek egyike névrokonának, az általam elfogott anarchista
Ivanovnak a szabadonbocsátása volt. Ez még aznap elhagyta Karbint.
Búcsúzóul nekem és az egykori központi választmány többi tagjának
udvariasan néhány sort küldött, amellyel arról biztosított bennünket,
hogy mihelyt II. Miklós bíróságai akasztófára juttatnak bennünket,
jelenlétével meg fog bennünket tisztelni. Később kiderült, hogy jóslása
közel volt a megvalósuláshoz és pedig abban az időben, amikor ő, e nem
nagyon barátságos levél írója, hóhér volt Tranzbaikáliában. Ez az
anarchista, aki oly jól értett az orosz munkástömegek befolyásolásához,
eredetileg öt évig ült gyujtogatésért fegyházban. Azután a politikai
rendőrség ügynöke lett, mert ez a szolgálat hozzásegítheti az embert
valamihez és végül megtétette magát hóhérnak.
Arra a hírre, hogy bíróság elé állítják azokat a tiszteket, akik a
vladivosztoki forradalmi választmány tagjai voltak, Vladivosztokban nagy
utcai tüntetést rendeztek, amely nagyon nyugtalanította nemcsak a
katonai hatóságokat, hanem a munkásszövetség ottani helyi csoportját is.
Erre fölszólították a mi választmányunkat, hogy azonnal küldjön
Vladivosztokba megfelelő embert, akivel megvitathassák a szükséges
intézkedéseket abban a veszedelmes helyzetben, amelybe ez a mindenféle
zavargás ellen különben vértezett messzi keleti főváros jutott. Mivel
régebben magam is Vladivosztokban éltem és a legjobb viszonyban voltam a
lakóival, a választmány engem rendelt ki oda. A legközelebbi, még aznap
kelet felé induló vonathoz szolgálati kocsit kapcsoltak, amelyen
Vladivosztokba utaztam, ahol nagyon válságos eseményeknek lettem
szemtanuja.
1906 január 9-én reggel hét órakor érkeztem meg Vladivosztokba, ahol a
helyi választmány tagjai azzal a hírrel fogadtak, hogy a város
forradalmi szövetségei különösképpen meg akarják ünnepelni mai
évfordulóját annak a napnak, amikor a cári gárda a pétervári téli palota
előtt lemészárolta a munkásokat. A forradalmárok körmenetre készülődnek,
amelyen tiltakozni fognak a régi reakcionárius kormányrendszer
visszatérése ellen.
Már megérkezésem után félórával a forradalmi csoportok vezetőivel
tanácskoztam. Hiába beszéltem, hogy ne tüntessenek, nem hallgattak rám.
Ragaszkodtak ahhoz, hogy a cár uralmi rendszerével való eredményes
szembeszállásra nincs más eszköz, mint utcai barrikádharc fegyveres
kézzel vagy pedig fegyvertelen forradalmárok halála az orosz városok
utcáin. Az áldozatok elfolyó vére akkora hatással lesz más nemzetekre,
annyira megmozgatja emberiességüket, hogy föllázadnak II. Miklós bűnös
uralma ellen és iparkodnak annak véget vetni. Megrendülve kellett
látnom, hogy az az elhatározás, amelybe ez a népelem tompa
kétségbeesésében és a cár közeledő bosszújától félve, beleélte magát,
megváltoztathatatlan.
A vezetőkkel folytatott eredménytelen tanácskozás után azonnal a
várparancsnokhoz, Kazbek tábornokhoz mentem, aki az egész város igazi
ura volt. Mérsékelt intelligenciájú georgiai ember volt, akinek minden
becsvágya arra irányult, hogy karriert csináljon. Mivel a tüntetés
teljesen békés jellegűnek igérkezett és vezetői elhatározták, hogy a
tömeget minden kihágástól és zavargástól visszatartják, semleges
magatartásra próbáltam rábírni a tábornokot. Mialatt fejtegetésemet
végighallgatta, sokatmondó mosoly játszadozott az ajka körül. Ezt
észrevevén, így szóltam hozzá:
– Tábornok úr, az ön lovagiasságától és belátásától függ Vladivosztok
sorsa!
Csaknem önkéntelenül csúsztak ki a számon e szavak és amikor már
kimondtam őket, kissé nagyzolóknak tűntek föl, de a jövő bebizonyította,
hogy igazat mondtam.
A tüntető menet tizenegy órakor komoly szótlansággal jött lefelé a város
főutcáján, a Szvetlanszkáján. Minden utcasarkon új résztvevők
csatlakoztak hozzája. Az orthodox katedrális előtt az élen haladó
csoport megállott és csakhamar körülvette a fölzárkozó embertömeg.
Mindenki levette a sapkáját és imádkozott azoknak a lelke üdvösségeért,
akik a forradalomban estek el. Az emberi gomolyag ezután újra
szétoldózott. A menet megint útnak indult. Időnként ezt a kiáltást
lehetett hallani: «Alkotmányt kérünk! Parlamentet kérünk!» Egyébként
semmi nem szakította meg a nyugalmat és a példás rendet, amellyel a
menet a várparancsnok székháza előtt a pályaudvarra vivő utca felé
haladt. A tömeg nyugodtan vonult végig ezen az utcán, sőt mivel a
hatóságok nyilván nem akadályozták meg a továbbhaladást, derült kedvűnek
látszott.
A menet élén Wolkenstein Zsófia asszony haladt, akit a munkásszövetség
és a forradalmi csoportok más vezetőivel Lankovszki dr. és Piotrovszki
mérnök követett.
Wolkenstein Zsófia nevének megemlítésekor egy már nem fiatal asszony
szelíd, kifejező és szeretetreméltó arca áll előttem. Fekete hajába már
sok szürke szálat font az idő. Barna szemében és friss ajkán kínzó,
fájó, gondokkal teli reménytelenség, amely e forradalmárnő életének
tragédiájáról beszél.
Húsz éves diákleány volt, amikor forradalmi meggyőződése a terroristák
közé sodorta és arra kényszerítette, hogy részt vegyen a III. Sándor cár
élete ellen irányuló merényletben. Halálra ítélték, de az ítéletet
kegyelemből életfogytig tartó börtönre változtatták. Miután néhány évet
már kitöltött a slüsszelburgi rettenetes fogház egy magáncellájában –
Pétervártól körülbelül negyven mértföldnyire keletre a Ladoga-tó mellett
– messzire, nagyon messzire, az átkozott, gyilkos Szakhalin-szigetre
száműzték, amelyről «Ázsiai titkok, ázsiai emberek» című könyvemben
részletesebben írtam. Ott jó angyala lett a börtönlakóknak, akiken
orvosi tanáccsal, betegápolással, de lelki vigasztalással is segített.
Még a sziget hivatalnokai is becsülték e rendkívüli nő nemes
tulajdonságait és magatartása, valamint érdemei elismeréseül
kieszközölték neki, hogy súlyosan megrongált egészsége miatt
Vladivosztokban lakhassék.
Ez a Wolkenstein Zsófia haladt tehát szomorú, minden szívet megnyerő
mosollyal az ajkán a tüntető menet élén. Annak az unokájától, akit
darabokra tépett egy forradalmár bombája, mert az orosz népnek nem
akarta megadni a legegyszerűbb emberi és polgári jogokat, most ugyane
jogok megadását akarta kérni. A gondtól lesujtott nő ebben a pillanatban
elkeseredve talán ezt gondolta:
– A Romanovok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek.
Ezt az elmélkedést hirtelenül géppuska zakatolása riasztotta el. A hideg
levegőben golyók fütyültek. De csak egy pillanatig. Azután elnémult a
tüzelés. A tömeg vad pánikkal minden irányban szétrebbent, átfutott a
pályaudvartéren, a közeli épületekben keresett védelmet vagy a
mellékutcákba menekült. Két halott maradt az utca kövezetén. Az egyik
Wolkenstein Zsófia volt, az a nő, akinek életét teljesen betöltötte az a
vágyakozás, hogy az orosz népet a rabbilincsből kiszabadulva láthassa.
Kifogástalanul tiszta lelkiismerettel távozott ebből az életből, de
magával vitte az undort is eme hitvány hivatalnoklelkektől, akik mohón
előretörtető kapaszkodásuknak mindent föláldoznak, ami másnak szent.
Ahogyan élt, az első sorokban harcolva, úgy is halt meg. A másik halott
egy tíz éves iskolásgyerek volt.
Kazbek tábornok, hogy előbbrejutásának útját egyengesse, ezt táviratozta
ezen a napon Pétervárra küldött jelentésében:
– Felséged hű katonái az én parancsnokságommal rengeteg tömegű
ellenséges izgatót szétszórtak.
Az élet azonban maga bosszulja meg a bűnös alávalóságot: ez a világon
uralkodó kifürkészhetetlen, örök igazságosság alapelve.
A pánik az egész városba szétkergette a tömeget. Villámgyorsan
szájról-szájra járt a hír, hogy a katonák rálőttek a menet fegyvertelen,
békés résztvevőire. Eljutott az Orosz-sziget erődeibe és az Arany Szarv
hajóira. A katonák közül sokan, a tengerészek mindannyian forradalmi
érzelműek voltak. A matrózok tehát mihelyt meghallották, mi történt,
fegyvert fogtak és a jégen át a városba rohantak, míg a katonák a sziget
egyik erődjére a forradalmi lobogót tűzték ki. Csak egyetlen ezred,
amely nem régen jött Oroszországból, engedelmeskedett a törzskar
parancsának.
Kazbek tábornok, amikor megtudta, hogyan állnak a dolgok, ennek az
ezrednek azt a parancsot adta, hogy az ágyúkat irányítsa a városra és a
hajókra. Igen ám, csakhogy a föllázadt katonák kezében levő ütegek és a
hajóágyúk az első lövésre rögtön válaszoltak. Gránátokat lőttek a város
néhány helyére és az erődökre, amelyek a város fölött levő kapaszkodókon
és magaslatokon voltak elrejtve. Több helyen tűz támadt és különös
hevességgel pusztított a kínai üzleti negyedben. A tűz csakhamar
végigharapódzott a japán városrész szűk utcáin, ahonnan a
Szvetlanszkajához és a város közepéhez hatolt tovább.
A lángtengerben, az összeomló házak kaoszában és a mindent beborító
füsttömegekben, mint vad sakálok, emberi bandák garázdálkodtak. A városi
lakosság söpredéke, a monarchista-szervezetek tagjai és hunghucok
verődtek össze e bandákban. A hunghucok, akik a hegyekből és az Amur
partjától jöttek, egyre nagyobb számban kerestek és találtak is a
fővárosban rejtekhelyet. Néhány városrészben utcai harc folyt. Ezekben a
napokban óriási volt a halottak és a sebesültek száma. A
szerencsétlenség és a gyalázatosság ez óráiban szabad útja volt a régen
rejtegetett gyűlöletnek, a bosszúállásnak, a rablás és gyilkolás
vágyának, minden bűnnek. Amikor beköszöntött az est, Vladivosztok
háromnegyedrésze romhalmaz volt. A lassanként csökkenő tűz visszfénye
ott vonaglott az égen. A hold világát, amely a várost hideg ezüstfénnyel
vonta be, csípős füst sűrű felhői fátyolozták el.
Amikor késő este visszatértem szolgálati kocsimhoz, még mindig hallható
volt az örjöngő tömeg vad kiáltozása, a fegyverek ropogása, a bedölő
házak robaja és a városban cirkáló őrjáratok ideges fütyülése.
Január 12-én visszatértem Karbinba, ahol már mindenki tudott a
vladivosztoki katasztrófáról. Jelentést tettem a szövetség
választmányának, azután Ivanov tábornokhoz mentem, hogy értesítsem a
vladivosztoki eseményekről és figyelmeztessem arra, hogy ha taktikai
hibát követne el, ugyanez a sors érheti Karbint is. A tábornok azonban
nem akart engem fogadni, miért is üzenetemet az adjutánsára kellett
bíznom azzal a kéréssel, hogy közvetítse a főnökéhez.
Lakásomhoz visszatérve, ott találtam a rám várakozó Zaremba ezredest és
Ziegler kapitányt. Miután kikérdeztek a vladivosztoki szerencsétlenség
részletei felől, Zaremba ezredes látszatra csak úgy mellékesen
megjegyezte:
– Ne feledje, hogy szolgálati kocsija útra készen mindig rendelkezésére
áll.
– De hiszen nem is akarok sehová sem utazni.
– A legsürgősebben tanácsolom, utazzék el. Rossz idők várnak reánk, –
tette hozzá Ziegler.
Amikor kérdezősködni kezdtem, csak sokat mondó pillantás volt a felelet.
Látogatóim kezet szorítottak velem és eltávoztak. Két nap látszólag
teljes csöndben mult el. Január 16-án korán reggel Ziegler kapitány
megint eljött hozzám. Szakadozott mondatokkal ezt súgta:
– Két órakor dél felé indul egy vonat… Megfogom parancsolni, hogy az ön
kocsiját kapcsolják hozzá… Az Istenért, meneküljön… Utazzék el, mindegy
hogy hová… Többet nem mondhatok… de menjen el!
Kirohant a szobából, a nélkül, hogy visszanézett volna.
Beláttam, hogy valami nagyon komoly esemény készülődhetik. Meghagytam
tehát a szolgámnak, hogy kis kézitáskába csomagolja össze az utazáshoz
legszükségesebb dolgokat. Azután Novakovszkihoz mentem, aki egészen a
közelemben lakott. Tanácsot akartam tőle kérni, hogy viharos
forradalmári pályánk többi részesének értesítése után, esetleg vele
együtt elutazzam.
Kopogtattam Novakovszki ajtaján. Jó sokáig senki sem felelt. Végre
kinyílt az egyik ablak, eleinte csak nagyon kevéssé, de egy pillanat
mulva annyira, hogy barátom öreg szakácsnője óvatosan kidughatta rajta a
fejét. Rosszat sejtve, az ablakhoz siettem és megkérdeztem:
– Mi a baj? Történt valami?
– Pszt! – susogta és reszketett félelmében és izgatottságában, – pszt! a
gazdámat tegnap éjjel letartóztatták és börtönbe vetették!
Rögtön bérkocsiba ültem és sorjában elhajtattam egykori hivatali
kollégáimhoz, de már egyiket sem találtam otthon. Hasonló módon
valamennyit elfogták. E pillanatig már csak én voltam szabadon. Csak
most értettem meg Zaremba és Ziegler látogatásának igazi jelentőségét,
különösen pedig az ideges sietséget, amit a kapitány ma reggel
tanusított.
Most mégis lemondtam minden kísérletről Karbin elhagyására. Sőt az
egyedüli helyes eljárásnak azt tartottam, ha ott maradok, hogy
bebörtönözött társaimért megtegyek minden tőlem telhetőt vagy hogy
tevékenységünk következményét velük együtt viseljem, bármi legyen is az.
Éjfélig vártam otthon a dolgok további kifejlődését. Ebben az időtájban
dolgozószobám iróasztalánál ülve, az ablakon át egy katona arcát és
csillogó szuronyát pillantottam meg. Fölugrottam és átmentem a
hálószobába, de ott is ez a látvány tárult elém. Künn minden ablak előtt
egy katona állott. Alighogy arra a következtetésre jutottam, hogy az
egész házat megszállták, megszólalt a csengetyű. Szolgám ijedt kiáltása
volt a felelet. Kardcsörgés és sarkantyúpengés hallatszott. A tornácon
néhány csendőr és a politikai rendőrség néhány ügynöke jelent meg.
Mindenekelőtt alaposan átkutatták az egész házat. Ezt követte a
letartóztatás jegyzőkönyvének elkészítése a szokásos részletes
kérdésekkel: tudok-e írni és olvasni, megvagyok-e keresztelve és több
ilyenféle. Egy órával később, mintha örökre szólna, tompa csattanással
bezáródott mögöttem a katonai fogház egyik cellájának vasajtaja. A
közepén levő kis rácsos nyíláson egy katonaőr tartott szemmel.
Ötvenhárom napig az orosz távoli kelet elnöke és íme most fogságban!
Elnökből fogoly: rövid, de szomorú élméményekben és izgatottságban
nagyon is gazdag pályfutás.
TIZENHETEDIK FEJEZET. «Ez tilos! Lövök!»
A cellám nem volt éppen nagy. Hossza négy lépés, szélessége három. Erős,
boltíves mennyezete volt és olyan alacsony, hogy a kezemmel szinte
megérinthettem, de amikor ezt megpróbáltam, a künn álló katona olyan
hangon, amely mintha csak az ember megfélemlítésére teremtődött volna,
rám ordított:
– Ez tilos! Lövök!
Nem bántottam hát a mennyezetet, hanem az ablakkal kezdtem
foglalatoskodni, amely nem volt nagyobb egy négyzetlábnál, de erős
vasráccsal és kívül annyira bedeszkázva, hogy a fekete éjjeli égnek csak
keskeny szalagját és néhány csillagot láthattam. Nyugodtan és
részvétlenül bámultak le rám, éppen úgy, mint szabadságom idején, amikor
a Szikhota-Alin szakadékaiban vadásztam, amikor a Japán-tenger csöndesen
hullámzó vizén cirkáltam vagy Párizs vidám élénkségű bulevárdjain
kóboroltam, ami mind annyira távolinak tűnt föl, mint az
«életfogytiglaniak» cári palotája Szakhalin celláiban. Gondolataimból
kizökkentve megint megszólalt az őr:
– Ez tilos! Lövök!
– Mi tilos! Gondolkozni?
– Nem szabad az ablak közelébe jönni. Ha megteszi, lövök – felelte a
katona.
Láttam, hogy bizony kissé korlátozott lesz a szabadságom. Leültem tehát
a keskeny vaságyra és a mennyezetről lelógó, füstölgő olajlámpa
világánál a falakat kezdtem viszgálgatni. Be voltak ugyan meszelve, de
rettenetesen piszkosak, repedezettek és foltosak voltak és számtalan
fölírás éktelenítette el őket. Az egyik sarokban, közvetetlenül az ágy
fölött nagy, nedvesnek látszó folt volt; úgy éreztem, mintha jeges
lenne. A lyukas tetőn nyilván víz folyt be és a mandzsuországi tél
kemény hidegében még itt benn is megfagyott.
– Tilos a falhoz nyúlni, – mordult rám az őr.
– Lő?
– Igenis – mondta, – az előírás szerint.
– Bölcs előírás, jegyeztem meg.
A katona nem felelt. Szemét, mint előbb, a nyílásra meresztette és
aggodalmas tekintettel tovább figyelt.
Még mindig rajtam volt a bundám és a sapkám. Mikor levetettem, a csontig
átjárt a tűrhetetlen hideg és annyira reszkettem tőle, hogy a bundámat
megint föl kellett vennem és így beburkolódzva lefeküdten a nem nagyon
csábító ágyra. Csikorgott és meghajolt a súlyom alatt és mintha a
teherért bosszút akart volna rajtam állni, egy eltörött vasrúdja az
oldalamba fúródott. A kemény vánkosból nedves gőz és átható, savanykás
szag áradt ki. A katonai gyapjútakarónak is irtózatos szaga volt és a
nedves hidegben egészen vizesnek látszott.
Tágra nyílt szemmel feküdtem az ágyon. Nem gondoltam semmire, csak az az
érzés szorongatott, hogy a katona szeme állandóan rám meredt. Mikor a
teljes belső üresség tudatára jöttem, e nekem teljesen szokatlan
lelkiállapot okát kezdtem kutatni. A magyarázatot nem volt nehéz
megtalálnom. A szervezetem minden új pillanat bizonytalanságát
ösztönszerűleg megérezte. A katonai fogházak e legszigorúbbjába és
legkomorabbjába, ebbe az utálatos barlang-cellába zártak, amelynek falai
nedvesek és jegesek, amelynek csak egyetlen, apró ablaka volt és azt is
beszögezték deszkával. Tudtam, hogy minden pillanatban az udvarba
kisérhetnek, ott a fal mellé állítanak és nehány nikkelgolyót eresztenek
belém. Azt is nagyon jól tudtam, hogy Ivanov tábornok semmi
lelkifurdalást nem érezne, ha így egyenlítené ki a számlát. Ilyen
helyzetben volt-e valami célja annak, hogy egyáltalán gondolkozzék az
ember? Megint abbahagytam tehát a gondolkodást és fásultan a piszkos
mennyezetet bámultam, míg a hidegtől fájt minden tagom.