nekünk küldött figyelmeztetések megokoltak voltak. Egyszer, amikor az
irodámban ültem, csörömpölés hallatszott mellettem, mintha követ
hajítottak volna be az ablakon. A szemben levő falon ugyanakkor egy
fehér hely volt látható, ahonnan a vakolat lehullott. A merénylő nyilván
nem volt jó céllövő, különben jobban találhatott volna. Akkor azonban
két lyuk helyett hármat fúrt volna. Hasonló dolog történt Lepeszhinszky
irodájában is. A vasúti klub épületében tartott bizottsági ülések
egyikéről egyszer este tíz órakor kiszólított egy szolga, aki átadta egy
úr névjegyét azzal, hogy az illető nagyon fontos dolgot akar velem
közölni. Lementem a fogadóterembe, de ott nem volt senki. A szolgálatban
levő fölügyelő hivatalnok azt mondta a kérdezősködésemre, hogy várt reám
egy úr, aki azonban kiment a terraszra, hogy rágyujtson. Én is oda
mentem, de ott sem találtam senkit. E helyett azonban az épület előtt
levő bokrok közt elrejtőzködő nehány alakot vettem észre. Most már
tudtam, miféle látogatókról volt szó, zsebemből kivettem a revolveremet
és feléjük tartottam. Ki tudja, még mi történt volna a hóval födött
bokrok közt, ha Vlaszienko, aki meghallotta, hogy künn vagyok, két
társával ki nem jön és rettenetes ordítással arra a helyre nem rohan,
ahol én voltam. Ettől megijedve kereket oldottak a bokrok közt leselkedő
fickók. Vlaszienko harmadmagával üldözte őket, de a vasúti klub épülete
előtt levő szabad tér déli részének kunyhói és fészerei közt sikerült
látogatóimnak eltűnniök.
Vlaszienko dühöngött, amikor visszatért, mert a menekülők egyikében
fölismerte az anarchista Ivanovot. Jelentést tett a bizottságnak és
engedelmet kért a reakcionárius csoportok előttünk ismert vezetőinek
letartóztathatására, mert azt remélte, hogy náluk megtalálja a politikai
rendőrség anarchista ügynökét.
Nehány nap mulva, amikor otthon dolgoztam, hirtelenül égett szagot
éreztem. A szolgámnak megparancsoltam, nézze meg, nincs-e tűz valahol?
De még mielőtt távozott volna a szobából, a padló hasadékaiból füst
gomolygott elő. A szolgával azonnal a pincébe siettem, ahol nagy rakás
égő kaoliangszárat találtam. Nehány vödör víz elég volt a tűz
eloltására.
Más városrészekben elkövetett merényletek már nagyobb kárt tettek és
különösen az a merénylet, amellyel az ismeretlen gyujtogató az egyik
hivatali épületben akkora tüzet okozott, hogy a pusztító lángok elől a
tűzoltóság csak nagynehezen tudott egy faházakból épült egész városrészt
megmenteni.
A jókor fölfedezett pincetüzet követő reggelen fölkeresett Ziegler
kapitány és tudtomra adta, hogy megbízható értesülése szerint még egy
második merényletet fognak elkövetni a házam ellen, tehát legyek résen.
Az ötös-bizottságbeli társaim unszolására elhatároztam, hogy
megszívlelem a figyelmeztetést. Ettől kezdve fölváltva barátaimnál
laktam és senki sem tudta, melyik lakásban töltöm a következő éjszakát.
Mindent egybevetve: meglehetősen idegölő időt éltünk, kiváltképpen
azért, mert a helybeli merényleteken fölül Pétervárról hírek érkeztek,
amelyek szerint a cári kormány mindenütt sikeresen legyűrte a
forradalmat és most a mozgalom fővezetőit kezdi elfogni, hogy sorozatos
bírósági tárgyalásokon elítéltesse őket. A pör eredménye előre volt
látható. Azt beszélték nekünk, hogy Kelet-Szibériába már úton vannak a
vizsgálóbírák és ezzel összefüggésben a politikai ügynökök az egész
távoli keleten titkos utasításokat kaptak.
Ezek a veszedelmet hirdető értesítések nagyon megijesztették a Kis
Bizottságot. A munkások legkiválóbb vezére és agitátora megszökött
Mandzsuországból, egyúttal azzal vádolt meg bennünket, hogy mi
vonszoltuk bele a munkásságot a forradalomba és ilyen módon minden
felelősséget azokra akarta közülünk ráhárítani, akik amúgyis erősen
exponálva voltunk. A Kis Bizottság nehány tagja még Ivanov tábornokhoz
is elment, hogy lojalitásáról biztosítsa őt és segítségét kérje. A
tábornok ezt meg is igérte és kijelentette, hogy mindenért a központi
választmányt fogja felelősségre vonni. Ugyanakkor a Szövetségek Központi
Ligájától, amelynek vezetői most Moszkvában rejtőzködtek, táviratot
kaptunk azzal a fölszólítással, hogy hivatalosan oszlassuk föl a távoli
kelet forradalmi kormányát, ellenben nemhivatalosan működjünk tovább,
mint titkos szervezet, amelynek az a föladata, hogy továbbra is
befolyásolja keleten a dolgok folyását.
Ezeknek az eseményeknek elmondásakor olyan tisztán emlékszem
bizottságunk utolsó ülésére, mintha csak tegnap lett volna. Minden
körülmény megvizsgálása és európai Oroszország politikai helyzetének
pontos mérlegelése után, arra az eredményre jutottunk, hogy valóban föl
kell oszlatnunk a szervezetünket, de a Kis Bizottság szervezetét is.
Ámde hogyan vehetjük rá a Kis Bizottságot föloszlásának kimondására? Ez
volt kétségtelenül a legnehezebb kérdés. Nagyon is jól tudtuk, hogy mi
akkor sem menekülünk a pétervári kormány bosszúja elől, fontosnak
tartottuk azonban, hogy ne szenvedjen több ember, mint ahánynak a
szenvedése elháríthatatlan. Úgy láttuk, hogy a Kis Bizottságot eddigi
tevékenysége alapján nem lehet túlságosan súlyosan megvádolni. De
megtudtuk, hogy a bizottság néhány kiválóbb tagjának elmenekülése után
az anarchista és gonosztevő elemek kerekedtek fölül, akik a mi
bizottságunk föloszlása esetén olyan politikát folytatnának, amely
vérrel árasztaná el az egész országot és a pétervári kormány rettenetes
megbosszúló intézkedéseit vonná maga után.
Már hajnali két óra volt. Mi öten még egyre azon tanakodtunk, hogyan
lehetne a Kis Bizottság működését a legkönnyebben megszüntetni?
Egyszerre csak egy eszmém támadt. Elhatároztam, hogy megvalósítom, bárha
még nem voltam egészen tisztában, hogy ez a megvalósítás tulajdonképpen
hogyan fog menni. Társaimnak azt mondtam, hogy azonnal tárgyalni akarok
a Kis Bizottsággal és eltávoztam az ülésteremből. Telefonoztam a
lakásomra. Kocsisom, Nikola, egy fiatal jóeszű legény kocsimon és szürke
Nizam lovammal már nehány perc mulva az épület elé hajtott.
Megparancsoltam, hogy vigyen a Kis Bizottság főhadiszállásához. Gyorsan
hajtva végigzörögtünk az alvó város utcáin, átvergődtünk a vasúti
műhelyek közelében levő negyed összevissza tekergőző utcáin és végre
megálltunk egy hosszú, régi barakk előtt, ott, ahol a Kis Bizottság
ülésezni szokott.
A piszkos ablakon át meglehetősen sok embert láttam odabenn. Nagy asztal
körül ültek és élénken vitatkoztak. Lábújjhegyen közelebb lopódzkodva,
fölismertem az Orosz Nemzet Szövetsége helyi elnökét. Nikolának
meghagytam, hogy maradjon az ablaknál és kísérje figyelemmel a szobában
történendőket; ha majd benn a szobában leveszem a sapkámat, akkor ő künn
ide-odafutkosással, kiáltozással, lármázással csapjon akkora zajt,
amekkorát csak tud.
E fölkészülődés után belöktem az ajtót és beléptem a szobába.
Megjelenésem annyira meglepte a bennlevőket, hogy mindannyian
fölugrottak és teljesen megzavarodva várták, mit fogok tenni. De egy
ember, aki mélyen a szemére húzott sipkával az asztal mögött állott, már
nehány pillanat mulva fölkapta az előtte levő iratok közé rejtett
revolvert és rám sütötte. A golyó mögöttem a falba fúródva közvetetlen
közelemben röpült el. Nikola jött most a segítségemre. Öklével verdesni
kezdte az ablakkeretet, föl- s aláfutkosott, topogott, dörömbölt,
kiáltozott, szóval: nagyszerűen föl tudta kelteni azt a látszatot,
mintha egész tömeg állna künn a támogatásomra. A bennlevők erre szinte
megmerevedtek. A revolveres emberre mutatva, kiadtam a parancsot:
– Kötözzétek meg! Embereim körülállják a házat, senki sem menekülhet!
Két munkás lefogta azt az embert, elvette a revolverét és szíjjal annak
rendje és módja szerint összekötözte a kezét. E közben Nikola folytatta
odakünn a zajongást. Parancsszavát és kiáltozását csaknem szünet nélkül
lehetett hallani, mintha egyidőben több ember össze-vissza lármázna. A
revolverhős megkötözése után az asztalhoz léptem és határozott hangon
így szóltam:
– Üljenek le! A szövetségek központi ligája megparancsolta valamennyi
forradalmi szervezet föloszlását. A központi választmány már
teljesítette a parancsot. Azonnal föl kell oszolnia a munkásbizottságnak
is. Szövegezzenek meg tehát azonnal megfelelő határozatot, hogy magammal
vihessem. Aki fél, hogy felelősségre vonják, fusson el mindjárt holnap
olyan messzire, amennyire csak tud.
A rövid nyilatkozatot, amit diktáltam, ellenvetés nélkül leírták. A
jelenlevők mindannyian aláírták és ráütötték a pecsétjüket. Amikor az
okirat a zsebemben volt, odafordultam ahhoz az emberhez, aki rám lőtt és
megparancsoltam, hogy hozzák közelebb. Csak most ismertem föl benne az
anarchista Ivanovot. Erre ismét az asztal mellett levő emberekhez
szóltam:
– Mindannyian maradjanak ülve és addig meg ne mozduljanak, míg
embereimet, akik künn lövésre készen állnak, vissza nem vontam. Maga
Ivanov velem jön. Kövessen!
Távoztam és Ivanov követett, aki ilyen módon megvédett az esetleg
hátulról történő lövések ellen. Belöktem a kocsimba és Nikolának
megparancsoltam, hogy a lehető leggyorsabban hajtson a központi
bizottsághoz.
Félóra mulva Ivanov már börtönben ült, ahol Zaremba ezredes vigyázott
rája. Társaim ugyancsak meglepődtek, amikor megmutattam nekik a Kis
Bizottság lemondó okiratát.
Mivel reánk nézve nagyon fontos volt, hogy gyorsan és megszakítás nélkül
érintkezhessünk a távoli kelet más városaival, ülésünket ezen az éjjelen
a táviró-hivatal közvetetlen közelében, a keleti vasút rengeteg
igazgatósági épülete jobb szárnyában tartottuk. Bizony nem volt könnyű
minden ügyünknek gyors lebonyolítása és eleitől fogva el voltunk
készülve arra, hogy egész éjjelen át dolgoznunk kell, ha el akarjuk érni
célunkat. Kevéssel virradat előtt egy rendőr kiáltozása és fütyülése
riasztott föl a munkánkból. Az ablakhoz siettünk és onnan nagy tűz
fényét láttuk, amiből megtudtuk, mi volt a riadó oka. Az ajtóhoz
futottunk, hogy megtudakoljuk, mi ég, de az ajtót meglepetésünkre
kívülről zárva találtuk. Amikor végre sikerült az ajtót betörnünk,
rémületes látvány tárult elénk. A nagy épület középső részén a háztető
alól és az ablakkeretek mögül rettenetes sistergéssel nagy lángnyelvek
csaptak ki. Sűrű füstfelhők kezdtek ránehezedni az egész épületre. A
nagy belső udvaron már nem juthattunk keresztül. Egy északi
mellékkijáraton kellett az utcára sietnünk, azután meg kellett kerülnünk
az épületet, hogy a széles keleti homlokzat előtt levő térre juthassunk,
ahol nagy embertömeg torlódott össze. Most már lángban állt az egész
óriási irodai épület, amely teljes tíz acre területet foglalt el.
Nyilvánvaló volt, hogy egyszerre több helyen gyujtották föl. Az éhes
lángok szétrágták a tetőgerendákat. A tető kezdett bedőlni. Az épület
egész belseje, mintha fehéren izzó olvadt anyaggal lett volna tele,
borzalmasan fénylett.
Bár a tűzoltóság lázasan dolgozott, végül nem tehetett mást, mint azt,
hogy a tüzet az épületre korlátozza és megakadályozza átharapódzását a
szomszédos házakra. Nem egy helyen látni lehetett, hogy az erős
vastartók meghajlanak és íróasztalok, aktaállványok és pénzszekrények
értékes és nagyobbára pótolhatatlan tartalmukkal a tűztengerbe zuhannak.
Izzó kődarabok a magasba lökődtek és a levegőben karabélylövéshez
hasonló dördüléssel szétrobbantak.
Valahol a nézők tömegében verekedő legények nekiestek egy csoport vasúti
hivatalnoknak és ütlegelni kezdték. De nemsokára elegendő rendőrség
érkezett, nyomában Vlaszienkóval és embereivel. Több embert elfogtak és
ezekről kiderült, hogy volt fegyencek. E gazfickók egynémelyikének
zsebében az Orosz Nemzet Szövetsége karbini helyi csoportja elnökének a
levelét találták, aki nyilván e gonosztevők segítségével akarta
folytonos üldözéssel a vasúti hivatalnokokat megfélemlíteni.
Három napig dühöngött a tűz, míg a kínai keleti vasút óriási
igazgatósági épületéből csak néhány külső fal maradt meg. Megbízhatóan
sohasem derült ki, ki volt a gyujtogató és miért történt a gyujtogatás.
A valóságot senki sem tudta kideríteni. A cár kormánya persze a központi
bizottságra szerette volna a felelősséget áthárítani, de erre nézve még
a kegyetlen II. Miklós csendőrei és bíróságai sem tudtak helytálló
bizonyítékokat szerezni.
Bárki részesített is bennünket e szomorú búcsú-ovációban, hivatali
működésünknek most már vége volt és ezzel összeroppant a forradalom
legutolsó támasza is. Az általam oly tragikomikusan föloszlatott Kis
Bizottság emberei elrejtőztek, mert féltek, hogy mint mozgalmunk minden
vezetőjének, nekik is helyt kell állaniok cselekedeteikért. Titkos
nyomdákban röpiratok készültek, amelyek azzal vádolták a központi
bizottságot, hogy a dolgozó tömeget forradalomra csábította és ezzel a
kormány büntető intézkedéseinek szolgáltatta ki. Nem volt nehéz annak
kikutatása, hogy ezeket a gyalázkodó nyomtatványokat monarchisták és a
politikai rendőrség ügynökei készítették. Központi bizottságunk teljesen
tisztában volt azzal, mily bosszút áll rajta a pétervári kormány. Tagjai
szétszóródtak; az egyik elutazott, a másik egyszerűen lemondott a
hivataláról, magánfoglalkozásához tért vissza.
Azok a szervezetek tehát, amelyek a háborút követő zűrzavaros időszakban
az orosz távoli keleten a dolgok irányítói voltak, megszűntek. De a
régebbi hatóságoknak, amelyeknek személyzetét a forradalmi átalakulások
megfélemlítették, még nem volt meg a bátorságuk, hogy régi jogaikat
érvényesítsék és működésüket folytassák. A felelősségérzet e hiánya a
városokban és a hadseregben azonnal kellemetlenül érezhető volt. Ennek
következtében különböző városok hatósága és a legfőbb hadvezetőség is
sürgős előterjesztést tett a központi bizottság vezetőinek. Arra kértek
bennünket, hogy ne hagyjuk ily hirtelen abba működésünket, amely úgy a
katonai életre, mint a polgári lakosságra szabályozó befolyással volt és
az egymással torzsalkodó néprétegek közt sikerrel játszotta a közvetítő
szerepét. A főparancsnokság fázott attól is, hogy a csapatok
hazaszállításáért ismét maga vállalja a teljes felelősséget, mert
régebbi tapasztalatai alapján attól kellett tartania, hogy a katonák nem
bíznak benne és megint lázongani kezdenek.
Az általános helyzet súlyossága valóban szerepünk további vállalását
kívánta tőlünk. Másfelől azonban az okosság és a logika egyre
nyomatékosabban arra bíztatott, hogy ezt ne tegyük. Ennek az lett az
eredménye, hogy előbbi hivataltársaim közül csak kevesen válalkoztak
arra, hogy újra a politikai színpadra lépjenek. Ezek a kevesek
Novakovszki, Szasz-Tiszovszki, Czaki dr., Dreyer és Lepeszhinszky
voltak. Néhány újonnan hozzánk társult emberrel elhatároztuk, hogy
munkásszövetséget létesítünk, amely tagjait és lányszövetségeit a
meglevő ipari és kereskedelmi szakmai szervezetekből és a nyilvános
irodákból fogja toborozni és igazgatósága irányítaná az ország polgári
életét.
A dolgozó lakosság kész volt ez új szervezet elismerésére, de a
monarchisták megint közbeléptek, amennyiben újra megkísérelték a tömegek
véleményének megmérgezését és fölizgatását ellenünk. A helyzet
tisztázására a szövetség igazgatósága kiáltványban sürgősen fölszólított
mindenkit, hogy maradjon nyugton, folytassa a munkáját és kihirdette,
hogy az igazgatóság minden intézkedéseért teljes felelősséget vállal. A
kiáltványnak nagyon jó hatása volt, rendes és produktív életet
teremtett, amely 1905 december 2-től 1906 január 16-ig tartott Később,
pörünk folyamán megtudtuk, hogy ezt a sikert még a csendőrségnek és az
állami ügyészségnek is el kellett ismernie, hiszen ezek a hatóságok azt
jelentették Pétervárra, hogy a központi bizottságnak, valamint a
szövetségnek a tevékenysége államfenntartó jellegű volt. Ugyanez volt
Linievics tábornok nézete is, aki céljai számára továbbra is
fölhasználta szervezetünk tekintélyét és befolyását. Mivel ezeket a
jelentéseket Pétervárott nem látták éppen szívesen, a csendőrség és az
államügyészség vezetőit elbocsátották, Linievics tábornok pedig
végtelen, kellemetlen írásbeli vitába keveredett a hadügyi és a belügyi
minisztériummal.
Súlyosan megpróbált vidékünkön eközben rövid időre szokatlanul nyugodt
élet folyt, nem nagy örömére az Oroszországból kiküldött monarchistáknak
és kémeknek, akik semmit sem óhajtottak annyira, mint azt, hogy zavargás
legyen, mert ez ürügyet és alkalmat adott volna megtorló intézkedésre,
amivel egyelőre várniok kellett. Hogy céljukat elérjék, nagyon ravasz,
de éppen olyan lelkiismeretlen tervet kovácsoltak. Az Orosz Nemzet
Szövetsége megegyezett a Karbin szomszédságában és Mandzsuország más
nagy városaiban garázdálkodó hunghuc-bandákkal és titkos védelmet igért
nekik. Ennek az eljárásnak a következménye katonai és vasúti raktárak
megtámadásában csakhamar mutatkozott is. Több anyagszertárt kifosztottak
és fölgyujtottak. Erre panasz ment Pétervárra, hogy a munkásszövetség
káros befolyása következtében a katonák elhanyagolják kötelességüket és
ők okozzák ezt a kárt és bajt az államnak. Más besugások még arra az
állításra is vetemedtek, hogy a munkásszövetség vezetői fölbérelték a
hunghucokat, mert ezek segítségével a külföldre menekülés lehetővé
tételére pénzhez akarnak jutni.
Hunghuc-bandák Karbinban megrohanták saját szövetségi tagjainknak,
Szasz-Tiszovszkinak és Golcovnak a házát, feleségeiket megölték és a
lakást kirabolták. A banditák bántatlanul kereket oldhattak és sohasem
lehetett a nyomukra jutni. Hailarban és Csicsiharban is hasonló támadás
érte ottani alosztályaink vezetőit, akik közül néhányan életüket
vesztették. A hunghucok engemet is áldozatul szemeltek ki, amikor
egyszer a vladivosztoki vonal egy kis állomásán, ahol szervezetünk egyik
helyi szakaszának megvizsgálása végett időztem, támadást intéztek a
vasúti kocsim ellen. A banda a vagon ablakain és oldalfalain át több
sortüzet adott, de mert véletlenül senki sem volt a kocsiban, a golyók
nem találtak el senkit. Amikor néhány óra mulva az állomás közelében
levő egyik kis falut átkutattuk, sikerült a banda vezérét elfognunk egy
vasúti hivatalnok házában, aki az Orosz Nemzet Szövetsége egyik
testvéregyesületének aktív tagja volt.
A hunghucok merényletet intéztek vasúti hidak ellen is. A merényleteket
meghiusítottuk, de a monarchistáknak jó alkalmul szolgáltak annak
hangoztatására, hogy a munkásszövetség el akarja pusztítani a vasúti
hidakat, mert összeütközést akar kierőszakolni a Szupingkaiban maradt
hadsereggel. A cáristák más módon is intrikáltak. Az orosz távoli kelet
minden városában csakúgy hemzsegtek a büntetett előéletű egyének; a
háború részint európai Oroszországból, részint Sanghájon át a keleti
kikötőkből még nagyobb számmal csábította oda a gonosztevőket. A
cáristák ezekkel a gonosztevőkkel is szövetségre léptek. A városok kellő
közepén mindenféle gaztett történt: megrohanták a házakat, az utcán
megtámadták a járókelőket és gyujtogattak. És mindezt olyan vakmerően és
ügyesen végezték, hogy a bűnösöket nem lehetett fölfedezni.
– Ez nem hunghucok műve, – mondta Ziegler. – Biztosan tudom, hogy a
tettesek georgiaiak, örmények vagy más kalandorok a Kaukázusból, tisztán
fölismerem a munkájukat.
Bebizonyult, hogy Zieglernek teljesen igaza volt, amikor a kolchisi
hegyláncok rabló fiaira gyanakodott. Magamnak is bizonyítékkal
szolgálhattam erre.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Az eltünt zsák.
December 22-ének reggelén történt. Úton voltam és áthaladván azon az
útrészen, amely Prisztant, Karbin kereskedelmi negyedét Novigoraddal, a
hegyen levő új városrésszel köti össze, lefelé mentem a nagy szabad
térre, ahol rendszerint a kínai színház ütött tanyát. Ezen az úton
tulajdonképpen csak kicsiny piszkos szállások, bárok és olcsó korcsmák
voltak, amelyeket georgiaiak és örmények tartottak fönn. Ha jól
emlékszem, a neve is ez volt: georgiai út. Reggel kilenc óra volt. Az út
üres volt, csak két alak haladt előttem körülbelül száz lépésnyire, egy
ember nagy bőrzsákkal és egy katona vállára vetett fegyverrel.
Egyik nem nagy bizalmat keltő vendéglő ajtaján egy pillanatra
kikandikált egy georgiainak a feje és azonnal ismét eltűnt. De már a
következő pillanatban az ajtó szélesen kitárult: magas, sovány kaukázusi
ember lépett ki rajta. Gyorsan végigsietett az úton, míg a két előttem
haladó embert utólérte. Ekkor még nem láttam semmi gyanús dolgot. A
georgiai egyszerre csak megállott, kémlelődve körülnézett és egy
ugrással nekitámadt a zsákos embernek. Kés villámlott. A georgiai
magához ragadta a zsákot és a meglepett katona szemeláttára, mint a
szél, a piac felé vágtatott.
A katona csak akkor kapott észbe, amikor a georgiai már bekanyarodott a
piactérre. Utána futott. Én azonnal hozzáláttam az üldözéshez. A
piactérre érve láttam, hogy a georgiai rohan, mint az üldözött vad; a
lába, mintha nem is érte volna a földet. A katona futás közben többször
megállott, mintha lőni akart volna, de úgy látszik ezt nem merte
megtenni, mert attól tartott, hogy más valakit talál el. Az egyik sarkon
néhány katona el akarta állni a menekülő ember útját. Erre ez a zsákot
villámgyorsan átdobta egy élő sövényen, kést ragadott és eltünt a kis
kínai boltok egyikében. Innen egérutat nyert a piac mögött levő alacsony
deszkabódék és szűk utcák labirintusába, ahol nyomtalanul eltünt üldözői
elől.
E közben a kíváncsiak körülfogták a katonát és faggatták, hogy mi
történt. Elmondta, hogy a banknak egyik pénztári hivatalnokát kísérte,
akinek háromszázezer rubelt kellett volna átadnia egy gőzös
kapitányának.
– Meg is kell gyorsan néznem, mi lett a pénzes zsákkal, – jutott
hirtelen az eszébe. – Éppen ezen a sövényen dobta át.
A többiekkel együtt én is átfurakodtam a sövény egy keskeny nyílásán és
itt azután orosz kisemberek nagyon jellemző beszélgetését hallgattam
végig. Nem messze a sövény mögött nagy kád állott, amelyben két erős
orosz asszony fehérneműt mosott.
– Jó reggelt, – mondta a katona.
– Jó reggelt, katona.
– Láttátok a zsákot?
– Mi már nagyon sok zsákot láttunk életünkben, – mondta nevetve az egyik
asszony.
– Azt is, amelyik itt beröpült?
– Azt is.
– Hol van?
– Hol volt? Hiszen ezt akarod megtudni? – kérdezte megint nevetve az
egyik mosónő.
– Igen, ha éppen jobb szereted a kérdést így föltenni.
– Valaki zsákot dobott át a sövényen, – kezdte az asszony a
magyarázkodást.
– Ezt nagyon jól tudom, de mi történt azután? – kérdezte türelmetlenül a
katona.
– Ha tudod, minek kérded? – felelte az asszony, aki föltűrte a ruhája
újját és ismét mosogatni kezdett.
– Hát felelj, egészen fül vagyok, – sürgette a katona, akit a
nyugtalanság kínzott.
– No jó, hát elmondom. Valaki egy zsákot dobott át a kerítésen, – kezdte
most a másik asszony, – akinek lángvörös volt a haja és meglehetősen
szemtelennek látszott. – A zsák ide esett a csöbörbe.
Erre mindketten hahotázni kezdtek.
– A csöbörbe? – ismételte a katona, aki gondosan szemügyre vette a
csöbröt, bár az első pillanatra látni lehetett, hogy csak néhány
nyomorúságos ruhadarab volt benne.
– Igenis, a csöbörbe! – mondta még egyszer a vöröshajú.
– És most… most már nincs benne, – jajgatott a katona és a két keze közé
temette a fejét.
– Bizony, most már nincs benne!
– Miért? – kérdezte kétségbeesve a katona.
– Azt mondta, nincs ideje, hogy reád várjon, te tökfilkó! Elröpült.
A hallgatóság hangosan kacagni kezdett és a nagy hahotázásba teljesen
beleveszett a mosónők nevetése és a katona káromkodása. Ebben a
pillanatban egy rendőr került elő. Egyenesen a mosónőkhöz ment és
szigorúan rájuk szólt:
– Hát elröpült? Kivel? Csak hamar, ki vele!
Az asszonyok egy kissé megszelídültek. Az egyik pillanatnyi gondolkodás
után így felelt:
– Még egy másik asszony is volt itt, Gusziev Katalin. Az vitte el a
zsákot és hazament, hogy elrejtse.
A rendőr, a katona és az egész tömeg elindult a megjelölt ház felé,
amely a bekerített tér egy másik sarkában állott, de bizony nem találták
sem Gusziev Katalint, sem pedig a «röpülő» zsákot. A zsák és az asszony
eltűnt és nem is került elő. A későbbi kutatások is eredménytelenek
maradtak. A városban csakhamar elfelejtették a zsákhistóriát. Csak két
ember, akinek életében nagy változást teremtett, nem tudta elfelejteni:
egy gyászba öltözött asszony, aki a megölt pénztári hivatalnok sírján
gyászolt és az ostoba katona, akinek figyelmetlenségeért egy évig
börtönben kellett ülnie.