külön ezért küldött Linievics tábornok Karbinba és tudtomra adta, hogy
előljárójának meggyőződése szerint csakis a választmány tudja
megakadályozni a hadsereg föllázadását; Linievics tábornok teljes
bizalommal van a választmány iránt és számít arra, hogy eredményesen
hozzá fog járulni a súlyos helyzet megmentéséhez. Erre az üzenetre a
hadsereghez kiáltványt intéztünk, amelyben rámutattunk arra, milyen a
helyzet Oroszországban és mi a kötelessége polgártársainknak, a
katonáknak. Az eredmény az volt, hogy lassanként helyreállt a nyugalom
az egész hadseregben és befolyásunk naponta növekedett, különösen mert
siettetni tudtuk a hazaszállítást és javulást értünk el a szállásaikban
visszamaradt csapatrészek ellátásában, a hadsereg egészségügyi
szolgálatában és a katonákkal való általános bánásmódban is.
Ezek a sikerek megnyerték a többi választmányok tetszését, amelyek a
távoli kelet más csomópontjain működtek és arra indították őket, hogy az
egész országban a mi választmányunkat ismerjék el vezetőül. Ennek
következtében Kelet-Szibériának rengeteg nagy része a mi ellenőrzésünk
alá került; a mi igazgatásunk a mandzsuországi északi határtól egészen
az északi Jeges-tengerig, az Amur és az alsó Primorszk területén át
keletre egészen a koreai határig terjedt és magába foglalta
Mandzsuországnak ama részét is, amely a hadseregek utolsó harcvonalától
északra terült el.
E területek előbbi orosz kormányhatalmának főképviselői is elismerték
teljes hatalmunkat, ami például világosan kiderült abból, hogy Linievics
tábornok minden fontosabb ügyben kikérte a mi véleményünket és minden
hadseregparancson, amelyet kibocsátott, az ő aláírása mellett ott volt
az enyém is. Horvat tábornok is alkalmazkodott ahhoz, hogy a
választmányunk föléje van helyezve és a nagyobb és kisebb városok
vezetőségei is készségesen alávetették magukat a mi ellenőrzésünknek.
Csak Ivanov tábornok, bár nyiltan nem tiltakozott, látszott olyannak,
mint aki magatartását jövendő események valamiféle titkos ismeretére
alapítaná. Később megtudtuk, hogy ez az alakoskodó tábornok, aki azt
mondta, hogy velünk együtt akar dolgozni, ugyanakkor összeköttetésben
volt a politikai rendőrséggel és az «Orosz Nemzet Szövetségével» és
ezzel az összeköttetéssel egyenetlenséget óhajtott szítani a
választmányunkban.
Működésünk ötödik napján mérték az első csapást a tekintélyünkre.
Választmányunknak a fele, a munkásság képviselői, kilépett a
szervezetből azzal, hogy nincs kedve együtt dolgozni az intelligenciával
és saját bizottságot akar alakítani. Mivel az a kísérletem, hogy
megegyezésre jussak ez új szervezkedés vezetőivel, kudarcot vallott, nem
tehettem egyebet, mint azt, hogy működésének területét pontosan
megszabtam. Átengedtem neki a vasúti műhelyeken és raktárakon való
főfölügyeletet és pontos megegyezéssel köteleztem, hogy semmiképpen se
avatkozzék bele a főválasztmányt megillető jogokba. A munkásbizottság
elnökévé egy európai Oroszországból való lakatost, bizonyos Ivanovot
választottak. Zaremba ezredes, lengyel ember, aki a karbini rendőrségnek
volt a feje és adjunktusa, a német Ziegler kapitány bizalmasan közölte
velem, hogy Ivanov a politikai rendőrség titkos ügynöke és szoros
összeköttetést tart fenn az «Orosz Nemzet Szövetségével». Azért
szerezték meg neki mostani állását, hogy a távoli keleten polgárháborút
szítson. Arra kell rábírnia a hadsereget, hogy vegyen részt a dolgozó
tömegeknek harcában az intelligencia ellen és ezzel adjon okot a
kormánynak, hogy büntető expediciót küldhessen a távoli keletre.
A tervet jól kifőzték. Annak a magát mindig föltaláló ravaszsaágnak volt
a műve, amely a cári kormányt jellemezte és változatlan formában él vele
most a szovjetkormány is. Tisztán láttam, mekkora veszedelem fenyeget.
De akkor még fiatal voltam és tapasztalatlan. Az igaz, hogy volt egy
olyan tulajdonságom is, amely egy ideiglenes kormány elnökének – az
egymást rohanvást követő események ezzé változtatták a választmányunkat
– nagyon hasznára volt: merész voltam. A vakmerőség, amellyel egyenesen
nekivágtam minden dolognak, nemsokára jó szolgálatot tett nekem.
Egy napon választmányi tagtársaim egyikével, Vlaszienko fiatal vasúti
tisztviselővel kocsira ültem, amelybe Nizan nevű pompás arabs szürkém
volt befogva. Olyan okos és megfontolt volt ez a ló, mint maga Ben
Akiba. Hogy miért éppen Vlaszienkót vittem magammal, ennek oka nagyon
egyszerű és érthető: három látogatásra készülődtem, amelyek a szokásos
névjegyleadáson és udvarias magyarázgatáson kívül esetleg a meggyőzésnek
kézzelfoghatóbb eszközeit is megkívánták. Ezekkel pedig Vlaszienko
ugyancsak rendelkezett. Láttam őt egyszer egy viharos választmányi
gyűlésen, amelyen egy csoport munkás zavart akart kelteni. Vlaszienko,
mikor már nem tudta tovább hallgatni a munkások unalmas és ostoba
tiltakozását, öklével hirtelenül akkorát ütött az asztalra, hogy ennek
letörött az egyik sarka. Már akkor az járt a fejemben, hogy ez az ember
nagyon hasznos segítőtársam lehetne, ha valamikor arra kerülne a sor,
hogy valakit nagyobb erejű bizonyítékkal kell jobb belátásra bírni.
Vlaszienko altiszt volt a pétervári lovasgárdában és ismert volt
bikaerejéről.
E meggyőző kísérővel egyetemben indultam látogató utamra. Elsőnek
Jerofeiev kapitányt kerestük föl. Amikor meglátott, gyanút keltően
zavarba jött. Kertelés nélkül a szemébe mondtam, tudom, hogy mint az
«Orosz Nemzet Szövetségének» elnöke micsoda aknamunkát folytat és
ismerem cinkostársait is és mesterkedésének célját.
– Azért jöttem, hogy személyesen figyelmeztessem, mi következménye lehet
önre nézve a magatartásának. Ne kényszerítsen arra, hogy a következményt
nagyon is kellemetlenné kelljen az ön számára tennem.
– Ugyan mi fenyegethet? Ugyan mi fenyegethet? – kérdezte meglehetősen
foghegyről.
– Az uram, hogy forradalmi törvényszék elé kerül és – ne haragudjék – a
kötél – feleltem nyugodtan.
Szertartásos udvariassággal búcsúztunk el egymástól. Távozóban még ezt
mondtam:
– Kapitány úr, mi nem tréfálunk! Ez a látogatás csak bevezetés. Én
Azrael angyalának szerepét játszom. Isten önnel!
Hasonló módon folyt le látogatásom Chisztiakov kereskedőnél, a Fekete
Százak második vezérénél. Chisztiakov látogatásomat és
figyelmeztetésemet nagyon nyugodtan fogadta. Amikor elmentünk, ezt
dörmögte:
– Hiszen majd meglátjuk.
– Persze, hogy majd meglátjuk, de akkor utoljára láttuk egymást –
felelte talpraesetten Vlaszienko.
A harmadik látogatás már izgatóbb volt. A munkásbizottság elnökét a
lakásán találtuk víg poharazgatás közben három elvtárssal. A
viaszosvászonnal leterített asztalon sok vodkás üveg, kolbászhéj és más
afféle festői csendéletet alkotott. Beléptünkre mind a négyen
fölugrottak. Nagyokat fujtattak, de nem annyira az izgatottságtól, mint
inkább a megivott vodka miatt.
– Ivanov úr, ön a politikai rendőrség ügynöke és itt keleten
polgárháborút akar szítani. Ebbe bele akarja vonni a hadsereget, hogy
tönkre tegye egész működésünk sikerét. Pontosan tudok mindent és be is
tudom bizonyítani a munkások ítélőszéke előtt. Három napot adok önnek,
hogy mindörökre elhagyja Mandzsuországot. Ha ezt az időt föl nem
használja, letartóztatják és…
– … fölkötik – fejezte be a mondatot Vlaszienko hangos tenorja, mialatt
egy pillanatig azon gondolkoztam, hogyan folytassam.
Ivanov szeme villámokat szórt. Hirtelen mozdulatot tett az ágy felé. De
Vlaszienko fürgébb volt és egykettőre hatalmába kerítette a revolvert,
amely a vánkos alá volt rejtve. Szép nyugodtan kinyitotta a závárzatot,
kivette a töltényeket és a zsebébe csúsztatta. A fegyvert azután
jólelkűen visszatette a helyére és udvarias meghajtással így szólt:
– Bocsánatot kérek!
Ivanov és vendégei félre nem érthetően összenéztek. Titokban már a
zsebembe nyúltam, ahol a browningom volt, de Vlaszienko átvette
ellenfeleink megnyugtatásának szerepét. Lehajolt és egy fapadot olyan
elegánsan és könnyen emelt föl, hogy a négyes meghunyászkodott.
– Amint mondtam, három napot adok a meggondolásra! – ismételtem és
Vlaszienkóval távoztam ennek a cári ügynöknek a barlangjából, ahol
bőséges italozás közben bűnös terveket kovácsoltak. Másnap megtudtam,
hogy a munkásbizottság – az úgynevezett «Kis Bizottság» – új elnök
választására készült, mert Ivanov eltűnt. Kétségtelen, hogy a
fenyegetődzésem és Vlaszienko érvei, legalább ideig-óráig,
elriasztották.
Az új elnöknek azonban nem sikerült a munkástömegek megnyugtatása, talán
meg sem próbálta. A következő napokban gyakran láttam a «Kis Bizottság»
által kiadott proklamációkat, amelyek arra bizgatták a katonákat és a
matrózokat, hogy «minden tisztet öljenek meg, vagyonukat osszák szét és
támadják meg a városokat, a gyűlölt intelligencia és burzsoá
székhelyeit».
Ezek a proklamációk, mint nekünk táviratilag jelentették, sok szibériai
városban észrevehető hatást tettek a munkásságra, különösen
Vladivosztokban, Habarovszkban, az Amur mellett levő Nikolajevszkban és
Blagovescsenszkben, ahol a munkásság egyenesen ellenséges indulatúvá
vált és elszakadt a mi központi választmányunktól. Nikolajevszkben a
csőcselék vad bandái, nagyobbára megszökött fegyencek, akik az Amur
torkolatánál halászvállalatoknál dolgoztak, kifosztották munkaadóik
raktárait és házaikat fölgyujtották; Blagovescsenszkben részeg
aranybányamunkások csapata megtámadta a bankot és be akart hatolni a
páncélhelyiségbe, ahol az aranyrudakat őrizték; Linievics tábornok azt
írta nekem, hogy a karbini csoport proklamációi visszhangra találtak a
hadseregben is; szigorú haditörvényszéki vizsgálat és ítélet volt a
következménye.
A dolgok olyan szerencsétlenül alakultak, hogy választmányunk hirtelenül
két különböző ellenséggel találta magát szemben. Az egyik nyugatról jött
a szívük mélyéig reakcionárius Meller és Rennenkampf tábornokok büntető
expediciója alakjában, akik el akarták fojtani a szibériai forradalmat
és az Ural és Tranzbaikáliaközt levő nagy területen haditörvényszékkel
sok száz embert kötélhalálra vagy agyonlövésre ítéltettek. Rennenkampf
tábornok már a mandzsuországi határhoz közeledett.
Második ellenségünk éppen az a Kis Bizottság volt, amely polgárháborút
akart kierőszakolni és meg akarta mérgezni a hadsereg erkölcsét, hogy a
forradalom hatásos támogatására képtelenné tegye. Kettőjök közül
föltétlenül ez az ellenség volt a veszedelmesebb, mert világos volt,
hogy csak némi siker esetén is anarchia lenne a közvetetlen eredménye és
pedig a legrettenetesebb anarchia, mert az orosz távoli keletet
elárasztó legvadabb, legelvetemültebb és legkegyetlenebb egyének
kerekednének fölül.
Számolnunk kellett még azzal a lehetőséggel is, hogy ha erőnk megbénul
vagy más szerencsétlenség ér, a két ellenséghez még egy harmadik is
csatlakozhatnék: a hadsereg. Ha a katonák hazaszállítása, amit most mi
intézünk, valami okból összeroppant volna, a hadsereg nekünk rontott
volna és az egész munkássággal és városi lakossággal együtt vérözönbe
fojtotta volna a központi választmányt. De akkor katasztrófa várt volna
a hadseregre is, mert az anarchikus állapotok teljesen megakasztották
volna az élelmezés rendszeres pótlását.
Az események ilyenformán arra kényszerítettek bennünket, hogy az egész
távoli keleten megvédjük a jogot és a rendet, azt a rendet, amelyet a
cár minden hatósága és a legfőbb hadvezetőség már nem tudott
fönntartani. Tulajdonképpen tehát három fronton kellett harcolnunk, ami
fáradhatatlan tetterőt, bátor elszántságot és tervszerű eljárást kívánt.
Első akciónk Rennenkampf tábornok ellen irányult, akinek útját Szibérián
és Tranzbaikálián át a kegyetlenségének áldozatul esett forradalmárok
holttestei jelölték meg. Az egész keleten elterjesztett táviratokban
rettenetes büntetést igért a központi választmánynak és «forradalmi
kormánynak» mondta, amely nem számíthat kegyelemre. A tábornok
fenyegetődzése az egész távoli keleten izgatottságot és rémületet
okozott. Pánik fogta el nem csupán a Kis Bizottságot, hanem néhány
választmányi tagtársamat is, aki azt tanácsolta, robbantsuk föl a vasúti
hidakat, hogy a határ átlépése után Rennenkampf tábornok előbbre jutását
megakadályozzuk. Amikor egyre sürgetőbben követelték ezeket az
intézkedéseket, arra kértem Linievics tábornokot, hogy a katasztrófa
elhárítása végett kísérelje meg ő Rennenkampf megállítását. Linievics
nagyon jól látta, micsoda veszedelem fenyeget és parancsot adott ki,
amely szerint a közeledő büntető csapatnak Tranzbaikáliából vissza kell
vonulnia. Ez érzékeny csapás volt az ellenpártra, mert a kegyetlen
tábornok tisztjei már kutatgatni kezdtek és összeállították ama
forradalmár vezetők névsorát, akiket haditörvényszék elé kell állítani
és amit egészen természetesnek találtak, agyon kell lőni. Sajnos, az én
nevem, minden betűrenddel ellentétben, minden lisztán az első helyen
volt.
Ebben az ügyben élénk levelezés folyt Linievics tábornok és Rennenkampf
tábornok közt, akit operációi számára kiváltságos hatalmi jogkörrel
ruháztak föl. Senkisem tudta megjósolni, hogyan fog végződni a dolog,
amikor egyszerre csak egy egészen váratlan esemény egészen különös módon
véget vetett ennek a hatásköri viszálynak. A Rennenkampf parancsára
agyonlőtt egyik vasúti hivatalnok fia bombát dobott a tábornok vasúti
kocsijára. Bár a tábornok akkor véletlenül nem volt ott és így semmi
baja nem történt, az esetből mégis tisztán láthatta, hogy Szibériában
mily veszedelemnek van kitéve. Engedett tehát Linievics ama
fölszólításának, hogy térjen vissza európai Oroszországba és ezzel
megmentette választmányunkat a bennünket nyugat felől fenyegető
veszedelemtől.
Legközelebbi harcunkat a Kis Bizottság ellen folytattuk. Ez a bizottság
mindinkább anarchista módon dolgozott és harci erejét gyarapította az,
hogy a politikai rendőrség és a Rennenkampf-különítmény tisztjei
titokban nagyon használható embereket bocsátottak a rendelkezésére.
Megszaporodott továbbá az Orosz Nemzet Szövetsége harci csoportjainak
ama tagjaival, akik nyugatról érkezve szocialistáknak adták ki magukat.
Mindez arra mutatott, hogy a Kis Bizottság harci osztály fölállításán
dolgozott, amelynek az lett volna a föladata, hogy az állami és a
szociális rendet az orosz távoli keleten fönntartó intelligenciát és
burzsoát megrohanja.
Nagyon nehezen tudtuk kisütni, hogyan boldogulhatnánk a Kis Bizottság
tagjaival és híveivel, akiket szinte megszállt a föllázadás szelleme
minden szociális rend ellen. De az okos Novakovszki, egy méltóságteljes,
fehérhajú úr, akit mindenki becsült, aki vele érintkezésbe jutott,
megtalálta ennek az útját is. A vasúti munkások közt volt sok lengyel,
lett, német, olasz és kínai ember. A nem orosz európaiak nagyobb
kultúrájuk révén természettől fogva elleneztek minden anarchiát és ebben
nem akarták a Kis Bizottság programmját támogatni. Az okos Novakovszki
ezt a körülményt használta ki. Összehívta a nem orosz európai munkásokat
és az ő segítségükkel a Kis Bizottság hívei körében szakadást idézett
elő. Ugyanekkor azon igyekeztünk, hogy a kínai munkásokat a kínai
hivatalnokok, a nyugateurópaiak kisebb csoportjait pedig a többi államok
hivatalos képviselői révén a rend fenntartása érdekében dolgozzuk meg.
Fáradozásunk eredménnyel járt. Megelégedéssel láttuk, hogy a Kis
Bizottság igazgatósága, csupa anarchista, támogatóinak és követőinek
nagy részét elvesztette; remélhettük tehát, hogy a legközelebbi
választáskor a szavazást úgy irányíthatjuk, hogy nehány lojálisabb tagot
be fogunk választani az igazgatóságba.
Úgy látszott, hogy miután az erről az oldalról fenyegető nehézségekkel
annyira-amennyire megbirkóztunk, a veszedelem megszűnt. De nem sokáig
örülhettünk sikerünknek, mert máris új ellenség jelentkezett és pedig a
saját szövetségünkben. A tagjaink sorában levő köztársaságiak,
monarchisták és szocialisták ugyanis váratlanul viszálykodni kezdtek,
ami azt mutatta, hogy szervezetünk törékeny volt. Csak később tudtam
meg, hogy ellenségeink hatoltak be a táborunkba és ők szították ott az
egyenetlenséget. Tevékenységünket mindazonáltal csüggedés nélkül
folytattuk, de most már a sok civódással, intrikával és végtelen
akadékoskodással szemben, amellyel az ellenzék a választmány hatalmi
állásának megrendítésére törekedett, csak a legnagyobb nehézséggel
dolgozhattunk programmunk megvalósításán. Minden legjelentéktelenebb
intézkedés előtt fárasztó beszédek, javaslatok és ellenjavaslatok egész
áradata zúdult reánk. Mivel most hatvanhárom tagja volt a
választmánynak, a «Kis Parlament» (ezt a nevet adtam neki) e vitái
természetesen sok drága időt elfecséreltek. Az ellenzék szabotálása
következtében egész sereg sürgős ügy függőbben maradt. Én természetesen
tisztában voltam a bennünket körülvevő veszedelemmel és tudtam, mit
jelentene, ha a polgári hatalom kicsúsznék a kezünkből és minden a káosz
felé haladna.
E fenyegető fordulat láttára államcsínyre határoztam el magamat. Nehány
idősebb és tapasztaltabb hivatali kollegámmal, nevezetesen
Novakovszkival, Lepeszhinszkyvel és Dreyerrel történt tanácskozás után a
legközelebbi ülésen azzal vádoltam meg a választmányt, hogy rosszakaratú
obstrukciót folytat és a testületet, mint ilyet föloszlatottnak
jelentettem ki; új végrehajtó-bizottságot választunk, amelyben a
föloszlatott választmánynak csak öt vezető tagja kap helyet és ezek
fogják a távoli keleten tovább irányítani a szociális és a közélet
bizonyos ügyeit. Erre a gyökeres intézkedésre sok bizalmi nyilatkozatot
kaptunk Karbin és Vladivosztok külföldi lakosságának köreiből.
Természetes, hogy új személyes ellenségeket is szereztünk, de
egyszersmind ismét gyorsan és hatásosan cselekedhettünk.
Linievics tábornok is helyeselte a dolgok ilyetén fordulatát. Ivanov
tábornok ellenben, aki az «Orosz Nemzet Szövetsége» céljaihoz vonzódott,
most nyiltan kezdett ellenünk intrikálni, amennyiban míg egyfelől
nagyobb ellenállásra tüzelte a Kis Bizottságot és a reakcionárius
csoportokat, másfelől egyremásra küldte Pétervárra a táviratokat,
amelyek Linievics tábornok elbocsátását és a mi ötös-bizottságunk
letartóztatását sürgették. Kénytelenek voltunk tehát Ivanov tábornokkal
közölni, hogy a mesterkedése nyomában járó elkeseredés következtében
élete ellen irányuló terrorista merénylet esetén semmiféle felelősséget
nem vállalhatnánk. Tudtuk ugyanis, hogy Vlaszienko, akit az olvasó, mint
a volt központi választmány nagyon energikus tagját már ismer, több
elszánt embert gyűjtött maga köré, akik csak megfelelő alkalomra vártak,
hogy a reakcionárius Nadarov, Batianov és Ivanov tábornokokat, valamint
Fiedorenko csendőrezredessel az élükön a politikai rendőrség ügynökeit
is lepuffantsák. Mivel Zaremba ezredes és Ziegler kapitány, a karbini
helyi rendőrség vezetői a vladivosztoki rendőrfőnökkel egyetemben
támogattak bennünket az ügynökök kikutatásában, nagyon jól tudtuk, kik
annak a kémkedő társaságnak a tagjai úgy, hogy ezeket némiképpen sakkban
tarthattuk. Ivanov tábornok valóban megfélemlíttette magát és nem
mozdult ki többé jól őrzött házából.
Ugyanekkor éber figyelemmel kellett kísérnünk a hadsereg állapotát is. A
hadsereget tagadhatatlanul demoralizálták a Kis Bizottság és a
reakcionárius csoportok ama számtalan kiáltványai, melyek arra izgatták
a katonákat, hogy öljék meg a tiszteket, gyujtsák föl a polgári lakosság
házait és álljanak bosszút a kormányzó ötös-bizottságon. E veszedelem
elhárítására is eszközt találtunk abban, hogy megértéssel
alkalmazkodtunk a Mandzsuországban visszamaradt katonák lelki
állapotához. Tudtuk, hogy a legénységnek voltaképpen nincs más
kívánsága, mint az, hogy minél hamarább visszatérhessen Oroszországba.
Ezt használtuk ki a katonákhoz intézett kiáltvánnyal, amelyben
fölszólítottuk őket, legyenek bizalommal az ötök iránt, akik főként
azért vállalták a nyugalom és a rend fönntartását a távoli keleten, hogy
a hadsereget minél gyorsabban és a szállítás és ellátás lehető
legkedvezőbb föltételei közt küldhessék haza. Nagy költségtől sem
riadtunk vissza, mert a fűthető vasúti kocsik sürgős elkészítésével
megbízott munkásoknak rendkívül sokat fizettünk és a nagyobb vasúti
állomásokon élelmező-telepeket rendeztünk be. Fölügyeleti jogot
gyakoroltunk a frontterület igazgatásán és a főparancsnokot meggyőztük
annak szükségességéről, hogy bíróság elé kell állítani azokat a
tiszteket és hivatalnokokat, akik a hadsereg ügyeinek elintézésében
visszaélést követtek el. De mindenekelőtt mégis az volt a legfontosabb,
hogy a hazaszállító vonatok számát szaporítsuk. Erre irányuló kiterjedt
tevékenységünkkel nem csupán azt a veszedelmet hárítottuk el, amely a
hadsereg részéről fenyegetett bennünket, hanem még nyereségre is szert
tettünk, mert figyelmen kívül hagyva azt, hogy a hazautaztukban Karbinon
áthaladó katonák hangosan lelkesedtek a mi bizottságunk munkájáért,
Linievics tábornok is elismerést kapott Szent-Pétervárról az új
hazaszállító szolgálat kitünő haladásáért.
Most hát megint nyugalom volt a távoli keleten. Tudtuk, hogy
Oroszországban és Szibériában elfojtották a forradalmat és hogy az
ideiglenes kormányok vezetőit agyonlőtték vagy fölakasztották. Csak mi
öten voltunk immár teljes hatalmunk és cselekvő szabadságunk birtokában.
Mivel föladatunk megoldottnak látszott, nem akartuk folytatni hivatali
működésünket és elhatároztuk, hogy föloszlatván szervezetünket, kiki
visszatér korábbi foglalkozásához. Nagy elégtételünkre szolgált, hogy
Linievics tábornok, amikor erről a tervünkről értesült, arra kért
bennünket, ne valósítsuk meg szándékunkat, mert félt a kíméletlen
csendőruralomtól, amely bennünket fölváltott volna és a hadseregben új
nyugtalanságot és új általános zavart okozott volna.
– Folytassák a munkájukat, – unszolt bennünket, – föltétlenül
szükségesnek tartom ezt és azért vállalom önökért a felelősséget.
Megmaradtunk tehát a hivatalunkban, ámbár a cári bosszú kísértete
fenyegetőzve ott volt a szemünk előtt és ez a kísértet bizony nem volt
puszta ködkép.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET. A felelősség terhe.
Egyre sűrűbben kaptunk névtelen leveleket, amelyek arra figyelmeztettek
minket, hogy állandóan közeledik a bennünket a reakcionáriusok és
anarchisták részéről fenyegető veszedelem. Tudtunkra adták, hogy
Szent-Pétervárott már kimondták ránk a halálos ítéletet vagy
figyelmeztettek bennünket, hogy ezen meg ezen a napon merényletet fognak
ellenünk elkövetni. Ennek következtében mindig föl voltunk fegyverkezve
és Vlaszienko az embereivel ott volt mellettünk mint testőrség. A
válságos napok azonban elmultak a nélkül, hogy valami komoly bajt ért
volna. De gyakran észrevettem, hogy titokban mindig a nyomomban járnak;
a közelemben minduntalan titokzatos egyének bukkantak föl, akik valami
világosan nem látható okból azon voltak, hogy jelenlétüket
elpalástolják.