más tekintélyes személyiség írta alá, köztük azok is, akik később velem,
mint politikai foglyok börtönben ültek. Mivel sok honfitársam szibériai
ezredben szolgált és azok közt volt, akik itt idegen országban olyan
ügyért estek el, amely tulajdonképpen nem tartozott rájuk, sőt inkább
ellenükre volt, teljesen jogosultnak láttam magamat a távirat
aláírására. Úgy éreztem továbbá, hogy a tiltakozásra följogosít az a
körülmény, hogy ennek a kormánynak és nekem idegen céljainak magam is
fölemésztő és veszedelmes szolgálatot tettem és ezzel annyira
megrongáltam az egészségemet, hogy akkor bizony nem tudhattam, vajjon
egyre jobban fájó lábammal nem maradok-e éltem fogytáig nyomorék. Elég
az hozzá, meg voltam győződve, hogy én, aki magam lelkiismeretesen
teljesítettem állásom kötelességét, ugyanezt joggal megkívánhatom
másoktól is.
A távirat, mint értesültünk, nagy hatást tett Szent-Pétervárott, ámde
alapos vizsgálat elrendelése és végrehajtása helyett kormánykörökben
csak arról beszéltek, hogy bennünket le kell tartóztatni és a közeli,
kis Szanszing erődbe kell internálni. Horvat D. L. tábornok, a kínai
keleti vasút vezérigazgatója azonban, aki letartóztatásunkkal sok
nélkülözhetetlen munkatársát vesztette volna el, tiltakozott minden
efféle intézkedés ellen és megmentett bennünket. Persze ettől kezdve
szemmel tartott bennünket a politikai rendőrség, a titkos szolgálat,
amelyre a kormány azt a föladatot bízta, hogy gondosan figyelje meg
azokat a nagyállású hivatalnokokat és hasonló állású embereket, akik a
kormány politikáját ellenzik és akadályozza meg ellenzéki érzelmük
érvényesítését.
Néhány nappal ez esemény után Nyugat-Mandzsuországban kellett
szolgálatilag néhány katonai telepet fölkeresnem. A szibériai expresszen
nyugat felé haladva egyre több katonavonattal találkoztunk, amely a
Kuropatkin utódjává kinevezett Linievics tábornoknak szállított friss
csapatokat. Kuropatkin a rettenetes mukdeni katasztrófa után, amely az
oroszok 140,000 emberébe került, elbocsátását kérte.
De még veszedelmesebb és izgatóbb más események is készülődtek, amelyek
alapjaiban rázták meg a mindenféle heterogén elemből fölépített óriási
államépületet és eltérítették a közönség figyelmét a keleti
összeroppanástól. Forradalom közeledett! És a sors úgy rendelte, hogy
szerepem legyen ebben a már kezdődő, hatalmas tragédiában.
Állásfoglalásom belső okaira később visszatérek; a külső okok kivétel
nélkül kényszerítők voltak. Az orosz keleten ismertté tette a nevemet
több útleírásom, munkálkodásom, tanári működésem és különösen az a
távirat, amely tiltakozott a hadvezetés fonákságai ellen és nekünk
aláíróknak egyrészt a hatóságok ellenséges érzületét, másrészt azonban a
polgári lakosság, az alantas tisztek és a katonák rokonérzését és
becsülését szerezte meg. A főparancsnok törzskarával való
együttműködésemmel, amely szerencsére mindvégig sikeres volt, közelebbi
érintkezésbe jutottam a legfőbb hadvezetőség sok tagjával is, aki bár
némiképpen félt tőlem, mert ismerte a háborúról és bizonyos
tábornokokról vallott nézetemet, mégis becsülte a munkámat és számított
a szolgálatomra.
A dolgok csak néhány hónappal később fejlődtek ki. Először az
Oroszország történetében oly gyakori rettenetes és megbocsáthatatlan
véres események forgószelébe sodródtam. Szerencsétlen Oroszország!
Európa és Ázsia mint valami nemzetközi szemétdombra, itt rakta le más
fajok és nemzetek legrosszabb elemeit, azután mindent vékony kultúrréteg
alá rejtett, amelyen a romantika néhány kék virágocskáját ültették el.
Ha ma visszapillantok életem ez eseménydús részének történeteire és
eszmemeneteire, későbbi tapasztalatokon okulva látom, mit nem kellett
volna vagy mit kellett volna másként tennem. Éppen ezért kissé nehéz,
hogy akkori magatartásomat minden részlet pontos és hű leírásával és a
tollamat irányító gondolatok és érzelmek tárgyilagos ismertetésével
okoljam meg. Ilyen helyzetben természetesen megvan az a hajlandóság,
hogy az elmúlt események leírásába önkéntelenül más nézeteket
csempésszünk be. De hogy lehetőleg igaz képet nyujtsak, őszintén arra
fogok törekedni, hogy elbeszélésemben a leglelkiismeretesebben amaz évek
tényleges eseményeihez, érzelmeihez és gondolkodásához tartsam magamat.
MÁSODIK RÉSZ. A FORRADALOM SODRÁBAN.
TIZENKETTEDIK FEJEZET. A Fekete Százak.
Nyugati irányban folytatott utamon mindenütt a nép magatartásának
határozott megváltozását vettem észre. Előbbi fejezetekben már
megemlítettem, mennyire megrosszabbodott a távoli kelet orosz
népességének, sőt a katonáknak és a tiszteknek hangulata is, ennek a
hangulatváltozásnak azonban eleddig nem volt komoly következménye.
Az útitársaimmal folytatott beszélgetésből kiderült, hogy a haszontalan
és céltalan vérontás ellen tiltakozó karbini táviratunk, ha
jelentékenyen tompítva is, de egész Oroszország érzelmeit tükrözte
vissza. Hiszen magának Oroszországnak a hangulatáról csaknem semmit sem
tudtunk az izolált frontvidéken, ahol hamis hírekkel áltattak bennünket
és olyan cenzuraháló vett körül, amelynek szemein át nyugatról semmiféle
kedvezőtlen jelentés nem tudott átsiklani. Csak így magyarázható meg,
hogy Mandzsuországban az oroszok közt újra nagy lett a reménykedés,
amikor a szerencsétlen, mindenfelől intrikával körülvett Kuropatkin
tábornokot mindhárom hadseregének mukdeni rettenetes veresége után végre
visszahívták Pétervárra és helyét a már meglehetősen idős Linievics
tábornokkal töltötték be. A parancsnokságban történt e változás keleten
új tápot adott a _reménynek_, amely az orosz ember szívében amúgyis
gyakran minden igazi ok nélkül föllángol, hogy azután a legcsekélyebb
csalódásra azonnal ismét kialudjék.
A nyugatról jövő útitársak szerint magában Oroszországban a legkisebb
illuziót sem táplálták már az emberek. Mindenki elveszettnek látta a
háborút. Gyűlölték a cárt és kormányát, a cárt különösen alakoskodó
politikája miatt, amelynek az volt a célja, hogy «szeretett népét» bűnös
módon kijátssza. Miután a japánok az orosz flottát elpusztították, az
egész nép legkülönbözőbb rétegeinek képviselői kérvényt írtak, amelyben
tehetetlenséggel vádolták a kormányt és parlament összehívását kívánták.
Ez az okirat a következő figyelmeztetéssel végződött:
– Ó cár, ne habozzál! A nemzeti katasztrófa e retterettes órájában
Istennel és Oroszországgal szemben kimondhatatlan nagy a felelősséged!
Válaszul e kérvényre a cár megigérte, hogy dekretumot fog kibocsátani,
amellyel összehívja a parlamentet. De amikor erre a nép szenvedélyes
izgatottsága kissé lecsillapodott, megint halogatta ezt a tervet. Csak
amikor később alattvalóinak hangulata a népharag új kitörésében
nyilvánult meg és az egész nép forradalmi szövetkezetek és pártok
zűrzavarában élt, egyezett bele a parlament összehívásába, de ama
csaknem mindent eltörlő fenntartással, hogy a népképviselet csak
tanácskozhatik, de törvényhozó joga nem lesz.
Ugyanekkor mindenütt rendkívül tevékeny volt a politikai rendőrség. A
száműzés és a halálítélet napirenden volt. Ennek az erőszakoskodásnak az
lett az eredménye, hogy a tiltakozás jeléül és a nagy orosz parlament
általános óhajának támogatására általános sztrájk készülődött, amelyben
részt kellett volna vennie minden vasút, gőzhajó, gyár és iroda,
valamint a posta és táviró alkalmazottainak. Láttam, hogy a forradalom,
amelynek megszületését átéltem az év elején, időközben megérett. Ezért
siettem állomáshelyemre visszatérni. De a sztrájk még útközben meglepett
és akkora nehézséget okozott, hogy csak éppen eljuthattam ismét
Karbinba.
Itt azután megtudtam, hogy a sztrájk következtében Oroszország és
Szibéria néhány városában az egyik részen munkások és egyetemi
hallgatók, a másik részen a rendőrség és a katonaság közt harcok voltak
és barrikádokat emeltek. Az egész óriási birodalomban hirtelen
baljóslatú csönd lett. A kormány kémei és hóhérlegényei észrevették ezt
és nagyon jól tudták, hogy mit jelent, de a rendőrség, a csendőrség és a
cár tehetetlen volt vele szemben; ezt nem lehetett megfogni és a cár
fegyverei és géppuskái sem tudtak rája lőni.
A cár végre, persze csak pénzügyminiszterének, Witte grófnak sürgetésére
elhatározta, hogy enged. Kiáltványt bocsátott ki 1905 október 17-én,
amely parlamenti formát adott a kormánynak. De a dumát megteremtő
dekrétum úgy volt megfogalmazva, hogy ennek a sürgősen szükséges
intézménynek jelentőségét, befolyását és hatalmi körét, mindenek
csalódására már eleve korlátok közé szorította.
A cár kiáltványa valóban nem is elégített ki senkit. A reakcionáriusok
dühöngtek, mert a kormány engedett; a forradalmárok elkedvetlenedése nem
enyhült, mert a kiáltvány nem gondoskodott a politikai foglyok
amnesztiájáról és nem szabályozta a földosztás keservesen sürgős
kérdését, ami pedig óriási jelentőségű volt az orosz nép nyolcvanöt
százalékát kitevő parasztokra nézve.
A cár ukázával való ez az általános elégedetlenség nagyon gyorsan
megnyilvánult a két ellenséges táborban. Úgy a reakcionárius elemek,
mint a forradalmárok szervezkedni kezdtek. Elkerülhetetlennek látszott
köztük a nyílt harc. Már utamon észrevettem a szervezetek
megalakulásának első jeleit, amelyek félreérthetetlenül elárulták, hogy
a jövőben milyen módon óhajtanak tevékenykedni.
A reakció az úgynevezett «Fekete Százak» megszervezésével kezdte,
amelynek jelszava ez volt: «Monarchia, orthodox hit és orosz
nacionalizmus». Soraiban különös keveredéssel képviselve voltak a
legkülönbözőbb néposztályok, a legkülönbözőbb szociális nézetek és
műveltségi fokok. A «Fekete Százak»-hoz tartoztak a legelőkelőbb
arisztokrácia tagjai, mint a Volkonszky, Uchtomszky és Mestcserszky
hercegek, továbbá Bobrinszky gróf, Dubrovin dr., Zamyslovszky és
Bulatszel ügyvédek, Vosztorgov lelkész és Makari érsek, másrészről
azonban sok volt fegyenc is valamint a nagyvárosok legutolsó
söpredékének, az orosz emberiség amaz aljának képviselői, amelyet Maxim
Gorki oly poetikusan leírt és idealizált; e legalsó szociális rétegek e
típusai mellett ismert tudósok voltak találhatók, mint Martensz és
Janjoull professzorok. Az októberi kiáltvány után a «Fekete Százakat»
egyetlen nagy szervezetbe foglalták össze, amely az «Orosz Nemzet
Szövetsége» nevet választotta és tiszteletbeli elnöke – II. Miklós cár
lett! Úgy a minden oroszok cárja, mint a trónörökös, Alexisz cárevics a
keblén viselte e szövetség jelvényét, amely állam lett az államban és
sok véres gaztettet követhetett el büntetlenül.
Mivel az Orosz Nemzet Szövetsége a forradalom és gyermeke, a parlament
elnyomását tűzte ki föladatául, azzal vádolta a birodalom nemorosz
népét, a lengyeleket, a georgiaiakat, a letteket, a zsidókat és sok más
leigázott népet, valamint az intelligencia nagy részét is, hogy az egész
országban liberális és forradalmi eszméket terjesztenek.
Szervezkedtek a forradalmárok is, akikhez az intelligencia, a
munkásosztály és a különféle hivatások szövetkezeteinek legkiválóbb
képviselői tartoztak. Nagyjában két szervezetet teremtettek, nevezetesen
először a «_Szövetségek Ligáját_» és másodszor a «_Munkásképviselők
Tanácsát_», olyan szövetséget, amely a legradikálisabb forradalmi
eszméket és célokat képviselte és elnöke a jogász Khrusztalov-Noszar
volt.
Az Orosz Nemzet Szövetsége óriási összegeket költött harcoló csapatokra,
amelyek kiszabadult fegyencekből, gonosztevőkből, koldusokból alakultak,
olyan egyénekből, akik rendes foglalkozás és kenyérkereset nélkül a
nappalt sötét lebujokban, az éjjelt a nyilvános kertekben vagy az éjjeli
menedékhelyeken töltötték és gyakran rendőri fölügyelet alatt álltak.
Ezek a csapatok a nagyobb és kisebb városokban csakhamar annyira
garázdálkodtak, hogy 1905-ben a pogromok mint valami véres szökőár,
végigzúdultak néhány száz vagy még több orosz városon és szerencsétlen
lakosságán, négyezer halottat és több tízezer sebesültet hagyva maguk
mögött.
A pogromok lefolyására jellemző a Tomszk városban történt mészárlás. Ez
október 20-án történt és nekem Szkorokhodov A. A. úr, a későbbi
dumaképviselő mondta el részletesen. A város lakói, hivatalnokok,
tanárok, tanítók és diákok a városi színházban gyülekeztek össze nagy
számban, hogy örömüket fejezzék ki a cár kiáltványán, amely az országot
az új alkotmánnyal ajándékozta meg. Mialatt a színházban a lakosság e
fontos politikai tény jelentőségét fejtegető beszédeket hallgatta, künn
legalacsonyabbrendű munkásokból, a Tom dokkjainak teherhordóiból,
elbocsátott fegyencekből, sőt a városi börtönnek külön erre a napra
kiszabadított lakóiból menet alakult, amely végigvonult az utcákon. E
durva, részeg, aljas emberek közt ott voltak a politikai rendőrség
ügynökei, akik szították ezeknek az embereknek a gyűlöletét az
intelligencia ellen és bosszúra biztatták őket. A menet élén a cár képét
és néhány templomi zászlót vittek. Amikor a csőcselék, amely
bunkósbottal, késsel és más gyilkoló szerszámmal volt fölfegyverkezve,
Makari püspök háza elé érkezett, az erkélyen megjelent a «szent öreg
ember», megáldotta a menetet és nyomatékosan hazafias kötelességükre
figyelmeztette az embereket, más szóval: arra a föladatukra, hogy a cár
korlátlan uralkodói hatalmáért küzdjenek.
Ennek a lelkésznek áldása után a csőcselék egyenesen a színházhoz ment
és megrohanta az ott összegyűlt intelligenciát. Irtózatos vérfürdőt
rendeztek. Azokat a keveseket, akiknek sikerült az utcára menekülniök,
ott csípték el, lebunkózták, agyonlőtték vagy a tömeg mulattatására a
folyóba dobták. E nap rémítő eredménye ezerkétszáz halott volt. Az
áldozatok közt volt Klionovszki kitünő lengyel mérnök is, akkor a
szibériai vasút vezérigazgatójának asszisztense.
Makari püspököt személyesen ismertem. A bizánci szentképekre emlékeztető
aszkéta arcú, kicsi, sovány öreg emberke volt; de ő, egy szibériai
paraszt fia, csak nagyon kevés képzettséget szerzett és teljesen foglya
volt a cárizmus és az orthodox egyház gondolatmenetének. Az Altaiban
folytatott, egészen különös térítői tevékenysége tette a nevét ismertté:
a bennszülötteket lerészegítette és ilyen állapotukban keresztelte meg
őket. A tomszki vérfürdő után gyorsan emelkedett a hierarchiai létrán;
érsek lett és néhány év mulva a szent szinódus, a legfőbb orthodox
egyházi tanács tagja és végül megkapta a moszkvai metropolita
méltóságot. Mint e legfőbb egyházi hivatal viselője a világháború idején
kegyvesztetté lett a cárné előtt, mert más előkelő egyházi méltóságokkal
egyetemben arra akarta a cárt rávenni, hogy váljék el a feleségétől,
akit az orosz arisztokrácia néhány befolyásos tagja meggyűlölt.
Az Orosz Nemzet Szövetségébe tartozó szervezetek azzal a véres, minden
jogot és törvényt arculcsapó módszerrel, amely Tomszkban a maga egész
rettenetességével érvényesült, a cár, a hit és a haza nevében követték
céljaikat. A forradalmi és liberális csoportok hasonló módon feleltek;
ezeknél is az orosz lélek destruktív eleme, az orosz romboló vágy
kerekedett fölül.
A liberálisok és a forradalmárok csakhamar belátták, hogy az
intelligencia és a városi munkásság ereje nem elegendő arra, hogy
hathatós parlamenti ellenőrzés javára gyökeres rendszerváltozást
erőszakoljanak ki a kormánytól és a cártól. Nemsokára tisztába jöttek
azzal, hogy a politikai harc forgatagába föltétlenül magukkal kell
rántaniok azt a rendkívül erős népréteget, amelyet semmiféle a cárhoz hű
hadsereggel sem lehet megfékezni: az orosz parasztokat. A propaganda
mint a szalmakazalba vetett tűzcsóva, lángra lobbantotta a száz
milliónál több írástudatlan, elnyomott és kétségbeesett emberek nagy
tömegét.
Az egész vidék azonnal lázongani kezdett. A forradalomból parasztháború
lett. E félig rabszolgák, akiket fölizgattak, hogy maguk keressék meg
igazukat, megrohanták a nagybirtokosok birtokait, kifosztották a
lakóházakat, elhurcolták a búza- és lisztkészletet és elhajtották a
marhát; sok esetben maguk vették át a birtok kezelését és azt mondták,
hogy most övék a birtok. Az orosz nép tömegeinek a legjobb alkalom nyílt
arra, hogy szabad folyást engedjenek romboló, gonosz ösztöneiknek.
Később Manuilovóban, Pavlovics S. M. úrnak a pétervári kormányzóságban
levő birtokán a magam szemével láttam, mekkora pusztítást okozott e
vidéken a parasztok fölkelése. A pompás, történelmi birtok, amelyen sok
emlék volt az egykor ott élő legnagyobb orosz történetírótól,
Karamzintól, teljesen föl volt dúlva. A bútort darabokra hasították,
pótolhatatlan festményeket szétvagdostak, nagy tükröket összetörtek. A
könyvtár könyveivel örömtüzet gyujtottak a kastély előtt. A fölkelők
telivér lovaknak keresztülvágták az inait, vadászkutyákat
fölakasztottak, a nemes fajtájú tenyészmarhát és értékes díjazott juhot
pusztán a húsáért levágták. Különösen borzalmas volt a garázdálkodás a
balti tartományokban, ahol a lett parasztok megtámadták, gyilkossággal
és gyujtogatással rémítették földesuraikat, a német lovagrendből
származó német bárókat, akik e nyugati területeknek az oroszok által
történt meghódítása következtében a cár uralma alá kerültek.
Ennek a véres kegyetlenkedésnek és pusztításnak alapja az orosz néplélek
sajátossága volt, az a különös lelki állapot, amely egyforma volt minden
orosz emberben, akár a cárellenes forradalmi és liberális pártokhoz
tartozott, akár pedig a cár pártján álló reakcionárius «Orosz Nemzet
Szövetségéhez». Mindkét párt magatartása egyformán mutatta meg az orosz
jellemet. Ugyanezt a jelenséget figyelhettem meg néhány évvel később, a
Németország és Ausztria ellen viselt háború folyamán, amikor az orosz
seregek Lengyelországban, Kelet-Poroszországban és Galiciában a
legkegyetlenebbül mészároltak és a legvadabbul fosztogattak, amiben
buzgó részük volt még a legelőkelőbb és legműveltebb családokból
származó tiszteknek is. Ennek az ázsiai, harciasan kegyetlen nomád
szellemnek undorító megnyilvánulását láttam később a szovjeturalom alatt
lefolyt orosz testvérharcban. A vörösek és a fehérek versenyre keltek a
vérontásban, a sok nemzedék munkájával megszerzett vagyon
elpusztításában és kegyetlenségben, meg bűnös gazságban egyik a másikat
fölülmulni igyekezett.
Nem tudom, hogy a két párt közül melyik volt a gonoszabb, melyik a jobb.
De tudom azt, hogy beszennyezve testvéreik és amaz ártatlan nemzetek és
törzsek vérével, amelyeket kegyetlen végzetük előbb az orosz császárság,
majd a szovjetköztársaság zsarnoki uralma alá hajtott, egy napon
valamennyiüknek oda kell állaniok a mindenható bíró trónusa elé.
De térjünk vissza az első forradalomhoz. A parasztok fölkelése nagy
csapást jelentett a cári kormány hadseregére, mert a hadseregben és a
flottában szolgáló sok parasztfiú révén természetesen sok lázadást és
forrongást okozott a fegyveres erőben is.
TIZENHARMADIK FEJEZET. A forradalom szolgálatában.
Karbinban már forrt minden. Sok egyesületbe tömörültek az emberek. Ezek
közt tagjainak képzettsége és szociális állása folytán a
legjelentékenyebb és leghatalmasabb a «Vasutas Szövetség» volt, amelynek
tagjai műszaki szakemberek, igazgatósági hivatalnokok és különféle
osztályú munkások voltak. Az «Orosz Nemzet Szövetsége» megszervezésére
ugyanekkor a politikai rendőrség ügynökei érkeztek Karbinba és a
szövetség vezetőivé a város egyik legjelentékenyebb kereskedőjét,
Jerofciev kapitányt és néhány papot tettek meg. Hozzájuk csatlakozott a
vasút műszaki és igazgatósági törzskarának több tagja.
Eltelt egy hónap anélkül, hogy bármiféle kísérlet történt volna
forradalmi cselekedetre. Az egyesülések egyelőre azzal voltak
elfoglalva, hogy tagjaikat politikai és szociális kérdésekben és a
közjogban meg polgári jogban kioktassák.
E közben nagy változások történtek a harctéren. A háború elmult. A
Linievics tábornok parancsnoksága alatt maradt hadsereg hazaszállítására
várva Szupingkai mellett táborozott, amely vasútállomás félúton van
Mukden és Changchun között. A nagy, tranzkontinentális, Szibériát
átszelő vasútvonalat azonban a szüntelen csapat- és hadiszerszállítás
nagyon megrongálta. A vasút szakadatlan használata nem engedett időt
javítgatásra, aminek természetszerűen kocsihiány lett a következménye,
amit az Uraltól nyugatra még vasúti sztrájk is súlyosbított. Ez annyira
megakasztotta a forgalmat, hogy legalább a szibériai állomásokon
fönnakadtak volna a katonaszállító-vonatok, ami azután a hiányos ellátás
következtében forrongást, fosztogatást és harcot okozott volna.
Linievics tábornok tehát a seregét Szupingkaiban visszatartotta és a
katonákat a rendes vonatokon kisebb csoportokban küldte haza.
A hadsereg időközben értesült a béke megkötéséről, ami hála Roosevelt
Tivadar amerikai elnök közvetítésének, Portsmouthban történt meg és
türelmetlenül várta hazaszállítását Oroszországba. Ennek halogatása
annyira fölháborította a katonákat, hogy néhány ezredben lázadás
keletkezett, ami sok gondot és bajt okozott a legfőbb hadvezetőségnek.
Bár Karbinban az első hetekben aránylag nyugodtan folyt az élet, mégsem
maradhattunk tétlen szenvedői annak a nagy tragédiának, amely az
osztrák-német határ és a Csöndes-óceán partjai közt elterülő hatalmas
orosz színpadon játszódott le. A karbini «Vasutas Szövetség» 1905
november 23-án a moszkvai «Szövetségek Ligájának» központjától táviratot
kapott, amely november 24-nek éjjeli egy órájára valamennyi vasúti,
posta- és táviró alkalmazott általános sztrájkját tűzte ki. A sztrájk
célja a következő követelések támogatása volt: eltörlése a
halálbüntetésnek, amelyet eddig a rendkívüli haditörvényszékek
korlátlanul szabtak ki; a hadiállapot megszüntetése a birodalom ama
részeiben, ahol a lakosság élete a katonai főellenőrzés következtében a
rögtönítélő hatalom kezében volt.
A távirat megérkezésének napján a vasutas-klub helyiségeiben nagy
általános gyűlés volt, amelyen a megnyitóbeszédet egy lengyel ember, a
kínai keleti vasút egyik legrégebben szolgáló mérnöke, Novakovszki Ignác
mondta. Megmagyarázta az egybegyűlteknek a Vasutas Szövetség
tiltakozásának jelentőségét és rámutatott a kormány bűnére, amely véres
polgárháborúra kényszerítette az orosz nemzetet és az orosz birodalomba
bekebelezett népeket. A gyűlés, felbuzdulva a megkapó, erőteljes
beszéden, elhatározta, hogy általános vezető választmányt választ és
megbízza a távoli kelet ellenőrzésével és igazgatásával. A szavazással,
amiben résztvettek a Mandzsuországban lakó európaiak és Vladivosztoknak
meg a többi keletszibériai városnak a dolgok folyásáról táviratilag
értesített képviselői, Novakovszkin és rajtam kívül még a következő
lengyeleket választották meg:[1] Szasz-Tiszovszki V., Juszcynszki M.,
Ceglarszky E. és Koszlovszki A. A megválasztott oroszok közt voltak:
Lepeszhinszky V., a kínai keleti vasút vezérigazgatójának adjunktusa és
Dreyer K. a legfőbb üzemvezető. A választmánynak mindössze ötvenhat
tagja volt.
Egy órával a gyűlés szétoszlása után a választmány megtartotta első
ülését, amely végrehajtó direktóriumot választott. Megtörtént, hogy rám
egy tiszteleti hivatalt ruháztak, amely későbbi időben sokkal több bajt
okozott nekem és sokkal több áldozatot kívánt tőlem, mint amennyit
önként valaha is vállaltam volna. De azok közt, akik bizalmat szavaztak
nekem és képességeimnek, nem akadt egyetlen próféta sem, aki csak
féligmeddig figyelmeztethetett volna, mi lesz a két legközelebbi évben a
dolgok lefolyása «Az orosz távoli kelet kormányzó választmányának
elnökére» nézve.
Első hivatalos ténykedésem az volt, hogy táviratot küldtem Linievics
tábornoknak, a hadsereg főparancsnokának, Ivanov N. J. tábornoknak, a
hadtápigazgatás fejének és Horvat D. L. tábornoknak, a kínai keleti
vasút vezérigazgatójának. Közöltem velük, hogy a választmány átvette
mindennek az adminisztratív ellenőrzését, ami az országban történik,
elrendelte a vasúti utasszolgálat megszakítását és egyúttal intézkedett
a katonai vonatok megszaporítása iránt, hogy a katonákat minél
gyorsabban európai Oroszországba lehessen szállítani, hogy ott megvédjék
a nép jogait és szembeszálljanak a kormány bűnös cselekedeteivel. Az
építő tevékenység azonnal megkezdődött és e különös «sztrájk» idején,
minden várakozás ellenére mindenki háromszor-négyszer többet dolgozott,
mint máskor.