kihívó választ akart adni, amikor pillantása az enyémmel találkozott,
mire kacagni kezdett. A többi georgiai félrenézett, nehogy követnie
kelljen vigyázatlan társa példáját.
– Tehát elmehetünk?
– Egyszer már megmondtam.
– Köszönjük szépen, mondta a fiatal georgiai és gyorsan odajött hozzám.
Krisztov a nevem, Krisztov herceg.
Kezet adott. Keskeny, de erős kéz volt. Megszorítottam és megmondtam a
nevemet. Azután itt a vadonban egyik társa a másik után megismételte a
társadalmi udvariasság e ceremóniáját. Majd megfordultak és nyugodtan
távoztak.
Azonnal hozzáfogtak a georgiaiak hagyatékának átvizsgálásához. A
kozákokat őrségül a tárna bejáratánál hagytuk. Olajlámpánk világánál az
egyik mellékjáratban egész kis fegyverraktárt, két zsák élelmiszert és
egy láda töltényt találtunk.
Az, hogy itt georgiaiakkal találkoztunk, magában véve nem volt különösen
meglepő. E harcias nép embereivel akkoriban elég gyakran lehetett
találkozni az orosz távoli kelet városaiban. Több oka volt annak, hogy a
georgiaiak ily messzire távoztak hazájuktól. Ez a törzs mindig
szabadságszerető nép volt; a kaukázusi orosz hatóságok zsarnoki uralma
Georgiában gyakran fölkelést és forradalmat okozott, aminek az lett a
következménye, hogy az orosz bíróságok a szabadon született hegyi lakók
közül sokat Kelet-szibériába száműztek.
Az orosz ellenzéki pártokban mindig voltak a radikális tanokat követő és
támogató georgiaiak. Csak olyan nevekre kell hivatkoznunk, mint
Tzeretelli herceg, Ramisvili és Cheidze, hogy megmutassuk, mily
jelentékeny szerepet játszottak forradalmi körökben a georgiaiak.
A vérbosszúnak hagyomány által megszentelt törvénye volt a másik ok,
amely hozzájárult a Szibériába száműzött georgiaiak számának
növeléséhez. Ennek jellemzésére elmondok egy esetet, amely állítólag
valóban megtörtént. Egy georgiai bepörölte a szomszédját, mert
megsértette. A tárgyalás napján a panaszos kötelességszerűen megjelent a
bíró előtt, de a vádlott hiányzott, mire a bíró megbízta a rendőrséget,
hogy sürgősen állítsa elő. A rendőrök eltávozása után a panaszos
gúnyosan csóválgatta a fejét és így szólt a bíróhoz:
– A rendőrség nem ér célt. Nem fog eljönni.
– Ugyan miért nem? kérdezte bosszúsan a bíró. Kényszeríteni fogják, hogy
eljőjjön.
– No, akkor már hozniok kell, dörmögte a georgiai.
– Miért?
– Mert ma reggel agyonütöttem.
Szibériának önkéntelen georgiai telepesekkel való benépesítésében végül
még egy másik ok is segített, nevezetesen a georgiaikkal született harci
szellem, amely a szomszédos törzsek és falvak megtámadására kényszeríti
őket, hogy lovat, marhát, sőt asszonyt raboljanak. A Kaukázusban mindig
szokás volt az ilyen rablójárat és a djighitek jó alkalmat találtak
vakmerő lovasszellemük bebizonyítására.
A szabadságot szerető georgiaiak rendszerint nem sokáig bírják a
fogságot vagy a munkakényszert. Valami úton-módon mindig sikerül
megszökniök és a városok minden lehetséges rejtekhelyein meghúzódniok,
ahonnan azután új vakmerő rablójáratra indulnak. Az orosz-japán háború
idején keleten egy kizárólag georgiaiakból alakult, nagy sikerrel
dolgozó banda bukkant föl, amely réme volt nemcsak a japánoknak, hanem a
kínai lakosságnak, sőt kis orosz csapatokat is megtámadott, különösen
azokat, amelyek hadianyagszállítmányokat kísértek. A távoli kelet minden
városában tekintélyes georgiaiak birtokában vendéglők, szállók és
csapszékek voltak, de ezek egyszersmind menedékhelyül szolgáltak ama
földieik számára, akiket a törvény és a rendőrség üldözött. Mivel ezek a
georgiaiak csaknem mind régi nemes családból származtak, a djighit
sohasem vetemedett közönséges lopásra és magános fegyvertelen embert nem
támadott meg. A georgiaiak minden rablójáratának harccal és vérontással
kellett végződnie. Ez a körülmény természetesen nem nagyon csábította az
orosz rendőrséget arra, hogy kikezdjen az elszánt «hegyi ördögökkel». Ez
okból a fogságból megszökött georgiaiak rendesen sokáig örvendhettek
szabadságuknak, amelynek csak akkor lett vége, ha valami egészen különös
balsiker megint fogságba juttatta őket vagy ha valamely üldözőjüknek
golyója véget vetett kalandos életüknek.
Nem kételkedtem, hogy azok az emberek, akiket a barlangból
kilakoltattam, e veszedelmes alakok közé tartoztak, akiknél a régi
hagyományok iránt való regényesen lovagias érzék oly különös módon
kapcsolódik össze közönséges banditasággal. Gyanúm teljesen jogosultnak
bizonyult, mert amikor visszatértem Karbinba, azt hallottam, hogy hét
főnyi georgiai banda megtámadott egy tábori postakocsit, több embert
megölt és jelentékeny összegű pénzt rabolt. A karbini rendőrség
kiderítette, hogy a banda vezére Krisztov herceg volt, aki megugrott a
vladivosztoki börtönből és már régóta keresték.
TIZEDIK FEJEZET. Az elátkozott tó.
A következő napokat kora reggeltől késő estig az elhagyott tárnák
megvizsgálásával töltöttem el. Kutatásom arról győzött meg, hogy itt
teljesen rendszertelenül folytatták a bányamunkát, a különböző telepek
tervszerű kiaknázása tehát lehetetlenné vált. A hibásan elkészített
járatok, amelyek sok helyen be is omlottak, a praktikus kihasználást nem
engedték meg. Azonkívül a szén is fiatal volt és nagyon laza, ami
lokomotívfűtésre szintén teljesen alkalmatlanná tette és azt is nagyon
megnehezítette, hogy nagy veszteség és költség nélkül lehessen
elszállítani. Ezeket a széntelepeket tehát a mi célunkra nem vehettem
figyelembe, ami arra kényszerített, hogy a Szungarin tovább fölfelé
haladjak.
A Nonni folyó torkolatánál befordultunk ebbe a folyóba és áramlatával
küzdve lassan északnyugat felé haladtunk. Mintaszerűen megmívelt
kaoliang-, árpa- és szojababföldek szegélyezték mindenütt az arany Nonni
partját. Mindenütt falvakat láttunk, szürkésbarna fang-tzek tömegét,
amelyek, mintha száraz agyag szabálytalan halmaza lettek volna.
A gőzhajó kapitánya, aki már bejárta a Nonnit, azt mondta, hogy a Nonni
egyik nyugati mellékfolyójának, a Tolonak torkolatához közeledünk. Ez a
kisebb folyó északkeleti határa a Gobi-sivatag gyér növényzetű keleti
nyúlványának; a sivatag közelségét már elárulták a por- és homokfelhők;
időnként elsötétült az ég és a nap, köröskörül minden egyhangú sárga
színű lett. A futóhomok helyenként utat tört magának a folyót szegélyező
sziklákon át és kisebb-nagyobb homokzátonyok alakjában kinyujtotta ujját
a folyóra.
Egy falunál, ahol utunkat meg akartuk szakítani, a kapitány a
partképződés következtében alkalmas helyen állott meg. Mihelyt a gőzös
ki volt kötve, Ruszovot néhány kínaival beküldtem a faluba, hogy több
szekeret béreljen, amelyen a Tolo mentén a szárazföldön folytathatjuk
utunkat. Arról értesültem ugyanis, hogy ezen a vidéken tekintélyes
széntelepek vannak. A környékbeli falvakban azonban egyáltalán nem akadt
kibérelhető kocsi, úgy, hogy Ruszovnak a legközelebbi városba,
Hszin-Chaoba kellett mennie, ahonnan hozott is hét darab nagy, zörgő és
csikorgó mandzsuországi parasztszekeret, de ezeket, úgy látszik, még
soha meg nem kenték.
Ezeken az alkalmatosságokon indultunk el a Tolo partján. Utunk egy mezei
úton vitt, amelyet a sok használat hihetetlenül fölvágott és a nyugati
szél által a Gobiról idehozott futóhomok helyenként betemetett.
Szeptember vége felé járt az idő. A napnyugtakor gyakran fölkerekedő
hideg szél már a télről beszélt. Odaát a Nagy-Khingan csaknem fekete
hegylánca mögött az ősz hideg északnyugati viharai tomboló hevességgel
már őszi munkájukat végezték, a sivatag homokját vetették el, míg itt a
hegylánc keleti kapaszkodóin egyelőre csak susogva jelentette be
érkezését a tél és figyelmeztetett embert, állatot a fölkészülődésre.
A közeledő télre megszívlelendően figyelmeztettek azok a szárnyas
hírnökök is, amelyek kitrombitálták a hírt, hogy az északi mocsarak és
vízfolyások már téli gúnyát öltenek és itt az ideje, hogy minden
szárnyas teremtmény délre menjen. Szenvedélyes lelkesedéssel figyeltem
újra a madarak vándorútját és vágyódva kacsintottam a bőrburokra,
amelyben sörétes puskám rejtőzött. Alig vártam már az őszi vadászás
napjait.
A Tolo és a Nonni összefolyása közelében egy kis faluban ütöttünk
tábort. A Nagy-Khingan meglehetősen magas keleti nyúlványai csaknem a
folyópartig értek. Ez előhegységek közt levő völgyekből és szakadékokból
sok kis folyócska és patak ömlött a Toloba és magas fűvel benőtt
mocsaras lapályon, amelyből csak szétszórt bokros parcellák emelkedtek
ki, egész vízhálózatot alkottak.
Többször át kellett haladnom ezen a mocsáron, amikor azokhoz a hegyekhez
mentem, amelyeknek meredek oldalain szénerek mutatkoztak. A szén olyan
minőségű volt, hogy fúrásokat rendeltem el, mert meg akartam ismerni a
telepek vastagságát és irányát és a kibányászható szénmennyiséget.
Míg Ruszov és Gorlov a fúrást ellenőrizte, én a környékre kirándulásokat
tettem. Mivel fájós lábamtól nem lovagolhattam, kocsin kellett utaznom.
Rendesen magammal vittem a gőzös kapitányát és kíséretül egy kozákot.
Bebarangoltuk a Tolo és a Chor, a Nonni egy másik mellékfolyója közt
elterülő lapályt, amelybe a Nagy-Khingan két alacsony, csaknem kopasz
előhegysége nyúlik bele. Mindenütt nagy kaoliangföldeken haladtunk át.
Ezek közt meglehetősen jómódúnak látszó falvak voltak szétszórva,
amelyeknek partját sűrű tölgycserjés és nádas nőtte be. E sűrűségben
rengeteg sok fácánra akadtunk; szinte rájuk léptünk és nem tehettünk
mást, mint hogy megálltunk és végignéztük, hogyan dolgozták át magukat a
földre lapulva a füvön és bokrokon és elfutottak.
Amikor észrevettük, hogy maguktól nem akartak fölröpülni, a kozákunknak
a vadászkutya szerepét osztottuk ki. Körülbelül kétszáz méternyire előre
küldtük a bokrok közé, ahonnan hangos kiáltozással vissza kellett jönnie
hozzánk. Ez használt. A fölriasztott madarak bennünket megpillantva
merőlegesen fölrepültek és így jó célul szolgáltak. Sokszor napokon át
ezzel a pompás vadhússal etethettük embereinket és nagyszerű asztali
örömet szerezhettünk nekik, akik nagyon szerették a húst, de nem volt
módjuk e költséges kedvtelés kielégítésére. Mi magunk kis idő mulva
meguntuk ezt az ételt és a fácánhúst, amely íztelennek tűnt föl nekünk,
nem tudtuk többé megenni. Nemsokára abbahagytuk tehát a fácánvadászatot,
annál is inkább, mert nem volt nagyon érdekes még ott sem, ahol gyakori
ez a madár.
Nem messze a Chor torkolatától a hasonló nevű tóhoz értünk. Csaknem
teljesen nád és káka lepte el, ahol pedig mélyebb volt a víz, tavirózsa
és kis vízinövények leveleinek szőnyege borította. A kacsák és ludak
költözködése alatt egy este olyan megfigyelést tettünk e tónál, amely
nagyon meglepett bennünket és megfejtésén ugyancsak törtük a fejünket. A
megtett napi úttól elfáradt madarak seregei ott keringtek a tó fölött és
világosan fölismerhető volt az a szándékuk, hogy éjjelre ott akarnak
megpihenni. Mihelyt azonban a víztükör közelébe jutottak, a helyett hogy
leszálltak volna, figyelmeztető kiáltozással fölrugaszkodtak és a folyó
felé röpülve eltűntek. A legjobb akarattal sem tudtuk megmagyarázni,
mely ok késztetett minden madarat arra, hogy egyformán lemondjon az itt
való pihenésről. Nagyon megörültünk tehát, amikor a tó mellett levő kis
faluban, ahol megszálltunk, váratlanul megkaptuk a rejtély megfejtését.
Egy legenda adta meg, amelyet szállásadó gazdánk, egy öreg mandzsu
mondott el, amikor fegyvereinket vizsgálgatta és elbabrálgatott velük.
Az öreg elbeszélése, ahogyan a kapitány lefordította, körülbelül így
szólt:
«Régesrégen – olyan régen, hogy még a nagyapám sem emlékezett már rá –
rettenetes éhinség volt Kínában. A városokban és a falvakban ezrével
haltak meg az emberek, csak itt, a Chor és a Tolo közt nem szedett
kegyetlen vámot a kérlelhetetlen halál. Ezt ez a vidék a tónak
köszönhette. Tavasszal és ősszel kacsák, ludak, hattyúk és más
vándormadarak rengeteg tömegei érkeztek ide. Tavasszal délről és
délnyugatról jöttek, ősszel ellenben lefelé röpültek a Nonni völgyében
vagy délkeleti irányban a Szungarin fölfelé. Hogy kipihenjék magukat és
élelmet keressenek, mindig hosszabb időre megálltak a mi tavunkon; mert
akkor még tömegével volt itt hal és tápláló vízinövény. Abban az időben
a mi vidékünkön még Buddhát tisztelték jámbor alázatossággal. A
buddhizmus, mint tudjátok, nem engedi madár és hal húsának az élvezését.
Az éhinség éveiben délről egy kínai kereskedő jött ide. Látta a sok
madarat és halat és gúnyolódva hitünk parancsain, rábeszélte a népet,
hogy az éhinség elkerülése végett használja föl az élelem e gazdagságát.
Az emberek megfogadták a tanácsát: nagy hálót készítettek, nagyobbat,
mint aminőt valaha is láttak a Szungarin és a madaraknak pedig sok
mesterséges csapdát állítottak. Az így elfogott halakkal és madarakkal
táplálkoztak elődeink az éhinséges években és az egész tóvidék valóban
nem szenvedett szükséget. Amikor azonban az éhinség véget ért, a
Nagy-Khingan hegylánca mögött levő országból egy egészen sárgába
öltözött lámaszerzetes jött ide. Megkerülte a tavat és minden házba
bement; azután visszatért a partra, vékony pálcákat egyforma hosszúra
vágott és két-két lépésnyire beszúrta a földbe, míg az egész vizet be
nem kerítette. Mindenik pálcára egy darab vörös posztót erősített,
amelyre szent ige volt írva. Miután a tavat ilyen varázskörrel vette
körül, a láma összecsődítette az embereket és így szólt hozzájuk:
– Buddha Szakya-muni, a nagy mester nem kívánta halálatokat. Szótlanul
nézte bűnötöket. De hogy érthetően megmutassa, mennyire bosszantja őt
az, hogy parancsait megszegtétek, megparancsolta: tavatokban halnak ne
legyen többé ivadéka, madár többé ne szálljon le a vizére.
Azóta a chori tóban nem él meg a hal. Néha a folyó felől úsztak halak
beléje, de mindannyiszor vagy azonnal visszafordultak vagy pedig
elpusztultak az elátkozott vízben. Így van a madarakkal is. Kacsa, lúd
és hattyú néha órákig Chor fölött kering, de a mérges gőzők miatt,
amelyek a láma átka óta emelkednek föl a tóból, sohasem meri egyetlen
madár sem a vizet mellével megérinteni».
Így az öreg mandzsu. Békés, gondtalan tudatlanságában nem kellett a
fejét törnie, valóban a láma átka tartotta-e távol a tótól a madarakat
vagy talán a rossz gőzök átok nélkül is visszariasztják a madarakat a
pihenéstől és élelemkereséstől. A keleti ember nagyon szereti a mesét és
ezért jobban megfelel neki az a poétikus gondolat, hogy a levegő hajósai
nemzedékről-nemzedékre Buddha parancsát követik, amikor elkerülik ezt az
elátkozott vizet. Nekünk azonban kénytelen-kelletlen a tudományosabb, de
egyszersmind banálisabb magyarázatot kell elfogadnunk, azt tudniillik,
hogy a mandzsu által említett mérges kipárolgás a tó természetes,
fokozatos elhalásától származik. Ezt az elhalást bizonyos
bakteriumfajtáknak rothasztó tevékenysége okozza, amelyek minden állati
életet elriasztanak.
Akármi volt is az oka annak a jelenségnek, a következményét alaposan
megéreztük. A tó körül sehol nem akadtunk vadra. De azért a Tolo
mocsaras partján, körülbelül hat mérföldnyire attól a helytől, ahol
fúrásainkat végeztük, mégis volt néhány érdekes vadászélményünk. Első
ízben egy szombati estén mentünk oda. Szekerünket a kínai kocsissal a
mocsár szélén hagytuk, mi pedig nagy vízkatlannal, csészével, teával,
sóval, cukorral és kétszersülttel a magas fű és nád közé mentünk. Egy
órával voltunk még virradat előtt, de amikor megfelelő leshelyet
kerestünk magunknak a mocsár mentén, már hallottuk a ludak izgató
trombitálását. Elhelyezkedtünk és vártuk a nap keltét, amely, mintha
nagyon is késett volna.
Bár azon a reggelen nagyon magasan röpültek a madarak és csak kevés
zsákmány kínálkozott, szerencsémre mégis nem mindennapi kettős lövést
csináltam. Egy magában röpülő nagy lúdpár közvetlenül az imbolygó magas
fű fölött surrant el és pompás célul szolgált, amit azonban mindketten a
kapitány csakúgy, mint én mind a négy tölténnyel eltévesztettünk.
Bosszúsan mindjárt újra töltöttem, a folyón keresztül még kétszer a
madarak után lőttem és – le is szedtem őket.
Este jóval csúnyábban bánt el velünk Diana. Az idő összeesküdött az
istennővel, hatalmas zápor szakadt ránk és kikergetett leshelyünkből.
Felhőszakadásszerű esőben egész éjjel ide-odakóboroltunk az elárasztott
földön. Kerestük kínai fuvarosunkat, akinél ott hagytuk élelmiszerünket,
de teljesen eltévedtünk és iránytű hiányában mindig körben mozogtunk.
A kapitány minden órával pogányabb lett, a kozák pedig olyan
szívrehatóan sóhajtozott, hogy szánalmat kezdtem érezni iránta. Mivel
azt hittem, hogy valahol fájdalmat érez, nem minden aggodalom nélkül
megkérdeztem:
– Mi a baja?
– A cukromat a zsebembe dugtam. Elolvadt és most akárhová nyúlok,
mindenütt ragadok.
– Hogy az ördögbe!… – zsörtölődött a kapitány, – még csak ez kellett!
Cukrozott kozák!
Bár nagyon fáradtak voltunk, hangos hahotára fakadtunk.
Valahogy elmúlt ez az éjjel is. Virradatkor, amikor inkább halottak
voltunk, mint élők, végre megtaláltuk a kocsinkat és bölcs öreg
kormányzóját, aki üdvözlésünkre és életrekeltésünkre sistergő tűz fölött
teával telt nagy üstöt tartott készen.
Egy óra múlva, miután ruhánkat kissé megszárítottuk, megint kocsin
ültünk és visszatértünk a faluba, ahol munkatelepünk volt.
Megérkezésünkkor, sajnos, kiderült, hogy segítség nélkül nem tudtam a
kocsiról leszállni és csak a legpokolibb fájdalmak közt tudtam jobb
lábamat és megdagadt csípőízületemet mozgatni. Körülbelül egy hétig a
piszkos kínai fang-tzeban a hátamon kellett feküdnöm és
meggondolatlanságom következményét kellett gyógyítgatnom.
Próbafúrásainkkal időközben kedvező eredményt értünk el. A megvizsgált
területen becslésem szerint négy, körülbelül hat láb vastag széntelep
volt és a kiterjedése elég nagy volt arra, hogy a kibányászását
ajánlhassam.
Földerítő utam ezzel célt ért. A munka folytatása a vasútigazgatóság és
a vezérkar műszaki osztályának föladata volt.
TIZENEGYEDIK FEJEZET. Forradalmár kötelességből.
Leleteinkről szóló részletes jelentéssel és beteg lábbal, amely
napról-napra több fájdalmat okozott, nemsokára megint úton voltam a
Szungarin lefelé. Mindjárt Karbinba érkezésem után jelentést tettem,
azután ágyba feküdtem. A hunghucoknak, georgiaiaknak, ludaknak és más
vadászkalandoknak befellegzett. Ehelyett naponta meglátogatott az orvos,
aki csak a fejét rázta és kellemetlen következetességgel mindig ezt
vetette a szememre:
– Maga bolond, igazán bolond! Ilyen ízülettel legalább három hónapig
ágyban kellett volna maradnia és utána még hat hónapig mankón kellett
volna járnia, e helyett erre a buta expedicióra megy, vadászik, bőrig
ázik és meghűl.
– De doktor úr, – tiltakoztam, amikor egyszer örökös bírálgatása
kihozott a sodromból, – de doktor úr, ha tudná, milyen pompás
kettős-lövéseket tettem ludakra! És gondolja meg, hogy cukrozott kozákot
is láttam!
A kezével jellemző mozdulatot tett a homloka felé és távozóban ezt
dörmögte:
– Magának elmeorvosra van szüksége!
Arról azonban lemondtam, hogy ilyen specialista kezeljen, mert
zsörtölődő háziorvosom maga is talpra tudott állítani. Bárha vadászásra
még nem gondolhattam, a laboratóriumba mégis eljárhattam. Kevéssel
ezután azt a hivatalos értesítést kaptam a vezérkartól, hogy a Szent
Anna-rendjellel tüntettek ki keresztezett kardokkal.
Egyik barátom meglátogatásakor, aki rendkívül jól volt értesülve
mindenről, ami pétervári kormánykörökben és a harctéren történt, sokat
hallottam a főparancsnok ellen irányuló intrikáról, a vezérkar tagjainak
nézeteltéréséről és civakodásáról és a hadsereg ellátása terén
tapasztalható hihetetlen visszaélésről. Egy ismert és derék
ezredparancsnok, akivel jó viszonyban voltam, bebizonyította nekem, hogy
néhány hadtestparancsnok sok ezer katonát szándékosan a biztos halálba
kergetett, csak azért, hogy Kuropatkinnak és az ő közvetítésével
Szent-Pétervárnak véres csatákról küldhessenek részletes és megragadó
jelentést és hogy maguk jutalmat kapjanak, amiért ilyen komoly harcokban
vettek részt. Egyszerű parasztok, munkások, fiatal egyetemi és
felsőiskolai diákok, a katonák egész szürke tömegének életét
lelkiismeretlenül föláldozták, hogy néhány ember kitüntetéshez,
jutalomhoz és hírnévhez jusson.
Ellenben igazi hadisiker érdekében nagyon keveset dolgoztak. Semmi sem
történt, hogy fokozzák annak az egyetlen vasúti vonalnak a
szállítóképességét, amely a legénység és a hadianyag kipótlását végezte.
A hadseregnek szánt, szabályszerű élelmiszer- és ruhaanyaggal megtelt
egész tehervonatok eltűntek, ellenben silányabb ruha és cipő, nedves
liszt, romlott hús és kenyér, romlott konzerv és avas szalonna tömegével
érkezett. Csakúgy szórták a nemzet pénzét, amely becstelen hivatalnokok
és tisztek zsebében tűnt el. A katonáktól megvonták, ami megillette
őket, mintha senkinek sem jutott volna az eszébe, hogy ők védelmezték
vérükkel Oroszország érdekeit a távoli keleten. Szóval: megszégyenítő,
gyalázatos gaztett folyt a szemünk láttára és végig kellett néznünk,
hogy derék emberek testét és életét miként adták el hiú dicsőségvágyért
meg azért, hogy néhányan minden jóban tobzódó életet folytathassanak.
Ezek a dolgok annyira fölháborítottak, hogy már nem türtőztethettem
magamat. Amikor egyszer a vasúti klubban fölszólalt egy orosz «hazafi»,
kifakadtam. Hosszú, heves beszéddel feleltem, amelyben a kormány szemére
hánytam, hogy más országok kárára akar területeket elfoglalni és
elárulja a saját népét, amelyet a dinasztia önző becsvágyának
kielégítésére a halálba kerget. Hivatkoztam a lengyelek, lettek, esztek,
finnek, tatárok, örmények, georgiaiak, kirgizek és más népek sorsára,
amelyeket szerencsétlenségükre erőszakkal kebeleztek be az orosz
birodalomba, elrabolták önrendelkezési jogukat és amelyekkel a pétervári
császári politika meglehetősen keveset vagy semmit sem törődött.
Beszédemnek egészen váratlan volt a hatása. Mindjárt bizottság alakult
és szavazással elhatározták, hogy Kuropatkin tábornoknak és a központi
kormánynak táviratot küldenek, amely az eddig tétlenül eltűrt
közigazgatási visszaélések megvizsgálását és megszüntetését követeli. A
táviratban rámutattunk arra, hogy a mostani állapotok és eljárások
fönntartása esetén a háború semmiképpen sem végződhetik szerencsésen és
ezt az állítást a következő adatokkal támogattuk: 1. A szállítás és az
ellátás rendkívül fogyatékos és már kezdettől fogva nincs gondosan
megszervezve; 2. a Mandzsuországban folytatott orosz politika annyira
fölingerelte a kínaiakat és a mandzsukat, hogy azon a területen, ahol
erős ellenfelet kell legyőzni, az egész nagy népesség csaknem kivétel
nélkül oroszellenes érzelmű; 3. a legfőbb hadvezetőség könnyelműen
kockára tette a katonák életét olyan hadműveletekkel, amelyeknek semmi
sztratégiai értékük vagy hasznuk nem volt és 4. a hadügyi igazgatás
minden ágában tapasztalható visszásság meggyöngítette a hadsereg
harckészségét.