árokból szerzett hideg vízzel megint magamhoz térítettek. Azután két
katona a karabélyán visszavitt a kocsimhoz, ahová meglehetősen siralmas
állapotban érkeztem meg. Szhum, miután megbilincseltette azt a két
embert, aki nálam feküdt, kozákjaival a harmadik rabló fölkutatására
indult. Valahol a bokrok közt föl is hajszolta ama nyomok segítségével,
amelyeket a vasúti töltéskor való visszavonuláskor hagyott hátra.
Amikor az áltatásomra kieszelt üzemszerencsétlenség áldozatai számára az
orvost és az egészségügyi embereket kértem, természetesen nem is
álmodtam, hogy ezzel magamról gondoskodtam. Kificamodott csípőm
csakhamar köteléket kapott és bekötözték mellem és kezem sebét. Szhum
visszatértére várva mozdulatlanul feküdtem és utasításokat adtam
asszisztensemnek, mert az orvos azt mondta, hogy a jobb ápolás végett
még aznap magával visz Karbinba. Szhum visszatérvén, ezt jelentette.
– Az a kínai, aki a sínre bukott, ott veszett; az állkapcsa
összezúzódott és néhány foga kitört. A második, aki a töltésről
legurult, nem tud fölülni. Azzal a fickóval együtt, akit a bokrok közt
fogtunk el, egyik barakkban őrzik. Már elküldtem a kínai
kormányhivatalnokért és megüzentettem neki, hogy hozzon magával hóhért.
A hóhérnak azonban már csak az egyikkel volt dolga; a másik még aznap
belehalt sérülésébe.
Udzimiben így végződött a tevékenységem. Többé nem tértem oda vissza;
Karbinban több hétig ágyban kellett feküdnöm és amikor fölkelhettem,
mankót kellett használnom, mert állandóan fájdalmam volt. A lábamban és
a csípőmben érzett csúz alakjában még később is sokáig kínzott a
hunghucokkal folytatott küzdelmem.
NYOLCADIK FEJEZET. Jajkiáltás.
Mihelyt annyira amennyire tehettem, karbini laboratoriumomba mentem,
ahol asszisztensemnek, egy mérnöknek jelentése szerint sok fontos munka
és föladat halmozódott össze. A vezérkar és a vasútigazgatóság sok
különböző szénfajtából egész rakás mintát küldött nekünk, amit
Észak-Mandzsuország mindenféle helyén kínaiak szedtek össze. Bár
mérnökeimnek és a fiatal vegyészeknek már segíthettem a vegyelemzésben
és más munkában, mégis nagyon kifárasztott a munka.
A legnagyobb figyelemmel kísértem a frontról érkező híreket. A liaoyangi
nagy csata első napjai gyanús csöndben teltek el. Kuropatkin tábornok
főhadiszállásának hadseregjelentései beszéltek ugyan mindenfélét
különböző sztratégiai mozdulatokról, de a csata igazi lefolyásáról semmi
vagy csak nagyon kevés fölvilágosítást adtak. Kínai szolgáim azonban
titokban azt jelentették nekem, hogy az oroszok az egész fronton
visszavonultak és a japánok nyugat felől átkaroló mozdulatra
készülődnek, hogy az oroszok mögött elvágják a vasúti vonalat és
elfoglalják Karbint.
Ugyanazon a napon egy barátom, aki vadászkirándulásról tért vissza,
elbeszélte, hogy a Szungari partján, a várostól nem messze erődítmények
építését látta. Egészen világos, úgymond, hogy a hadvezetőség ezzel
bizonyos eshetőségekre készülődik és szavai többé-kevésbbé
megerősítették azt, amit kínaiaim jelentettek.
Nemsokára már elcsüggesztő hírek kezdtek átszivárogni, hogy tudiillik
Kuropatkin és a törzskara Mukdenbe költözködött és a hadsereg az egész
fronton visszavonul. Végre hivatalos hadseregjelentést adtak ki, amely
lakonikusan közölte, hogy a hadsereg sztratégiai okokból állást
változtat és «hátra koncentrálódik» Mukden felé. De a valóságot nem
lehetett tovább is eltitkolni. Amikor a városban híre terjedt,
határozott pánikot okozott a lakosság körében. Később érkezett pontosabb
jelentések hírül adták, hogy az orosz veszteség húszezer főre emelkedett
és az oroszok, ámbár nagy veszteség érte a japánokat is, nagyon kedvező
és jól megerősített állások föladására és egészen új védelmi vonal
elfoglalására kényszerültek. Mivel mindezen fölül Mukdenben nem
rendelkezett a hadvezetőség megfelelő kórházakkal, a sebesülteket mind
tovább északra, Karbinba kellett szállítani.
Mily világosan emlékszem arra a szomorú reggelre! Napkeltekor távoztam
hazulról és a laboratóriumhoz vívő rendes utamon átmentem a székesegyház
előtt levő téren. A nap éppen fölkelőben volt, de az éjjel árnyai még
ott kuporogtak a háztetők szögleteiben, a templom nagy oszlopai mögött
és a teret szegélyező bokrokban. A város központjának átkozottul
göröngyös kőburkolatán még nem hallatszott kocsizörgés. De éppen amikor
a tér túlsó felére értem, valami hirtelen megállásra és fülelésre
kényszerített.
Valahonnan, mintha a túlvilágról jöttek volna, csupa kínt és
kétségbeesést eláruló hosszan elnyújtott jajkiáltások hatoltak a
fülembe, mindig tisztábban voltak hallhatók és egyre sűrűsödtek. Tovább
mentem azzal az érzéssel, hogy valami kiolthatatlanul rémületes dolognak
kell történnie. Amikor a teret övező sövényből kijutottam, meglepődve
egész sor fehér sátrat láttam, amelyen a vöröskeresztes lobogó
lengedezett. Éjjelen át nőttek ki itt a földből, nyilván mert éjjel
akkora tömegű sebesült érkezett, hogy a karbini kórházakban már nem
jutott nekik hely. Ezekből a sátrakból, a sebesültektől jött a
szívettépő jajkiáltás. A kezdődő nappal tompa fényében szótlanul és
gyorsan ide-odasuhanó orvosok és ápolók világos alakjai a fehér,
vérfoltos köpenyben nyugtalanítóak voltak. Itt-ott eltűntek a sátrakban
és halottakat hoztak ki; hosszú, lapos teherkocsira rakták őket, azután
megalvadt vérrel véges-végig bemocskolt gyaloghintóikkal tovább mentek
egy másik sátorutcába ugyane munka folytatására.
Bár ama szomorú reggel óta sok év mult el, úgy emlékszem rá, mintha csak
tegnap lett volna, az emberi kínszenvedés és kétségbeesés ama tanyája,
ahol a háború vérvörös kísértetének pazar kezével szétszórt vetést
arattak le, még mindig ijesztő világossággal áll előttem.
Tudom, hogy a háború elkerülhetetlen jelenség a népek fizikai életében;
de rémítő jelenség, amely megtorlásért az égre kiált. Ámbár a tett
embere vagyok és szemtől-szembe láttam a háborút – olyan célokért,
amelyeket megértettem és amelyekért nyugodt lelkiismerettel áldozhattam
föl magamat – mégis összeszorul a szívem, ha látom, miként kergetik az
emberek tömegeit vakon a halál torkába, olyan tömegeket, amelyek nem
értik meg a háborús célokat és nem lelkesednek értük. Hiszen sokszor
anyagi okokból viselnek háborút, Mammon bálványért, aki számtalan
áldozatot és tengernyi vért követel az emberektől, ellenszolgáltatásul
azonban csak sebeket oszt és megcsonkítja őket, sőt túlgyakran
megfosztja őket az élet harcának fegyverétől, a kéztől és a lábtól.
KILENCEDIK FEJEZET. A hegyi ördögök.
Bár még nagyon sántítottam és szerencsétlenségemre valóságos barométerré
lettem, aki érzékenyen reagáltam az időjárás minden változatára, a
mandzsuországi helyzet következtében mégsem maradhattam sokáig tétlen.
Közelgő vihar, a légnyomás növekedése vagy csökkenése, minden hirtelen
hőmérsékletváltozás, eső és hideg szél – megsérült csípőmben mindez
többé kevésbbé heves fájdalmat okozott. De a háború megkívánja a magáét;
engem arra kényszerített, hogy hamarább hagyjam abba a kúrát, mint
ahogyan az orvosok helyesnek mondhatták.
Néhány nappal a liaoyangi vereség után azt a megbízást kaptam, keressek
Karbin környékén szenet, minden fölkutatott telep szenét alaposan
elemezzem és állapítsam meg, vajjon használható-e lokomotív fűtésére. A
megbízás teljesítése sürgős volt, mert Oroszország a Liaoyang mellett és
a Liaotung-félszigeten szenvedett veresége következtében több jó
szénbányát elvesztett, elsősorban a nagyon kiadós és értékes fuszhuni
bányát. Azonnal rendelkezésemre bocsátottak két tapasztalt bányászt,
fúrómunka-speciálistákat, egy jó fúrógépet és harminc kínai munkást.
Egész expedicióm egy kis gőzösre szállt mindennel, amire szüksége volt,
mint élelmiszerrel, szivattyúkkal, szerszámmal, piroxilinnal és nagyobb
készlet épületfával, mert a Karbin fölött levő folyóvidéken ezt nagyon
nehezen lehetett volna gyorsan kellő mennyiségben megszerezni.
Amily gyorsan csak lehetett, elintéztem mindent, ami az Udzimi-művekben
kifejtett tevékenységem végleges lezárásához még szükséges volt; a
fiatal mérnöknek, akit utódommá neveztek ki, átadtam a megkívánt
okiratokat és elláttam őt a munka folytatásához szükséges
útbaigazítással. Magam az orvostól kaptam alapos tanácsokat; port adott
és kenőcsöt és egyre dörmögte, hogy vállalkozásom a lábamba kerülhet,
mert véleménye szerint nálam a kificamodott ízület krónikus gyulladása
kezdődik.
A szénkutatást Karbintól körülbelül tizenöt mérföldnyire kezdtük meg
olyan helyen, ahol alacsony, kopasz dombok ereszkednek le a folyóhoz;
jegyzőkönyvemben ugyanis azt a följegyzést találtam, hogy ott a kínai
keleti vasút építésekor szenet találtak. Mikor technikai segítőimmel
szemlére indultam, a dombok közt mély sülyedésekben nemsokára olyan
helyekre jutottam, ahol vékony szénréteg jelentkezett. Már régóta
barangoltunk és a nap már leáldozni készült a hegyek mögött, amikor mély
szakadékba jutottunk, amely az egész hegyláncot két részre osztotta. Bár
már violaszínű árnyak kezdték behálózni a szakadékot, mégis
elhatároztam, hogy behatolok és meredek oldalait, ha mindjárt
fölületesen, megvizsgálom, nem találok-e talán ott arra a helyre, ahol
néhány évvel ezelőtt szenet bányásztak. Benn a szakadékban egyre sűrűbb
szürkület vett körül bennünket. Valami láthatatlan rejtekhelyről
kígyószerűen ködszellemek kúsztak ki, egymásba folytak és hullámzó
függönyt alkottak, amely elzárta előttünk a szakadékot. Egyszerre
bizonyos távolságban apró fényszikra pislákolása látszott és egy
pillanat mulva elfojtott kiáltás hallatszott. Az egyik bányász
megszólalt:
– Itt a szakadékban egy fang-tzenak kell lennie.
Tölcsért formált a kezéből és hangosan kiáltotta:
– Eh-ho! Mantzu, gyere ide!
De csak a visszhang felelt. Tovább mentünk és csakhamar tűz maradványára
bukkantunk, amelyben kis széndarabok még parázslottak, a nagyobbak
ellenben már kihűltek és nedvesek voltak a víztől, amelyet kevéssel
előbb önthettek rá, hogy a tüzet eloltsák.
– Valaki sietve eloltotta a tüzet, – súgta az egyik bányász. – Úgy
látszik, az uraságok nem akartak váratlan vendéget fogadni.
Feszülten figyeltünk, de a legcsekélyebb hang sem mutatott valami emberi
lény jelenlétére.
– Ugyancsak jól elbujtak, – mondta nevetve Ruszov, az egyik bányász.
Mivel gyorsan sötétedett, elhatároztuk, hogy visszafordulunk. Amikor
elhagytuk a szakadékot, egy kínai talyigának, ama különös
alkalmatosságok egyikének utálatos nyikorgását hallottuk, amelynek
fatengelye együtt forog a kerekekkel és a rakomány egész súlya
közvetetlenül a két tengelyágyra nehezedik. A zajt követve csakhamar egy
kínai fuvarost pillantottunk meg, aki durván csapkodta négy ponniját,
amely nagyon erőlködött, hogy rengeteg rakomány kaoliongszárat vontasson
át a csak Mandzsuországban található úgynevezett országutak gödrein és
lyukain. A kegyetlen kocsis, amikor megkérdeztük, hol lehet szenet
találni, megigérte, hogy másnap reggel jó jutalomért megmutatja a hegyek
közt a régi aknákat. Elhatároztuk tehát, hogy az éjszakát a közeli
faluban töltjük, ahová a kínai iparkodott kaoliang-rakományával. Úgy
terveztük, hogy napkeltekor fölkeressük vele az elhagyott szénbányákat.
Kalauzunk a maga házában az elkerülhetetlen k’angon helyezett el
bennünket, ahol a bolhák azonnal elleptek bennünket, ami igaz, hogy
ezúttal csak javunkra vált. Ide-odahánykolódtam a kínhelyen és a
szememet sem tudtam lehúnyni, ellenben derék bányászaim, akik már régen
hozzászoktak ehhez a mandzsuországi veszedelemhez, az igazak álmát
aludták. A k’ang végében házigazdánk hortyogott családtagjainak
harmonikus kíséretével. Nem tudom, hány óra volt, amikor a házőrző kutya
ugatni kezdett. Közvetetlenül ezután halkan kinyílt az ajtó és
meglapulva három kínai osont be. Mivel karabéllyal és késsel voltak
fölfegyverkezve, amit a hátukon hordtak, mindjárt azt következtettem,
hogy ezek hunghucok. Loppal végighaladtak a k’ang hosszában, az alvók
mindenikének az arcát fürkészték és kezükkel jeleket adtak egymásnak. A
kormos olajlámpa vörös fényénél jól megfigyelhettem őket és tisztán
láthattam, hogy nem sok jót igérő, gonosz arcú idősebb emberek voltak.
Miután minden embert és minden tárgyat végigmustráltak, vetköződni
kezdtek. Karabélyaikat a velem szemben levő sarokba támasztották és
levetették a hosszú felöltőt úgy, hogy csupán a kínaiak szokott nadrágja
és kékszínű rövid kabátja maradt rajtuk. Azután az ajtó mellett levő
fabakra ültek és suttogni kezdtek. Bár hármunknak, akik jó Mauserokkal
és Nagan-revolverekkel voltunk fölfegyverkezve, ezek a váratlan vendégek
tulajdonképpen nem lehettek veszedelmünkre, mégis szemmel kísértem őket.
Az óvatosság bizonyára helyénvaló volt. A ho-liui támadás óta
természetesen nem szívelhettem ezt a fajzatot. Az volt a tervem, hogy
inkább mindjárt elfogom a fickókat és átadom a gőzösünket őrző
kozákkíséretnek.
Tudtam, hogy ez lövöldözés nélkül nem fog menni, tehát hozzáláttam a
támadás kieszeléséhez. De egy körülmény váratlan fordulatot adott a
dolognak, ami halomra döntötte minden sztratégiai tervemet. A k’ang
közepén kis láda állott, Gorlov, az egyik bányász volt a tulajdonosa és
három csésze, kanál, egy skatulya cukor és egy doboz volt benne. Este
teáztunk és a ládát nyitva hagytuk ott a k’angon. A hunghucok egyike
vizsgálódás közben észrevette a cukrot és piszkos kezével belenyúlt.
Villámgyorsan fölkaptam az egyik csizmámat, amely ott hevert a lábamnál,
minden erőmmel odavágtam a fickóhoz és kiáltoztam:
– Takarodj te tolvaj! Ébredjetek, ébredjetek!
Társaim fölugrottak. Nem tudták ugyan, hogy mi történt, de mindjárt
előkapták fegyvereiket. E hirtelen fordulatra a hunghucok a
leggyorsabban kirohantak az ajtón és kutyaugatástól kísérve
elmenekültek, a nélkül, hogy fölszerelésük megmentését megkísérelték
volna. Ilyen módon három karabély, három töltényöv, három kés és a
szokott fekete posztóövvel ellátott ugyanennyi hosszú kínai felöltő
birtokába jutottunk. A kést és a ruhát gazdánknak ajándékoztuk és
hajnalhasadáskor az ő vezetésével, karabéllyal fölfegyverkezve a
szakadékhoz indultunk.
A kínai egyenesen egy elhagyott tárna szájához vezetett, amelyet a
lecsúszott föld és kő részben betemetett. Mivel ilyen gyorsan
megtaláltuk, amit kerestünk, Ruszovot azonnal visszaküldtem a faluba,
hogy ott lovat szerezzen, gyorsan a gőzöshöz lovagoljon és munkásokat,
szerszámot és a bányabejáratot elzáró szikla fölrobbantásához szükséges
piroxilint hozzon. Időközben kettőnknek a kínai még néhány régi
aknabejáratot mutatott; tehát egyszerre több helyen kezdték meg a
kiaknázást. A fokozatosan lefelé haladó bejáratok egynémelyikében
gerendákból és dorongokból készült falburkolat maradványait találtuk.
Kalapáccsal és csákánnyal nehány mintát szereztünk és künn a szabadban
úgy láttuk, hogy alighanem barnaszén (lignit), nagyon hasonló ahhoz,
amit az Usszuri-vidéken találtam.
Már nehány órája a szakadékban voltunk, amikor a hegyoldalon mászkáló
kínai izgatottan hozzánk futott azzal a hírrel, hogy a távolabb levő
aknanyílások egyikéből füstöt látott kiszállni. Azt gondoltam, hogy a
széntelep ég, aminek nem nagyon örültem, mert az ilyen tűz a vájást
nagyon veszedelmessé, sőt talán lehetetlenné teheti.
A megjelölt aknához közeledve valóban vékony füstoszlopot láttam belőle
kiemelkedni. Szaga után ítélve nem lehetett szén, hanem csak fa füstje.
Kézenfekvő volt tehát az a következtetés, hogy valakinek a folyosóban
kell lennie. Ekkor visszaemlékeztem arra a hirtelen eloltott tűzre,
amelynek a maradványát előző este láttuk és szükségesnek láttam, hogy
tovább firtassam a dolgot. Kíváncsian besiettünk az aknába. Elég magas
volt ahhoz, hogy egyenest járhattunk benne, csak a fejünket kellett
kissé lehajtanunk. Nemsokára sötétben voltunk. Folytattuk útunkat és
hogy el ne szakadjunk egymástól, időre-időre gyujtót gyujtottunk és
egymást szólítgattuk. Hirtelenül fülsiketítő csattanás, amelyet a
visszhang valóságos menydörgéssé növelt, állított meg bennünket.
Másodszor, harmadszor, sőt negyedszer is ismétlődött a robaj.
– Lőnek! – kiáltotta Gorlov, kínaink pedig üvöltve a kijárat felé
rohant.
Gorlovot fölszólítottam, hogy oroszul és kínaiul kiáltsa be a tárnába,
bárki van benne, hagyja abba a lövöldözést és jőjjön ki hozzánk. Az
egyetlen felelet új sortűz volt, amely azonban szintén nem tett kárt
bennünk. A bánya lakói nyilván nem mertek a főútra kiállani és hogy
elijesszenek bennünket, valamelyik mellékaknából lövöldöztek.
Amikor a bejáratnál megint összetalálkoztunk, Gorlov ezt kérdezte a
kínaitól:
– Hunghucok ezek?
– Ó nem – válaszolta meggyőződéssel a kínai. A mi szomszédságunkban
fölbukkanó hunghucok messziről jönnek, beportyázzák a vidéket és megint
elmennek. Egyikük sem lenne elég vakmerő, hogy bemerészkedjék ebbe a
barlangba, hol sok gonosz szellem és a «Ta-lung» (nagy sárkány) lakik.
Ezek az emberek bizonyára «mao-tzek» – majd hamar kijavította:
«külföldiek», hogy ezzel az udvariasabb szóval pótolja az előbbi
lenézőbb elnevezést, amely Észak-Mandzsuországban általában használatos.
És aggódva pillantott felénk, vajjon nem haragított-e meg az
elszólásával?
– Megvárjuk Ruszovnak és a többieknek a megérkezését, – szóltam oda a
bányászhoz. Meg kell oldanunk ezt a titkot és ki kell füstölnünk a rókát
a vackából.
Míg a megerősítésre vártunk, az aknabejáratnál őrködtünk, hogy a gonosz
szellemeket és a sárkányt megakadályozzuk fészkük elhagyásában. Egy idő
mulva a folyosó mélyében új sortüzek hallatszottak. Az akna nyílásán
kifütyölő golyók elárulták, hogy foglyaink ki akarnak jönni. Nehány
lövéssel válaszoltunk. Megint csönd lett. A lejtős akna ama részében,
amelyet áttekinthettünk, senkit sem láttunk.
Gorlov, hogy elűzze a várakozás unalmasságát, meglehetősen körülményesen
megmagyarázta a kínainak, hogy a vad, ami a csapdánkba került, semmi
esetre sem lehet gonosz szellem vagy sárkány.
– Ide hallgass Han ország fia, – így kezdte és óriási vörös kezével ott
hadonászott a kínai orra alatt, nincs itt gonosz szellem vagy valami más
mesebeli lény; mert ha a szellemeknek karabélyuk lenne, már háromezer
évvel ezelőtt nem lett volna a földön egyetlen kínai sem. A gonosz
szellemek már régen kipusztították volna őket! Érted?
A kínai megértette a beszéd értelmét és méltányolta a benne foglalt
állítást. Megmutatta kifogástalan nagy sárga fogsorát és megelégedetten
biccentett a fejével. Kétségkívül jobb szerette, ha karabéllyal
fölfegyverzett emberekkel van dolga, mint megfoghatatlan és minden
tekintetben alattomos szellemekkel.
Csak kevéssel dél előtt hallottuk közeledő emberek hangját és
megismertük Ruszov mély basszusát. Mindjárt ezután maga is megjelent két
kozákkal és tíz kínai munkással, aki piroxilint, ásót, csákányt és
szivattyút hozott.
– A csata előtt valamit ennünk kellene – mondta Gorlov. A nap már
magasan áll.
Ebédünket, kenyeret, teát és konzervet, hamar elfogyasztottuk, mert alig
vártuk már, hogy a tárna titkának nyitjára jussunk. A kínaiakat egy
öregebb munkás felügyelete alatt biztosnak látszó helyen hagytuk, mi
öten külföldiek pedig megint a tárna szájához mentünk. Elsőnek Ruszov
mászott be és dörgő basszusával megadásra szólította föl a földalatti
erőd ismeretlen védőőrségét. Szabadságot biztosított nekik és
esküdözött, hogy nem azért akarunk behatolni, mert őket üldözzük, hanem
csak a széntelepet akarjuk megvizsgálni. Miután mindezt kínai nyelven is
elmondta, ismét kimászott a tárnából és a bejárata előtt egy kőrakás
mögött húzódott meg. Odabenn nehány percig ismét csönd volt, míg ismét
és ezúttal több ember ordításával kísérve, sortűz dördült el. Úgy
látszott, hogy hegyi szellemeink támadást akarnak megkockáztatni. Erre
azzal feleltünk, hogy hosszabb ideig gyorstüzelést indítottunk a
tárnába. Abból, hogy most a hangok nagyobb távolságból hallatszottak,
azt lehetett következtetni, hogy láthatatlan ellenségünk visszavonult.
– Mit kezdjünk ezekkel az uraságokkal? – kérdezte Ruszov. Meddig
várjunk, hogy kijönni kegyeskedjenek?
– Már nem sokáig, felelém. Mondd meg nekik, hogy ha a fegyvereiket benn
le nem teszik és a leggyorsabban ki nem jönnek, fölrobbantom a folyosót
és tűzijátékkal meg ágyúdörgéssel nagyszerű temetést rendezek nekik.
Ruszovnak nagyon tetszett ez a megbízás. Ezt az új figyelmeztetést
vigyorogva kiáltotta be a tárnába, de csak azzal az eredménnyel, hogy a
mélyből megint sortűz ropogott felénk.
– Gorlov, fogd a legkisebb piroxilintöltést, lásd el gyutaccsal és
gyorsanrobbantó Bickford-zsinórral és mint a hegyi szellemeknek szóló
első figyelmeztetést, hajítsd be a járatba.
A gyakorlott aknász egy pillanat alatt teljesítette a parancsomat. A
piroxilin elkábító dörgéssel fölrobbant és a tárnabejáratból, mint
valami óriási ágyúnak a szájából kődarabokkal és földdel vegyes por-,
gőz- és gázfelhőt vetett ki.
– Csak kis kostoló volt! – ordította Ruszov. Gyertek ki, különben öt
perc alatt örökre elzárjuk előletek a kijáratot! Csak gyorsan, ti rókák!
Taktikánk sikerrel járt. Egy hang nemsokára tárgyalni kezdett velünk. A
láthatatlen barlanglakó első kérdése ez volt:
– Kik vagytok?
– Vagyunk, akik vagyunk. Először ti mondjátok meg, hogy _ti_ kik
vagytok? – kiáltotta vissza Ruszov.
– Mi georgiaiak vagyunk – volt a meglepő felelet.
– Miért laktok, mint a róka, barlangban? – kérdezte Ruszov tovább.
– Ejnye, mert a kedvünk tartja – felelte a mélyből jövő hang és
kihallottam belőle azt a rejtett nevetést, amely a Kaukázus fiait
jellemzi.
– Kijöttök-e vagy pedig élve eltemessünk-e titeket, mert nekünk meg így
tartja a kedvünk? Kérdeztem.
Rövid szünet után közelebbről hallatszott a felelet.
– Meghagyjátok a szabadságunkat vagy el akartok fogni? Ha elfogásunkra
kísérletet tesztek, magunk robbantjuk föl a folyosót!
– Hiszen tulajdonképpen mindannyitoknak börtönben a helye, mondám.
– Ó nem, de bizonyos félreértések történtek, volt a válasz és a georgiai
hangjából megint kiéreztem azt a gúnyos mellékzöngét.
– Ha fegyvereiteket benn hagyjátok a tárnában és megigéritek, hogy békén
maradtok, tőlünk ugyan elmehettek, ahová akartok.
– Jól van, kijövünk.
– Tudom, hogy a georgiai szótartó, kiáltottam még befelé, tehát bízom
bennetek.
Lövésre készen vártunk. Néhány perc mulva a sziklák közt kis fekete
báránybőrsüveggel födött fej tűnt föl, éles szemével végigvizsgált
bennünket, azután gyorsan visszahúzódott. Eltűnőben ezt kérdezte:
– Miért van nálatok karabély?
Élesen feleltem:
– Gyertek ki vagy fölrobbantom a tárnát!
– Maga fene keménylegény, válaszolta a georgiai. De hát mit tehetünk?
Talán nem szegi meg az igéretét.
Hét ember jött ki libasorban a tárnából. Magas karcsú emberek voltak,
akik ezüstveretű bőrövvel ellátott testhezálló fekete kabátjukban
meglepő látványt nyujtottak, aminek hatását arcuk elszántsága még
erősítette. A kozákok gyorsan megmotozták őket, de állták a szavukat és
nem hoztak ki magukkal fegyvert.
– Mehettek, mondtam annak, aki legelsőnek jött ki, de ne zavarjatok
bennünket a munkánkban. Jobb is lesz, ha nem mentek be többé e tárnák
egyikébe sem. Könnyen beomolhatnak és nem eresztenek ki többé
benneteket.
A fiatal georgiai, akinek vakmerő, nemes arcából tüzes szem villámlott,
mosolyogva két szabályos fehér fogsort mutatott és szólt:
– A hunghucoktól félve itt kerestünk menedéket.
Lesütötte a szemét, ajkának megrándulása visszafojtott nevetést árult
el.
– Igen, teljesen értem! Hét ilyen djighitnek (lovag vagy harcos) minden
esetre félnie kell a hunghucoktól! A georgiaiak nem hősök.