utaztam. Magammal vittem Liszvienkót, két kozákot és katonaszolgát. Az
új pálya és az újonnan megkezdett erdei munka megszemléléséből csak
akkor tértem vissza, amikor a nap már leáldozott a hegyek mögött. Ekkor
hirtelen sortüzet hallottam, amelyet azonnal egy második sortűz
követett. Szemügyre véve a fölöttünk levő sziklás hegyhátat, nehány
lovast födöztem föl, aki leszállt a lóról és kocsimra és egy, a vasúti
munkások számára készült kunyhóra lőtt. A kozákok és a szakácsom
mindjárt az első sortűzre kirohantak a szabadba és azoknak a régi
katonáknak ügyességével és nyugalmával, akik már megszokták a harcot a
hunghucokkal, viszonozták a tüzelést. Nehány elfojtott kiáltás
hallatszott és láttuk, hogy egy-két fickó összerogyott és legurult a
meredek kopasz sziklán. A többi erre visszavonult a hegyhát gerincére.
Erre kocsimba futottam és gyorsan elővettem Mauser-pisztolyomat
fatokjával együtt, amely ráerősítve a pisztoly nyelére, ezt tízlövetű
öntöltő karabéllyá tette. Azután embereimhez mentem, akik a hegylejtő
egyik oldalán födözékben feküdtek és cél után néztem. Hirtelen jó cél
kínálkozott egy kínai alakjában, aki fehér lovon egy szikla mögül
lovagolt előre. Nyilván ő volt a vezér, mert a két oldalról feléje
vonuló többi brigantinak taglejtésekkel mintha parancsokat osztogatott
volna. A leáldozó nap utolsó sugaraiban élesen kirajzolódott az alakja.
Liszvienko, aki figyelmesen vizsgálta őt, odasúgta nekem:
– Ezzel végzünk!
– Hát rajta! – feleltem és céloztam.
Csaknem egyszerre dördültek el lövéseink. Ló és lovas összerogyott. Erre
a hunghucok, akiket lövéseink szüntelenül üldöztek, megrémülve
visszavonultak. Elesett vezérüket magukkal vitték.
E banditák szemtelen vakmerősége következtében a vezérkarhoz intézett
nagyon határozott hangú jelentésben rámutattam annak sürgős
szükségességére, hogy Ho-Liu és Udzimi vidékét meg kell szabadítani
ezektől a hunghuc-bandáktól. Előterjesztésemnek lett is eredménye: két
nap mulva a legközelebbi nagyobb állomásról egy kapitány vezetésével
erős kozákcsapat érkezett, amely egészen a Kentei-Alinig rögtön
megkezdte az erdők átkutatását.
A különítmény azonban csak kis briganti-csapatokat talált és ezeket mind
elfogta. Ilyen esetben azután a foglyok átvételére és elítélésére a
legközelebbi kínai kormányhivatalnokot szólították föl, aki kellő
őrséggel és hóhérokkal érkezett. A foglyokat egymáshoz bilincseltette,
Imienpóba hurcoltatta és teketória nélkül valamennyit kivégeztette.
A brigantik elszállításuk előtt egy éjszakát a munkások egyik
szerszámkamrájában töltöttek el. Késő este odajött hozzám Liszvienko és
azt indítványozta, nézzük meg a foglyokat.
– Meglátja uram, mifajtájú emberek ezek. Bár tudják, hogy holnap reggel
a hóhér levágja a fejüket, a legnagyobb nyugalommal játszanak, nevetnek
és tréfálkoznak. Ezek fából vannak, de nem emberek.
Undorral és haraggal kiköpött. Mikor a fészer ajtaját kinyitottuk, a
hunghucok, akiknek lába súlyos fakalodába volt szorítva, füstölgő
olajlámpa mellett a földön kuporogtak; dominót játsztak, tréfálkoztak és
enyelgéseiket vad taglejtéssel kísérték. Beléptünkkor rövid, gúnyos
pillantást vetettek reánk, azután azonnal megint folytatták a nyilván
nagyon mulattató szórakozást. Liszvienko, aki értett kínai nyelven,
«akasztófahumorukból» lefordított nekem néhány mutatványt.
Egy hájas, duzzadt vörösképű fogolynak testalkata sok anyagot adott,
hogy társait megnevettesse. A hóhérnak, úgymond, alighanem sok baja lesz
az ő nyakával, mert egy csapással nem bírja átvágni; a többinek a
nyakával azonban hamar fog végezni, mert sovány és összeaszott mint a
füstölt hal.
Másnap reggel tanui voltunk annak, ahogy ezek a megátalkodott bűnösök
nyakukban súlyos lánccal Udzimibe indultak, ahonnan a vesztőhelyre
tették meg utolsó útjukat.
A kozákoknak és a kormányhivatalnokoknak a rablók ellen irányuló közös
föllépése után hajlandó voltam azt hinni, hogy vidékünk megszabadul a
rablók további alkalmatlankodásától. Sajnos, tévedtem. Alighogy a
kozák-csapat eltávozott, azt jelentették nekem, hogy egy hunghuc-banda
mélyen benn az erdőben megtámadott, kirabolt és fölgyujtott egy kis
liszt- és babraktárt. A kozákokra csaknem naponta rálőtt a láthatatlan
ellenség, amely mindenütt leselkedett, bokrok mögött, sziklák mögött,
sőt olyan rejtekhelyeken is, amelyek az erdei munka és a telepünk
közvetetlen közelében voltak. Kevés emberünkkel nem lehetett elfognunk
ezeket a gazembereket, akiknek vakmerősége minden sikerükkel nőtt.
HETEDIK FEJEZET. Erdei tartózkodásom vége.
Kocsilakásomban az új orosz vereségekről szóló újsághíreket olvastam,
amikor belépett Liszvienko, köszönt és kérdezte:
– Uram, szabadna valamit jelentenem?
– Csak rajta, – volt a válaszom.
– Rossz hírek, uram! Azt hiszem, most már tudom, mi a titka a hunghucok
támadásának és a sok bajnak, amit nekünk okoznak.
Közelebb jött és súgva folytatta:
– Minden nap minden őrséget fölkeresek. Mikor ma reggel a Ho-Liu partján
az új fatermelőhelyre lovagoltam, patkolt ló dobogását hallottam.
Mindjárt utána lovast pillantottam meg, aki gyorsan a hegynek lovagolt.
Bár kínai sapka és _ma-kua-cu_ (rövid kabát) volt rajta, alatta mégis
vörös nadrágot és sarkantyús lovaglócsizmát viselt és karabélya is volt.
Meg vagyok győződve, hogy japán lovaskatona volt.
Erre a hírre fölugrottam és kétségemet fejeztem ki a megfigyelés
helyessége iránt.
– Nem uram! – mondta Liszvienko a legnagyobb határozottsággal, – nem
tévedtem, sokkal jobb a szemem, semhogy tévedhettem volna. Elhatároztam,
hogy még ma utánajárok a dolognak, mert pontosan emlékszem, mely irányba
lovagolt a japán. A hegység ama szakaszán néhány kis kínai
opiumültetvény van. Azokat fogom kikutatni.
– Kit akar magával vinni?
– Senkit, mert a fiatal katonák kifecseghetnék a dolgot a kínaiak előtt
és így meghiusíthatnák tervemet. Egymagam megyek, mintha vadászni
indulnék.
Egy pillanatig gondolkodtam, azután azt mondtam, hogy vele tartok. Ennek
láthatólag nagyon megörült.
– Így sokkal kellemesebb lesz a dolog. Alázatosan köszönöm uram!
Erre azután a folyón át belovagoltunk az erdőbe. Kis idő mulva a bokrok
közt végigkanyargó mocsaras úton egy ló patkónyomát láttuk.
– Csak utólérhetném! – mormogta a nyomot követve Liszvienko. – Még
egyszer nem menekülne, mint ma reggel, amikor nem mertem lőni, mert
féltem, hogy elriasztom a madarat. Ha még egyszer találkozom vele, vége
van!
Egymás mögött lovagoltunk az erdőben, figyelmesen vizsgálódtunk magunk
körül és időről-időre megálltunk, hogy hallgatódzunk. Semmi sem mutatott
emberi lény jelenlétére. Valahol rigó szólalt meg, az erdő mélyéből
harkály kopácsolása hallatszott ki hozzánk és köveken keresztül szép
békésen egy patakocska csobogott csacsogva.
Az erdőben megtett hosszú út után két kínai kunyhóra bukkantunk,
körülöttük mákföld volt, amelyen nagy, napraforgószerű szalmakalapban
két kínai dolgozott. Odalovagoltunk hozzájuk. Liszvienko azt kérdezte
tőlük, nem járt-e erre mostanában valaki? Úgy látszik, nagyon fontos
feleletet kaphatott, mert csillogott a szeme, amikor lovát azonnal a
tisztás másik oldala felé irányította, ahol ismét az erdő sűrűjébe
jutottunk be. Csak itt állította meg a lovát, hogy elmondja, amit a
kínaitól hallott. Amikor közvetetlenül ezután ismét egy tisztásra
jutottunk, amelyet nem régen tűz harapott ki az erdőből, ösztönszerűleg
éreztem, hogy valahonnan figyelnek. Az altiszt mögött lovagolva még arra
sem volt időm, hogy tisztába jőjjek ezzel az érzéssel és reagáljak rá,
mikor hirtelen fegyverdurranás tépte szét az erdő csöndjét és idegeink
feszültségét. Liszvienko kezét csípőjére szorította és káromkodva
lemászott a nyeregből. Hogyan jutottam magam egy fa mögé, amelytől födve
körülnézdelődhettem, nem tudom. Nem nagy távolságban, éppen a tűzrágta
tisztás átellenes szélén egy japán lovaskatonát födöztem föl, aki éppen
egy patronhüvelyt távolított el a karabélyából. Még mielőtt újra
tölthetett volna, egyetlen lövéssel leterítettem. Csaknem ugyanebben a
pillanatban jobbról még egy lövés dördült el. Ott teljes vágtában egy
második lovast láttam elillanni. Bár jó messze volt tőlem, mielőtt
végleg eltűnt, Henelemmel néhányszor mégis utána lőttem. Miután egyideig
semmi sem zavarta a csöndet, óvatosan átvizsgáltam a környéket és ekkor
rátaláltam az elesettnek fölnyergelt lovára, amely fához volt kötve.
Odavezettem Liszvienkóhoz, aki a földön ült és tenyerével még mindig
csípőjét nyomogatta, amely vérzett. A seb óvatos megvizsgálása nem
hagyott kétséget az iránt, hogy a csípőcsont szétzúzódott. A sebet,
ahogyan lehetett, bekötöztem és a sebesültet nagynehezen nyeregbe
emeltem és visszakísértem a kocsimhoz Ho-Liuba.
Ho-Liuból tehát még egy áldozat jutott a vöröskeresztes kórházba és így
teljessé vált a Zvon által megjósolt trio. Az altiszt vérmérgezést
kapott és nagy szenvedés után meghalt.
A Ho-Liuban levő kozákokon most Szhum altiszt Udzimiből vette át a
parancsnokságot. Az esetről tett jelentésemre egész svadron dragonyost
küldtek hozzánk, akik végigkutatták az egész Kentei-Alint, valamint a
Loye-Lin hegyláncot is. A dragonyosok portyázás közben harcba keveredtek
több nagy hunghuc-bandával, amelyeket megsemmisítettek. A svadron ezután
visszatért a Mutan-völgyébe és egészen Mingutáig átkutatta a vidéket, de
az egész körúton egyetlenegy japánra sem akadt. Ettől kezdve aránylag
nyugalom volt a mi kis világunkban. A kínaiak szófogadóbbak lettek és
jól dolgoztak. Semmi sem árulta el a banditák jelenlétét, akik eddig
tulajdonképpen több nyugtalanságot és rendetlenséget okoztak, mint igazi
veszedelmet.
Ezeket a békésebb állapotokat néhány természettudós barátom, aki a
katonai szolgálattól rövid időre szabadságoltathatta magát, arra
használta föl, hogy engem meglátogasson és velem a környékbeli erdőkbe
néhányszor kiránduljon. Mivel társaim nem voltak vadászok, vándorlásunk
teljesen békés jellegű volt, de mégis rendkívül érdekes, mert a
mandzsuországi erdőkben tett e kóborlásunk alatt az ott otthonos flóra
és fauna egész sereg különös képviselőjére akadtunk.
Barátaim egyike egyszer megállott egy kis mocsár szélén, ahol csaknem
minden bokorban szalonka rejtőzött és egy kis csomó mohát kezdett
figyelmesen vizsgálgatni. Miután hosszú ideig minden oldalról alaposan
megfigyelte, ezt mondta nekünk:
– Ez itt nagyon ritka mohafaj, amely állítólag csak a Himalaya északi és
déli lejtőin található és «szent mohának» nevezik, míg növénytani
elnevezése: «Cassiope tetragona». A buddhisták vallási célt szolgáló
gyertya készítésére használják; a mohából gyertyabelet sodornak, amelyet
kátrányba vagy viaszba mártanak és szantálfával, vaniliával vagy
sáfránnyal szagosítanak. A moha természetes tapló!
Egy darabot tűzön megszárítottunk és megfigyeltük tulajdonságait. Az
első szikra, amelyet úgy csaltunk ki egy kődarabból, hogy késsel
ráütöttünk, meggyujtotta ezt a sajátságos tüzelőanyagot, amely azután
lassan tovább parázslott, míg egészen elemésztődött.
Másnap amikor mély, sűrűn beárnyékolt szakadékon haladtunk át,
botanikusunk örömkiáltással hirtelen lehajolt és gyökerestül kitépett
egy növényt. Hosszú, egészen hegyes fogazott levele volt, némileg
hasonló a fehér sziléhez. Megtisztított gyökere szinte nyugtalanítóan
hasonlított az emberi alakhoz. Tisztán kivehető volt a fej, a nyak, a
törzs, a láb és a kéz. Ekkor egyszerre ráismertünk arra a meseszerű
ázsiai gyökérre, amelynek a kínaiak «ginszeng», a mongolok «fatit», a
perzsák «mandragora» nevet adnak, latin neve pedig «Panacea genseng».
Megkóstoltuk a gyökeret és úgy találtuk, hogy íze, mint a gyömbéré,
borsosan erős és a nyelvet csípte. Az egész szakadékot és a szomszédos
hegylejtőket is átkutattuk, de még egy példányt nem tudtunk fölfedezni.
Sikertelen fáradozásunk bizonyította, mily nehéz lehet ennek a
remeteéletet élő növénynek gyűjtése, különösen ha tekintetbe vesszük,
hogy e növény szomszédságában ott leselkedik még a tigris támadásának
veszedelme is. A hívő buddhistának és Laoce követőinek, amikor e mágikus
gyökér keresésére indulnak, számolniok kell még egy másik találkozással
is, a drága növényt védelmező gonosz démonnal való találkozással.
Néhány nap mulva a Chang-Kuan-Tszai-Lan keleti kapaszkodóira rándultunk
ki. Éppen napnyugta előtt köves úton haladtunk, amely egy kis folyó
szeszélyes kanyargását és hurokjait iparkodott követni. Egyszerre csak
az izzadó lóéhoz hasonló szag ütötte meg az orrunkat és ez a szag
gyorsan erősödött és egyre undorítóbb lett. Mintha valami varázslat
visszahelyezett volna a Kaukázusban, a Fekete-tenger partvidéke mentén
tett egykori utamra, amikor egyszer ugyanezt a szagot éreztem. Akkor
fölfedeztük, hogy a bűzt egy féreg okozta, amely a «Julus»-fajhoz
tartozik. Tejes-rózsaszínű volt, a hossza körülbelül négy hüvelyk és
rothadó levelek közt tanyázott. Ha a «Julus» veszedelmet szimatol,
néhány csöpp folyadékot választ ki, amelyből ez a rendkívül átható és
kellemetlen szag áramlik és arra szolgál, hogy a féreg ellenségeit,
madarat, vakondot és kígyót, elriassza.
A Kaukázusban azt az utat Abaza N. S. doktorral együtt tettem meg és
tőle hallottam, hogy a madár elkerüli azt a helyet, amelyet a «Julus»
ily nagyszerűen gyártott mérges gázával védelmez. Barátom és tanítóm,
Zaleszki professzor is talált néhány ilyen férget; megvizsgálta az
általuk kiválasztott folyadékot és mosusznak mondta. Ennek a mosusz nevű
nedvnek, amelyet bizonyos csúszómászók és különböző rovarok bizonyos
fiziológiai úton produkálnak, nagyon kellemetlen szaga van, ameddig
friss; csak ha hosszabb ideig állott a levegőn, lesz aromatikus
minőségű, ami az illatszeriparban kiváló helyet ad neki. Zaleszki
professzor, aki páratlan alapossággal és gyakran eredeti módon vizsgált
meg mindent, még azt is megtette, hogy a Julus-nedvből illatszert
készített. Ha nem is tudott versenyre kelni Houbigant, Coty és Piver
gyártmányaival, másrészt azt sem lehetett hallani, hogy az emberek
elkerülték volna azt, aki az ő illatszerét használta.
Minthogy már a mandzsuországi «Julus» védőterületén voltunk,
hozzáláttunk a rovar fölkutatásához. Végre egy fiatal szilfa kérgébe
kapaszkodva találtuk meg. Nagyon hasonlított kaukázusi rokonához, de
rózsásfehér hátán néhány barna folt volt. Mivel az alacsonyrendű lárvák
e nagytehetségű képviselőjének, sajnos, nem tudtunk megfelelő úti
alkalmatosságot fölajánlani és tartanunk kellett attól is, hogy a vele
való túlságos benső érintkezés nagyon is tisztességes távolságban tartja
tőlünk az embereket, nem zavartuk tovább vándorló illatszer- és mérges
gázgyárának üzemét, hanem tovább mentünk.
Barátaim e kirándulás után még néhány napig nálunk maradtak. És az
utolsó napon a hunghucok megint eszünkbe juttatták, hogy még élnek. Egy
kínai, aki Karbinból jött, hogy elhozza a munkások bérét, nyomtalanul
mindörökre eltűnt. Ugyanekkor egy rablóbanda a fatermelőhely egyik
messzieső zúgában megtámadott egy munkásbarakkot, megsebesítette az ott
őrködő kozákot és a kínai munkások minden megtakarított pénzét
elrabolta. Ennek az lett a közvetetlen következménye, hogy körülbelül
kétszáz ember elbocsátását kérte és Karbinba kellett utaznom, hogy új
munkásokat keressek és ismét kérjem katonai födözetünk megerősítését.
Karbinba érkeztemkor mindjárt föltűnt, hogy úgy hivatalnoki, mint
magánkörökben bizonyos ideges nyugtalanság van. Az eddigi reménykedés és
a háború győzedelmes végébe vetett hit szemlátomást megrendült. Ennek a
nagy csomópontnak orosz kolóniája államának hatalmában bízva bizonyos
lelki nyugalommal fogadta a csapásokat, amelyeket a Port-Arthurban
elzárt flottára mértek a japánok és abban bizakodott, hogy a szárazföldi
hadsereg majd csak kiköszörüli a csorbát. A hazafias közönség még akkor
is nyugodt maradt, amikor a japánok közvetetlenül Port-Arthur erődei
előtt megtorpedózták és elsülyesztették a «Petropavlovszk» cirkálót és
vele együtt halálát okozták a vitéz Makarov admirálisnak, akit nem csak
mint bátor és derék tengerésztisztet becsültek honfitársai, hanem, akit
mint sarki kutatót is ismertek. A lakosság bizalma csak akkor kezdett
ingadozni, amikor az orosz haderő vereséget szenvedett
Chiu-Lien-Ch’engnél, a Jalu mellett és a hosszú orosz front mindkét
szárnyát állandóan hátrább kellett vonni. A japánok Liaotung félszigeten
Chinchounál erős állásokat hódítottak el az oroszoktól és most
megkezdték azt a kiszorító manövert, amely Fok tábornokot a Port-Arthur
felé való visszavonulásra kényszerítette. Kuropatkin tábornoknak most
már Liaoyang mellett összehúzódó csapataitól a vár amúgyis el volt már
vágva. Bár az orosz sajtó és Kuropatkin hadseregparancsai még mindig
büszke és bizakodó hangon beszéltek, a lakosság mégis félénk
bizonytalansággal és nagy aggodalommal várta az első nagyobb csatát a
három japán sereg ellen, amely Oku, Nodzu és Kuroki parancsnoksága alatt
Liaoyang ellen nyomult.
Éppen a Wa-Fang-Kou mellett vívott csata után érkeztem meg Karbinba. A
japánok megállították Stackelberg gróf tábornok hadtestét, amely
áttörést kísérlett meg, hogy Port-Arthur segítségére legyen. Mindenütt
fölháborodva beszélték, hogy Stackelberg gróf elvitte magával a frontra
a feleségét, hogy forró napokon egyáltalán nem hagyta el szolgálati
kocsiját és úgy tette kellemesen hűvössé, hogy hideg vízzel állandóan
locsoltatta a katonákkal. Ilyen vezértől persze nem lehetett nagy
győzelmet várni. Amikor a japánok, amit előre lehetett látni, hadseregét
megállították és megsemmisítették, a gróf csak éppen hogy el tudott
menekülni Kuropatkin seregéhez.
Ezután az újabb balsiker után keleten nagyon nyomott volt az orosz
polgári lakosság hangulata, az újságok és a vezérkar azonban tovább
folytatta a közönség megcsalását és tévútra vezetését úgy, hogy a
lakosság nagyon nagy része elől rejtve maradt a valóság a harctéri
eseményekről. Kuropatkin haderejének megerősítésére Mandzsuországból
naponta friss csapatok érkeztek. Nem nagyon lelkesíthette őket az, hogy
Karbinban minden kórház annyira tele volt betegekkel és sebesültekkel,
hogy a hadvezetőségnek állandóan új kórházakat kellett berendeznie. Még
iskolákat is bezártak és épületüket kórházi célra foglalták le.
Miután a városban elvégeztem a dolgomat, visszatértem Udzimibe. Ott
mindent úgy találtam, ahogyan eltávozásomkor volt, de Szhum altiszt
bizalmasan azt jelentette, hogy a szomszédságban megint sok
hunghuc-banda bukkant föl, sőt kitudódott, hogy álruhába öltözött japán
katonák is vannak köztük. Erre a figyelmeztetésre elhatároztam, hogy
könnyelműen nem merészkedem ki többé munkaterületünkről. Ezt annál
könnyebben fogadhattam meg, mert most már nem volt vadásztársam.
Visszatértemkor nagyon megörültem annak a látványnak, amelyet a telepünk
nyujtott. Vállalatunk már igazi iparteleppé nőtte ki magát, amely
körülbelül ezer embert foglalkoztatott. Két vasúti vonalon szállították
a fát. Az igazgatóság és a hivatalnokok épületei, a munkásbarakkok, a
raktárak és a fészerek egész város voltak, amely itt az erdőben a
földből nőtt ki az azelőtt teljesen ismeretlen Ho-Liu falu mellett. Ez
maga pedig már csak külvárosa volt az én faszénvárosomnak.
A sors azonban nem akarta, hogy még sokáig örvendhessek új városomnak.
«Senki sem tudja, mi vár rá holnap.» Azt gondolom, hogy ez az igazság
igazolja legjobban az optimizmust és az altruizmust, ebben van
tulajdonképpen az élet nagy varázsa, éppen abban, hogy az élet mindig
rejtély marad.
Ebben az összefüggésben sohasem fogom elfelejteni azokat a szavakat,
amelyeket egykor egy fogolytársam mondott, amikor együtt töltöttük ki
büntetésünket, én forradalmár üzelmekért, ő pedig azért, mert
fölgyujtotta egyik ellenségének a házát:
– A holnap sohasem hasonlít a mához. Ha ma nehéz az élet, holnap
ugyanezt az életet könnyebben tudjuk elviselni. Ha a holnapi nap
rosszabb, akkor már ma hozzászoktunk kissé a súlyosságához úgy, hogy a
megrosszabbodástól nem szenvedünk túlságosan. Ha azonban a holnap
valóban jobban telik el, akkor pompás napunk lesz.
Akkoriban nem volt kedvemre az az életbölcseség, amit ez a sokévi
fogságra elítélt ember hirdetett és magára alkalmazott; ma azonban
érzem, hogy igaza volt.
Mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem 1905 július 20-ára, amikor a
magam életén éreztem annak a föntebb közölt elmélkedés élén idézett
közmondás jelentőségét. Reggel félöt óra volt, amikor valaki kocsim
ajtaján kopogtatott. A legényem ajtót nyitott. Megnéztem, hány óra és
hallgatóztam, hogy mit beszélnek. A legény bejött és jelentette:
– Egy kínai van künn, aki egészen elfulladt a futásban és azonnal
beszélni szeretne önnel uram.
– Jőjjön be.
Egy munkás lépett be, aki izgatottan és tört orosz nyelven az egyik
kemencénél történt szerencsétlenségről tett jelentést.
– Amikor a szén kiszedéséhez fogtunk, az asszisztens két munkással a
kemence tetején volt. A tető hirtelen beszakadt alattuk és a tűzbe
zuhantak. Jőjjön igazgató úr, jőjjön gyorsan, mert mindenki elvesztette
a fejét!
A kínai arca olyan igaz rémületet és kétségbeesést mutatott, hogy meg
voltam győződve, hogy igazán valami rettenetes dolognak kellett
történnie. Kiugrottam az ágyból. Miután a legényemet utasítottam, hogy
Udzimiből kérjen telefonon orvost és egészségügyi személyzetet, kabát és
fegyver nélkül a kínai után siettem. A falu egészen csöndes volt. A
faszénraktárak mellett álló egyik kozákőr előtt elhaladva, odakiáltottam
neki, hogy az altisztet és a többi kozákokat küldje a szerencsétlenség
helyére. Magasszárú csizmát húztam volt a nadrágomra és fehér ing volt
rajtam, amelynek bal mellzsebében kicsiny, de meglehetősen vastag
jegyzőkönyv volt.
Amikor körülbelül fél mérföldet futottunk és egy kanyarodónál elmaradt
mögöttünk a város, két kínaira akadtunk, aki a pálya közelében a földön
kuporgott. Fölállottak és vezetőmtől kérdeztek valamit, amit nem
értettem meg. Alighogy felelt, fölugrottak és szorosan mellettünk velünk
futottak. Hirtelen és a legcsekélyebb figyelmeztetés nélkül mindketten
karon ragadtak és a földre akartak teríteni. Hiába kiáltottam rájuk,
hogy bocsássanak el, szótlanul csak annál jobban szorítottak és
megkettőztették fáradozásukat, hogy elbuktathassanak. Nem is sejtettem,
mit akarnak velem, míg egyszerre azt láttam, hogy kínai vezetőm
hátrafordul és magasra emelt késsel nekem ront. Mivel karjaim
leszorítása a védekezés minden lehetőségétől megfosztott, tehetetlenül
kellett a szúrást várnom. A szúrás szerencsére a jegyzőkönyvet érte,
amely annyira elvette az erejét, hogy csak éppen a kés hegye nyomult a
mellembe. Erre minden erőmet összeszedve, nagyot löktem úgy, hogy
kiszakíthattam magam a két fickó öleléséből, de ugyanebben a pillanatban
a munkás megint megszúrt és most meglehetősen súlyosan megsebesített a
kezemen. Szabaduló kísérletemnek mégis sikere volt, ámbár a két első
támadó a lábát annyira összefonta az én lábammal, hogy egyelőre csak a
felsőtestem lett szabad. Amikor, hogy egészen megszabaduljak tőlük,
vadul ütöttem-vertem őket, lábamnak rabsága is engedett. Akkor azonban
ismét azonnal a munkás ellen kellett fordulnom, aki késével újra
megtámadott. Minden erőmmel úgy gyomron rúgtam, hogy fájdalmában nagyot
kiáltva összerogyott; a kést kiejtette a kezéből, a fejét belevágta a
sínbe és legurult a vasúti töltésről. E közben a másik kettő megint
támadásra készült és újra megkísérelte karom lefogását, de másodszor is
sikerült jobb kezem kiszabadítása. Az egyiket öklömmel úgy ütöttem
állon, hogy eszméletlenül hanyatt esett. Ütésem ereje azonban engem is
földre rántott és keresztben áldozatomra buktam.
Társainak sorsán okulva harmadik támadóm szerencsémre elfutott és meg
sem kísérelte, hogy cinkostársainak segítségére legyen. Estemben a lábam
szerencsétlenségemre egy sín alá kerültés annyira megrándult, hogy
elájultam, később kiderült, hogy csípőízületem veszedelmesen
kificamodott.