teljesen vadon jellegű. Ennek legjobb bizonyítéka az, hogy a kínaiak ott
ginszenget kutatnak, azt a titokzatos gyógyító növényt, amely csak a
világtól félreeső hegyi erdők tisztásainak vadságában és az őserdőben
nő, ahol a dzsungel királya, a tigris uralkodik és őrzi a mágikus
gyökeret. Természetesen arra számítottunk, hogy vagy semmi emberi nyomot
nem találunk, vagy csak keveset. Mégis igen nagy mennyiségben voltak
láthatók – és micsoda nyomok! A mocsaras partokon és a hegyi vizek
homokzátonyain sok patkónyomot találtunk, sőt egy helyen éppen az imént
elhagyott, még egészen ki nem aludt tüzet, amelynél tisztára lerágott
csontok és hsziao-mi-tzu dara maradványa mellett japán betűkkel
megjelölt lovassági patront és japán fölírású üres konzervdobozt
födöztem föl. Mit jelentsen ez? Miféle emberek csatangoltak itt a mi
telepünk szomszédságában és honnan jöttek? Jóideig nem kaptunk választ e
kérdésekre.
Egyik következő vadászkirándulásunkon, amelyet Kentei-Alin előhegyeibe
tettünk, Rikov és én nagy vaddisznókondára akadtunk, amelyben körülbelül
ötven állat volt és őrült rohanással dél felé tört át a sűrűségen.
Lövésünkre a legelső állatok egyike elterült. Éppen azzal voltunk
elfoglalva, hogy a sonkáját kivágjuk, amikor a kozák hirtelenül
fölvetette a fejét és ijedten kérdezte:
– Hallotta? Ez golyó volt és nem is messzire tőlünk!
Abbahagytuk a munkát, hogy füleljünk. Nemsokára messziről sortűz
ropogását hallottuk és a fák ágai közt a golyók jól ismert fütyülését.
Az egyik golyó közvetetlen közelünkben egy fatönkről szilánkot hasított
le.
– Ránk céloznak! – mondta Rikov. – Ezek a fickók lesznek a patkós
lovasok. Semmiesetre sem hunghucok. Talán a mi őrjárataink egyike?
Amikor Kaziknak és Szamszonovnak elbeszéltem élményünket, szentül meg
voltak győződve, hogy azokkal a hunghucokkal volt dolgunk, akik a
szomszédos erdőkben csatangolnak. Elhatároztam, hogy jelentést teszek a
vezérkarnak és más dologgal kezdtem foglalkozni.
Ugyanaz este ellenőrző útra indultam a legközelebbi kemencéhez.
Visszajövet a munkásbarakkok és asszisztenseim lakásai közvetetlen
közelében vitt az utam. E házak mögött bokros terület volt le egészen a
helységen keresztül haladó kis folyócska partjáig. Amikor a folyócska
mentén haladtam, a túlsó partról halk beszédet hallottam és fölismertem
Kazik hangját. A félhomályban hamar fölismertem az alakját is és láttam,
hogy élénk taglejtéssel Vera asszonynak magyarázgatott valamit, aki a
parti lejtőn ült. Bár meglehetősen sötét volt, tisztán meg tudtam
különböztetni a fiatalasszony összekuporodott alakját. Halk és
szívettépő zokogását hallottam. Kazik kis szünetet tartott. Ekkor
Szamszonovné elfojtott, könnyekbe fúló hangon ezt kérdezte:
– A magad boldogságát tehát annyival többre tartod, mint az enyémet,
bármennyire szeretlek is?
Kazik egy pillanatig néma maradt, azután érdesen így felelt:
– Én is szeretlek, de nekem először szabad életet kell magamnak
kiküzdenem. Kell, különben nincs nyugtom és boldogságom. Most csak az
vagyok, ami az urad is. Akkor azonban egészen más valami leszek!
– És igazán ez az utolsó szavad? – kérdezte a fiatalasszony
kétségbeesetten.
– Igen! Volt a férfi kemény és határozott válasza. El kell felednünk
érzelmeinket mindaddig, míg kiküzdtem magamnak az életemet.
Nem tévedtem tehát: e három személy közt csöndben olyan tragédia
szövődött, amely minden pillanatban katasztrófával járhatott és
megsemmisíthette minden boldogságukat. Éreztem, hogy tisztalelkűek
voltak, de a kérlelhetetlen végzet keze szakadék felé kormányozta őket.
Másnap, amikor az erdőben fölülvizsgáltam a munkát, Szamszonovval
találkoztam. Sápadt volt, a szeme meg átvirrasztott, vörös. Szokatlanul
szótlanul és egészen mechanikusan mutatta meg nekem a kivágott fát;
azután elment. A kemencéknél Kazikkal találkoztam. Komoly volt és
elgondolkodó. Amikor beszélt, hangjának reszketése elárulta belső
izgatottságát. Arra a kérdésemre, hogy mi van vele, hosszabb habozás és
gondolkodás után így felelt:
– Kínos beszélgetésem volt Szamszonovval. Őszinte voltam, de most már
sajnálom. Megmondtam neki az igazat; semmi rossz vagy becstelen dolog
nincs benne. De Szamszonov nem hisz nekem és a legsötétebb gyanú kíséri.
A sapkáját lekapta a fejéről és mint valami dühös kis fiú a földhöz
vágta.
– Vera asszonyról beszéltek? – kérdezém.
Sokkal izgatottabb és sokkal haragosabb volt, semhogy meglepődött volna
a kérdésemen. Tehát habozás nélkül felelt:
– Igen, hiszen szeretnie és gyűlölnie bizonyára mindenkinek szabad! Csak
azon fordul meg a dolog, hogy ne viselkedjék az ember aljasul, áruló
módra vagy gonoszul. Szamszonovot nem fenyegeti veszedelem. Hiszen csak
dolgoznia, tanulnia és küzdenie kell, mint nekem és akkor bizonyára még
jóval előttem eljut az élet nagy, széles útjára. De ő csak átkozódik és
olyan dolgokra gyanakszik, amelyek nincsenek és soha nem is lesznek.
Csupa gazságra gyanakszik, uram, a legnagyobb gazságra!
Immár nem kételkedhettem többé, hogy két asszistensem élete veszedelmes
fordulatot vett, de nem állott módomban, hogy segítsek rajtuk.
Két nap mulva táviratot kaptam, amely Karbinba szólított, ahol
körülbelül egy hétig volt dolgom. Amikor megint Udzimibe érkeztem,
meglepett és kissé bosszantott is, hogy egyik asszisztensem sem jött oda
elém. Azonnal tovább utaztam Ho-Liuba, ahol a szolgálati kocsimban
nemsokára megjelent Kazik. Nagyon sápadt volt és szeme lázas tűzben
égett. Hóna alatt mindenféle irattal megtöltött táskát szorongatott.
Szárazon és egészen hivatalosan tette meg jelentését. Meglehetősen
zavaros volt, amit mondott és izgatott szétdúltságát világosan mutatta
az a mód is, ahogyan idegesen simítgatta a szemöldökét és a láztól
kicserepesedett ajkát nyalogatta.
Amikor kinyitotta a táskát, hogy megmutasson néhány iratot, észrevettem,
hogy a papiros közt browning rejtőzött. Kazik egy székre tette a
fegyvert és az iratokat átadta nekem. Mialatt ezeket átolvastam,
egyszerre csak lövés dördült el. Forróság csapott az arcomba.
Fölugrottam és a kimondhatatlan rémülettől szinte megmerevedtem. Kazik
halotthalvány arcát láttam, aki tágra meresztett szemmel kétségbeesve
bámult rám. Tehetetlenül gúnyos mosoly torzította el az ajkát és látni
engedte véres fogát. De figyelmem nem időzött ennél az ijesztő álarcnál,
hanem azonnal Kazik mellére terelődött. Vörös ing volt rajta, amelyen
egyre nagyobbodó sötét folt terjeszkedett. Mikor visszanyertem
önuralmamat és Kazikot egy támlásszékhez cipeltem, a szőnyegen már
rosszat sejtető vértócsa képződött. Ollóval fölvágtam Kazik ingét és
megállapítottam, hogy a golyó a bal mellén a szív fölött hatolt be.
Mivel nem lehetett látni, hol távozott a golyó testéből, bizonyára a
lapocka alatt megakadt. A bal karja hideg volt, mintha megbénult volna.
Gyorsan szükségköteléket tettem rája és az állomásra telefonoztam, hogy
rögtön értesítse a legközelebbi kórházat. Szerencse, hogy éppen az előző
héten a Vöröskereszt kórházat rendezett be a tőlünk második vasúti
állomáson. Már néhány óra mulva betegszállítókocsi érkezett meg és
elszállította Kazikot. Másnap megoperálták és eltávolították a golyót.
Kazik hosszú heteken át küzdött a halállal. Mivel az átlőtt tüdőben
tuberkulózis keletkezett, őszig a kórházban kellett maradnia és akkor az
európai Oroszország egyik állami kórházába szállították. Mikor később a
karbini vasúti állomáson utoljára láttam, szánalmas látványt nyújtott;
bal karja teljesen megbénult és hidegen, mozdulatlanul lógott le. A
fájdalom szüntelen kínja, amit el kellett szenvednie, világosan látható
nyomott hagyott hátra sovány, csaknem átlátszó arcán. Köhögött. Mikor a
vonat elindulása előtt elbúcsúztunk egymástól, úgy mosolygott, mintha
szégyelné magát.
– Most vége álmaimnak!
Próbáltam megnyugtatni és fölbátorítani, de ő csak a fejét rázogatta:
– Nem, uram, vége! Nyomorék vagyok. Már csak egyetlenegy dolog menthet
meg engemet.
Elnézett fölöttem, mintha végtelen messzeségbe tekintene, azután lassan
hozzá fűzte:
– A halál, csak a halál!
Elfoglalta a helyét. Még csak egy pillanatra láttam sápadt arcát, azután
eltűnt. Sohasem láttam többé és nem is fogom többé látni, mert egy év
mulva megtudtam, hogy Kazik, mivel mint nyomorék nem tudott keresethez
jutni és szerény megtakarított pénzét régen elköltötte, magárahagyottan
és szegénységben tüdővészben meghalt a kórházban.
Még ma sem, amikor ez a különös ember szinte élve áll lelki szemem
előtt, még ma sem tudok kielégítő feleletet adni arra, hogyan történt az
a végzetes esemény a vasúti kocsimban Ho-Liuban. Amikor Kazik az
operáció után a kórházban feküdt, azt erősítgette, hogy véletlenül
meglökte a revolvert, amely a földre zuhant és elsült. De ha
emlékezetembe idézem Kaziknak halvány, szétdúlt arcát a szerencsétlenség
előtt, akkor föl kell vetnem a kérdést: nem lett mégis öngyilkos? Kazik
magával vitte titkát a sírba.
Szamszonovék házikójában már néhány héttel Kazik balesete után megint
boldog és békés élet volt. A fiatal férj derültebb és élénkebb volt,
mint azelőtt és Vera szemében egyre nőtt. Kazikról sohasem beszéltek.
Mikor egyszer rá akartam terelni a beszédet, azonnal más tárgyra tértek
át. Ez is határozottan megmutatta, hogy az önfenntartás kegyetlen,
kíméletlen törvénye mennyire uralkodik állaton és emberen. Ameddig Kazik
erős, életvidám és – veszedelmes volt, mindaddig szerették és gyűlölték.
Amikor azonban gyöngévé és esendővé tette a kegyetlen golyó, a többiek
gondolatában és érzésében nem játszott többé szerepet, félretolták, mint
valami széttört, elhasznált tárgyat, amelyet már senkisem használhat.
– Szegény Kazik, – gondoltam gyakran, – mi lett büszke terveidből,
merész álmaidból? De hát nem kellett volna-e éppen a te becsvágyó
lelkednek vad kétségbeeséssel szembe szállnia a halállal?
Igazán megkönnyebbültem, amikor meghallottam, hogy ez a szegény ember,
aki nyomorék lett és gyógyíthatatlanul beteg volt, meghalt. A halál
véget vetett kínjainak, törekvésének és reménytelen kétségbeesésének;
bizonyára lecsöndesítette szüntelen vágyódását az után, aki oly gyorsan
és könnyen elfeledte.
Szamszonov néhány hét mulva lemondott az állásáról és feleségével
visszatért Karbinba. Az asszony megunta az életet künn a vadonban, ahol
kemencéim harcban állottak az őserdővel és elragadták a faóriásokat.
Különös szerencsétlenség éppen így ragadta el Kazik életét. Az ember
szíve nagyon közönyös, részvétlen és kemény tud lenni. Új asszisztenseim
akadtak és telepünk, mint előbb, tovább folytatta pusztító munkáját.
HATODIK FEJEZET. A tigris és más vadak.
Ezalatt a kozákom, Rikov naponta az erdőben portyázott.
Vadászzsákmányával együtt mindig valami érdekes kis újságot is hozott. A
Kentei-Alinon gyanús külsejű lovasokkal találkozott; többször rálőttek,
sőt egyszer átlőtt vadásztáskával tért vissza. Az erdeinkben
garázdálkodó fegyveres bandákról tett távirati jelentésemre sokáig nem
kaptam választ; végre azonban nagyobb kozákcsapatot küldtek nekünk,
amelynek a Kentei-Alin előhegységébe tett földerítő expediciói váratlan
eredménnyel jártak.
A kozákok néhányszor kis hunghuc-csapatokkal ütköztek össze és néhány
rablót megöltek vagy foglyul ejtettek. Ezek a kis csapatok nagyobb
bandához tartoztak, amelynek főhadiszállása a foglyok vallomása szerint
a koreai határ közelében volt. Legfőbb vezérük a már említett
Chang-Tszo-Lin volt, aki mint kiderült, a japán vezérkar zsoldjában
állott. A kozákok első portyázásai után a hunghucok egyelőre csaknem
teljesen eltűntek a szomszédságunkból. De egy éjjel hirtelen arra
riadtam föl álmomból, hogy lakóhelyül szolgáló kocsimban széttört üveg
csörömpölt. Füleltem, de semmi folytatása nem volt a dolognak. Másnap
reggel, amikor a szabadba mentem, észrevettem, hogy az egyik ablakot
összezúzta egy a szembe levő kocsifalba fúródott fegyvergolyó.
Sárgarézgolyó volt, amelyet nagykaliberű karabélyból lőhettek ki.
Eleinte sehogysem tudtam a dolog nyitjára jönni és azt hittem, hogy
talán a kínaiak hadat üzentek Oroszországnak. De csakhamar megtudtuk az
igazat. Chang-Tszo-Lin, a hunghucok vezére Fengtien és Kirin tartományok
kínai kormányzóival egyetértésben járt el és ezek kormányzósági
fegyverek szállításával támogatták. Miután mindez kétségtelenül
bebizonyult, Mandzsuország alkirályának orosz diplomáciai közbelépésre
le kellett mondania és távoznia kellett Mukdenból.
Ho-Liu községi előljárója, amikor éjjeli kalandomról értesült,
fölkeresett és könyörögni kezdett, hogy ne jelentsem be az esetet a
hatóságoknak. Attól félt, hogy a hunghucok esetleg a község lakóin
bosszulják majd meg magukat és engem is megtámadnak. Hozzátette, hogy a
rablók már úgyis dühösek rám, mert nyakukra hoztam a kozákokat. Engedtem
a községi előljáró kérésének, de ama figyelmeztetésére, hogy telepünk
szomszédságában a bennszülöttek közt is határozottan bizonyos ellenséges
érzés vehető észre, mindig résen voltam és revolver nélkül sohasem
távoztam hazulról.
A hadseregtörzs időközben egyre nagyobb tömegű faszenet követelt tőlem.
Ez nem okozott volna gondot, ha a vasútigazgatóság szintén nem csigázta
volna föl követelését és azt nem követelte volna, hogy minden vasúti
műhelyt faszénnel kell ellátni. Ezeknek a növekvő követeléseknek csak
nagynehezen tudtam eleget tenni. Az Ural-kemencéken kívül nemsokára
teljes üzemben volt három nagy téglakemence, egy negyedik pedig
épülőfélben volt beljebb az erdőben. A kemencék szomszédságában már
minden fa ki volt vágva úgy, hogy vasútunknak ugyancsak sok dolgot adot
a fának a távolabbi helyekről való odaszállítása. El kellett rendelnem,
hogy a távolabbi erdőrészekbe még egy új szárnyvasutat építsenek. Mindez
arra kényszerített, hogy folyton új munkásokat szerződtessek.
Mivel a munkaerőben való egyre növekvő szükségletünk kielégítésében nem
bízhattuk magunkat többé kizárólag Karbinra, végül szerződtetnem kellett
minden munkást, aki Ninguteben, Imienpoban és Kirinben kapható volt.
Asszisztenseim mindenkit szerződtettek, aki munkát keresett és eközben
bizony nem sokat törődtek ajánlással vagy biztosítékkal, amit ily sok
munkás ily gyors alkalmazásával nem is lehetett megszerezni.
Naponta fölkerestem minden munkahelyet és személyesen győződtem meg a
munka haladásáról. Mikor egyszer az erdő szélén ügyeltem egy kemence
építésére, egyik közeli bokorból éles kiáltással fekete örvös rigó
(Turdus torquatus) röpült föl. Mivel sörétes puskám velem volt, célba
vettem és lelőttem. A kínaiak, akiket a legártatlanabb dolog is föl tud
lelkesíteni, bámulatuk jeléül a magasba feszítették hüvelykújjukat és a
zsákmányért a bokrok közé rohantak. Ettől kezdve a munkások alig hagytak
nyugton. Később valahányszor az erdőben fegyveremmel valamely
munkáscsoport közelébe értem, üres üvegekkel, konzervdobozokkal stb.
odatódultak hozzám, ezeket fölhajították a levegőbe és taglejtéssel arra
kértek, hogy lőjjem le. Mindig nagy hatással volt rájuk, valahányszor
szétzúztam az üvegeket és átlyukasztottam a dobozokat; lelkesedésükben
tapsoltak és örömükben ugráltak, mint a kis gyerek. Ajánlatosnak
tartottam, hogy ezt a mulatságot sohasem tagadjam meg tőlük, mert
lövőmutatványom egyúttal jó figyelmeztetés volt az esetleg a munkások
közé keveredett hunghucoknak.
Mindenféle apróbb dolog kétségtelenné tette, hogy munkásaink közt
valóban volt néhány ilyen briganti. Liszvienko egyszer fegyverleletről
számolt be nekem és ezzel együtt néhány emberünk megmagyarázhatatlan
eltűnéséről. Végre már oda jutottunk, hogy a kemencéket már egy
pillanatig sem mertük védelem nélkül hagyni és éjjel-nappal kozákokkal
őriztettük. És e mellett újra és újra ez a komoly kérdés nyugtalanított:
mit használna tulajdonképpen a kínai csőcseléktömeggel körülvett kis
katonacsapat, ha a hunghucok eltökélik műveink elfoglalását?
Egyik vasárnapon a sín mentén baktattam, hogy egy jó messze levő
szakaszon dolgozó munkásokon szemlét tartsak. Velem volt célzó
messzilátóval ellátott Henel-karabélyom. Forró és derült déli idő volt.
Sehol egy emberi lélek. A vasúti pálya, mintha két fal közt haladt volna
keresztül a hallgatag, mozdulatlan erdőn. Egyszerre csak előttem mintegy
száz lépésnyire mozgást vettem észre a bokorban. Egy vadkant láttam,
amint, hogy kijuthasson a vasúti pályára, a sűrű vadszőlőfonadékkal
küzdött. Kidolgozván magát végül a sűrűségből, fölkapaszkodott a vasúti
töltésre és a sínek közt egyenesen felém tartott. Amikor azonban
megpillantott, hamar megfordult, hogy megint eltűnjék a védő erdőben.
Abban a pillanatban, amikor oldalával állt felém, rálőttem és úgy
eltaláltam, hogy legurult a töltésről. Amikor óvatosan odamentem
hozzája, már kimúlt. Pompás példány volt és amikor estére a
barakktáborba szállítottuk, megállapítottuk, hogy csaknem ötszáz fontot
nyomott. Szép nagy agyara volt, amely mint két sarló kunkorodott az
orrmánya fölé.
Azon a vasárnapon, amelyen ez a szokatlan vadászszerencse ért, Rikov
fölnyergelte a lovát és kilovagolt, hogy egy egészen más természetű
vadászélménye legyen. Elindulása előtt nem láttam és csak másoktól
hallottam, hogy a hegységbe iparkodott. Egyszerre csak Liszvienko
altiszt azt jelentette nekem, hogy Rikov lova lovas nélkül, megizzadva
és széttépett kantárszárral visszajött az erdőből. Mivel nem találtuk
meg mindjárt, gazdag jutalmat tűztem ki annak, aki fölfedezi. De úgy
eltűnt, mint a kő a vízben. Csak három nap mulva kaptunk irányítást új
kutatásra, amikor ugyanis egy kínai koldus azzal jött hozzánk, hogy a
Ho-Liu egyik kis mellékfolyójának közelében egy orosz katona holttestére
akadt. Liszvienko szó nélkül lóra ültette a koldust, maga is nyeregbe
szállott és megparancsolta a koldusnak, hogy vezesse oda a halotthoz.
Két kozákkal hozzájuk szegődtem. Különös vezetőnk, akit ugyancsak
szokatlan módon vittünk magunkkal, sokáig az erdőn keresztül vezetett
bennünket. Amikor végre megpillantottuk a Kentei-Alin sziklás csúcsát,
lekászálódott a lóról és a bokrokat kezdte vizsgálgatni. Többször
ide-odajárt egy mocsaras helyen, amely bokrokkal és magas fűvel volt
benőve, majd a folyó partjához dolgozta át magát, majd ismét visszatért
a tisztáson át, míg végre megállt és magához intett bennünket.
Odaérkezvén, ijesztő, megrendítő látvány tárult a szemünk elé: a
teljesen széttiport és hellyel-közel föltépett földön Rikov feküdt,
szürke katonazubbonya egy rongy volt és csupa vér. Első pillantásra
láttuk, hogy koponyája szét van zúzva és hogy arca teli van
állatkaromtól származó mély sebekkel. A vadállat nyilván előbb még
irtózatosan megkínozta az áldozatát, mert karjának és lábának minden
csuklója ki volt ficamítva. Mivel Rikov holtteste mellett nem találtuk
meg sem a sapkáját, sem a karabélyát, hanem csak egy vadászkést láttunk
széttépett jobb keze közelében, kétségtelen volt, hogy a tigris első
támadása más helyen történt és hogy a rettenetes küzdelem itt fejeződött
be. A holttest közelében megvizsgáltunk minden talpalatnyi területet és
meg is találtuk körülbelül ötven lépésnyire a sapkát, valamivel távolabb
pedig a halott összetört karabélyát. Most körülbelül elképzeltük, hogyan
játszódott le a rettenetes dráma ebben az elhagyatottságban, ahol nem
lehetett segítséget remélni. Világos, hogy a tigris Rikovot meglepte a
támadásával úgy, hogy nem volt ideje a lövésre, hanem karabélya agyával
kellett nekimennie a fenevadnak és akkor eltört a fegyvere. Nagy úton
leírhatatlanul vad küzdelem nyoma volt látható: a széttiport föld és
megalvadt vér a leveleken és a földön tisztán megmutatta a kozák rémítő
utolsó útját.
Már föl akartuk tenni a holttestet az egyik lóra, amikor Liszvienko
elgondolkozott és ezt kérdezte:
– De mért van még itt a keze mellett a kése? Nem az az ember volt ő,
akitől míg kés volt a kezében, bántódás nélkül szabadulhatott az
ellenség. Még egyszer körülnézek itt a közelben.
Intett az egyik kozáknak, akivel együtt, lövésre készen tartva a
fegyvert, eltávoztak. Mialatt a másik kozák és a koldus segítségemre
volt, hogy Rikov holttestét rákötözhessem a tartaléklóra, Liszvienkónak
és társának a sapkáját még egy pillanatig láttam a bokrok közt
ide-odamozogni. Azután teljesen eltűntek. De már nemsokára
odaszólítottak magukhoz. Fogtam a karabélyomat és odarohantam. Amit
láttam, fölülmúlta minden várakozásomat. Kis tisztáson letiport magas
fűben egy kimúlt tigris feküdt. Bundáját több helyen késszúrás járta át.
Kétségtelennek látszott, hogy már nehány nappal előbb adta ki a páráját.
Amikor a kozákok megfordították, tisztán láttam, hogy mi vetett véget a
küzdelemnek. A tigris hasa föl volt vágva. Belének egy része a fűben
feküdt. A fenevad, miután sebeiből sok vért vesztett, otthagyta a
küzdelem helyét és ellenfelétől ide vánszorgott, míg ez összezúzott
csontokkal és a vadállat rettenetes fogaitól szétmorzsolt koponyájával
azon a másik tisztáson lehelte ki a lelkét.
Liszvienko részvétébe örömteljes büszkeség vegyült.
– Derék legény volt, mondá, igazi kozák!
Rikov holttestével és a tigris bőrével szomorúan tértünk vissza
Ho-Liuba. Az esetről rövid szolgálati jelentést írtam és még aznap este
Karbinba szállíttattam Rikov holttestét. Vele utazott Szhum altiszt és
egyik embere, hogy Rikov előljáró tisztjének jelentést tegyenek az
esetről és részt vegyenek pajtásuk temetésén.
Miután Rikov holttestét Udzimiban átadtam a vasútnak és visszatértem
Ho-Liuba, valaki kopogott szolgálati kocsim ajtaján. «Szabad!» –
kiáltásomra egy nekem ismeretlen orosz munkás lépett be. Az
Oroszországban nem ritka ama típushoz tartozott, amelyben egyesül a
szláv, a mongol és a cigány keveréke: öreg ember sűrű ősz hajjal, amely
kemény, mint a sörte, tüzes, átható fekete szemmel, nagy sasorral és
húsos vörös ajakkal. Furcsa neve volt: Zvon vagy Csengetyű és fölügyelő
volt az egyik szénraktárban. Asszisztensemtől később megtudtam, hogy
szorgalmas, lelkiismeretes munkás volt. Amikor belépett, peckesen
katonamódra megállott és ünnepies hangon elbocsátását kérte. Amikor
kérésének oka iránt érdeklődtem, habozott és valami érthetetlenséget
mormogott.
– Halljuk, nyiltan beszélj! – szóltam rá bizonyos szigorúsággal.
– Arról van ugyanis szó, hogy valahányszor új munkát vállalok, sorsot
vetek, hogy megtudjam, minden kedvező lefolyású lesz-e…
– Nos és?
– Nagyon rosszak az előjelek. Megkérdeztem a kőjóslatot és három
halálesetet jósolt. Kettő, Kazik és Rikov már meghalt…
– Kazik nem halt meg, – vágtam közbe, mert akkor még élt.
– Meg fog halni, – suttogta az öreg teljes meggyőződéssel. Az ő sorsa
felől is megkérdeztem a jóslatot és azt felelte, hogy meg fog halni.
– Mit akarsz mindezzel mondani? A magad életéért aggódol?
Egy pillanatig gondolkodott, azután halkan így felelt:
– Persze, hogy aggódom, hiszen mindenkit elérhet a halál. Mi idegen,
furcsa országban vagyunk és kozákjaink nem védhetnek meg bennünket, mert
kevesen vannak. De én nem azért jöttem ide uram, hogy elbocsátásomat
kérjem, hiszen ezt az assziszensektől is megkaphattam volna…
– De hát mit akarsz? – kérdeztem kissé türelmetlenül.
– Azért jöttem, hogy óvatoságra intsem önt uram, mert a kövekből azt
olvastam ki, hogy nemsokára veszedelembe jut. Ha idejében el nem
határozza magát arra, hogy innen eltávozzék, akkor talán ön lesz, uram,
a harmadik.
– Köszönöm a figyelmeztetést és a tanácsodat, – feleltem és
kézszorítással búcsúztam tőle.
Másnap hallottam, hogy már el is távozott Ho-Liuból. Mivel most már
jelenléte nem emlékeztethetett az esetre, figyelmeztetését és az egész
históriát hamar elfeledtem.