Khingan-hegység egyik déli nyúlványa, a Chang-Kuan-Tszai-Lan-hegylánc. E
hegylánc déli lejtőjének nagy erdőterületein, a kínai keleti vasút kis
Udzimi állomásának közelében volt a rendelkezésemre bocsátott erdőrész.
Még aznap, amikor a megbízást kaptam, elmentem jövendő tevékenységem
helyére, hogy általános képet szerezzek magamnak róla.
Udzimiben nem volt más, mint egy nagyon kis állomási épület a
távíróiroda és a vasúti hivatalnokok számára, továbbá egy hosszú
téglaépület, amely a vasúti munkásoknak és nehány kozáknak lakásul
szolgált. Közvetetlenül az állomási épület mögött volt a sűrű erdő. Két
kozákkal eltűntem benne. Korhadt fák, főként fenyők, sűrű, csaknem
áthatolhatatlan cserjéssel valóságos dzsungellé nőttek össze. Az
állomány épületfának kevéssé volt alkalmas, de szénégetésre teljesen
megfelelt a kívánságunknak.
Széles ösvényen belovagoltunk az erdőbe. Az útnak egyik mélyebb nedves
helyén lábnyomokból azt következtettem, hogy az út meglehetősen élénk
forgalmat bonyolított le. Végül egy tajtékzó kis folyóhoz jutottunk el,
amely vízesésekkel dübörgött le a hegységből. Ennek a partján a szerény
nagyságú kaoliang- és babföldekkel körülvett kis Ho-Liu falu volt.
Hátrább a sötétzöld erdő tovább kapaszkodott a hegyre.
Mivel a fa kivágásához és szétdarabolásához sok munkásra volt szükségem,
elhatároztam, hogy ebben a faluban nézek munkaerő után. De a parasztok,
akik a Daourt mandzsu-törzshöz tartoztak, visszautasították az
ajánlatomat, ellenben késznek nyilatkoztak arra, hogy házaikban szállást
adnak a munkásainknak. Ez is nagy hasznunkra volt, mert munkánk
megkezdésére közvetetlenül az erdő szélén ellátást biztosított nekünk.
Másnap visszatértem Karbinba és mindjárt hozzáfogtam a vállalkozás
megszervezéséhez. Ez a munka legelőször Fu-Chia-Tien kínai városba vitt,
ahol ennek az északmandzsuországi új előretörekvő orosz vasúti
csomópontnak bennszülött lakossága a legsűrűbb zsúfoltságban lakott. Az
emberek a nagyon is gyorsan növekedő telep nyersen elkészült házaiban és
szállásaiban laktak; a szegényebb részekben a legnyomorúságosabb és
legundorítobb kunyhó és barlang volt a lakásuk. Régóta ismert tény volt,
amely különösen ezekben a háborús napokban volt észrevehető, hogy
jólöltözött embernek nem tanácsos e város bizonyos negyedeinek
fölkeresése, ahol a Karbin környékén garázdálkodó hunghucbandáknak a
főhadiszállásuk volt, vagy legalább is kémekkel és hírszerzőkkel
rendelkeztek. Ez a hely akkor, az orosz-japán háború idején, külsejére
nézve csak óriási falunak látszott. Csak a yamen fölött levő zászlók
adták meg neki egy igazi helyi kormány székhelyének jelentőségét. A
város szánalmas külseje ellenére a valóságban mégis nagyon mozgékony
kereskedelmi csomópont és nagy politikai jelentőségű hely volt. Mikor
tizenhat év multával, 1921 nyarán Mongolországból történt menekülésem
után megint visszatértem ide, alig ismertem rá a városra. A «falu»
helyét négyemeletes házak, egész utcasorok szép boltokkal, színház, a
taotai impozáns palotája, templomok, nagy üzletházak foglalták el és sok
más, ami hozzátartozik a nagyvároshoz; az embertömegtől nyüzsgő utcákon
bérkocsikat, automobilokat és riksákat lehetett látni.
Megkaptam egy Tung-Ho-Szhan nevű kínai kereskedő címét, aki a
vasútigazgatóságnak szükséges munkásokról szokott gondoskodni. A
boltjában találtam és megegyeztem vele, hogy már másnap reggel háromszáz
famunkást küld Udzimibe. Amikor arra a figyelmeztetésére, hogy munkást
csak az ő közvetítésével szerződtessek, kissé gúnyosan mosolyogtam,
komolyan óvni kezdett:
– Azt ne higyje valahogy, hogy ezt csak a profit vágyáért ajánlom önnek!
Egyáltalán nem! Ha az ön számára munkásról gondoskodom, csak olyan
embert küldök, akit mi vagy más megbízható cégek személyesen ismerünk és
jellemükért jótállhatunk. Ha azonban csak úgy átabotába szerződtet
munkást, könnyen hunghucra akadhat és akkor se vége, se hossza a bajnak.
Megegyeztem Tung-Ho-Szhannal még abban, hogy magam két nappal későbben
megyek Udzimibe, miután a munkások ott már berendezkedtek. Azután
mindjárt hozzáláttam a szükséges technikai asszisztensek megszerzéséhez
és sikerült is kettőt a kínai keleti vasúttól elszerződtetnem. Az
egyiknek Kazik, a másiknak Szamszonov volt a neve. Mindketten az Ural
bányaterületéről származtak és gyermekkoruk óta jól ismerték a
faszénégetés módját. Fiatal volt még mindkettő, de teljesen ellentétes
jellemű. Kazik csaknem óriás volt. Nem emlékszem, hogy valaha is
szélesebb vállú és hatalmasabb mellkasú embert láttam volna, kivéve
mongolországi útitársamat, az «agronómot», akiről arról az utamról írott
jelentéseimben megemlékeztem. Kazik nagysága ellenére mozgékony volt; az
alakja, mint egy csomó hajlékony bőrszíj. Mozdulata ügyes volt és gyors;
kék szeméből temperamentum és bátorság sugárzott; arckifejezése csaknem
mindig nyílt és derült. Szamszonov ellenben tömzsi ember volt világos
göndör hajjal, nagy álmodozó szemmel és finom melankolikus
arckifejezéssel. Mindkettő az első pillantásra megtetszett nekem, úgy,
hogy mindjárt megkértem a vasútigazgatóságot, bocsássa őket a
rendelkezésemre.
Szolgálati vasúti kocsimban mindjárt másnap együtt Udzimibe utaztunk.
Útközben megtudtam, hogy Kazik lelkes vadász és így, mivel magam
némiképpen már ismertem a sűrű mandzsuországi «taigát» (őserdőt), sok
közös vadászörömet reméltem. A vadonban nemcsak kellemes társ, hanem
föltétlen szükségesség is a megbízható kísérő. Beszélgetésünk folyamán
az is kiderült, hogy Kazik és Szamszonov már régóta ismeri egymást és
szoros baráti viszony van köztük.
Amikor asszisztenseim velem szemben már valamivel kevésbbé ügyeltek a
formaságra, Szamszonov egyszer félrevont és a következő vallomást tette:
– Uram, egy év óta nős vagyok és az elválás feleségemtől nagyon
nehezemre esik. Arra kérem, engedje meg, hogy mihelyt az üzem teljes
erővel fog dolgozni és lakást kaphatunk, feleségemet ide hozhassam
Udzimibe.
A szép fiatalember szemének könyörgő tekintetére, amit még nyomósabbá
tett ajkának reszketése, azonnal beleegyeztem a dologba. Ugyanakkor
azonban határozottan megfigyeltem mást is. Szamszonov nagyon halkan,
szinte suttogva beszélt velem. Amikor egyszer váratlanul megfordultam
észrevettem, hogy Kazik az arcát elfordította ugyan tőlünk, de mégis
nagyon nyujtogatta a nyakát abban az iparkodásban, hogy kitudhat valamit
a kocsi másik végében folytatott beszélgetésünkből. Hirtelen úgy
éreztem, hogy valami mély lelki szenvedés van e két fiatalember közt,
akit a sors mellém rendelt.
Szamszonovval tovább beszélgetve csakhamar megtudtam, hogy feleségével
Karbinban ismerkedett meg, ahol a vasút egyik irodájában gépírónő volt
és hogy az ismerettséget Kazik, gyermekkori barátja közvetítette.
– Kazik is nős? – kérdeztem.
– Ó nem, – felelte Szamszonov élénken. – Kazik nem fog olyan fiatalon
megnősülni, mint én.
– Miért nem?
– Mert Kazik nagyon büszke, – suttogta a fiatalember, aki közben
óvatosan barátja felé kémlelődött, – ő nagyon becsvágyó és sokat kíván
az élettől.
– Ezt nem egészen értem. Nem adhatna bővebb fölvilágosítást?
Ezt kértem tőle, mert Szamszonov célozgatása nagyon fölkeltette
érdeklődésemet.
– Kazik egyszerű munkás fia, de azt mondta, sokra akarja vinni az
életben. Buzgalommal tanul, szüntelenül dolgozik és ahol csak
lehetséges, előre törekszik. Igazán nem tudom, mikor alszik.
Megesküdött, hogy gazdagnak, tudósnak és a legjobbakhoz hasonlónak kell
lennie. Szerinte a feleség csak akadályozhatná terveinek megvalósítását.
Ezért nem akar megnősülni.
Szamszonov ez utóbbi szavaknál lehorgasztotta a fejét és sóhajtott.
Ezzel végződött a beszélgetés.
Nehány óra mulva Udzimi állomásra érkeztünk. Kocsimat lekapcsolták a
vonattól és egy melléksínre tolták. Mindjárt megérkezésemkor egy Szhum
nevű alacsony, sovány kozákaltiszt jelentkezett nálam azzal, hogy
Karbinból kapott távirati utasításra védőlegénységet kell állítania
munkaterületünk részére; Liszvienszko altiszt nyolc kozákkal már
Ho-Liuba ment és ott várja parancsaimat. Szhum altiszttől azt is
megtudtam, hogy kínai munkásaim már megjöttek. Egy részüket a lakosoknál
szállásolták el, a többi számára pedig már megkezdték fűthető k’angokkal
ellátott fészerek építését.
Nemsokára Ho-Liuban voltunk, ahol a községi előljáró házában szálltunk
meg, aki arról is gondoskodott, hogy fölszerelésünk a közelünkben kapjon
helyet.
A falu bejáratánál a már öregedő, vöröshajú Liszvienszko kozák várt rám.
A Szent-György-kereszt díszítette, amit az 1900. évi boxerlázadáskor
szerzett, amikor Linievics tábornok alatt az Amur-hadsereg egy orosz
különítménye derekas munkát végzett Tiencsinben és résztvett a Peking
ellen való előnyomulásban. Az altiszt nyolc kozákja ideiglenes
szállásommal szemben foglalt állást és fegyverrel tisztelgett nekem.
Még az este kiválasztottam a faszénégető kemencéknek alkalmas helyet és
Kaziknak meg Szamszonovnak kiosztottam a munkájukat. Az előbbinek az
volt a föladata, hogy rendbe hozza a kemencék helyét és megépítse a
kemencéket. Szamszonovnak pedig a fák kivágására és a kemencékhez
szállításukra kellett fölügyelnie.
Mindjárt a munka kezdetén tisztában voltam azzal, hogy mihelyt a
közelben levő, könnyen elérhető fákat kivágtuk, keskenysínű vasutat kell
építenünk az erdőbe.
Amikor a megérkezésemet követő első este megírtam Karbinba jelentésemet
és közben átgondoltam vállalkozásunk kiterjesztésének terveit, már
fejszecsapást, munkások kiáltozását és lezuhanó fák recsegését
hallhattam és megelégedésemre láttam, hogy már első nekifutásra jó volt
a startunk.
Amikor Karbinból megjött a válasz, amely az erdei vasút kérdésének
megvitatására Karbinba szólított, nehány kemence már üzemben volt a
munkahelyünkön. Egyelőre közönséges Ural-kemencék voltak, aminők egykor
csaknem az utolsó fáig fölfalták az urali ipari kerület erdeit. Én, a
vegyész és nemzetgazda, bűnös barbárságnak tekintettem az Uralban
alkalmazott pazarló eljárást, amely csak nagyon hiányosan értékesítette
a fát. Elhatároztam tehát, hogy megpróbálom egy téglakemence
megszerkesztését, amely szüntelen tüzelést tesz lehetővé és nem engedi
veszendőbe menni a melléktermékeket, minő a fakátrány, hanem
fölszabadítja katonai célokra. Mint hallottam, az Udzimit követő
legközelebbi vasúti állomás mellett kínai téglagyár volt, úgy hogy
könnyen meg lehetett szerezni a szükséges téglát.
Az Ural-kemencék elkészítésével együtt hozzáfogtak ahhoz is, hogy
munkás-barakokat és asszisztenseimnek valamint kozákjaimnak házakat
építsenek. A házak közönséges kínai fang-tzek voltak, csakhogy a k’ang
helyett európai mintára igazi kályhájuk és konyhájuk volt.
ÖTÖDIK FEJEZET. Dráma a szénégetők közt.
A vasút és a nagy téglakemence építésére való készülődés miatt
körülbelül két hétig Karbinban kellett maradnom. A munka
előrehaladásáról Kazik naponta távirati jelentést küldött és így
megtudtam, hogy vállalatunk egyre nagyobbodott, hogy már negyven
Ural-kemence dolgozott és naponta harminc tonna faszenet szállított,
hogy a törzskar és a munkások már elfoglalták az új szállást és
hozzáfoghattak az új vasút építéséhez, mert már megérkezett tizenkét
mérföldnyi régi sínanyag, egy régi lokomotív és tíz lapos szállítókocsi.
Udzimibe visszatértemkor az az öröm ért, hogy Ho-Liuba saját
mellékvonalunkon utazhattam. Az igaz, hogy a ki nem kavicsozott vonalon
ugyancsak csörömpölt a lokomotív, amiért csak nagyon óvatosan
haladhattunk. Amikor a folyóhoz közeledtünk, alig ismertem rá Ho-Liura,
mert a régi mellett új, nagyobb falu keletkezett. Hosszú, szalmafödelű
szállások voltak itt a kínaiak számára, itt volt az én házam a magasba
nyúló kályhacsőkéményekkel és verandával, amelyet frissen ültetett
mandzsuországi komló indáival futtattak be és köröskörül telepek és
raktárak szénnel, élelmiszerrel és szerszámmal, míg kissé távolabb az
asszisztensem által épített egész sor kemence füstölgött.
A mandzsuriai dzsungel, ez a sűrű fa- és bokorvadon, amely erdei
magányát vadszőlő, komló és más élősdi sűrű szövedékével védelmezi meg
betolakodók ellen, mintha az emberek támadása elől ijedten a hegyek felé
hátrált volna úgy, hogy csak csupasz sárga földet hagyott maga után. Az
erdő jelentékeny távolságra ki volt vágva és elégtétellel állapítottam
meg, mily jogosult volt az a gyors elhatározásunk, hogy vasutat építünk.
Első pillantásra látni lehetett, hogy már néhány hét mulva messziről
kell majd a fát a kemencékhez szállítani.
A raktárfészerek tele voltak faszénnel, a nedvesség ellen nagyobb fák
héjával befödve, nagy szénraktárak voltak azonkívül még a szabadban. Már
megkezdhettük volna a másutt sürgősen szükséges faszén elszállítását, de
meg kellett várnunk, míg a vasúti pálya eléggé meg van alapozva.
Szamszonov mindjárt ezen az első délutánon teára hívott meg a házába. A
verandán, amely szintén frissen elültetett komlóval volt díszítve, egy
még nagyon fiatal nő, Vera asszony, Szamszonov felesége fogadott.
Férjének teljes ellentéte volt. Míg a férj sápadt melankolikus arcú
ember volt, szomorúan álmodozó szemmel, amely fölött lágy hajfürtök
omlottak kecsesen a homlokra, a felesége a vasegészség mintaképe volt.
Élénk színű arcáról jókedv sugárzott, ez villámlott fekete szeméből és
nevetett élveteg ajkán.
Bevezettek a lakásukba. Kis előszobájuk és két szobájuk volt. Az
agyagfal, a padló és a mennyezet bizonyára meglehetős vigasztalan hatást
tett volna, ha nem segített volna ezen az asszony mindent földíszítő
keze, aki a kínai agyagkunyhóból, a vasúti kocsiból, a hajókabinból, sőt
a fegyházi cellából is kedves fészket tud varázsolni, ha ott kénye-kedve
szerint tehet-vehet. A padlót kínai terítő födte és művirággal,
képeslevelezőlappal és fényképpel díszítve ez borította a falat is.
Színes posztódarabok takarták a magakészítette székeket és padokat, míg
bambusznádból és üveggyöngyből készült élénk tarka függöny, ezzel a
tarkasággal kellemesen ellentétes fehér abrosz, amelyen ragyogó szamovár
és kínai vázában mezei virágokból kötött bokréta állott és sok más
apróság tökéletesítette a csodaművet, amely barátságos otthonná
változtatta az agyagkunyhót.
Szamszonovék otthonos lakásában kedves estét töltöttem el. Sok
mindenféléről beszélgettünk. Még sokkal kellemesebb lett volna az est,
ha nem nyugtalanítottak volna bizonyos megfigyelések, amelyek
akarva-nemakarva a homloktérbe tolakodtak és azt a három személyt
illették, aki velem szemben – igen hármat, mert időközben odajött a
szélesvállú Kazik is.
Mialatt ennek a három embernek európai és ázsiai utazásaimról beszéltem
és azokról a különös emberekről, akikkel találkoztam, láttam, hogy Kazik
összeszorította az ajkát és a szeme izzott.
Arcvonásai bizonyos határozottságot, de egyszersmind alattomosságot is
mutattak. Végre kipattant:
– Igen, önnek jó dolga van. Utazhatik és jókor megtanulta, hogy mit
érdemes megfigyelni. Kényelmes módon egyre többet tanul és ezeket az
ismereteket azután helyzetének újabb megjavítására használja föl. És mi?
Nekünk, parasztok és munkások gyermekeinek ahogy éppen megy, minden
segítség nélkül kell ismereteinket és az emberek becsülését
megszereznünk. Szociális igazságosság ez?
– Hogyan tudhatja és állíthatja, hogy én kényelmes módon szereztem meg
ismereteimet? – kérdeztem meglepetve és elbámulva ezen a kifakadáson.
– Ezt persze nem tudom, – felelte, – de nem is önt személyesen értettem.
Csak általában beszéltem arról az osztályról, amelynek a születés és a
nevelés kedvezőbb helyzetet biztosít. Önt nagyra becsülöm, de irígylem
és gyűlölöm is. Én is meg fogom szerezni mindazt, ami a tudás és
műveltség által kedvezőbb helyzetbe jutott osztály tulajdona és szintén
sokat fogok elérni. Majd megmutatom, mit tudok és hogyan tudok élni.
Olyan életet fogok élni, aminőt egyikük sem látott!
Nőtt a csodálkozásom. Mi adta az Ural e fiának ezt a tudás és műveltség
után való mohó vágyat és olyan élet megkívánását, amellyel minden
élvezetet fenékig habzsolhat? A feleletre kíváncsian ezt kérdeztem tőle:
– Csak azért törekszik komoly ismeretekre, hogy élvezetekben tobzódó
életet élhessen?
– Természetesen, – felelte habozás nélkül. – Gyermekkoromban teli
vágyakozással kémlelődtem uralmágnásaink palotáiba, amelyekbe nem volt
szabad belépnem. Már akkor megesküdtem, hogy egyszer nekem is palotával
kell bírnom és pedig még sokkal pompásabbal, mint a mágnások bármelyike,
mert én magam, egy munkás fia leszek a tulajdonosa és a fölépítője is!
Amikor persze gondolkodtam a dolgon, beláttam, hogy mint munkás sohasem
gazdagodhatom meg és hogyha valami szerencsés véletlen következtében
valaha mégis gazdag lennék, hiányoznának az ismeretek a helyes
kihasználására. Elhatároztam tehát, hogy buzgón tanulni fogok és alapos
képzettségű ember leszek.
Míg Kazik így beszélt, arra gondoltam, hogy az élet legnagyobb örömét,
amiről ez a vasúti alantas hivatalnok álmodozott, valójában nem egyedül
a tudás adja meg. Kell, hogy az embernek az ismereteken kívül
mindenekelőtt veleszületett érzéke legyen a szép iránt, amely adományt
még a legnagyobb buzgalom és a legtöbb tudás sem tudja pótolni. E
meggondolásomnak azonban nem adtam hangot, mert semmiképpen sem akartam
lelohasztani a fiatalembernek lelkesedését a munkás előretörekvésért és
meg voltam győződve arról is, hogy az élettapasztalat idővel kevésbbé
önző célok felé fogja terelni a jövendőről szőtt álmait.
Mialatt Kazik e vallomása elhangzott, föltűnt nekem, hogy Vera asszony
egyetlen egyszer sem vette le róla a szemét és arca jobban kipirult,
mint máskor. Csak néha-néha vetett futó pillantást férjének közömbös –
szinte azt mondhatnám: unatkozó – arcára és egyszer szinte
észrevehetetlen fájdalmas mosoly suhant át az arcán, miközben szeme egy
pillanatra elfátyolozódott.
– Ahá, összehasonlítást tesz, – gondoltam.
– Nagy célokról álmodik, – szólt közbe a fiatal asszony, – de el fogja-e
érni?
– Igenis! – Felelte Kazik.
A rövid szó szinte kihívásként hangzott. Vera asszony csintalanul
mosolyogva kérdezte:
– És akkor majd kikeresi és feleségül veszi a világ legszebb,
leggazdagabb és legkedvesebb asszonyát?
– A legszebbet és legkedvesebbet, – igen, válaszolta, – de nem a
leggazdagabbat. Pénzre nem lesz szükségem.
Ebben a pillanatban új megfigyelést tettem. Kazik rövid pillanatra
keményen az asszony szemébe nézett. Meleg tekintete mintegy vizsgálva
végigfutott az asszony egész alakján. Azután álmodozva elnézett valahová
a szoba sarkába. Vera asszony pedig idegesen végigsímította a haját és
nevetett, de azt hiszem kissé hangosan és kényszeredetten.
Világosan láttam, hogy a véletlen ismét olyan emberek életküzdelmét
tárja elém, akikhez tulajdonképpen semmi közöm sincs és olyan események
szemtanujává akar tenni, amelyek magukban véve jelentéktelenek és
kicsinyesek, ennek a három embernek az életében azonban végzetes
jelentőségűek és eldöntik boldogságukat és sorsukat. Ezek az emberek,
akikkel közös üzleti érdekek véletlenül hoztak össze, teljesen
ismeretlenek maradhattak volna nekem vagy legalább is olyan emberek,
akik nem érdemelnek meg közelebbi érdeklődést. A sors másként akarta.
Mihelyt annyira voltunk a szárnyvasutunkkal, hogy téglát tudott
szállítani, megkezdtük az új kemence építését. A munka, hála azoknak az
ügyes kínai munkásoknak, akiket Tung-Ho-Szhan küldött Karbinból, gyorsan
és jól haladt.
Szívesen kihasználtam az erdő közvetlen közelségét és gyakran mentem
vadászni. Rikov nevű fiatal kozák kísért, aki jó vadász és fáradhatatlan
gyalogló volt. A környék nagyrészét bejártuk. Kirándulásaink folyamán
átmentünk az erdőfödte vízválasztón is és az észak felé folyó és
Szanszingnál a Szungariba ömlő Mutan völgyében is jártunk. A folyó
baloldalán a daourmandzsuk néhány faluja, jobboldalán néhány tunguz falu
volt. Föltűnt, hogy míg a mandzsuk külsőleg teljesen olyanok, mint a
kínaiak és laikus szem valóban nem is tudja őket egymástól
megkülönböztetni, addig a tunguzok tisztán megőrizték jellemző faji
jellegeiket. A tunguz sokáig vadász és harcos nép volt. Elődeik az
elmúlt századokban nem egyszer adtak okot Peking urainak északi
határerődítményeik aggodalmas megvizsgálására azzal a hírrel, hogy a
tunguz törzsek falvaiban mozgolódás vehető észre.
A Mutan folyó mellett levő falvak e lakói nagyon ügyes és mozgékony
szálas, szélesvállú emberek voltak és önérzetesen, nyugodtan, de
amellett határozottan barátságosan viselkedtek. Falvaik meglehetősen
szánalmas hatást tettek és házaik inkább romokhoz, mint lakható helyhez
hasonlítottak, jóllehet tele voltak coboly-, szkunksz-, nyest-,
hermelin-, róka- és mókusbőrrel, amit vadászaton zsákmányoltak és
Ninguteben szoktak eladni kínai kereskedőknek és külföldi bevásárlóknak.
A Mutan völgyétől keletre a Kentei-Alin meglehetősen terjedelmes
hegylánca nyúlik el. Messzibb dél felé kezdődik a Loye-Lin nevű hegység.
A Loye-Lin mögött körülbelül harminc-ötven mérföldnyire van a koreai
határ és itt Hunchun kínai határállomás volt a legközelebbi város.
Loye-Lin és a koreai határ közt a háború alatt az egész vidék állandóan
nyugtalanította az orosz hatóságokat. Mindenki jól tudta, hogy ott kínai
hunghucok egész bandái rejtőzködtek, amelyeknek vezére Chang-Tszo-Lin
hírhedt bandita volt, de csak a háború után derült ki, hogy ez a hunghuc
vezér bandáival együtt a japánok zsoldjában állott, akik azzal bízták
meg, hogy az orosz seregek kiterjedt keleti oldala mentén földerítő és
nyugtalanító meneteket végezzen.
A Mutan-völgyben nagy kaoliang- és árpaföldeket láttunk. A folyó és
mellékfolyóinak partját sűrű bokrok nőtték be, amelyekből közeledtünkre
sok fácán és néha szürke fogoly is röpült föl. E vad szárnyasokból
annyit zsákmányoltunk, hogy Ho-Liuban mindig gazdagon el volt látva az
asztalunk. A vadászás magában véve nem volt éppen érdekes, mert a
madarak akkora tömegben röpültek föl, hogy a lövés unalmasan könnyű
lett.
Sokkal inkább csábított bennünket a Kentei-Alin hegység, amelynek
lábánál kis szarvasok nagy csapatait láttuk; nagyobbaknak a nyomát a
folyóparton fedeztük föl. Rikov és én ponijainkon kétszer lovagoltunk a
hegyekbe. Első kirándulásunk nem volt nagyon sikeres; szarvasnak még
csak a nyomát sem láttuk. De a napot mégis jól kihasználtuk, mert
kacsákat lőttünk, amelyek a hegyi tavak parti nádasaiban és
bokrozataiban sürgölődtek. E közben két érdekes megfigyelést tettem.
Amikor egy-két helyen sűrű mogyoróbokrokon kellett magamat átverekednem,
többfelől fölröpülő madarak erős szárnycsapását és kiáltását hallottam.
Bár a hang ismerősnek tetszett, mégsem tudtam micsoda madárról van szó.
Végre, amikor éppen kijutottam a sűrűségből, egy hosszúcsőrű sötétbarna
madár röpült el előttem. Miközben lőttem, kétkedve kérdeztem magamtól:
– Csak nem erdei szalonka?
Amikor a madarat fölemeltem, láttam, hogy valóban közönséges erdei
szalonka volt, az első, amely Mandzsuországban a szemem elé került.
Addig sohasem hallottam arról, hogy ez a madár otthonos a mandzsuországi
erdőségekben. Azután még egyideig portyáztam a sűrűségben. Mivel azonban
minden madár nagy távolságban röpült föl, csak kettőt tudtam közülük
lelőni; a sűrű bokrok közt és a nagy fűben csak nagynehezen lehetett
rájuk akadni.