yamenbe. Mikor beléptem, kék nadrágba és rövid kék kabátba öltözött
nagy, szélesvállú kínait láttam a főépület közepén levő emelvényen ülni
éppen szemben a főkapuval, amelynek befestett fája azonban mindezt
elrejtette a künn elhaladók kíváncsi tekintete elől. Azon az emberen
fekete hullámos szegélyű furcsa vörös kötény volt. Közönbösen rám
pillantott és folytatta munkáját, nagyon különös és nyugtalanító
munkáját; ugyanis téglaporral és olajjal egy hatalmas, nehéz kard
széles, görbe pengéjét tisztogatta. Az emelvény előtt kis asztal állott,
amelynek mellső részére fekete hieroglifával ellátott két vörös
posztódarab volt akasztva. Valamivel távolabb oldalt öt kínai térdelt;
nyakuk nagy, súlyos kalodába volt beszorítva, kezük hosszú gerendához
volt kötözve és lábuk lánccal volt megbilincselve. Leszorítva a nehéz
fagallér súlyától, kíváncsian pislantottak felém, fecsegtek, sőt
hangosan nevettek. Egyikük egyszer vagy kétszer valamit kérdezett a
kardos óriástól, aki dörmögve és közömbösen felelt.
Nemsokára megjelent a taotai, alacsony vékony emberke fekete selyem
felső ruhában, fején a szokásos szolgálati kalappal, amelyet
rangjelzésül egy vörös gomb és egy pávatoll díszített. Amikor a tolmács
szerepét betöltő kozák elmondta neki kívánságomat, a hivatalnok a vörös
asztalra mutatott és bőbeszédűen elmagyarázott valamit a tolmácsnak,
miközben mosollyal vagy meghajlással gyakran felém fordult.
– A taotai bocsánatot kér; azt mondja, hogy csak félóra mulva állíthatja
ki az okiratot, mert most legelőször ezeket a hunghuc rablókat kell
elítélnie, akiket tetten értek. Tekintse csak meg kérem a vörös
asztalterítő föliratát. Nagyon velős: «Gazember, reszkess!» A kínai
igazságszolgáltatásnak jól kipróbált eszköze a megfélemlítés.
– És ki az az ember ott a karddal? – kérdeztem, ámbár magam is
megfelelhettem volna rá.
– Az a hóhér, – felelte a kozák. Ezeket a szegény ördögöket bizonyára
lefejezik, mert hallottam, hogy egyik azt kérdezte a hóhértól, vajjon
egy csapással le tudja-e választani a fejet a törzsről.
Míg a kozák velem beszélt, a taotai átolvasott és pecsétjével látott el
nehány írást. Azután szapora udvarias hajlongással megint beszélni
kezdett. Tolmácsom így szólt:
– A taotai meghívja önt a bírói tárgyalásra, az ítélet végrehajtására.
Ez a meghívás azonban nem nagyon csábított. Sajnálkozás nélkül
visszautasítottam és azt mondtam, hogy félóra mulva visszajövök.
Időközben a helység főutcáján sétálva alaposabban szétnéztem. Tarka
összevisszaságban mindenféle bolt, vendéglő, megszálló tanya,
opiumbarlang, játékbarlang váltakozott. Az utca mindkét oldalán hosszú
sorban magas és alacsony póznák voltak, tele a legváltozatosabb formájú
vörös és fekete írásjelekkel, mindenféle árú és amaz iparosok
készítményeinek dicséretével, akiknek műhelye tárva-nyitva az utcán
volt.
Látható volt ott pékműhely vagy inkább cukrászda, ahol nehány félig
meztelen kínai gőzmetélt-félét vagy man-t’out és más nyalánkságot
készített. Piszkos és bűzös lyukakban suszter, szabó, lakatos és
üstfoltozó dolgozott. Kissé távolabb napsütötte fal mellett két borbély
folytatta az iparát; egyikük kanálformájú beretvával levakarta egy
csöndesen bóbiskoló páciens fejéről és arcáról a szőrt, míg a másik
kínai copfot mosott, befont és a végét fekete bojttal díszítette.
Egy kövér öreg kínai óriási fekete keretű pápaszemmel, tudós voltának
kétségbevonhatatlan bizonyítékával, méltóságteljesen ült egy kis asztal
mögött, amelyen a szokásos írószer feküdt: tuskő, íróecset, egy csomag
írópapiros és a jellegzetes hosszúkás borítékok közepükön széles vörös
csíkkal. Hivatásos író volt és kérvényt írt a hatóságokhoz és
magánlevelet azok számára, akik sohasem voltak beavatva az írásművészet
titkaiba. Méltósága egyátalán nem akadályozta meg abban, hogy hangos
szóval ajánlja szolgálatát és föltétlen sikert igérjen.
Másik asztalnál egy orosz ült, aki hosszú szürke felsőruhába volt
öltözve és szintén pápaszem, a tudományosság és fontoskodás ama jele
volt az orrán. Meghallgatta a szenvedők panaszát, a nélkül, hogy
részletesebben kikérdezte volna őket vagy éppen külső fizikai
vizsgálatot végzett volna, kihirdette a diagnózist, megmondta a
gyógyszer árát és ráncos mumiakezével kis fiókból előkotorta a mágikus
porocskákat és pilulákat.
E változatos utcai jelenetek hatása alatt csaknem egy óra hosszáig
sétálgattam, mielőtt visszatértem a yamenhoz. Mikor ismét beléptünk oda,
borzalmas látvány tárult elénk. A hóhér még mindig az emelvényen volt és
mint előbb, a kardját tisztogatta, ezúttal azonban olyan foltoktól,
amelyek eltávolításához nem kellett olaj és téglapor. Közvetetlenül a
bírói emelvény előtt, ijesztő látnivaló, tevékenységének áldozatai
feküdtek.
Nemsokára megjelent a taotai; az ünnepies hivatalos föveget most már
közönséges fekete kalappal cserélte föl. Kedves mosolygással átadta
nekem az iratot, amely a pekingi kerület különböző hatóságainak
jóakaratát és védelmét kérte számomra. Mihelyt a kezemben volt a kívánt
hivatalos ajánlat, azonnal elhagytam ezt az ijesztő helyet; azon törtem
a fejemet, hogy ugyan mit értenek ezek a kínai hivatalnokok «jóakarat és
védelem» alatt.
Sem a városban, sem a környékén nem találtam elegendő babolajat, de
megtudtam, hogy hol találhatok. Ezért csak másfél napig maradtam
Petunában, hogy lovakról gondoskodjam és ezalatt a gőzösön laktam, amely
a hadsereg részére marhaszállítmányt vett föl. Így alkalmam nyílt arra
is, hagy az egész várost és közvetetlen környékét bebarangoljam és így
tájékozódást szerezzek arról, milyen a vidéken a kilátás az aratás
eredményére.
A város közelében a Szungariba ömlik az Arany Nonni, amely
mellékfolyójával, a Tolóval együtt a nagy Khingan hegyláncának keleti
lejtőiről jön. A Nonnitól és a Szungaritól nyugatra e hegység irányába
nyúlik el a Gobi-sivatag egy félig kiaszott keleti nyúlványa, legelőül
szolgálva nagy marha- és juhnyájaknak, amelyeket a Kara-Khorebin mongol
tözs őriz. Ámbár messzire elterjedő sivatagi homok hatol be ebbe a
vidékbe, mégis nehány folyócska fut rajta keresztül és eléggé
átnedvesíti úgy, hogy hellyel-közzel nagy kiterjedésű zöld legelő
látható. A Mandzsuország és Mongolország közt levő egész határterületnek
talán legjobb legelői a Tolo és Shara Muran folyók közt vannak.
Petunában a tipikus kínaiak és mongolok közt azonnal föltűntek nekem a
lapos arcú és keskeny fekete ferdeszemű, óriási alakú kara-khorchik.
Gömbölyű fejüket rövid, sörtés haj borítja, lábuk a folytonos
lovaglástól meggörbült.
Üzleti ügyeim közben megismerkedtem a város leggazdagabb kereskedőjével,
akitől mindenféle érdekes dolgot tudtam meg a kara-khorchikról.
Elmondta, hogy ez a törzs gyakran előrenyomult egészen a Nagy Falig,
amely az északi barbárok támadása ellen védi Kínát. Az ég hatalmas fiai
nem egyszer féltek attól, hogy ez a harcias törzs esetleg Pekinget is
veszedelembe sodorhatja, de a kara-khorchik akkor szerencsére északnak
fordultak és nyomtalanul eltűntek a Nonni és a Khingon-hegy közt
elterülő pusztaságban és sivatagon. Csak később, a tizenkettedik
században, amikor Kínában a Szung-dinasztia uralkodott, tértek ismét
vissza és tűzzel-vassal pusztították az országot. Abban az időben volt
ez, amikor a tunguzok nagy törzséből származó barbár khitanok hordái
észak felől fenyegették Pekinget. A khitanokkal közeli rokonságban levő
vad khorchik óriási alakjai voltak az elővéd és gyilkolva meg rabolva ők
nyomultak be elsőknek a Nagy Fal mögött levő vidékekre. Han népének
lakott területeit vadul dühöngve elpusztították és a megrémült
uralkodókat arra kényszerítették, hogy a tiltott városban levő régi
lakóhelyüket elhagyják és Nankingban, a Jangce mellett új székhelyet
alapítsanak. Ekkor azonban barbár hordák új hullámai csaptak már át az
országon és elűzték a khorchikat és khitanokat: a kintatárok váltották
föl őket Kína gazdag vidékeinek birtokában, de csak azért, hogy a
meghódított ország régi civilizációja győzedelmeskedjék rajtuk és
eltűnjenek a nagy kínai néptengerben. Nyomuk sem maradt, de arra
ösztökélték a kínaiakat, hogy a Nagy Falat kijavítsák, sőt hogy az
északról jövőben fenyegethető betörés miatt meg is erősítsék.
A városban töltött második napon meglehetősen drágán lóról és vezetőről
gondoskodtam és másnap kevéssel napkelte után elindultam Petunából, hogy
a Szungari jobb partján kelet felé utazzam. Azt a hírt kaptam ugyanis,
hogy a Hszi-La-Ho folyócska és a La-Liu-hegység lábánál levő hasonló
nevű város közt elterülő vidéken kiterjedt babültetvényeket fogok
találni, valamint sok malmot is, amelyben a benszülöttek olajat és
bablepényt készítenek.
Petuna fölött a folyó mentén ritkább volt a lakosság. Olykor órák
hosszáig lovagoltunk anélkül, hogy házat láttunk volna. Sőt néha attól
féltem, hogy éjjelre nem jutok födél alá, de ez az aggodalmam
szerencsére fölöslegesnek bizonyult; napnyugtakor kis tanyát, magas
szilfák erdeje mellett levő nehány parasztházat pillantottunk meg.
Erre az éjjelre itt megszálltunk. Vezetőnk a legnagyobb fang-tzehoz vitt
bennünket; a szokásos hosszú lakóházak egyike volt egyetlen vékony
deszka-válaszfallal, amely a belső résznek körülbelül harmadát konyhának
és lakóhelynek választotta el. Ebben volt a jellemző alacsony
agyagkemence a nagy tálalakú vasserpenyővel, amely a kása és a
főzelékleves megfőzésére, bab- vagy szezámolajban való esetleges
sütésre, a man-t’ou gőzölögtetésére és mindenféle más konyhai célra
szolgált. A vasserpenyő alatt megszárított kaoliangszárakkal és a
folyóból kihalászott fával rakott tűz égett, a füst pedig egy csatornán
távozott, amely agyagtéglából készült lapos födél, a k’ang alatt vonult
el és a ház külső részén kupalakú kéménnyel nyúlt a szabadba. A konyhai
tűz elvonuló gázai által fűtött k’ang egyszerre két célt szolgál: nappal
közönséges kályha föladatát teljesíti, éjjel még a családi ágy terhét is
magára vállalja. Egyetlen bútordarabot sem láttam, kivéve egy
szalmatakarót, amely a piszkos k’angra volt terítve; nehány fatál és
edény, két vödör és egy fejsze volt az egész házfölszerelés.
A kínai háziúr az asszonyokat szólította elő. Szavára két öreg asszony
és egy fiatalabb teremtés bukkant elő, valamennyi csúnya és rettenetesen
piszkos. Nagyon mogorvák voltak és lenéző hallgatás volt a válasz
kérdéseinkre. A k’angról lesöpörték a port, teát készítettek, azután
megint eltűntek. Lefeküdtünk a k’angra és ezzel kegyelemre
kiszolgáltattuk magunkat a k’ang régi lakói egész seregének, amely
rohamos, vérengző támadásával ijesztő éjjelt szerzett nekünk. Végtére is
kapitulálni voltam kénytelen és várva-vártam a reggelt teli
aggodalommal, hogy ha a nap megkésnék, vérveszteségemnek rossz
következménye lehetne. De a nap pontos volt és megszánva bennünket, a
vérrel jóllakott ellenséget odujába kergette, ahol egész napon át új
éjjeli támadásról álmodhatott. De még akkor is, mikor teljesen
visszavonulva a csatatérről már az országúton voltam, még nehány
ellenséget födöztem föl, amely belekapaszkodott az oldalunkba és csak
veszekedett rázással tudtunk tőle megszabadulni.
Tovább lovagolva a Szungari-part mentén, sűrű fűzbokrokat láttunk,
amelyek a folyó felől elfödték az utat a szem elől. Egy helyen
homokzátony nyúlt messzire be a folyóba. Ott a bokrok csúcsán át olyan
látvány tárult elém, amely egészen föllelkesített. Fekete nyüzsgéssel
rengeteg lúdcsapat födte a homokzátonyt. Lehetetlen volt a számukat
megbecsülni, de sok ezer állatnak kellett lennie. Az éjjelt nyilván ezen
a vidéken töltötték és most táplálékot kerestek a homok hasadékaiban és
a kis víztócsákban, amelyeket az apadó folyó hagyott hátra vagy a
földnyelv mentén a sekély vízben fiatal halivadékra vadásztak. Sokféle
ludat lehetett látni. Fölfedeztem köztük a közönséges vad ludat (Anser
cinereus), a gyepi ludat (Anser segetum), a rozsdás ludat (Casarca
rubra), amely Mongolországban és Tibetben gyakori, a korallszínű
lámamadarat (Casarca rutila), az indiai vagy kopasz ludat (Anser
indicus), a tengeri ludat (Bernicla torquata) és a búvárludat (Mergus
merganser). Közelben a vizen sok vadkacsa nyüzsgött, köztük a tőkés
kacsa (Anas boscas), a vörösnyakú kacsa (Fuligula farina) és a csörgő
kacsa (Neltion crecca). Egy csapat ezüsthattyú mint fehér tajték uszkált
messzibb künn a folyón. Az éneklő hattyú (Cygnus musicus) és a
galambhattyú (Cygnus olor) két jólismert változatához tartoztak.
Mint déli és keleti Szibériában, itt Mandzsuországban is furcsán hatott
a vadszárnyasok e keveréke. Nemcsak azok a fajták voltak köztük, amelyek
rendesen résztvettek az északnak irányuló nyári vándorlásban, hanem
valamiféle okból közéjük keveredtek és a hosszú légi utazásban
résztvettek a tisztára déli vidékekhez tartozó válfajok is.
A nap már a szemhatáron állott, amikor rejtekhelyünkről ezt a
madártársaságot megfigyeltük. A madarakon már észre lehetett venni az
elröpülést megelőző ismert ideges nyugtalanságot. A homokzátonyon levő
ludak egyes csoportokra kezdtek szétoszlani; az öreg tapasztalt gunárok
mint vezetők az élre álltak, míg a többiek a V-alakú raj szárvonalaiban
totyogtak vagy kiabálva a legjobb helyekért veszekedtek, azaz a két szár
szabad végének közelében levő helyekért, ahol könnyebben lehet repülni.
A madarak fejüket emelgették és a vörösaranyosan izzó napkorong felé
nyujtották ki hosszú nyakukat és így készülődtek az elutazásra. A
vezetők mély trombitaszavával és a többinek civakodó hangjával volt tele
a levegő. De a jelet az elröpülésre más oldalról adták meg. A hápogó
kacsák kezdték és hirtelen fölrepültek. Szárnycsapásuk, amely eleinte
izgatottan és gyorsan korbácsolta a vizet, azután lassúbb lett és
kimértebb, kedvet adott az útitársaknak a repülés folytatására észak
felé, amerre évezredeken át öröklött ösztön csalhatatlanul mutatta meg
nekik az utat.
Erre aztán utánok a hattyúk mozgatták meg nagy, méltóságteljes
szárnyaikat, erős, tollas mellel végigszántották a vizet és mindig
nagyobb körökben magasabbra és magasabbra emelkedtek, míg mintha egészen
mozdulatlanul állottak volna ott fönt az alacsonyan vitorlázó
felhőfoszlányok közt, amelyek – a napfényben fehéren világítva – maguk
is nagy vándormadarakhoz hasonlítottak. Amikor a hattyúk elég magasra
emelkedtek, északnak fordultak mint valami élénk hullámokkal hintázó
szürke folyam, amely az északi Jeges-tenger felé törekszik. Nehány
pillanat mulva tompa trombitálással és lármás szárnycsapással a ludak
röpültek föl: kiigazították rajaikat és a többiek mögött gyors
röpüléssel ékalakban hasították a levegőt.
A homokzátony csöndes volt és kihalt. De még jó ideig nem tudtam levenni
a szememet az északi irányban eltűnő tört vonalakról, mert mindig
sajátságos izgató élvezetet nyújt nekem e pompás jól röpülő madaraknak
látása és megfigyelése, amelyek a lomha, mérges kobra és a vérszomjas
tigris indiai mocsaraiból óriási vándorútra kelnek a Jenisszei, az Ob és
a Lena torkolati területének távoli lápjai és az északi Jeges-tenger
partjai felé. Erre a röpülésre atavisztikus ösztön kényszeríti őket,
amely erős, mint maga az élet és elpusztíthatatlan, mint a halál,
ösztön, amely a hideg tájékokra hajtja őket, ahol életerős és minden
tekintetben derék utódokat költhetnek ki és nevelhetnek föl. Ezek a
ludak, kacsák és hattyúk, e mindig visszatérő kényszerűségnek engedve,
minden tavasszal sok ezer mérföldet tesznek meg; semmi sem tarthatja
őket ettől vissza. Sem éhség, sem hidegség, sem zuhogó eső, sem hóvihar,
a halál sem tudja föltartóztatni a vándorló tömegeket, amit az ember
küld föl a levegőbe és nem tudja útjukból eltéríteni ösztönük és
rendeltetésük e rabszolgáit. A vándorutak, amelyeken járnak,
valószínűleg már sok millió év óta ugyanazok és ők éppen úgy ismerik,
számukra éppen oly világosan fölismerhetők, mint az ember számára a
gyalogösvény és az út.
Az exotikus madarak, amelyek ezekben az északi vándorlásokban
résztvesznek, mindig különös hatással voltak reám. Amikor
Mandzsuországban vagy Szibériában vadásztam, gyakran láttam indiai
ludakat, amelyek a sarki vidékekre utaztak vagy visszatértek onnan, ahol
tulajdonképpen nem érezhették magukat otthonosan. Gyakran töprengtem
azon, hogy ugyan mi kényszerítette a nap és a homok e szárnyas kedvelőit
a megismétlődő veszedelmes röpülésre. Ellenállhatatlan természeti
kényszer, amely a faj megjavítására törekedett és ezért arra
kényszerítette a madarakat, hogy északon erősebb és ellenállóbb
utódoknak adjanak életet és ezzel fajuknak új erőt adjanak, amely szembe
tud szállni a trópusok sorvasztó és romboló befolyásával? Vagy talán az
utazás erőfeszítésének, sok nehézségének és veszedelmének csábítása
sarkalta különös teljesítményre ezeket az exotikus nyugtalan
teremtményeket? Olyan lények voltak, aminőket az emberek közt is
találunk, lények, akiket vállalkozásuk sikere szerint «bolondoknak» vagy
«zseniknek» mondunk? Ki tud ezekre a kérdésekre felelni?
Ha megtudnám különböztetni egymástól a rajokban a különösen vállalkozó
kedvű és tragikusan szép madarakat, amelyek a reggeli és az esti
szürkület titokzatos félhomályában tovarepülnek, mindig szívesen
lemondanék a levegő Kolumbuszainak, Vasco de Gamainak, Manendezeinek,
Stanleyjeinek és Nansenjeinek lelövéséről. De, sajnos csak akkor ismer
rájuk az ember, amikor a sás vagy a kardliliom közt vérfoltos testükre
akad, ha holtan feküsznek a földön, az idegen és ellenséges elemen.
Néha, miután vadászszenvedélyem áldozataivá lettek, megsajnáltam a
szegény állatokat. Lelki szemem előtt föltámadtak azok a vidékek,
amelyeket útjukon látniok kellett. Láttam a Nílus sárga szalagját, a
királyi Theba romjait a templomok minden kövében, minden
oszlopcsarnokban megörökített titokzatos áldásaival és átkaival. A sűrű
párába merülő indiai lapályok vakító napsugarában a benareszi pagodák
csipkéje, az allahabadi minarettek és Delhi skarlátvörös kapuja volt
látható. Platánok, szilfák és tamariszkok közt megjelent a délkínai
templomok hajlott teteje és láthatóvá lettek a Jangce-Kiang mentén
elszórt komor városok. És messzi vidékek földje és vize fölött hullámzó
sorokban vonultak el e gyönyörű madarak seregei. Csillogtak a napfényben
és hullámvonalban úgy lebegtek a levegőben, mint vénasszonyok nyarán az
ökörnyál.
Ám ezek a látomások hirtelen eltűntek, mintha nem is lettek volna; mert
amikor a fűzfabokrokon át az elhagyott homokzátonyon kémlelődtem,
egészen a közelemben egy új, alacsonyan röpülő lúdraj tompa
trombitálását és hatalmas szárnycsapását hallottam. Önkéntelenül
fölemeltem a fegyveremet, hogy a vezérgúnárt nehány lábnyi távolságból
leszedjem, nem törődve azzal, hogy golyóm valami szárnyas idealistának
vagy vakmerő hódítónak élete fonalát vághatja ketté. De hirtelenül
visszatartott valami. Fölemeltem a fejemet, a fegyvert lassan
lebocsátottam és álmodozva néztem, hogyan tűnik el a madárraj a
szemhatáron. Amikor már eltűnt, megfordultam és folytattam a magam útját
az ár ellen.
Mialatt az út a folyó hajlásait követte, balfelől szojaültetvényekkel
kevert nagy kínai kaoliang-, köles- és búzaföldek terültek el. A
szántóföldeken és a kis tanyák és a folyótól bizonyos távolságra magas
fák árnyékában szétszórva épült fang-tzek közt levő ültetvényeken
mindenütt kínaiak és mandzsuk dolgoztak.
Hosszú napi útunk vége felé, körülbelül délután négy órakor, az útnak,
amely itt teljesen elárasztott területrészen vitt át, rendkívül
fáradságos szakaszára érkeztünk. Az út lyukakkal és árkokkal teli
mocsárrá változott, amelyekben lovaink folyton megbotlottak és
besülyedtek, úgy hogy végül tetőtől talpig sárga iszappal befecskendezve
olyanok voltunk, mint valami frissen modellált agyagfigura. Ilyen
állapotban nehány khorchinnal találkoztunk, akik óvatosan lépegető
tevéken hintáztak felénk. Vezetőnknek elmondták, hogy a La-Linen télen
rendkívül nagy havazás volt és a hegyekben lezúdult felhőszakadások
következtében most nehány kisebb folyó annyira megdagadt, hogy
elárasztotta a szomszédos területet. Egyideig ezen az elárasztott
területen lovagoltunk, miközben egyre eltévesztettük az utat és olykor
valósággal beleragadtunk a sárga, borzasztó agyag pocsolyájába. A mélyen
fekvő mezőkön itt-ott kaoliangrönkök, búzatarlók és fűzfabokrok
kapaszkodtak ki a vízből, míg a magasabban levő száraz részeken élénk
élet folyt. Ide, hogy a bokrok közt menedéket keressenek, nyulak, egerek
és a földlápok egyikére vörös rókák menekültek a víz elől, amely
elöntötte barlangjaikat. Az elárasztott terület fölött szalonkák, nevető
sirályok (Vanellus cristatus), gázlómadarak (Actitis hypoleucus) és más
sirályfajták (Gallinugo) röpködtek ide-oda, időről-időre leereszkedtek a
vízből kinyúló valamelyik sziklára vagy bokorra, de azonnal ismét
folytatták szüntelen röpülésüket.
Fáradtságos gázolás után éppen napnyugtakor egy dombláncolathoz
érkeztünk, ahol az út megint száraz lett. Ott egy kis erdő szélén
ötven-hatvan házból álló falut láttunk. Hszi-La-Ho volt, az a hely,
amelyet kerestünk. Mialatt feléje tartottunk, kiterjedt szojababföldeken
haladtunk át. A falu szélén jellegzetesen hosszú épületet pillantottunk
meg, azt az épületet, amelyben a babot kisajtolni szokták.
A falu előljárója nagyon barátságosan fogadott bennünket. Elolvasván a
taotai hu-chaoját, meglehetősen tiszta házban szállásolt el bennünket és
tanácskozásra hívta össze a kereskedőket, hogy babolajnak Karbinba való
szállítását megvitassuk. Hamarosan szerződést kötöttem a falu lakóival
és az előljáróval megállapodtam, hogy ő a szomszédos kerületekkel is
kössön hasonló szerződést.
Miután másnap még megszemléltem az olajmalmokat, arra az időre, amit a
tegnapi fárasztó út után pihenőül kellett adnunk a lovainknak, vadászni
mehettem. Magammal vittem Miklós kozákot és északi irányban az árterület
szélére mentem, ahol szalonkát és más vízimadarat láttam. Jó ideig
alacsony, csenevész tölgyekkel benőtt dombokon vándoroltunk. Hangos
kiáltással és nagy zajjal színpompás fácánkakasok és szerényebben
öltözött tyúkok röpültek föl gyakran előttünk és gyorsabb dobogásra
késztették vadászszívünket. Ezen a napon azonban egyetlen madarat sem
vihettem haza, mert mindannyi tőlem nagyon messzire röpült föl, nálam
pedig csak finom szalonkasörét volt.
A szerencse különben sem mosolygott reánk. A falutól két-három
mérföldnyire lehettünk, amikor meglehetősen mély szakadék alján magános
házat vettünk észre, amely előtt két fölnyergelt ló volt cölöphöz kötve.
Miután még körülbelül száz lépésnyire haladtunk, kezében karabéllyal két
kínai rohant ki a házból, ügyesen lóra pattant és elvágtatott a szakadék
túlsó vége felé, ahol egy úthajlásnál eltűnt. Kevéssel utóbb egy
távolabbi dombon ismét előtűntek. Ott megálltak és figyelmesen
vizsgálgatni kezdtek bennünket.
– Hunghuc őrjárat, – sugta aggodalmasan a kozák. Vissza kell fordulnunk.
Ilyen körülmények közt természetesen vége volt a vadászásnak, hiszen
könnyen e kínai brigantik kezébe juthattunk volna, akik az orosz-japán
háború alatt a man-tzukkal szemben, ahogyan az európaikat nevezték,
nagyon kegyetlenül viselkedtek.
Amikor megtudtam, hogy ugyanakkor délután a szomszédos T’un-Hszi faluból
tojással és csirkével megrakott dzsunka indul útnak Fu-Chia-Tienbe,
vezetőnknek megparancsoltam, hogy a lovakkal menjen vissza Petunába, én
pedig embereimmel erre a hajóra szálltam. A gyors utazás vízmentében
Karbinba nagyon kellemes volt. Ott azonban meglepetés várt.
NEGYEDIK FEJEZET. Munka az erdőben.
Karbinba visszatérve ott találtam a nagy vezérkar táviratát, amely
tudtomra adta, hogy a Szent-Szaniszló-kereszttel tüntettek ki és
vegyészeti ügyekben a nagy vezérkar szakértőjévé neveztek ki. Ezekkel az
örvendetes hírekkel együtt azonban olyan megbízást is kaptam, amelynek
teljesítése csaknem az életembe került. Mivel mandzsu területen
egyetlenegy szénégetőtelep sem volt, a vezérkar azt a parancsot adta,
rendezkedjek be akkora tömegű faszén készítésére, amekkorára a katonai
műhelyeknek szükségük van. Erre a célra kihasználás végett külön
erdőrészt jelöltek ki nekem.