OSSENDOWSKI
VÉRES NAPOK, CÁRI RABOK
*
FROM PRESIDENT TO PRISON
FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR
FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
BEVEZETÉS.
Ossendowskinak, a világszerte ismert lengyel írónak ez a harmadik
könyve, amely magyar fordításban jut a közönség kezébe. Míg már
megjelent művei (Állatok, emberek és istenek; Ázsiai titkok, ázsiai
emberek) részben kényszerű, részben önkéntes ázsiai utazásain és
barangolásain szerzett tapasztalatairól számoltak be, ez a könyve az
örökké emlékezetes japán-orosz háború idején lejátszódott és a háborúval
szorosan összefüggő eseményeket tárja az olvasó elé. És pedig úgy
azokat, amelyek a háborút megelőzték és okozták, mint azokat, amelyek a
távoli keleten a rettenetes orosz kudarc nyomában jártak.
A lengyel író nagyon tevékeny és az első sorokban küzdő részese volt a
háborút megelőző, azzal párhuzamosan haladó és a háborút követő
eseményeknek. A távoli keleten együtt dolgozott a hadvezetőséggel a
harctéri diadal érdekében, a nagy vereség után pedig az ő elszántsága,
leleményessége akadályozta meg, hogy a megsanyargatott és megcsalt
katonák elkeseredése meg a kudarcokat minden áron szépítgetni, bűnüket
elleplezni iparkodó kormánykörök és cári reakcionáriusok makacssága
révén sok helyen polgárháború vérbe ne fojtson mindent és mindenkit.
Ennek jutalmául veszedelmes forradalmárnak mondták a tehetetlenségük
miatt szégyenben maradt hivatalos körök, amelyek börtönbe vetették,
bíróság elé állították és másfél évi fegyházra itélték. Ezt a büntetést
ki is töltötte.
Ezt az egész történeti folyamatot írja le megkapó részletekkel
Ossendowski ebben a könyvben. Megelevenednek benne a háború rémségei, a
japán agyafúrtság megkapó bizonyítékai, látjuk az orosz katonai körök és
a polgári igazgatás rettenetes bűneit, látunk ide-oda kapkodást a
veszedelem pillanatában bátor és elhatározott cselekvés helyett,
bünbakkeresést és nemtelen bosszúállást mindenkin, aki megértve a kor
intő szavát, szembe mert szállni a hatalmonlevőkkel. Az orosz börtönök
lakói, a szibériai fegyházak rémségei támadnak föl előttünk, hogy
megborzadjunk a sok gonoszság láttára és szánakozva gondoljunk azokra a
szerencsétlenekre, akiket zsarnoki önkény taszított a pusztulásba.
Ossendowskinak ez a könyve egy darab élet sok bajjal, szomorúsággal,
szenvedéssel és fekete gyásszal, de mindezen átszűrődik az isteni
gondviselés és a mindent kibékítő örök igazságszolgáltatás ereje.
Budapest, 1926 május.
_A fordító._
ELSŐ RÉSZ. A FRONT MÖGÖTT.
ELSŐ FEJEZET. A vihar első jelei.
Primitiven erőszakos hatalmának a határát az orosz óriás a hideg
Szibérián keresztül évszázadokon át tovább terjesztette a fölkelő nap
melegében fürdő vidékek felé, míg végre eljutott egy kedves, erdős
félsziget déli csúcsáig, ahol a Csendes-Óceán hullámai a magasba nyúló
Szikhota-Alin-hegység lábát nyaldossák. Az óriás éppen azon a helyen,
ahol ez a hegylánc a tengerből kiemelkedik, határőrséget létesített és
mint megszaporodott hatalma kőből való jelének, a Vladivosztok, «a
keleti birodalom uralkodónője» nevet adta neki.
Az óriás magatartása idővel kissé lecsiszolódott és amikor alattvalói
engedelmesen hozzásímultak és ott a világtól elzárva a határlakosság
szerény életét folytatták, amely minden nélkülözés mellett sem volt
minden öröm híján, fővárosuknak «a Kelet gyöngye» nevet adták, amely
nevet a város meg is érdemelte, amíg el volt zárva a világtól, amíg
emberkéz el nem tépte a kagylóhéjat, amelyben a gyöngy rejtőzött.
A félsziget, hogy bejegyezhessék a világtörténelem évkönyvébe, a
Muraviev-Amurszki nevet kapta és a vizet, amely keleten és nyugaton a
partjait áztatta, az ország két nagy folyójának nevéről Usszuri-öbölnek
és Amur-öbölnek keresztelték el. Ezek az öblök szinte újjai annak a
tengeri kéznek, amelyet a földrajztudósok «Nagy Péter öble» néven
ismernek és amely az Óceánnak Japán-tenger néven ismert karjához
tartozik.
A félsziget legvégső csúcsán keskeny tengerszalag, az Aranyszarv nyúlik
be a szárazföldbe. Vladivosztok e kis öböl nyugati partján terjeszkedett
szét, de a keleti parton is van egy városrész, amelynek Egersheld a
neve. Terraszosan kapaszkodik föl a város a hegy oldalán, amelyet magas
csúcsok koronáznak és ezek tölgyerdeiben fácán és nyúl lakik a királyi
tigris helyett, amely már évekkel előbb elhagyta ezt a helyet. Ezt a
képet nyujtotta Vladivosztok, amikor 1903-ban először kerestem föl
Oroszország keleti hatalmának e középpontját.
A város lakossága oroszok, kínaiak, japánok és koreaiak tarka vegyüléke
volt és ehhez néhány, kevés európai csatlakozott.
Egyik korábbi könyvemben, amelynek «Ázsiai titkok, ázsiai emberek» a
címe, elmondtam egyet-mást Vladivosztok életéből, leírtam a környékén
tett kirándulásaimat és a város mögött levő országrészben végzett néhány
fontosabb munkámat. 1903 decemberében éppen a különféle expediciókon
gyüjtött szénpróbák megvizsgálásával voltam elfoglalva. És akkor a
távoli Keleten sokat jelentő és aggasztó események történtek.
Azokon a vidékeken tulajdonképpen csak akkor kezdett a helyzet
kiélesedni, amikor az oroszoknak sikerült koncessziót szerezniök a felső
Jalu mentén levő erdők kihasználására. A felső Jalu északnyugati határa
Koreának Mandzsuország felé. Vladivosztokban azt rebesgették, hogy a
főengedményes Bezobrasov, a cár fővadászmestere, akiről tudták, hogy
hatalmas befolyása volt az akkori orosz politikára. Beszéltek arról is,
hogy Witte gróf pénzügyminiszter szembeszállt Bezobrasovnak a
Jalu-ügyben folytatott politikájával és tevékenységével, de be kellett
adnia a derekát, mert a cári család néhány tagja szintén a koncesszió
részvényesei közt volt.
Vladivosztokban, oly közel a Tumen folyóhoz, amely Korea északkeleti
határa, rendszerint jól voltak értesülve az emberek mindenről, ami ebben
a dekadens államban történt, amelyet évszázadok óta a kínaiak és
japánok, sőt időnként az északi tunguzok is zsarnoki módon nyomorgattak.
Nemsokára híre jött annak, hogy a japánok, akik a Jalu-koncesszióban a
kezdetét látják Korea annektálásának Oroszország által, nagyon aggódnak
és egyre idegesebbek, annál is inkább, mert az a másik megegyezés, amely
tulajdonképpen csak azt engedte meg a muszka birodalomnak, hogy
Mandzsuországon át kiépíthesse a kínai keleti vasutat, a valóságban
lehetővé tette neki, hogy uralkodjék az egész Heilungkiang északi
tartományon és részben a Kirin és Fengtien nevű két déli tartományon is.
Ez az aggodalom ürügyül szolgált Japánországnak arra, hogy fegyveres
csapatokat küldjön a Jalu-völgybe és ily módon tiltakozzék az oroszok
szándéka ellen és megakadályozza koreai területnek az engedményesek
által való megsértését.
Az első összeütközés, amely villámszerűen rávilágított az egész
helyzetre, 1903 nyarán történt. Kartsev hadnagy parancsnokságával, aki
rokonságban volt az udvari arisztokrácia valamelyik tagjával,
Port-Arthurból, amely Oroszország délmandzsuországi flottabázisa volt,
egy orosz hadihajó haladt a Jalu torkolatához fabecslőkkel,
felügyelőkkel és egy csapat erdei munkással, nagyobbára az Amur- és
Usszuri-vidékről való kozákkal. Amikor egy japán őrjárat meg akarta
akadályozni, hogy a koreai parton kiköthessenek, Kartsev azt a parancsot
adta embereinek, hogy a japánokat lövőfegyver használata nélkül verjék
vissza és ezzel megkezdte az ellenségeskedést abban az első nagy
szárazföldi háborúban, amely egy európai és egy ázsiai nagyhatalom közt
tört ki. A japánokat visszaverték. Azután egy ideig ismét csönd volt.
Ez a csönd azonban csak látszólagos volt. A vladivosztoki japánok
titokzatos viselkedése, tanácskozásaik a kínaiakkal és koreaiakkal, a
japán sajtó harcias hangja és különösen az orosz hatóságok
sürgése-forgása, mindez arra vallott, hogy közel a háború.
A vihar első hírnökeként Bezobrasov jelentkezett. Szemleutat tett,
amikor is megvizsgálta a kínai keleti vasutat, Port-Arthurt, Dalnyt és
Vladivosztokot. A fővadászmester sokat tanácskozott a távoli Kelet
katonai hatóságaival és a vasúti mérnökökkel. Amikor megint elutazott
nyugatra, Pétervárra, azt a benyomást hagyta hátra, hogy valami nagyon
kellemetlen dolog fenyeget.
Azután mint a kormánykörökből való második előkelő látogató a
pénzügyminiszter, Witte gróf érkezett hozzánk. Miután visszatért a
fővárosba, híre jött, hogy a cárnak alaposan lefestette a Japánországgal
való esetleges háború szembetűnő veszedelmeit, ama háborúét, amelyet
Mandzsuország idegen területén kell végigharcolni, ahová tulajdonképpen
nem volt más út, mint minden csapat- és anyagszállításra egyetlenegy
hihetetlen hosszúságú egysínpárú vasútvonal. És számításba kellett venni
még azt is, hogy a távoli Keleten még mindig nagyon hiányosan volt
szervezve a hivatalnoki kar.
És végül eljött még A. N. Kuropatkin tábornok, a hadügyminiszter.
Megszemlélvén Port-Arthur és Vladivosztok katonai támaszpontokat, az
Aszkold cirkálón Japánországba utazott, ahol a kormány nagyon szívesen
fogadta és készségesen megmutatta neki a hadseregét és a flottáját.
Annyira megnyugtatta őt mindez, amit látott, hogy tele bizalommal
érkezett vissza Vladivosztokba. Amikor a zászlóshajó parancsnoki hídján
állva hurrá!-val üdvözölték őt a tengerészek, abba az irányba mutatva,
ahol a fölkelő nap szigetbirodalma volt, ezt mondta:
– Nemsokára ott leszünk fiúk!
Szent-Pétervárra visszatérvén, Kuropatkin tábornok határozottan
szembeszállt az óvatos Witte aggodalmával és Bezobrasovtól szorongatva
személyének egész súlyával ennek imperialista terveit pártolta. A
hadügyminiszternek halvány sejtelme sem volt arról, hogy Japánországnak
már megvolt az új Shimose-puskapora és nem is álmodta, hogy ott, mint
valami operában, ójapán lovagi fölszereléssel ellátott sereget
parádéztattak előtte és öreg hajókat mutattak neki, amelyek mintha
egyáltalán ki se tudtak volna mozdulni a kikötőből.
Kuropatkinnak Vladivosztokból történt elutazása után a városban mindenki
háborúról beszélt és a japán lakosok egyébként oly titokzatos arcán
örökös gúnyos mosoly ült. Így mosolygott a borbély, a szabó, a suszter,
a kereskedő és a mosónő, valamennyi egyformán mosolygott, mert osztoztak
vezéreik elpusztíthatatlan bizalmában, hogy a fölkelő nap lobogóját nem
lehet legyőzni se szárazon, se vizen. Tudták, hogy állnak a dolgok
valójában, mert sokan közülük katonai kémek voltak, tehát a
legalaposabban tájékozottak hadseregük fényes fölszereléséről és
derekasságáról.
Mivel időnként a Muraviev-Amurszki-félszigeten vadásztam és fölkerestem
nehány szomszédos szénbányát, az erdőségből gyakran kimentem az őt
körülölelő két tengeröböl partjára. E parti vidékek csaknem lakatlanok
voltak; csak hébe-hóba lehetett egy-egy magános kínai vagy koreai
halászkunyhót látni. A partok mögött szűzi őserdő terült el, amelyen
fejsze vagy nagy vadászkés nélkül alig lehetett áthatolni. Az öblökben
hajó ritkán mutatkozott, kivéve olykor nagy dzsunkákat, amelyek
tőkehallal tele, rákrakománnyal vagy csempészett áruval jöttek ide.
Évenként egyszer azonban a különben itt szokásos csönddel szemben
rendkívül élénk az élet; ilyenkor ágyú- és torpedólövőgyakorlatra
hadihajók érkeznek ide és a sárga halászok hajói mint valami gonosz
szellem megszállta helyről elmenekülnek. Mihelyt azonban a flotta megint
eltávozott, visszatérnek és jogukkal élnek.
A hadügyminiszter elutazása után egyszerre más lett az élet az öblökben.
Most ezeken a vizeken gyakran cirkáltak orosz torpedóhajók és
ágyúnaszádok, ellenben a ráncos vitorlájú háromárbocos kínai és koreai
dzsunkák egyáltalán nem mutatkoztak többé, mert féltek a hadihajókkal
való találkozástól.
Amikor 1904 egyik őszi napján nyírfajdkakast vadászva kimentem az
Usszuri-öböl partjára, nagyon érdekes és jellemző látványnak lettem a
tanuja. A nap már leáldozott az öböl túlsó felének erdős hegyei mögött
és a tenger tükrét rózsaszínűre meg aranyosra festette be. Egyszerre
csak egy kis földnyelv mögül sajátságos külsejű hajó bukkant elő. A víz
felületétől egészen az árbocok félmagasságáig az egész hajó
szénakötegekkel és kaoliangszárak (kínai cukornád) csomagjaival volt
megrakva és betakarva. Különösen föltűntek nekem az árbocok és azok
elhelyezése, mert a bennszülöttek hajóéinál jóval ferdébbek voltak és
határozottan az volt a látszat, mintha kábelek tartották volna abban a
helyzetben.
– Leplezett torpedóhajó? – kérdeztem magamtól és leültem, hogy alaposan
megfigyeljem a különös hajót. Csak nagyon lassan haladt előre két kis
vitorlájával, amelyek olyan ügyetlenül voltak az árbocokon elhelyezve,
hogy igazi tengerész nyilt tengeren ilyen módon sohasem vonta volna föl.
Növekvő bizalmatlanságom megokolt voltát bizonyította az, hogy egyszerre
csak fénysugár villámlott ki a szénakötegek közül, majd kialudt és ismét
újra fölvillant. Kétségtelen, hogy szabályszerű jelzésről volt szó, ami
mindenesetre kissé különös módon történt, mert nyilván kis villamos
fényszórót használtak. Gondosan szemügyre vettem a partot és csakhamar
válaszjeleket vettem észre, amelyeket tőlem mintegy ezer lépésnyire levő
helyről adtak. E megfigyelésem közben a nap teljesen leáldozott,
sötétedni kezdett és a tenger felől ködfal nyomult lassan előre. A
növekedő sötétséget átfúrva a szememmel, láttam, hogy a szénakötegeket
és a kaoliangcsomókat a hajóról bedobták a tengerbe. Fokozatosan föl
lehetett ismerni a kémények, a parancsnoki híd és az ágyúk körvonalait
is, sőt meglepetésemre az ágyúknál fény is villant föl. Megfigyelő
helyemen egyelőre természetesen mozdulnom sem lehetett. Láttam, hogy az
újra fölszított tűz füstje vöröses gomolyban röpült el a kéménytől.
Nehány óráig vártam ezen a helyen, amikor a hajócsavar tompa, lassú
munkáját, majd egy kis csónak evezőinek pacskolását hallottam és ez a
csónak kikötött nem messze attól a meredek partrésztől, ahol én a bokrok
közt kuporogtam. Nehány szakadozott japán vezényszó hatolt a fülemhez.
Ezt gondoltam:
– Háború! Oroszországnak már megvan a háborúja!
És a vadon félreeső helyein később is gyakran akadtam jeleket adó
japánokra, kínaiakra és koreaiakra. Ezekben a napokban egészen világossá
lett előttem, hogy a távoli Kelet e legnagyobb erősségét, ezt a
sztratégiailag oly fontos várost kémhálózat fogja körül és hogy a
sárgabőrűek ellenségesen leselkedő szeme mindent kikutat.
Decemberben azután az egész orosz távoli Keleten mint a futótűz
elterjedt a hír, hogy japán torpedóhajók megtámadták az orosz flottát,
amely teljesen sztratégiátlanul Port-Arthur kikötőjében össze volt
zsúfolva és ez a hír hihetetlenségével megrendítette Vladivosztok orosz
lakóinak addig sziklaszilárd bizodalmát. A templomokban tartott ünnepies
istentiszteletek után kihirdették a cár kiáltványát, amely bejelentette
a hadiállapotot. A város lakossága, amelyet a japánok váratlan támadása
fölrázott, napról-napra harciasabb lett. Az utcán, a színházban, sőt
otthon, a családi körben is egyre ezt a hencegést lehetett hallani:
– A sárga gazembereket a sipkánkkal fogjuk megfojtani!
A levegő tele volt a bosszúállás hirdetésével. Minden foglalkozást a
háttérbe szorított az az egyetlen időtöltés, hogy kilessék és falják a
harctér legújabb híreit.
A nyugalom kis ideje után egészen váratlan fordulatot vettek az
események: a Liaotung-félszigeten szenvedett vereség arra kényszerítette
az orosz seregeket, hogy északra vonuljanak vissza és így Port-Arthurt
kitegyék a japánok ostromának. Hogyan ostromolták és hogyan foglalták el
a mikádó csapatai ezt a legdélibb orosz támasztópontot, annak drámai
történetét mindenki ismeri. Port-Arthur eleste lehetővé tette a japán
vezérkarnak, hogy seregeit Mandzsuország déli részén partra tehesse, a
nélkül, hogy ott ellenállástól kellett volna tartania. Közben még egy
másik végzetes szárazföldi harc is volt éppen szemben Wiyuval, a Jalu
folyó mellett, pedig Bezobrasov és császári üzletbarátai arról
álmodoztak, hogy e folyó partjain az orosz hatalomnak új előörsét fogják
megteremteni. A Wiyu és Chiu-Lien-Ch’eng mellett vívott szerencsétlen
csata után az orosz sereget egyik vereség érte a másik után.
E bevezető hadi operációk folyamán egyre szembetűnőbb lett az eléggé
ismert orosz lomposság és minden alaposság hiánya. Mandzsuország
térképén 1900 óta katonai térképészek dolgoztak, de nem ismervén az
ország nyelvét, megbocsáthatatlan tévedéseket követtek el, amelyek
később vagyon- és véráldozattal kegyetlenül megboszulták magukat.
A legnagyobb botlás a következőképpen történt: Az egyik tiszt nehány
katonával egy bizonyos területrészen dolgozott és valamely falut be
akart írni a térképbe. Egy bennszülöttől megkérdezte tehát a falu nevét.
– Pu tung te (nem értem), volt az itt mandarin-kínai nyelvet beszélő
kínai vagy mandzsu felelete.
A tiszt erre beírta a térképbe Putungte falut. Ez olyan gyakran
megismétlődött, hogy végül Mandzsuország orosz vezérkari térképe tele
volt spékelve faluval és tanyával, amelynek egyformán Putungte volt a
neve és olyan labirintus lett belőle, hogy az orosz hadvezérek még a
háború végén sem tudtak belőle kievickélni. Grippenberg, Kuropatkin,
Stackelberg és mindahány generális csak volt, drágán fizette meg ezt a
hanyagságot. Az orosz vereség azonban, amelyet a haditerv
előkészítésében és megvalósításában tanusított ilyen és hasonló
lomposság okozott, Ázsiának új harci erőre való rettegett fölébredése
után egyszersmind első nagy veresége lett az egész fehér fajnak.
Vladivosztok várparancsnoka, Voronek tábornok a háború kezdetén meghívta
a város nehány lakóját az erődök megszemlélésére, amelyek arra voltak
rendelve, hogy a birodalom legszélsőbb keleti határát megvédjék
Japánország támadása ellen. A befagyott Aranyszarv jegén át vezették
társaságunkat az orosz szigetre. A katonai mérnökök ott építették a
legerősebb erődítményeket, amelyeknek Nagy Péter öble és az Usszuri-öböl
felé kellett a várost megvédeniök. Az Amur-öböl oldalán a várost erődök
védték, amelyek a város és a First folyó torkolata közt épültek. Az
erődítményeket csak nagyon fölületesen mutatták meg nekünk. Masszív
sáncok, betonkupolák külsejét és lőréseket láttunk, amelyekből itt-ott
nagy ágyúk csövei nyúltak ki. Voronek tábornok és adjutánsai nagyon
dícsérték ezeket az erődöket és határozottan állították, hogy fontos
szerepük lesz ebben a háborúban.
Amikor nehány hónappal később rövid szolgálati úton Mandzsuországból
ismét visszaérkeztem Vladivosztokba, világossá vált előttem, hogy a
katonai hatóságok az erődöknek miért csak fölületes megszemlélését
engedték meg. Erről egy japán cirkáló hajóraj megérkezése világosított
föl, amely Uriu admirális parancsnoksága alatt az Usszuri-öböl felől
közeledett és nehány gránátot küldhetett büntetlenül az Aranyszarvba, a
nélkül, hogy az orosz sziget erődei bármiképpen is eltalálták vagy
akárcsak megzavarhatták volna. Ekkor aztán kijelentették, hogy a védelmi
berendezés még tökéletlen és a nehéz ágyúk még nincsenek helyükön.
Azok, akik a harctér közelében éltek, bizonyára nem kételkednek abban,
hogy az orosz kormány és a helyi katonai és polgári hatóságok maguk
okozták a nagy nemzeti összeroppanást Mandzsuországban és hogy a
kormánykörök nagyon is megérdemelték azt a büntetést, amely évek multán
a bolsevista forradalom alakjában Oroszországra zúdult. Csakhogy a
büntetés egyszersmind és még sokkal súlyosabban a nemzetet is érte mint
egészet. Pedig ennek semmi köze sem volt a kormány bűnéhez.
MÁSODIK FEJEZET. Karddal a nép ellen.
Kevéssel azután, hogy ebben a várban időztem, fölszólítottak, hogy a
harctér számára rendezzek be Karbinban központi laboratóriumot. Azt
kívánták, hogy ebben azután nemcsak a keletkínai vasút és az
Usszuri-vasút, hanem a vezérkar számára is dolgozzam.
Legelső és legfontosabb föladatomnak a környéken föltalálható nyersanyag
alapos tanulmányozását tekintettem, hogy olyan helyi gyári
vállalkozásokat javasolhassak és rendezhessek be, amelyek az illető
gyártmányok szállításától tehermentesítenék az egyetlen, túlhosszú
vasúti vonalat és ezzel csapat- és municiószállításra alkalmasabbá
tennék. Hiszen határozottan esztelen eljárás volt az, hogy abban az
időben, amikor a legénység és hadiszer szállítása terén napról-napra
többet kívántak a vasúttól, négy-hatezer mérföldnyi vasúti úton hozzanak
olyan nyersanyagot és készgyártmányt, amit ott lehetett előállítani.
A főhadiszállás és kínai keleti vasút igazgatósága mindjárt
tevékenységem elején igen fontos gazdasági kérdésekkel állott elém.
Elméleti következtetéseim kipróbálására laboratóriumra volt szükségem és
hogy ennek számára megszerezzem a kellő segéderőt és anyagot, a
legsürgősebben Pétervárra kellett utaznom.
Éppen abban a pillanatban érkeztem a fővárosba, amikor az 1905. évi
forradalom kitört. Mivel a cári város minden társadalmi rétegével,
amellyel iskolába jártam és egyetemi tanulmányaimat végeztem, jó
viszonyban voltam, hamarosan bizalmas és alapos tudomást szereztem az
eseményekről. Kétségtelen volt, hogy forradalom szövődött, de csak
bizonyos tekintetben elhatárolt forradalom. A liberális intelligencia
indította meg, azután a szocialista csoportok is támogatták, amelyek
Oroszország minden kül- és belpolitikai kényszerhelyzetét forradalmi
mozgalmak szítására és terjesztésére használták föl.
A háborúban szenvedett vereségek a kormány bűnös hanyagságát
bizonyították. A kormány csak azért tarthatta magát, mert a titkos
rendőrségre és a vasfegyelemben tartott hadseregre támaszkodhatott. E
két hatalmi tényező segítségével elnémított minden tiltakozást a
tehetetlen miniszterek és tartományi kormányzók ellen, akik gonosz
túlkapásokkal maguk ellen ingerelték a népet.
Ennek a forradalomnak talán a százmillió orosz paraszt részvétele és
segítsége nélkül is némi állandó javulás lett volna az eredménye, ha nem
lett volna titkos rendőrség. Ennek a szervezetnek mindenütt ott voltak a
kémjei. Közülök sokan liberális érzelmet színlelve lopódzkodtak be a
forradalmi körökbe, sőt néha vezetőszerepet vállaltak és összeütközést
provokáltak a fegyveres erővel, amire azután a kormány kegyetlen
megtorlással élt. Ilyen összeütközéskor sok forradalmárt megöltek és a
kémek besúgása alapján a mozgalom sok vezetőjét letartóztatták. A
bíróság, a zsarnoki kormánynak mindenkor engedelmes eszköze, azután
halálra, sok évi szibériai száműzetésre vagy börtönbüntetésre ítélte
őket.
A politikai titkos rendőrség vagy ochrana az 1905. évi forradalomban
különösen nagy tevékenységet fejtett ki. Kémeik közül ketten, az
egyiknek Azev volt a neve, befurakodtak a forradalmi intelligencia
vezető köreibe, ahol nagy befolyásra tettek szert, míg Gapon ortodox
lelkész munkáskörökben tudott magának hasonló befolyást és hasonló
helyzetet biztosítani. Azev, akire senki nem gyanakodott, a művelt
társaság legveszedelmesebb forradalmárait szolgáltatta ki a
rendőrségnek. Gapon az egész forradalmi mozgalmat úgy irányította
Szent-Pétervárott, hogy összeütközés történjék a fegyveres hatalommal,
aminek azután a forradalom vereségével kellett végződnie.
Gapon 1905 január 9-én, Trepov tábornok városparancsnokkal, a pétervári
csapatok főparancsnokával egyetértve és vele állandóan érintkezve a cári
palota előtt levő térre hazafias fölvonulást szervezett, amely az ő
vezetésével kérvényt akart átadni az «atyuskának».
Akkor Szent-Pétervárott időztem és a tragédia egy nagy részének
szemtanuja voltam. Sok ezer gyári munkás, diák és az intelligenciához
tartozó ember hullámzott az utcákon, oszlopokba sorakozott és végül
rengeteg tömeggé egyesült, amely lassan és ünnepiesen haladt előre a
város főútján, a Nevszky-Proszpekten. Egészen elől a menet élén görög
keleti papi ruhában, kezében aranykereszttel Gapon ment. Mögötte
szentképeket és a cár meg a cárné képét vitték. A tömeget, amely egyre
hazafias dalokat és imádságokat énekelt, láthatólag mély tisztelet
hatotta át és a legtökéletesebb fegyelmet és rendet tartotta fönn
soraiban.
Amikor a nagy emberfolyam, amely végigáramlott a Nevszky-Proszpekten, a
Morszka- és az Admiralitás-utca elágazásához érkezett, ezeken át
szétterült a Sándor-téren, ahol a hideg ködben a téli palota sötét
tömege magaslott föl. Gapon a kezében iratott lobogtatott: a népnek a
Romanovok fejéhez intézett kérvényét, amely a népképviselők egybehívását
kérte, hogy ezek résztvehessenek a kormányzásban. Az államot, így szólt
a nép kívánságának megokolása, csak alkotmányos kormányforma védheti meg
a háború gonosz végétől, a szégyentől és a pusztulástól.
A tér szemben levő oldalán föllépésre készen nehány gárdazászlóalj
állott. Ez a fegyveres erő tisztességes távolságban tartotta a békés
tömeget, amely csöndesen viselkedett, míg Gapon egy kis csapat
polgárembert a palota felé vezetett, hogy az őrségtől engedelmet kérjen,
hogy a nép kérvényét átadhassa a cárnak. Ekkor a katonák hirtelen és
figyelmeztetés nélkül sortüzet adnak a tömeg feje fölött. A Sándor-tér
jeges, havas fáinak ágai közt golyók fütyülnek és tompán nekivágódnak a
Szent-Izsák katedrális pompás oszlopainak és márványhomlokzatának.
A népmozgalom ideális érzelmű vezetői természetesen nem tudták, hogy
Trepov tábornok a helyőrségnek kiadott titkos parancsban ezt írta:
«Január 9-én nem kell takarékoskodni a patronnal».
A nép szétvált és hátrált, de hátulról a mitsem sejtő tömegek előre
iparkodtak, úgy hogy emberi testeknek szinte gyilkos tolongása támadt. A
tömeget csakhamar vad pánik fogta el. Minden irányban szétrebbent. A
helyzetet még mindig föl nem ismerő csoportok közül nehányan ijedten
sikoltozva egyenesen a katonák felé futottak. A tisztek ekkor kardot
rántottak. Egyik sortűz a másik után remegtette meg a jeges levegőt. A
megöltek és megsebesültek sötét testei közt embervér vörös virága
terjengett a hóval borított földön. Sok sebesültet kímélet nélkül
halálra taposott a félelemtől korbácsolt tömeg.
A lövöldözés jóideig eltartott. Csak akkor lett vége, amikor a
Sándor-térre szolgáló két utca kiüresedett. Irtózatos látványt nyujtott
a tér a cár palotája előtt, ama cáré előtt, akinek minden kiáltványa e
szavakkal kezdődött: «Szeretett népemhez». Halomban feküdtek mindenütt a
halottak, köztük nem csupán férfiak, hanem nők és gyermekek is, akik
mind azért jöttek ide, hogy hazájuk boldogsága és becsülete érdekében
kérvényt nyujtsanak át imádott uralkodójuknak.
A tér másik végén ellenben Trepov tábornok beszédet intézett a derék
zászlóaljakhoz és uralkodójuk nevében megköszönte a szolgálatot, amelyet
neki tettek.
E végzetes nap estéjén barrikádokat emeltek Szent-Pétervár utcáin.
Feleletül a gárdacsapatok ropogó sortüzére egész éjjel és a következő
két napon egyre hallhatók voltak a forradalmárok egyes lövései.
Valamennyi gyári munkás sztrájkolt; a közúti vasút, a vasút, a posta,
sőt négy kormányiroda is megszüntette működését.
Gapont azonban sehol sem lehetett látni a barrikádokon. Nyomtalanul
eltűnt. Csak később tudódott ki, hogy a titkos rendőrségnek fizetett
ügynöke volt és mint ilyen, gazul abba a végzetes válságba kergette bele
a forradalmi mozgalmat. Az általa elkövetett árulás után az idealista
forradalmárok sorait rohamosan megritkította az akasztófa, Min,
Rennenkampf és Trepov tábornokok büntető osztagainak tevékenysége és az
orosz bíróságok ítélete, amelyek – kutyahűséggel engedelmeskedve a
kormány parancsának – Szibériát és a börtönöket az igazság ellenére
megtöltötték a cári kormány bűnös zsarnokságának ez új áldozataival.
De Gapon nem kerülte el az igazságszolgáltatást. A forradalmárok a
végsőig üldözték; végül kézre is kerítették és a kis Terioki finn város
egyik magános külvárosi házában fölakasztották. Rutenberg mérnök
hajtotta végre az ítéletet.
Az a hír, hogy a cári gárda lemészárolta a békés kérvényezőket,
végigterjedt az egész óriási orosz birodalmon, elhatolt Lengyelországba,
a Pamirhoz és a Csendes-óceánhoz. Határtalan volt az intelligens
társadalmi rétegek elkeseredése és kétségbeesése. A parasztok azonban
közömbösek maradtak.
A januári mészárlás után a forradalmi tevékenység fészkei ellen való
harcban szenvedélyesen résztvett az orosz városi lakosság salakja, mert
pénzt kapott a rendőrségtől és azt mondták neki, hogy a «forradalom
hydrájának» kivégzéséről van szó. Sok városban és városkában a művelt
rétegekhez tartozó embereket és nem orosz polgárokat meggyilkoltak. Az
emberiség alja, amely az orosz börtönök poklában nyert oktatást és
amelyet a titkos rendőrség megfizetett és védett, büntetlenül
megölhetett mindenkit, aki veszedelmesnek látszott a fehér cár
kormányára nézve, aminthogy később ugyanezek az elemek agyonverték a
vörös cárok, Lenin és Trocki kormányának ellenségeit, embereket
kiraboltak és egész városrészeket, amelyekben lengyelek, tatárok,
örmények vagy zsidók laktak, elpusztítottak.
A rettenetes emlékű pogromok ideje volt. «Pogrom» a mennydörgés orosz
megnevezése. Aki átélte azt az időt, amikor az egész országon
végigsöpört a pogromok ama vihara, sohasem felejti el. A helyi hatóságok
és a központi kormány hallgatag jóváhagyásával egész városokat
gonosztevők és volt fegyencek önkényének szolgáltattak ki. E
megnyomorgattatás hatása egyre sürgetőbbé és általánosabbá tette azt a
kívánságot, hogy alkotmányos kormány alakuljon és bocsássák el a bűnös
kormányhivatalnokokat.
Január 10-én szállómból a Nevszky-Proszpekt felé mentem. Nagy tömeg
tolongott a gyalogjárókon. Bár bizonyos izgatottságot határozottan észre
lehetett venni, mégsem kellett nyugtalanság kitörésétől tartani. Sőt
meglepett, hogy kevesebb rendőr volt az utcán, mint amennyit egyébként a
fővárosban látni lehetett. Mialatt ezen töprengtem – éppen a katolikus
Szent Katalin-templomhoz érkeztem – az előttem haladó emberek hirtelen
megálltak és mindjárt riadtan szétrebbentek; a szemben levő gyalogjáróra
futottak vagy sikoltozva elrohantak a kocsiúton. Még mindig nem
értettem, mi történt tulajdonképpen, míg végre a proszpekten kissé
távolabb egy csapat katonát láttam fölfejlődni és kettős láncot alkotni
az utca szélességében az egyik házsortól a másikig. Mindjárt ezután két
sortűz zúgott végig a proszpekten. Egy gyászba öltözött nő szótlanul
összeesett és mozdulatlanul fekve maradt; egy férfi, aki vérző fejét
szorítgatta a kezével, ijesztően kidülledt szemmel rohant el mellettem;
egy iskolásfiú sántikálva és fájdalmában jajgatva könyveivel egy
mellékutcába menekült. Nehány lépésnyire előttem tántorogni kezdett egy
kis leány, aki kosarat cipelt és hanyatt esett. Kis kerek kenyerecskék
gurultak ki a kosárból. Ma is látom még, amint egyikük fekve maradt egy
vértócsában.
Mikor a rövid bódultságból, a véres jelenet következményétől magamhoz
tértem, egyedül voltam a gyalogjárón. A lövöldözésben éppen szünet
állott be. Mégis szorosan odalapultam a házfalhoz és megkezdtem a
visszavonulást. A legközelebbi sarkot csakhamar elértem és biztosságban
voltam. E rejtekhelyemből új sortüzeket hallottam a városháza tornya és
az Annicskov-palota felől. A Nevszky-Proszpekt hamarosan kiürült és
kihalt. Ekkor megjelent a rendőrség, gyorsan összegyüjtötte az
elesetteket és sárga homokkal hintette be a vértócsákat, mialatt az
utcasarkokon őrjáratok helyezkedtek el. Időről-időre lövést lehetett
hallani.
Szent-Pétervár főutcáján ilyen drámai módon akasztottak meg a hatóságok
minden forgalmat és így tanították meg a közönséget arra, hogy
tartózkodjék az összecsődüléstől.
Mikor tizenhárom évvel későbben, 1918-ban a legnagyobb fokra hágott a
bolsevista terror, megint hasonló jeleneteknek lettem a tanuja. Akkor is
hirtelen katonák bukkantak elő és lelőtték az embereket, csak az volt a
különbség, hogy az ilyes dolog a cár uralma alatt mégis csak alkalmilag
történt meg, a bolsevista időben pedig olyan gyakran, hogy végül egészen
megszokta az ember. Ha valaki 1918-ban elment hazulról, ezt kérdezte:
– El lehet ma menni a Nevszky-Proszpektre vagy lövöldöznek?
– Persze, hogy lövöldöznek, volt gyakran a válasz, de mégis oda mehet,
mert ma csak az utca bal oldalát lövik, a jobb oldalán tehát sétálhat.
Oroszországban így bántak, így bánnak és így fognak bánni a hatóságok a
néppel, mintha csak jogtalan csorda lenne, amely hozzá van szokva a
kegyetlen elnyomáshoz. A jelszó megváltozott a bolsevista idő óta, de a
kormányzati rendszer ugyanaz maradt. Alapja a törvénytelenség és
erőszak. Az ilyen rémuralom megszokását szinte rákényszerítették az
oroszokra, amikor három évszázadon át Dzsingiz-khán és utódai igájában
nyögtek, ama tatár hódítókéban, akik véres kézzel engedelmességre
szorították azt a rengeteg birodalmat, amelynek határait nem is
ismerték.
Kevéssel azután, hogy Szent-Pétervárott kitört az első forradalom,
üzleti ügyben néhány napra Varsóba kellett utaznom, ahol nagyon rövid
idő alatt utólért a forradalom.
Lengyelország, amelyet százötven évvel ezelőtt fölosztottak Oroszország,
Ausztria és Poroszország közt, Varsóban szenvedett legtöbbet a pétervári
uralom keménységétől. Az európai sajtóban gyakran lehetett a pogromok
vagy a zsidók tömeges lemészárlása ellen szóló heves cikkeket és
tiltakozásokat olvasni. De Lengyelország megkínoztatása ellen egyetlen
újság sem hallatta a szavát. A varsói citadellában a titkos rendőrség
időnként sok száz lengyelt lövetett agyon, mert tiltakozni merészeltek
az orosz hatóságok igazságtalansága ellen, azok ellen, akik bezárták a
templomokat és lengyel iskolákat, fogsággal büntették az anyanyelv
használatát, akik a lengyel írókat, tudósokat, újságokat és egyáltalán a
művelt lengyeleket állandóan zaklatták és ama hírhedt szállítmányokkal
egész sereg lengyel embert küldtek szibériai számkivetésbe.
Amikor az 1905. évi forradalom híre eljutott Varsóba, sok lengyel ember
azonnal azok pártjára állott, akik alkotmányos kormányt kívántak.
Azonkívül még Lengyelország számára önkormányzat megadását is kérték. Az
oroszok válasza itt is terror volt: letartóztatás, bebörtönzés, száműzés
Szibériába és sok ezer lengyel ember halálos ítélete. Ha három lengyel
összetalálkozott, a rendőrség ezt «forradalmárok összeverődésének»
mondta és rájuk lőtt. Hangos beszéd vagy harsogó kacaj forradalmi
jelenségnek számított és elegendő oknak a büntetésre.
Varsóba érkeztemkor a Krakovszkie-Przedmieszcie-úton levő
Brisztol-szállóban szálltam meg. Amikor az első délelőtt tizenegy órakor
sétálni mentem, a város közepe, amely máskor csupa zajló élet, különösen
megváltozottnak tűnt föl. A boltok, vendéglők és kávéházak zárva voltak,
közúti vasút nem járt, csak a nagy forgalmi utak voltak tele
embertömegekkel. Mintha az egész lakosság ez utcán lett volna, ahol
nyugodtan és látszólag békésen hullámzott föl s alá.
Egyszerre csak a zamek, a régi lengyel királyi palota felől kiáltozás és
lódobogás hallatszott. Amikor megfordultam, izgató, veszedelmet hirdető
látvány tárult elém: teljes vágtában harci formációban egy huszárcsapat
közeledett az utcán. A hideg levegőben megcsillantak a görbe kardok, a
lovak és az emberek lehellete szinte gőzfelhőbe burkolta a
lovascsapatot. A huszárok a gyalogjárón vágtattak végig és a kocsiútra
kergették az embereket. Aki nem tért ki jókor, azt legázolták. A
kardlappal súlyos csapásokat osztogattak, vad katonakáromkodás kísérte
az ijesztő munkát. Amikor az egész embertömeget a
Krakovszkie-Przedmieszcie közepére kergették, egy távolabbi utcából
másik lovascsapat fordult be és kivont karddal nekiment a tömegnek. Az
üldözöttek összevissza futkostak, fölmásztak a lámpaoszlopokra, az út
egyik oldaláról átrohantak a másikra, a lovak közé szorultak, legázolták
őket és a katonák megverték.
Nem tudtam kiszabadulni az emberek kavargásából, akik, hogy a lovasok
elől menekülhessenek, szinte őrülten majd az egyik, majd a másik irányba
tolongtak. Míg hirtelen, mintha valami kötelék oldódott volna föl, amely
addig a kavargó tömeget körülfogta, ez olyan gyorsan szétoszlott, hogy
már nem tudtam magamat idejében elszánni a menekülésre, mert ott, tőlem
csak csekély távolságra, lesujtásra kész karddal egy huszárt láttam
felém vágtatni.
– Meg akar ütni: ez a gondolat villant át az agyamon. Gyűlölet lobogott
lelkem mélyén. Gyorsan zsebembe nyúltam és megfogtam a browningomat.
– Nem hagyom magamat megütni: kiáltotta bennem valami.
Ez mintha azonnal megnyugtatott volna. Még egy pillanat és a katona
utólért. Már elővettem a revolveremet, amikor a huszár lova megcsúszott
a sikos kövezeten és lovasát maga alá temetve, elesett. Jobbról és
balról katonák vágtattak. De az útca nemsokára üres lett, zavartalanul
átmehettem rajta és befordultam egy mellékutcába.
Varsóban gyakran játszódtak le ilyen jelenetek. Kínjainkkal nem
lármáztuk tele a világot, mert bíztunk jövőnkben és kitartottunk
bosszúnk napját remélve, ama bosszúét, amely el is jött 1920-ban, amikor
saját országunk szívében föltartóztattuk és megvertük a vörös hadsereget
és így vérünkkel váltottuk meg a szabad lengyel állam újjászületését.
Az 1905. évi forradalom egyre terjedt és elhatolt Dél- és
Kelet-Oroszországba. Mikor délen a Kaukázus vitéz, szabadságszerető népe
is föllázadt és a távoli Keleten a fegyveres erővel szolgaságban tartott
mongol törzsek egymással szövetkeztek és közös védelemre szervezkedtek,
akkor a trón közelében hivataloskodó kormányférfiak egy kis csoportja
fölfogta a helyzet komolyságát és azt ajánlotta a cárnak, adjon az
oroszoknak alkotmányos kormányt. A cár azonban a túlzó monarchistákra
hallgatott. Az alkotmánypártiaktól megtagadta a támogatást és óhajukra a
nagyon liberálisoknak látszó udvari emberek elbocsátásával válaszolt.
Ez volt a felfogás a cári udvarban mindaddig, míg S. J. Witte gróf, akit
a cár nem kedvelt, akinek azonban nagy volt a befolyása a hivatalnoki
karban és a népben is, liberális alkotmányos kormányforma érdekében
szállt síkra.
Oroszországot tehát az 1904. és 1905. év szerencsétlenséget hirdető
hónapjaiban egyszerre két oldalról fenyegette romlás: egyfelől az egyre
jobban előrenyomuló japán hadsereg, másfelől a forradalom részéről,
amely alapjaiban rázta meg az államot.
HARMADIK FEJEZET. Olajat keresek.
Pétervári utamról 1905 márciusában megint vissza tértem Karbinba. Ámbár
ott éppen újabb hírek terjedtek el az orosz hadihajóknak Port-Arthur
előtt történt megsemmisítéséről, mégis mindenütt kitünő volt a hangulat.
Még mindig Oroszország végleges győzelmében bizakodtak az emberek és
sokat reméltek az új ezredektől, amelyek szüntelenül jöttek nyugat
felől.
Mialatt laboratóriumom megszervezését és berendezését befejeztem, még
sok más összegyülemlett munkával is végeznem kellett. Egy vezérkari
parancs a többi közt arra utasított, hogy kutassak ki valami, itt a
Keleten megszerezhető olajat, amelyet a tüzérség, a hadi teherkocsik és
vasúti kocsik számára kenőszerül és egyszersmind szappan készítésére is
lehetne használni. A kérdést hamar megoldotta az a fölfedezés, hogy a
szojababból készült olaj a kívánt tulajdonságokkal rendelkezett. Ezt a
babot olyan mesés mennyiségben termesztették Észak-Mandzsuországban,
hogy még a rengeteg katonai szükségletet is kielégítette. Karbinban
gyárat rendeztem be és szerveztem, amely olajat és szappant készített
hideg eljárással és ezzel nagyon egyszerű és gyors módon akkora tömeget
lehetett gyártani, hogy födözte a harcterület egész szükségletét és így
ennek az anyagnak Európából ideszállításától megszabadította a vasutat.
A mandzsuországi tavasz alatt, amelyet a nyár korán szokott fölváltani,
egészen lefoglalt ez a meglehetősen nagy munkát adó új föladat. Az első
fecskékkel együtt Európából új katonacsapatok érkeztek. A katonák,
mintha sportkirándulásra jöttek volna, fehér-, kék- és rózsaszínű
zubbonyt viseltek, ami Karbin egész környékét, mintha tarka virággal
hintette volna tele. Kedves látvány volt ez a sok világos folt a rét
sötétzöld és a Mandzsuországban oly dús bokrozat alapján.
Amikor azonban ezt a tarka színpompát áttelepítették a liaoyangi harci
frontra, nagyszerű célul szolgált, amely megkönnyítette a japán
tüzéreknek és gyalogosoknak a lövést úgy, hogy gyakran egész századokat,
sőt zászlóaljakat lekaszálhattak. Csak ez ijesztő, drágán megfizetett
tapasztalat után vették észre, mennyivel célszerűbb a japán katonaruha
az oroszénál, mert a japánok a khaki ruhát viselték, amely a terep
barnás hátterén jól megvédte őket a fölismerés ellen. Ekkor egyszerre
mindenki a végzetes tarka zubbonyok színének megváltoztatását kívánta és
a kívánság eljutott a laboratóriumomba is. Csakhamar ráakadtam egy olyan
eljárásra, amellyel az e vidéken rendkívül nagy mennyiségű lignitből
vagy baranaszénből olyan festőanyagot lehetett nyerni, amely a
katonavászonnak semleges színt adott.
Időközben mindegyre több szojababolajat követelt az én falánk
szappangyáram. Mivel ez az olaj a karbini piacon akkoriban elegendő
mennyiségben nem állott közvetetlen rendelkezésre, elhatároztam, hogy
útnak indulok olyan vidék kikutatására, ahol elegendő mennyiségben
található és ahonnan könnyen szállítható Karbinba. Asszisztensemmel és
két kozákkal délnyugati irányban a Szungari-folyón fölfelé utaztam. Úgy
gondolkoztam, hogy ha ezen a vidéken nagy babültetvényeket és
olajkészleteket találnék, a kínaiak az olajat egyárbocos dzsunkáikon a
folyamon könnyen lefelé szállíthatnák. Azzal biztattak, hogy
Hszin-Csung-Fu vagy Petuna szomszédságában nagy szojaültetvényeket fogok
találni; ez nagy kereskedelmi csomópont ama hely közelében, ahol a
Szungari a Kirin-hegységből kilépve, elhajlik kelet felé. A
«Pogranicsuik» gőzösre szálltunk, hogy odautazzunk.
A Szungari löszrétegeken, azon a Kínát jellemző termékeny sárga talajon
át vágott magának utat, amely északi omladékporból, a Gobi-sivatag
futóhomokjából, a tavaszi ásatások iszapjából és növények meg kis
állatok elrothadt anyagából tevődik össze. Amikor a rohanó sárga folyam
sodra ellen fölfelé haladtunk, gyakran láttunk a parttól hatalmas sárga
agyagdarabokat letöredezni, néha bokorral, sőt virággal együtt és az
árban elsülyedni, amely azután az aknamunkájával szerzett földrészt
elvitte magával északra, hogy távolabb lefelé segítsen a homoktornyok
képződésében vagy lerakja künn a tengeren az Amur torkolata előtt.
_Fu-Dchia-Tien_, Karbin kínai kikötője és Petuna közt sok kis helység
mellett haladunk el; rendszerint csak nehány agyagszínű _fang-tze_
(kínai kunyhó) volt bennük és az elmaradhatatlan templom, amely a part
közelében árnyas fák alatt állott.
Ha gőzösünk ide-odakígyózó útvonalán a part mentén haladt, a kínaiak
gyakran kirohantak agyagházaikból, kíváncsian megbámultak bennünket és
egytagú, érthetetlen szavakkal adták egymásnak tovább megfigyeléseiket.
Ha olykor-olykor valamelyik nagyobb falunál kikötöttünk hogy tüzelőfát
szerezzünk a gép számára, jól fölfegyverzett orosz katonák jöttek a
hajónkra és a födélzet hosszában őrségként helyezkedtek el. Mikor
egyiküktől megkérdeztem, hogy e látszólag oly csöndes helyeken mi az oka
e nagy óvatosságnak, ezt felelte:
– A Szungari mentén sok falu hunghucbandák főhadiszállása vagy
rejtekhelye. Ezek a mandzsu rablók igazán nagyon veszedelmesek, mert
nagyon jól vannak fölszerelve, rendkívül jól működő kémszolgálatuk és
kitünő szervezetük van. Meglehetősen gyakran megtámadják a gőzösöket,
különösen, ha ezek pénzt és fegyvert szállítanak. Veszedelmes fickók
ezek a kínaiak, uram és bennünket ki nem állhatnak.
Nem válaszoltam. Pedig nagyon érthetően megmagyarázhattam volna a
katonának, miért nem szeretik a kínaiak az oroszokat, ha az 1899. évi
blagovescsenszki tömeggyilkosságról akartam volna beszélni. Akkor
Gribszky tábornok, az Amur-tartomány kormányzója több mint háromezer
kínait – férfit, nőt és gyermeket – a vízbe fullasztott. Megparancsolta
nekik, hogy távozzanak az orosz területről és azonnal menjenek az Amur
túlsó partjára. Hogy parancsa teljesítésének minden halogatását
megelőzze, katonáival a rohanó mély folyamba kergettette a tehetetlen
embereket, aminek természetes és várt következménye az lett, hogy
valamennyien belefulladtak. Éppen oly kevéssé kedveltethette meg az
oroszokat az a bánásmód, amelyben általában részesítették a kínaikat
Mandzsuországban. De természetesen céltalan volt, hogy mindezt
megmagyarázzam a katonának, hiszen ez a derék ember úgysem értette volna
meg, hogy nem orosz embert is becsülni lehet, mennyivel inkább tehát
olyan népet, amely nem hadakozva mutatja meg értékét. Orosz ember csak a
gyöngét ismeri, akit megvet és kínoz és az erőset, akitől fél.
Többnapi hajóútunk alatt vadászvérem ugyancsak forrni kezdett, ha a
korai reggeli órákban és esti szürkületkor megfigyeltem a vadkacsák
rajait és trombitáló ludak ékalakú rajait, amelyek tavaszi vándorútjukon
északnak tartottak. Rendszerint kényelmesen és alacsonyan röpültek és
hangjuk nem árult el gyanakodást. Még a ludak és hattyúk súlyosabb
szárnycsapásait is meg lehetett különböztetni a kacsák gyorsabb
ritmusától. Nem féltek, mert Sziám és Birma mocsaras dzsungeljeiben
semmi veszedelmet nem ismertek; most azonban olyan csábító
etetőhelyekhez közeledtek, ahol a halál leskelődött rájuk. Odaát, a
vasúttól keresztezve, azok a mocsarak voltak, ahol leshelyen meglapulva
vadászok várták megérkezésüket és ahol e tavaszi hetekben nem egy madár
megsebzett mellel és törött szárnnyal tántorgott le a földre.
Már a legelső madárcsapat megpillantásakor elhatároztam, hogy mihelyt a
munkám engedi, megint vadászni fogok. Sohasem keltem útra sörétes puska
vagy golyós fegyver nélkül és az Usszuri-vadászterületen való hosszabb
időzésem megtanított arra, hogy itt keleten csak szánalmas dilettáns az
a vadász, akinek háromszáz patronnál kevesebbje van. Ennek következtében
tizenkétkaliberű Sauer-puskát, Henel-fegyvert és háromszáznál több, sőt
sokkal több patront vittem magammal.
Petuna is olyan egyforma _fang-tze_ falu volt, aminőt a part mentén
mindenütt láttunk. Az egyedüli különbség az volt, hogy több volt a ház,
szűkebben egymáshoz voltak szorítva és széles utcákat és fasorokat
alkottak, amelyeken kínaiak és mandzsuk – férfiak és nők, meztelen
gyermekek – valamint kaoliangszárral meg babbal és liszttel teli
zsákokkal jól megrakott kordék tolongtak; köztük még disznók és csirkék
nyüzsögtek és mindenütt piszok, kimondhatatlan piszok! Egy szabad tér
egyik oldalán nagyobb, kétemeletes ház állott kínai módra hajlott
tetővel. A bejárat fölött két nagy árboc emelkedett hosszú zászlóval,
amelyen egész sor kínai írásjel volt és azt jelezte, hogy ez a «yamen»,
a taotai és az alája rendelt kis rendőrcsapat hivatalos helyisége.