Azok a multszázadbeli, hegyesbajszú, tisztességes szakállú férfiak, akik
csigába göndöritették a hajukat, a „bakonbartjukat“ s az ideáljaik
arcképét a nyakukban viselték, akik általában Rezeda úr barátai és
ismerősei voltak a városban: nem tudtak a doktorral való
összeköttetéséről. De nem az asszonyságok sem, akiket valóban tisztelt
Rezeda ur; e multszázadi virágszálak, akik szemérmetességből inkább
betegek voltak, legfeljebb Parád, Füred, Csiz vizével gyógyitották
magukat, mintsem doktorhoz forduljanak. Ugyan hol van az az arcátlan
asszonyféle, aki a doktor előtt mezitelenre levetkőzik e korszakban
amelybe Rezeda ur még harminc-negyven év elmultával is képzelte magát,
hogy életét baj nélkül folytathassa?
A doktor nem volt ideálista, de gonosztevő sem.
Bizonyosan sokan látták őt Pesten, mert szeretett csavarogni: a házak
fala mentén, szemügyre vette az embereket: mert utálta őket és soha sem
tételezett fel senkiről se valamely becsületes dolgot.
Körülbelül negyven esztendős volt ekkor a doktor, de jókedvében néha
száznegyvennek mondta magát.
Vidéki fotografusok megsárgult kirakataiban látni ily elfelejtett
embereket, akiknek már a nevét sem tudja senki, ám ők régi
szalónkabátjukban tovább figyelik a piac eseményeit, szembe nézegetnek a
kiváncsi nőkkel, bár már a temetőbe, vagy egy másik városba költöztek. A
doktoron minden sárga és fakult volt, mint az arcképeken, amelyeknek a
napsugár szivta ki a fényét. Egyszer Rezeda ur megtalálta a doktor
fiatalkori arcképét, Óbudán, a Flórián-téren. Egy fotografus ablakában
fedezte fel a doktort óbudai leányok és férfiak között, akik addig le
sem telepednek a lakodalmi ebédhez, amig a fényképésznél nem jártak.
Karonfogva állnak itt fehérruhában és fekete kabátban akár
ötvenesztendeig, holott a valóságban azóta sem fogták egymást karon. Itt
ült a doktor magyar ruhában, rojtos kis nyakkendővel és kopaszodó
homloka alatt, füle mellett haja épen úgy előre volt kefélve, mint a
régi magyaroké. Akkoriban a doktornak még az volt a vágya, hogy
osztályvezető orvos legyen a békésgyulai kórházban, terve azonban nem
sikerült, öreg napjaira a harmadik kerületben fekvő Virág-zugba
költözött és nagyon elrészegesedett.
Kisilonka Jácint, ez volt a doktor neve, olyan családból származott,
ahol a férfiak kisbőgőztek, hegedültek vagy legalább is valami
fúvóhangszerhez értettek, amelyeket őszi délutánokon megszólaltattak.
Egyetlen módos ember élt a családban, egy Jácint nevü veszprémi kanonok,
hősünk keresztnevén kivül egyebet sem örökölt a kanonoktól. Kisilonka
fuvolázni tudott és esősnapokon, amikor a Virág-zúg ódon,
törökhódoltságból itt maradt házai felett vastagon összegyülekeztek a
fellegek, az esőszemek úgy kopogtak a kövezeten, mintha régi lakók
járnának vissza temetőből, valamint elduruzsolták mondanivalóikat az
egyébként néma házereszek, a kivénült esőcsatornák fontoskodva végezték
feladatukat, mint régen nyugdijas hivatalnokok ha álláshoz jutnak, köd
jött a Dunáról a hegyoldalba, az öreg asszonyok még piszkosabbak és
rongyosabbak voltak a tenyérnyi udvarokon, mint valaha, gurnyasztó
vénemberek várták a félrecsapott kalapu Halált az ablaknál, hátha
véletlenül erre korcsmázik (az óbudai Halál mindennap leissza magát, nem
lehet józan fejjel üzni ezt a csuf mesterséget), a gyermekek oly sárosak
voltak, mint a patkányok: Kisilonka Jácint egy-két pint bort készitett
az ágy elé, azzal a feltett szándékkal, hogy nem megy el hazulról,
ábrándjainak él. S igy is tett mindaddig, amig a bor és a fuvola
tartott. A fuvola hangján ellátogatott biborpiros királyi udvarokba,
ahol nagyorrú fejedelmek ültek udvarhölgyeiktől körülvéve és
kedveseiknek birtokot, valamint (a doktor meghivása utján) ártatlanságot
ajándékoztak, midőn azoknak kedvük kerekedett férjhez menni. A
szorgalmasan hajtogatott borospoharak ugyancsak kellemetes dolgokról
győzték meg Kisilonkát, igy a többi között azt is elhitették vele, hogy
ő még egy nagyreményü ifju ember, akinek legszebb napjai ezután
várhatók. Nem csak a doktori pályán vár szép jövendő hősünkre, de
valójában inkább, mint zenész érvényesül, hire messzire terjed a
Virág-zugból. Ezeket a tündéri gondolatokat nem viselhette el magányában
a doktor, utrakelt, hogy cimborákat találjon, akikkel zenéről és
müvészetekről váltson néhány szót. Gyakran, söt leggyakrabban a reggel
vetette haza a doktort kirándulásaiból és ugyanezért a Virág-zugban
egyetlen hideglelős beteg sem fordult hozzá tanácsért.
A doktor cimboráit a pesti bohémek között találta, éjszakai kis
korcsmákban, mulatóhelyek szobáiban, eldugott kávéházakban, valamint a
Családi Kör cimü klubban, ahol egész éjszaka kártyáztak és ittak a
bohémek. Barátai voltak fiatalemberek, akik még semmit sem veszitettek
egy átvirrasztott éjszakával, ismérősei voltak az öregek, akik már
semmit sem nyertek egy ébren töltött nappallal. S ezeknek az éjszakai
alakoknak nem voltak olyan barátnőik, akiknek szükségük lett volna
ártatlanságra, haszontalanságra. A doktor klientélája tehát nem nagyon
szaporodott se a Paradicsom kávéházban, se a Macskagumi vendéglőben, se
a Családi Körben, de még a Jó Sógorokhoz cimzett éjszakai női tanyán se,
legfeljebb mindennapos női betegségek ellen vették igénybe segitségét. A
nagy, valódi, aranyhegyeket érő találmányra senkinek se volt éjszaka
Budapesten szüksége.
S a doktor, bár egy nagy titkot hordott zsebében, kezdett elfakulni,
mint egy régi kép valamely arcképalbumban. Szeme körül mind veresebbek
lettek a karikák, mind kevesebbet hederitett kartársaira, akik veszett
hirét költötték a városban. Most már csak fuvolázással foglalkozott,
mindig zenéről beszélt, görcsösen átölelte a muzsikusokat, akik éjszaka
reggelig a maguk mesterségéről kifogyhatatlanul, szünetnélkül beszélnek
és a világból más nem érdekli őket, csak a saját foglalkozásuk: falusi
cigányok és világhiru zenészek örök tulajdonsága. Legjobb barátja egy
elcsapott operai hegedüs volt, aki éjjel-nappal részeg volt és ilyenkor
képzeletében a legszebb zenéket játszotta, holott keze már nem volt
biztos. „Más országban máskép volna!“ – mondta Kisilonka, mikor
lelkiismeretfurdalásai voltak. S ezzel mindent elintézett jelenéről, s
jövőjéről.
Kisilonka meglehetős örömmel fogadta Rezeda urat, hisz e férfiu is
egyike volt azon kiválasztottaknak, akikkel hosszu éjszakákon át
lehetett üldögélni, iddogálni és kellemetes dolgokról beszélni.
„Drága Rezeda bácsi,“ kiáltott a doktor és nagyon megszorongatta a
vendég kezét.
Rövid idő multán egy közeli korcsmában üldögélt a két férfiu, ahol
Rezeda ur alaposan előadta látogatása célját. „Segiteni kell a leányokon
megigértem nekik.“
Kisilonka legyintett:
„Olyan egyszerü dolog az egész, mintha azt mondanád a szabónak, hogy
varrjon fel egy gombot.“
„Helyes, bólongatott Rezeda ur, azonban a pacienseknek ezt nem kell
tudni. Mindig az volt a bajod, hogy nem tulajdonitottál elég fontosságot
a tudományodnak. Ha legalább szakállad volna!“
„Azt szeretnéd, hogy én is mindenféle hókuszpókusszal kezeljem a
betegeimet, mint a pesti nőorvosok? Én már nem változok meg Rezeda
bácsi; meg vizsgálom a beteget, aztán: fogj be János.“
Kisilonka hóna alá csapta müszeres táskáját.
„A szerszámokat épen tegnap főztem ki, mert megálmodtam, hogy szükségem
lesz rájuk. Még ugyanabban a vizben vannak, amelyben főttek.“
Kisilonka kinyitotta a táskáját. A pléhdobozban valóban ott csörögtek az
acélok, amelyek rejtelmes alakjukkal ugy meg szokták ijeszteni a beteg
nőket, hogy azok nyomban javulást fogadnak magukban.
A doktor nevetve, könnyü szivvel ment a Dunapart felé, ahol a lankás,
gyepes, szakadékos partokon kecskék legeltek, dologtalan vének
üldögéltek a vasuti vágányok mentén, bujdosó pesti szerelmesekre
fütytyentett rá a szentendrei vonat masinisztája, tarka rongyokba
burkolt gyermekek dugták lábukat a Dunába, hátha belekapaszkodik egy
pecsenyének való hal.
A doktor derülten nézett körül a tájon, mintha tiz év előtti szerelmes
levelét kapta volna vissza ma.
„És melyik érdekel a kisasszonyok közül, Rezeda bácsi?“
„Egy feketés göndörhaju…“
„A hajakat csak akkor nézem a nőknél, midőn le kell nyirni, vagy
beretválni.“
„Antóniának nevezik.“
„Névszerint pláne eltévesztem őket. Fiatalabb éveimben, mikor három,
négy, öt asszony volt egyszerre a barátnőm, hogy kalendáriumot kellett
róluk vezetni, betükkel és mindenféle jelvényekkel irtam tele a
noteszemet, mint egy pedáns férfiuhoz illik: akkor kerültem bajba,
amikor a sötétben, vagy szerelmi hévben eltévesztgettem a nők
keresztnevét.“
„Megigézett ez a lány… Feleségül veszem.“
„Oh, Rezeda bácsi még mindig hiszel az igézetekben! Ismét házasodni
akarsz, társulni valakivel, akivel semmid sem közös, minden idegen? Egy
nőt akarsz már megint, aki mangalica módjára alszik melletted, amig te
álomtalanul bámulsz a setétségbe? Ismét olyan egyedül akarod magad
érezni, mint a magányos varju a fatetőn? Az igazi, borzalmas, fagyasztó
egyedüllét nem az agglegények átka, hanem a házas embereké, akik
esténkint asszonyukkal bezárkóznak a hálószobába! Ők vannak aztán
magukban, midőn álomtalanok, ők szenvednek leginkább a betegségükben,
mert hiszen egyedül kell azt viselniök egy közönyös hideg lény
szemeláttára… s egyedül vannak, ha szomoruak, mert senkinek se
mondhatják el szomoruságuk okát: házasok, férjek, nem lehetnek őszinték
barátaikhoz, sem feleségükhöz… És senki oly egyedül nem érzi magát a
halál órájában, mint a házas ember. Inkább egy kecskét vegyél, mint
asszonyt.“
Rezeda ur élénken csóválta a fejét.
„Még ráérek agglegénnyé válni, szürke napernyő alatt, bársonykabátban
sétálgatni; próbálni akarok egy és mást az életben. Sohase volt
otthonom, mindig csak olyan megszálló vendég voltam azokon a helyeken,
ahol letelepedtem, mint a vándorló legények a maguk herbergjében, mint
az utazók az éjjeli mulatóhely hölgyeinek szivében. Negyven esztendős
vagyok és még nem aludtam szivfájás, riadalom nélkül egyetlen éjszakán
sem. Minden éjjel azt gondolom magamban két és három között, hogy
hajótörött vagyok, egy gerendába kapaszkodom a viharos tengeren,
mindenfelé zord veszély és setétség… majd meg azt hiszem, hogy egy kút
fenekén ülök egy kopár pusztaságon és oly mély elhagyatottságban, hogy
még a szelet sem hallom, amely a kut szája fölött elsüvölt, mázsányi
teherrel nehezedik a szivemre az éj… Nem tudok már többé gőgösen büszke
lenni az egyedüllétemre, nem vagyok már többé hiu, hogy oly magányos
vagyok, mint egy száradó fa a pusztaságban, senkivel sem közlöm
gondolataimat, nem kérek tanácsot, jóságot, gyengédséget az emberektől,
dölyfösen egyedül vagyok… ez a nagy erő kiszállott a lelkemből, a
tagjaimból, a gondolkozásomból. Valakire szükségem van, aki mellettem
legyen.“
„Végy egy kutyát, Rezeda bácsi.“
„Mindig setétebbek, vigasztalanabbak lesznek az éjszakáim. Nem jutnak
eszembe vidám gondolatok, mulatságosságok nappali életemből, amelyeken
azelőtt éjszaka nevetgéltem. Sohase látom már az embereket, ismerőseimet
természetes, valódi alakjukban, amint azelőtt megvigasztalódtam
felettük. Láttam Első Ferenc Józsefet álmatlanul, nyögve forgolódni,
mint egy nyügös gyermeket. Hálás voltam sorsomhoz, hogy nem lettem
császár. Majd hálóingben, papucsban, a bútorokba kapaszkodva ment végig
szobámon a tekintélyes öreg polgár, hogy az ifju szolgáló leányokat
meglesse éjjeli álmukban; egyik-másik ifju nő kitakaródzott álmában és a
tekintélyes férfiu nem forditotta el a szemét. Láttam elérhetetlen
urnőket kiszállni ágyukból és leguggolni, mint faluvégen a cigánylányok.
Láttam szentkép arcu leányokat bolhára vadászni, papucsban járni,
cselédeikkel bizalmaskodni… Szép éjszakáim voltak, amikor jóizüen
elgondoltam, hogy mit csinálnak az emberek négy fal között, midőn az
ajtót, ablaktáblát bezárják magukra és azt hiszik, hogy senki se látja
őket. S addig csak elviselhető volt magános életem, amikor
féltékenységtől gyötrődő, szép feleségü, öreg férjeket láttam álmatlanul
virrasztani, vagy kutya módjára vinnyogni. De bölcsességem elhagyott.
Hasfájós szépasszony (akit tegnap este páholyában láttam cukrozott
barackot enni), nem siet át magányos szobáimon, gazdag ember (akit
fogatában láttam az elmult dél után), nem guggol éjjeliedényen ülő kis
gyermeke mellett aggodalmas homlokkal, polgárkisasszony (aki a Ferenciek
templomában szép lábával megigézett), nem foltoz fehér harisnyát… és nem
láttam többé a hideg tekintetü, büszke homloku, megközelithetetlen
szigoruságu, erényeikre gőgös urnők álomalakjait sem; pedig mily
mulatságos volt elgondolni, hogy egy-egy hercegnő falusi kutyával, vagy
rőtvörös hajduval álmodik, holott még kezén a rózsafüzér… És nem
hallottam többé a titokzatos szavakat, amelyekkel a megszokott
házaspárok egymást ösztökélik a szeretkezéshez: városvégre nyúló
deszkakeritésre irott szavakat… Egyedül vagyok éjszaka, mint a béka a
kut fenekén.“
Kisilonka doktor ur sajátságosan mosolygott:
„Akkor lész csak egyedül, ha asszonyt fektetsz magad mellé. Akkor aztán
ülhetsz, mint megbilincselt rab. Vége a jó kedvnek, vége a
szabadságodnak és irigyelni fogod azokat, akik egyedül járnak éjszaka az
ablak alatt; irigyeled, akik éjfélkor könnyed szivvel mennek át a
hidakon és dalt dudorásznak; boldognak hiszed azokat, akik felgyürt
kabátban sietnek a viharos éjszakában és egy utcasarkon istenhozzádot
mondanak egymásnak a jó barátok; mindenki boldogabb lesz, mint te.
Szived megkötözve, féltésed felébresztve, erőd gyöngülve… és a vidám
gondolataid, amelyek most csak vándoruton vannak, hogy egykor
visszatérjenek még hozzád, ezek a szajkóhangu, harkálytarka
elképzelések, a magános embernek kincsei végképen elvesztek, amint egy
asszony széles hátával rátelepedik a szivedre.“
Az óbudai Dunaparton elérték azt a helyet, ahol a hajógyár felett oly
szakadékos a folyam partja, mintha az öngyilkosjelöltek erre koptatták
volna legtöbbször a csizmáikat. A zsidótemplom mellett sikátorok
lapulnak, mint Eugen Sue regényeiben és a szél csendes időben is lóbálja
az ablakokra akasztott rongyokat. A kapuk alatt szenny folyik, a
grádicsokat az eső mossa, döglött patkányt huznak az utcagyerekek és
ezen az omladékos tájon sétálnak a titkos szerelmesek, akik Pestről ide
menekülnek. Hány urihölgy tette már gondosan varrott cipőjét erre a
földre az önfeledt szerelmi sétában! Ha megszólalnának a sikátorokban
maradt lábnyomok, hány előkelő pesti asszonyság nevét mondogatnák! A
legrégibb randevuhely az óbudai partnak ez a része, már a nagymamák ide
jártak, ha nem birtak a szivükkel.
Most is egy ifju pár andalgott a keskeny utcán, a földbe sülyedt házikók
között. A nő oly elszántsággal karolt az ifjuba, mintha az imént
esküdtek volna meg, hogy örökké szeretik egymást.
„Antónia!“ kiáltott fel Rezeda ur elsápadva, midőn a hölgy táncos
lépteit mesziről észrevette.
Kisilonka nyugalomra intette:
„Nem Antónia, Rezeda bácsi. Ezt, a patkányfogó eb lábával hasonló lábu
hölgyet ismerjük már Óbudán. Mindig ide hozza a gavallérjait sétára,
mikor nagyon szerelmes. Azt mondják, három férjet szerzett már magának
az itteni hangulatok segitségével.“
„Akkor csak Margaréta lehet, dühöngött Rezeda ur. Egykor engem is itt
sétáltatott, mikor kettős öngyilkosságot terveztünk.“
Kisilonka ásitott.
„Az bizony meglehet… Általában a pesti nökben kevés a fantázia, meg a
város környéke sem alkalmatos rá, hogy minden uj szerelmükhöz uj
randevuhelyet találjanak. Ezeknek a szeretőtartó és szerelem nélkül
boldogtalan asszonyoknak megvannak a maguk padjai, ahol már tizenöt év
előtt is üldögéltek a városligetben, pontosan tudják a hajók
menetrendjét az ujpesti kikötőbe, vagy Váczra, minden szeretőjüket
elviszik őszidőben a Normafához, kirándulnak a Kutyavillához, boldogan
néznek körül uj kedvesük társaságában a Flórián-tér kofasátrai között,
mintha akkor látnák először, felkeresik a tabáni templomokat és nem jut
eszükbe, hogy tavaly vagy a mult hónapban ugyanazon fekete képü szent
előtt tettek fogadalmat egy másik gavallérnak; némelyek csak a
Császárfürdő 100-as számu szobájában érzik jól magukat, mások
legénylakásokon és többnyire ugyanazon szövegü névtelen levelet irják,
ha a férfiu elpártol tőlük. Szeretném már hallani, hogy csak egyetlen
pesti asszony is kifelejtette volna programmjából a Kacsa-utcát.“
Rézveres arcú, bocskoros öreg csónakos állott a parton, mint Charon, aki
lelkekre vár.
„Itt van Drapcsik, hajósom,“ szólt Rezeda ur és a doktorral csónakba
ülve, a sziget felé indultak.