Rezeda ur egy régi házat ismert a Margitszigeten, ahol meghuzódni vélt
öregségére, midőn a városi élet többé nem érdekli.
Ma már hiába keresnénk a régi lakot, elváltozott annak külseje, belseje,
mióta a Margithid szárnyát felépitették és Szent Margit ájtatos utjait
elözönlötték a pestiek. Rezeda ur, a mult idők barátja és a régi
hangulatoknak kedvelője, természetesen akkoriban legfeljebb testileg
lakott a Margitszigeten, amikor a kalendárium a jelen időt mutatja;
lelkileg abban a gyönyörü korszakban maradt ő vissza, amikor a Fecske és
a Hattyu nevü karcsu hajók közlekedtek a várossal és hétköznapokon olyan
csend volt a fák lombjai alatt, hogy szinte hallani lehetett a nyár
lélekzetvételét. Vasárnap katonai zenekar jött a hajóval és ezért a
betegek, akik a szállodában laktak, tolókocsijaikon messzire eltolatták
magukat a sziget belsejébe, ahová csak a szerelmesek bátorkodtak.
Öreg emberek bucsuzkodnak itt az élettől az egyik padon, midőn a lombok
között besárguló napsugarat fogdossák fáradt szemükkel, hosszasan,
mintha emlékbe akarnák magukkal vinni, figyelik a rezgő leveleket,
betegségeikről oly szakértelemmel beszélgetnek, mintha jobban tudnák azt
a doktoroknál; bár erszényük telve, mindennapi gond előttük ismeretlen,
rettegve várják az őszi időszak közeledtét, midőn el kell hagyni a
szigetet, hol életüket vélik meghosszabbitani, mintha a halál nem tudna
utánuk jönni a vizen át. Vörös öves, ezüst fejü papok és elhájasodott
fáradt szemü öreg bankárok köszöntik egymást reggelenkint azzal a
kérdéssel, hogy milyen volt éjszakai nyugodalmuk; gazdag zsidóasszonyok
és szürkülőhaju grófnék andalognak a gyalogutakon, mintha öregségükre
apácák lettek volna maguk is, akik ezen a földön romfalak alakjában
kisértenek a holdvilágos éjjeleken… és a nyugodalmas, lemondott arcu, de
még sajgószivü vénség mellett tomboló és meggondolatlan fiatalság
reszket szerelmi vágyban, ahol sürü a bokor, elhagyott a sétaut, magános
a pad, titokteljes a rom. A margitszigeti alkonyatoknak és estéknek
vágyteli költészetét az Ezeregyéjszaka meséskönyvében találjuk fel, ahol
öntudatlan szemérmetlenséggel tárgyaltatnak emberi dolgok, amelyekre
közönségesen leplet szokás vetni. Minden fának és fa alatt álló padnak:
annyi mondani valója volna, hogy iró élete végeig nem irhatná le, csak
egy keresztut történetét sem. Langyosan sóhajt a szél a lombok között,
keritő énekét zengi a fülemile, csábitást mormognak a folyam hullámai és
a kápolna lezárt ajtaja előtt meg lehet esküdni tanu nélkül; a
pillanatnyi boldogság felhasználására integet a sárgarigó flótája a fa
tetejéről: mély zöldjében a bokroknak csókokat legyeznek a levelek; a
holdvilág csalóka képét mutogatja a jövendőnek; a szerelem szunyog
kitartásával döngicsél a fülek körül és a nők fehér ruháját szent Margit
vize fehériti mindennap, hogy felejtsenek és ujra szeressenek. A kéjek
görbitették itt meg a fák ágait, az édes bünök vontak görcsöket a fák
derekára, a paráznaság liheg azokban a pinceodukban, ahová sok száz
esztendő előtt a magukról megfeledkezett apácákat zárták.
Csak kérdezzétek meg az öregembereket és öregasszonyokat, akik már ki
merik nyitni a szájukat, mennyi erkölcsrendészeti kihágást tudnak ők a
Margitszigetről! Kérdezzétek meg az öreg rendőröket, a nyugalomba vonult
portásokat, fatetején üldögélő varjakat. Gyuri bácsikat, Balog néniket,
hogy el menjen a kedvetek hinni mindazon tévedésekben, amelyeket női
erénynek neveznek. Lehetséges, hogy megfordulnak itt ártatlan sétálók
is, ámbátor Rezeda ur sohasem hitt azoknak a nőknek, akik hosszadalmasan
időztek a romoknál.
A pletyka itt bő talajra lelt, a nők rágalmazóinak nem sokat kellett
törni a fejüket mondanivalókon; nagyon beteg embernek kellett annak
lenni, akinek a nyári hónapok alatt ne akadt volna valami eltennivalója
a szigeti estékről a zord téli napokra. Ám mindent meg lehet bocsájtani,
midőn abból már csak emlék lesz. Ne zavarjuk a halottakat.
Rezeda ur Alvinczi Eduárd régi házát bocsájtotta Damasztiné és leányai
rendelkezésére és a hölgyek hagy ruháskosarakkal költöztek a szigetre,
hogy ott néhány napot töltsenek. Ezt a házat valamikor a boldog
emlékezetü nádorispán épittette és öles falai között vigan töltötte
napjait: rózsákkal vette körül a házat és hallgatta a fák zugását.
Későbben más lakók is megfordultak itt, akik egyéb szórakozásokat is
felvettek programmjukba. Egy uri hölgy a hatvanas években fehér
patkányokat tenyésztett itt és abban gyönyörködött, hogy mezitelen
férfiak éles karddal vivtak a ház egyik szobájában, majd szines kendőjü
pesti nyaralók konyhája füstölgött. A ház épen annyi történetet tudott,
mint akármelyik régi ház Pesten: emberi szenvedésekről, betegségekről,
örömökről, csalódásokról. Rezeda úr azért kedvelte a régi lakot, mert
itt épen ugy ábrándozhatott, mint a Borz-utcában.
Kisilonka Jácint müszeres táskájával eltünt a házban, amig Rezeda ur a
csónakban várt a Dunán. A budai tornyok elütötték a négy órát, a doktor
azt igérte, hogy egy óra mulva visszatér, ennyi idő épen elég neki akár
négy meggondolatlanság jóvátételére.
Mily nagy volt Rezeda ur csodálkozása, mikor a doktor alig negyed óra
mulva megjelent a parti homokbuckákon.
„Csak vénasszonyokra és féltékeny férfiakra ne hallgasson soha az
ember!“ dohogta amig a csónakban helyetfoglalt. „Semmi tennivalóm nem
akadt. A vén bolond asszony készpénznek vette a leányok szokásos
hazugságait. Az a falusi szépség, akit Mánjának neveznek: oly ártatlan,
mint a Flórián szobor. A másik, aki Aranka néven mutatkozott be, példa
lehetne arra nézve, hogy öregember akkor se merje nőül venni, ha doktor
Dávid kinálja neki megfiatalitó, erősitő piruláit. A szemüveges Erzsébet
pedig elmehet még sok randevura, amig erényét komoly veszedelem éri.
Szinte megcsaltak, hogy nem akadt semmi tennivalóm. Ezentul óvatosabb
légy, Rezeda bácsi a nők hazugságaival. Igen gyakori eset, hogy teljesen
ártatlan nők, félrevezetésül ugy viselkednek a férfiakkal szemben, mint
tizenhárompróbás örömleányok.“
„És Antónia?“ – kérdezte alig leplezett izgatottsággal Rezeda ur.
„Ő sokkal okosabb volt, nem hagyta magát vizsgálat alá venni.“
„Te hatökör! – kiáltott fel magából kikelve Rezeda ur. Mit gondolsz,
mért csónakáztattalak át Budáról Pestre? Azt hitted, hogy érdekel engen
a falusi kisasszony erénye, vagy a szemüveges hölgy kalandja? Érdekel
engem Damasztiné egész nevelőintézetéből bárki, mint az egyetlen
Antónia?“
Kisilonka szemhunyorintás nélkül felelt:
„Én pedig reádnézve a legjobb esetnek épen azt vélem, hogy Antóniáról
nem tudunk semmi bizonyosat. Nem hinnéd se az egyik, se a másik
eshetőséget, mert szerelmes vagy. A szerelmesek a saját szemüknek sem
hisznek, hát még egy doktornak! Drága Rezeda bácsi, teljesen tőled függ,
hogy mit gondolsz Antóniáról. Azt vélem, hogy bármit tapasztaltam volna,
te tovább is imádnád, mint ez már a férfiak szokása.“
Rezeda ur megragadta az orvos kezét:
„Észrevettél valamit?“
„Nem vagyok bolond! Hogy majd a Dunába dobjál.“
Rezeda ur a folyam közepéről hosszadalmasan nézte a zöld lombok között
sárguló régi házat ott a sziget közepén. Világoszöld zsalugátereivel,
cserepes tetőjével, sárga falával a ház is utána nézett, mintha
hivogatná magához. „Hová mégy, te bolond, sehol jobb helyed nem lehet,
mint itt,“ szólt utána az öreg lak. De Rezeda ur csak a dobogó szivére
szoritotta a kezét.
„Nem hittem, hogy még ilyesmi előforduljon az életemben! – rebegte. Hol
vegyem az erőt, hogy lebirjam magamat? Hol vegyem a kedvet más nők fehér
lábai után, mikor azt az egyet látom mindig? Csak legalább jól megvertem
volna azon az éjszakán a Fácánnál, amikor megcsalt? Vagy talán nem is
csalt meg, csak igen kacérkodott?“
Kisilonka felvette az egyik gazdátlan evezőt és segitett az öreg
csónakosnak messzire vinni Rezeda urat a sárga háztól. A Duna közepén
járt már a csónak, amikor egy nyulánk, barna hölgy megjelent a parton és
fehér kendőjével bucsut intett.