Rezeda ur nemes barátja és pártfogója Alvinczi Eduárd engedélyével több
nyárilaknak birta kulcsát, amely nyári házak a főváros különböző részein
foglaltak helyet. Igy: szabad bejárása volt Rezeda urnak a Svábhegy ódon
kerti házába, amelyben egykor Kemény Zsigmond, a regényiró bujdosott el
az emberek elől és oly szomoru volt a ház, mintha a regényiró eltávozása
után is itt maradtak volna a kisértetek, amelyek éjszakánkint a
különböző regényeket mondták tollba az irónak. Kulcsa volt egy zugligeti
és egy margitszigeti villához, amelyek évek óta lakatlanul állottak.
Ámde található volt a Borz utcában is egy földszintes ódon ház, amelynek
alacsony kapuján egykor Alvinczi ur besurrant hölgyekkel, akiket a régi
álarcosbálakról szöktetett meg, és most már évek óta legfeljebb Rezeda
ur látogatott el a néma házba, hogy meghuzogassa a muzsikáló óra
zsinórját. Ezeket a házakat és villákat a gazdag Alvinczi ur még abban a
korban szerezte, mikor Magyarországon a romantikus szerelem volt
divatban és az előkelő urak kedveseiknek házakat, földbirtokokat
ajándékoztak. Egy későbbi szegény korszakban el sem képzelhető, hogy
voltak szeszélyes dámák, akik egyetlen pillantásukkal megparancsolták a
férfiaknak, hogy érettük könyökig nyuljanak pénzes erszényükbe. Sőt
ebben az időben nem ritkaság, hogy becsületet is áldoznak a férfiak a
nők tiszteletére; szegény sikkasztók elmélkedhetnek erről a börtönökben
és Amerikában. Alvinczi házai is természetesen női szeszélyből kerültek
a régi birtokosok kezéből az uj birtokoséba. A hetvenes és nyolcvanas
években, amikor a női divatban a turnér szerepelt, hatalmas strucctollak
lengenek Rembrandt kalapjain, a kaméliás hölgy szentimentálizmusa a
szivekben és az osztrák birodalom koronahercege jár elől jópéldávál,
hogyan kell nőkért szenvedni és meghalni, Alvinczi Eduárd is hódol a
divatnak és olykor rabszolgájává szegődik egy-egy dámának, bár
természete inkább a rideg parancsoláshoz szokott. Őregasszonyok és
memoárok őszinte vallomásaiból tudjuk, hogy a pesti turf zöld gyepén, a
társaság nagyvirágu selyemmel bevont butorzatu szalonjaiban, a
Stefánia-ut lovaglók részére fenntartott utján, az akkoriban divatos
drótsziget majálisain, a Hatvani-utca aszfaltján, a Szervita-tér virágos
boltjaiban, Monasterly és Kuzmiknál, ahol a legszebb ruhákat a legszebb
varrónők varrják, a népszinházi kórusban és a józsefvárosi
házmesterlakásokban: mennyi nagyralátó és nagyravágyó fiatal nő
szerepel, aki a ponyvaregények hercegeiről álmodozik és szerencséjét
formás bokája révén véli elérni. Ártatlanságukat nem adják olcsóbban,
mint egy házért; regényességükben (miután már nem küldhetik a férfiakat
az oroszlánketrecbe), áldozatok megtételével teszik próbára a férfiakat.
Leginkább házakat kértek ajándékba a nők ez időtájt. Senki se gondolta,
hogy nem messzi a korszak, midőn meg kell elégedniök egy kék bársony
tokban villogó ékszerdarabbal, amely ugyan „jól fest“ a váci-utcai
ékszerész esti kirakatában, de a zálogos alig ad rá valamit; még
későbben egy ruhácska tarka rongyai, vagy egy pár cipő jelentik, hogy a
férfiak áldozatkészsége hanyatlóban.
Alvinczi természetesen ugyancsak nők részére vásárolta a különböző
villákat és házakat. Vett házat Pesten és környékén, vásárolt Bécsben és
Badenben, amint ezt a hölgyek szeszélye parancsolta. Egyik szerelme
olyan házat akart a pesti munkásnegyedben, amelyben csupa kis lakás van
és jó áron lehet bérbe adni a szegény embereknek; egy másik delnő a
Margitszigethez kötötte magát, ahol majd öregségére meghuzódik és Szent
Margit történetét olvassa, de addig is jó áron bérbeadja nyaranta gazdag
pesti polgároknak. Egy harmadik urhölgy csak oly feltétel alatt
hallgatta meg Alvinczi Eduárd esengését, ha a Borz-utca táján
gondoskodik szerelmi fészekről, mert ezen a tájon lakik a varrónője,
tehát feltünés nélkül mehet végig a belvárosi utcán. A negyedik szerelem
a késő őszi napokban a Svábhegy aranylevéllel behintett utjain kivánta
ernyője hegyére tüzni Alvinczi szivét, az ötödik Badenba vágyakozott.
Alvinczi gáláns férfiu módjára szivesen eleget tett a nők kivánságának,
utóvégre ez volt a divat a Kaszinó-erkölcs. Ámde Alvinczi szeszélyesebb
volt mint a nők. Többnyire kiábrándult a nők bolondságaiból, elmenekült
orsójukról, mielőtt végkép felgombolyitották volna. A házvételek után
gondolkozóba esett: vajjon a házak tulajdonjogát valóban átirassa-e a
nők nevére és ha Alvinczi gondolkodott, mindig józan esze
győzedelmeskedett. S igy ez időtájt, mikor Rezeda ur gyertyácskájának
fénye szürődött ki a leeresztett redőnyök közül a Borz-utcában, vagy a
svábhegyi ódon villából: elmendegéltek arra öregasszonyok, akik azt
regélték, hogy e házak az ő tulajdonuk lehettek volna, ha botor
ifjuságukban nem hallgatnak a szivük szavára; vajjon, kinek világitja
meg szerelemtől önfeledt arcát odabent a gyertyácska?
Rezeda a kulcscsomagból azt a kulcsot kereste elő, amelyen kereszt volt,
mint a családi kripták kulcsán és a Borz-utcai ház kis kapuját nyitotta.
Ezt a házat valamikor egy erdélyi uraság épitette, aki hetekig utazott
ide hazájából forsponttal, póstakocsival, hogy itt az esztendő bizonyos
napján egy külföldi énekesnővel találkozzon. Az énekesnő néha egy messzi
külföldi városban hagyta abban szereplését, hogy pontosan Pesten
lehessen. Egy napot töltöttek az ódon kis házban, aztán az egyik utazott
kelet felé, a másik nyugatra. A mult században voltak ilyen regények,
amelyeknek hallatára ma érthetetlenül csóválja a fejét az ember.
Alvinczi, mint hü királypárti a mayerlingi katasztrófa óta nem fogadott
vendéget ebben a házban. Aludtak a szobák, Alvinczi gyászolta Rudolfot.
A szalón egyik asztalán ugyanis Rudolf sajátkezüleg aláirt arcképe
állott, amelyet Alvinczi egy vadászaton emlékül kapott a trónörököstől.
Az ezredesi egyenruhába öltözött szőke férfiu most már örökké kihunyt
szemmel nézett az elhomályositott szobába. A régi királyság utolsó nagy
regényese, a szerelmében tragikus halált lelt koronaherceg: ugy ment el
a monarchiából, mint az utolsó habsburgi lovag, a második József
császárok, Miksa császárok, Orth Jánosok utóda. A pesti pékek még
sütötték darab ideig a Stefánia kifliket, majd azok is kimentek a
divatból.
Rezeda ur szerelmes korszakában szeretett a Borz-utcai ház
csendességében elüldögélni. A hegyes lábu iróasztalkáról lefujta a port
és az irómappából megsárgult szinü, lobogós cimerü levélpapirost vett
elő. (Az itatós papiroson még nyoma látható a delnő ideges kézirásának,
aki itt utóljára hiába várta Alvinczi Eduárdot.) Rendesen itt irta meg
hosszadalmas leveleit nemes barátjának és pártfogójának, Eduárdnak, aki
már több esztendő óta Bécsben tartózkodott. Ezekben a levelekben szó
volt magyar politikáról és a pesti nők magaviseletéről, a váci-utcai
divatról és az ismerősökkel történt eseményekről, a városi pletykákról
és a nagy kártyások sorsáról, zsidóasszonyokról, akik legujabban
kikeresztelkedtek és kokottokról, akik merészségükkel és botrányukkal
feltünést keltettek, a legujabb párbajokról és bravurokról, Reiszné ezer
koronás kalapjáról, amely napokig közszemlére volt téve egy belvárosi
kereskedésben, Daisyről és K. grófnőről, a legujabb kuplékról és utcai
kifejezésekről, amely dolgokról Bécsben Alvinczi ur bizvást
értesülhetett, akár a Pesti Hirlapból, de ő régi emberek módjára: inkább
kedvelte a levelezést, mintha dilizsáncok vinnék a hireket napjainkban
is.[1]
A három egymásba nyiló szobában néha hosszu délutánokat töltött el
Rezeda ur. Elábrándozgatott a mult idők emberein és hölgyein.
Képzeletében felnyilott az ajtó és rövid álarc alatt jelentek meg
titokzatos dominók a küszöbön, mintha farsang volna Pesten: a
nagyvirágos foteleken fátyolos kalapu, titokzatos illatu urnők ültek
keresztbe rakott lábakkal; ruha nélkül, csupán papucsban és kalapban
futkostak kurtizánok; a harmóniumon szent dalokat játszott, az
őszbecsavarodott erdélyi birtokos énekesnőjét látta… A falakon régi
metszetek, Léda hattyujával a széles ágy felett; kölnivizes üvegek,
kefék és fésük a tükör alatt; a hármas függönyökön át egy másik, messzi
világból a ritka utcai kocsirobogás. Az ajtók jól záródnak és a
spanyolfal mögött füzőjét, amelynek pattogása hallatszik, bontja valaki.
Nagyuri kéjtanya, amelynek csendességét nem zavarták kétségbeesett
zokogások, sem botrányok. És ha lelt is összetépett zsebkendőcskét a
házmesterné takaritás közben a diványon, bizonyára más jelentősége volt
annak, mint az összetépett zsebkendőknek általában szokott lenni.
Rezeda ur felvonta Alvinczi papucsát, magára öltötte puha kelméből való
házikabátját, a szekrényben mindég talált egy üveg francia likőrt vagy
hollandus pálinkát, amelyből gondolatait kiszinezhette. A
cigaretta-füstbe nézett és addig leste a mezitelen Lédát, amig az
Antóniához lett hasonló. Addig tartotta behunyva szemét, amig a mellette
álló fotelbe fátyolos kis kalapjával, izgult-keztyüs kezével, kutyácska
nyugtalanságával előnézegető cipőjével, az ijedelemtől és várakozástól
fojtott hangjával letelepedett: Antónia. „Senkit sem szerettem soha,
csak téged“, mondja a túlvilági hang és e sokat látott spanyolfal, a
régi metszet, az ezüstdarvak kinyujtott csőrén álló hamutartó nem
szólalnak meg, hogy már egyéb alkalommal is hallottak ily szavakat
hölgyek és urak szájából. Majd bujtogató kacaj, megelégedett nevetés
hangzik az ágyasházból és hosszu ingben ül az íróasztalnál Antónia, hogy
a leveles-fiókot kikutassa. Az itt felejtett kartonokon a halvány lila
szinü tinták még mutatják a régi izeneteket. „Hatórakor ott leszek
nálad!“ vagy: „Csak holnapután jöhetek, mert vendégem van!“ A szöveg
majdnem mindig egyező, csak a levélpapir, tinta és kézirás más, mintha
századok óta nem tudnának uj szavakra szert tenni a találkára járó nők.
A délutáni litánia után a kék hóban a ház felé voltak forditva a
cipőcskék orrai, mig azon időben, mikor az angyali üdvözletet huzták el
a sánta öreg harangozók a belváros templomaiban a lábnyomok visszafelé
mennek a gyalogjárón, hogy talán csak évek multán jöjjenek ismét a
Borz-utcába és szemrebbenés nélkül menjenek el a ház előtt, amelyben egy
drága óra emléke maradt. Vajjon, hogy koppanna Antónia cipője, ha
egyszer, tétován elmenne az ablak alatt? Ebben a percben meglendült alig
hallható hanggal a folyosó csengője. (Régimódi húzos csengetyü volt a
kapu mellett.) Rezeda urnak a torkában vert a szive, amig ajtót nyitott.
Antónia állott előtte.
„Bocsánat, hogy leskelődtem maga után. Sokáig maradt a házban, azért
bátorkodtam a csengőhöz nyulni. Nem tehetek róla, hogy csengettem.
Akaratom elhagyott, csak azt éreztem, hogy egész életemre szerencsétlen
volnék, ha nem érinteném meg kezemmel az oroszlán szájából kilógó
karikát.“
Rezeda ur bevezette a házba Antóniát, leültette az előre kiszemelt
fotelba és féltérdre ereszkedett lábánál.
„Igy gondoltam, én kedvesem, rebegte boldogan, mert még nem tért magához
e váratlan esemény folytán.
Antónia e napon szőke volt, de szőkesége nem hasonlitott se
Augusztáéhoz, se a vaniliafagylaltéhoz, Rezeda ur eddigi szőke
ismeretségeihez, akik az elmult években világitottak a szivében, mint
zsalugátereken beszürődő napsugarak. Antónia olyan szőke volt, mint a
nőstény oroszlán. Dus haja Cleo de Merode módjára volt fülére fésülve
(amely hajviselet azért ment ki Pesten a divatból, mert a hölgyfodrászok
ráfogták, hogy tüdővészt okoz), ezenkivül lila fályol volt kis
fácántollas kalapjára igazitva és álla alatt szorosan összevonva, hogy
nemes orra kiemelkedett mint a liliom. A fátyol alatt szemei oly mélyen
kékültek, mint Trieszt felett az adriai öböl. Szájából titokzatos
melegség áradt, mintha a fogak között már fehéren izzanának azok a
szavak, amelyek, midőn elhagyják helyüket ugy szállnak, mint a
tüzmadarak a szélben, hogy lángra lobbantsák a jámbor szénaboglyákat.
Damasztiné becsületére válott Antónia toálettje. Izléssel és finomsággal
volt felöltöztetve a leány, mintha a budai részekben volnának találhatók
a legjobb varrónők és suszterek. A harisnya megfeszült a lábon, mint a
lovarnőkön a trikó. És Antónia válla keskeny és háta szeliden
előrehajló, mint a szentéletü apácáké, vagy dámáké, akik Reichenhall
enyhe levegőjében ápolgatják gyenge mellüket. Általában oly törékenynek
látszott Antónia, mintha csak egy mulékony álomból ereszkedett volna
néhány percre a Borz-utcába, két kézzel kell megfogni finom keztyüs
kezét, hogy el ne szálljon, mint a selyempapirosból való ballerina a
kéményen át.
„Tudom, hogy későbbi években majd megvet engem gyengeségemért, rebegte
Antónia, – ámde én mindent feláldoznék ujra, gondolkozás nélkül, hogy
őnnel találkozhassam. Azon este óta, midőn oly fájdalmasan megsértett,
szüntelenül arra gondoltam, hogy mivel bántottam meg? Olyan nagy az én
vétkem? Hisz nem teszek egyebet, mint önt szünet nélkül szeretem, ébren
és álmomban, mint egy elvarázsolt, aki nem tud másra gondolni, mint
szerelmére!
„Én tudom, hogy ön engem gyanusit azzal, hogy nem vagyok ártatlan.
Látom, hogy ez a kigyó mardossa szivét szünet nélkül. Észreveszem, hogy
mint boritja el sötét fátyol a szemgolyóját, amint rámtekint. Ezért
jöttem, hogy bebizonyitsam önnek: ártatlan vagyok, szerelmére érdemes.
„Az én anyám táncosné volt Oroszországban és gyermekkoromban mindenféle
babonaságra megtanitott. Akkoriban kezdődtek Oroszországban a
zsidóüldözések, amikor én születtem. Anyámnak tehát nagy szüksége volt
boszorkányos tudományára, hogy életben maradhassunk, miután ő az
üldözött fajhoz tartozott. Gyermekeszemmel emlékszem a hagymafejü
templomokra, csengő szánokkal hangos utcákra, keresztutaknál lobogó
máglyákra, piros ködmönös, Krisztus-haju, szelidtekintetü parasztokra,
rendőrsapkás házmesterekre, földöncsuszó szegénységre, padlásokra és
pincékre, szakállas, félelmetes zsidókra, mindig jajveszékelő
öregasszonyokra, égő házakra, robogó lovascsapatokra, a havon barnálló
vértócsára, városokra, amelyeken át éjszakának idején keresztül
surrantunk, idegen emberekre, akik előtt nem volt szabad egyetlen igaz
szót sem ejteni, nagy szakállu papokra, akik minden városban
megkereszteltek, de otthon mindig héberül imádkoztunk. Csalva,
rejtőzködve, eldugottan éltünk füstös odvakban és az ablakot sem volt
szabad kinyitni. Sötét éjszaka kopogtattak az ajtónkon titokzatos
férfiak és mi gyorsan felkaptuk batyuinkat és velük futottunk a félig
felnyitott vámsorompó felé. Pusztákon vándoroltunk keresztül, ahol kóbor
cigányok patkót tüzesitettek lovaink számára, a szél fütyült ponyvával
bevont kocsink körül és ugatott a nádas, mintha szörnyü nagy rókák
tanyáznának benne. Puskin verseit csak később ismertem meg, de
emlékszem, hogy láttam azokat a hallgatag vándorcigányokat, különös
hangokkal teli pusztai éjeket, sebesléptü, ezüstkigyóhátu folyókat,
hallottam a messziségben zengő szenvedélyes zenéket, epedő dallamokat,
amelyek ugy vibrálnak a szivben, mint a szél lengeti a faleveleket;
száguldottam anyám ölében sas-szárnyu paripákon, a vihartól feldult arcu
mezőkön át és hidakon át, amelyek ugy kongtak, mint a gyászfátyollal
bevont dobok. Majd ódon lengyel városokban huzódtunk meg, csatakos
városrészekben, ahol a férfiak nyáron is szőrös karimáju sapkát viselnek
és arcuk komor, mosolytalan mint az elátkozottaké; fénylő kincsekkel,
zöld aranyrudakkal teli ládákat segitettünk eldugdosni tarka-barka
ruhás, tollas fövegü fegyveresek elől, pincékbe és romfalak közé;
zsidóasszonyokkal menekültünk földalatti folyosókon, akik oly szépek és
ostobák voltak, hogy az arcfestéknek a nevét sem tudták leirni, amellyel
magukat csinositották… Öt esztendős se voltam még és ugy tudtam hazudni,
mintha minden regényt elolvastam volna, amely azóta a kezembe került,
hatféle kontyba csavartam rövid hajamat, hosszasan néztem Krakkóban a
férfiakra és az öreg uraknak akkor engedtem megcsókolni arcomat, ha
ajándékot adtak. Később fehér patkányokkal kereskedett az anyám és ebből
szép jövedelemre tett szert.
„Amikor tizedik évemet betöltöttem, egy bécsi külvárosban találtam
magamat, ahol vasárnaponkint a harmónika szólt, testes kirándulók sört
ittak a kertekben, a lóvonatot este zöld gallyakkal diszitették fel és a
pasasérok ugy daloltak, mintha ez volna utolsó vidám estéjük, ezután
mindig szomoruak lesznek. Az előváros mezitlábas gyermekei között
határozottan feltüntem cifra ruhámmal, a zsidónegyed kifestett arcu
asszonyai megnézegették világosszőke hajamat, megbecsülték kék szememet,
édességet nyomtak a kezembe és oly heves hangon beszélgettek körülöttem,
mint a veszekedő papagályok. Oh, hogy sajnálom, hogy sohase volt
bátorságom és kedvem átmenni a Dunacsatorna hidján, ahol a
Rothenturm-utca, a Graben kezdődik, ahol az igazi nőket látni fénylő
toalettjeikben, ahonnan csak néha robogott egy batár a mi szegény
külvárosunkba! Anyám ekkor különböző vallási gyülekezetekbe cipelt, ahol
esténkint a harmónium zengett, nagyszakállu emberek kétfelé törölték a
hajukat. Jártunk mormonkhoz, methodistákhoz, baptistákhoz, nem egyesült
görögkeletiekhez és igy tengettük, lengettük életünket. Végre anyámnak
sikerült egy spiritiszta társaságot összehoznia, amelyben körvezető
lett. Találtunk egy megfelelő öregemberre, aki tizenhét esztendeig ült
Döblingben, az örültek házában: Theodor bácsi nagyszerüen mondogatta el
a saját komponálásában készült imákat a gyülekezetben és mindenképen
hasznunkra volt, amint a gombot az asztal közepére helyeztük, hogy az
felemelkedjen, vagy a mediumot elinditottuk. Ebből az időből emlékszem
anyámnak egy csipkeköpenyegére, amely hasonlatos volt a szenyórák
mantillájához. Ebbe a puhaságba kapaszkodtam esténkint, amikor külvárosi
utcákban elszaladtunk a sarki gázlámpa mellett. Ibriket és fazekat
cipeltünk hazafelé. Némelyik világos kirakatnál megállottunk és anyámmal
együtt megigazitottuk hajunkat, egymásra néztünk, összemosolygtunk,
hogy okosak, csendesek, lemondók vagyunk. Mi sohasem láttunk
bécsi tartózkodásunk alatt fehér csipkekézelős, lakkcsizmás,
szarvasbőr-nadrágos hercegeket, sem tollbokrétás selyemhaju hercegnőket,
akik á la Daumot kocsin jöttek volna a patkány-utcába, hogy a tulvilági
szellemekkel megismerkedjenek. Ellenben klienseink közé tartoztak nagy
bérházak házmesterei, akik vasárnaponkint bizonyos kitüntetéseket
akasztottak fekete kabátjukra, amelyeket a császártól, vagy a
polgármestertől kaptak, idősebb polgárok, akiknek a háziorvos
megtiltotta a sörivást; ezenkivül anyám régi ösmerősei közül is
ellátogattak néhányan a vasárnapi délutánokon: nyugalomba vonult
légtornászok, akik a Práter kávéházaiban a billiárd-asztal mellett
müködtek, táncosnők, akiknek virágkereskedésük volt, unott rosszkedvü
emberek, akik tisztában voltak az élet hiábavalóságával.
„Mikor Pestre, az Aranykéz-utcába jöttünk lakni, már kilenc fodor volt a
szoknyámon. A Calderoni kirakatjában a divatos férfiak arcképei álltak,
innen ismerkedtem Alvinczi Eduárd szakállas képmásával, akiről az a hir
járta, hogy a legfinomabb gavallér Pesten. De megismertem másokat is,
akik mindennapi utjukat a Váci-utcába vették, hogy a százszor látott női
arcokban és saját képmásukban gyönyörködjenek a boltok üvegtábláiban.
Anyám el volt ragadtatva az előkelő pesti néptől. Mindig azt mondogatta,
hogy lánykorában Madridban ismert hasonló fényes szenyórokat, akik
udvariasságban és előkelőségben a pestiekkel versenyezhettek. Itt is
annyi ősük van az uraknak, mint Spanyolországban. S e dámák oly
szenvedélyesen szeretnek, mint a szennyórák; a kártyavető nőket
felkeresték a nap minden órájában, ha valamely különös dolog előfordult
velük. Titoktartó vénasszonyok gondoskodnak a szerelmesek
találkozásáról, akik törvény szerint nem lennének egymásé. Kár, csak a
régebben épült házakon vannak olyan erkélyek, ahová éjnek idején fel
lehet mászni az esőcsatornán. Kártyavetéssel és jóslással foglalkoztunk
tehát e városban; miután egy véletlen folytán (anyám egy régi, Pestre
származott barátnéje révén), sikerült néhány titok birtokába jutni,
amely előkelő urakra és urnőkre vonatkozott. Anyám mindig szenvedélyes
regényolvasó volt. Azt mondta, hogy Pesten legalább is annyi a titok,
mint Sue Jenő Párisában és a férfiak oly szentimentálisak, mint a XIX.
században voltak. Egy okos nő, aki kellemesen tud csevegni, azt teheti
itt a férfiakkal, ami eszébe jut. Ugyanezért anyám megtanitott, hogy
hosszan felejtsem a szemem a férfiakon és ezáltal zavarba hozzam őket;
rászoktatott, hogy a kezem a kezükben hagyjam darab ideig; valamint
kioktatott arra is, hogy elég némely kérdésre csak szempillantással
felelni. Nagy tervei voltak anyámnak, midőn a helybeli nők vallomásán át
alaposan kiismerte a férfiakat. Ezek az előkelő uriasszonyságok, akik
néha órákhosszáig várakoztatták gavallérjukat kapunk előtt, vagy
találkozót adtak kedvesüknek előszobánkban: annyi mindenfélét
bevallottak anyámnak a hosszu téli délutánokon, hogy esténkint alig
gyöztük rendbeszedni a hallottakat. „Boldog lesz az a férfi aki téged
egykor feleségül vesz, mert téged már nem kell tanitania az életre!“ –
mondogatta anyám, amikor esténkint kis lámpásunk mellett számbavettük a
hallottakat.
„Emlékezetünkbe véstük, hogy vannak férfiak a városban, akik női cipőket
gyüjtenek, mások hajfürtöket raknak párnájukba. X. azt kedveli, ha oly
gorombák hozzá a nők, mint egy hordárhoz. Y. nem tud ellentállani, ha
szerelmi kalandjai felől érdeklődnek nála a hölgyek. Egy tekintélyes
uriember azt szereti, ha felesége megcsalja kocsissal, vagy
házmesterrel. Egy gazdag lovag a meztelen lábát csókoltatja kedveseivel
és az a passziója, ha selyempapirosban göngyölt régi négykrajcárosokkal
ajándékozhatja meg imádottjait. A krónikások azt mondják, hogy Schiller
romlott citromot szagolgatott, mikor költött. Az előkelő pesti
uriemberek szerelmi szokásai felülmulják a költőét. Oh, hányszor jött
hozzánk parasztleánynak öltözve egy előkelő urihölgy, amig kedvesét, a
hintáslegénynek öltözött gróf urat várta!
„Ez volt lánykorom Pesten. Ugy gyüjtögettem a furcsa embereket, mint a
bogarász gyarapitja skatulyáit. Talán, mert oly korán nyilott fel
szemem, mikor más leányok még konfirmálás előtt állnak, talán, mert meg
szoktam a tragédiák sirógörcseit anyám kabinetjéből hallani, vagy mert
esténkint anyámmal nagyokat nevettünk a vetőkártyához menekülő,
félgyászos uriasszonyságokon, akik elsápadtak, midőn a katona figurája
az ő kártyájuk alá került… talán, mert láttam és hallottam, hogyan
játszák ki a férfiak a nőket és a nők a férfiakat, a cukrászinas is
megunja az édességet és ártatlan maradtam.
„Anyám veszitette el hamarább a fejét, beleszeretett egy vidéki
lókereskedőbe, férjhezment, falura mentünk lakni, ahonnan csak anyám
váratlan halála után kerültem ismét a fővárosba, de most már Budára.
Damasztiné gondjai alá. A vikleres, régimódi Damasztiné vigyázott rám,
holott én jobban ismertem az életet, mint egy gyóntatóbarát.“
Rezeda ur először olyan nagyot sóhajtott, hogy majd megszakadt a szive:
„Tudtam, hogy maga különb azoknál a nőknél, akiket eddig ismerni
szerencsém volt. Maga a legderekabb nő.“
„Akit én szeretek: azért gondolkozás nélkül feláldozom magam. Tizennyolc
esztendős vagyok, de eddig nem találtam férfit, akiért érdemes lett
volna csak sóhajtani is, felelt Antónia. Magát szerettem meg és már
régen elhatároztam, hogy megkérem: fogadjon el engem kedveséül, tegyen
nővé, vegye birtokába azt, ami minden nőnek a legdrágább,
ártatlanságomat. Itt vagyok uram, az ön legalázatosabb szolgája.“
„Antónia, felelt áhitattal Rezeda ur, mivel érdemeltem ki a jó istennek
ezt a kegyelmességét? Mit tettem én szegény bünös, hogy angyalok tartják
alám a kezüket, mielőtt a pokolba zuhannék? Hol követtem el azt a
nagyfoku jóságot, erényt, amelyért ily jutalommal fizet a sors? Melyik
lehetett az az imádság, hogyan kezdődhetett a bevezető szava, mit
tartalmazott a sóhajtás, amely eljutott Szüz-Mária trónusáig, hogy téged
nekem elküldjön? Mily babonaságot követtem el tudtomon kivül, hogy
sikerült megnyerni egy ártatlan leány hajlandóságát? Milyen napot mutat
ma a kalendárium?“
„Ma Szilvia napja van,[2] az ön első szeretőjének a nevenapja,“ szólt
csendesen Antónia.
„Szilvia,“ – mormogta Rezeda ur és a homlokára szoritotta a kezét.
Antónia a vállára hajolt:
„Én tudom az ön egész élettörténetét. Hosszuak voltak Budán a téli
esték, amikor Damasztinéval a vasrácsos-ajtóju porcellán kályha mellett
ültünk a szőnyegen és a parazsak ugy hamvadtak el a kályhában, mint
azoknak a történeteknek hősei, akikről Damasztiné regélt. Több férfi és
nő élményeit ismertük meg a hosszu téli estéken, mint ahányról az
Ezeregyéjszaka tud. Mikor az ön történetére került a sor, a parázs nem
hamvadt el a vasoroszlán mögött a kályhában, hanem tovább égve maradt az
a szivemben, de ugy, hogy lehunyt szemeimen át is láttam, mintha ettől
az időtől fogva ön nézegetne rám éjjel és nappal; olykor szürke és
szomoru a tekintete, midőn betegesen bucsuzott a nap a Gellérthegy
mögött; máskor oly vidáman tekintgetett rám, mint a kovácsmühelyben a
láng. Én az önről hallott történeteket annyiszor megismételtettem a
bóbiskoló Damasztinéval, hogy végül büszke lett az öreg hölgy, hogy
ismerősei közé tartozhatott.“
„Vajjon, miket álmodott ez a szegény öregasszony? kérdezte szerényen, de
nem minden belső büszkeség nélkül Rezeda ur.
Antónia elmerengő hangon beszélt, miközben két mezitelen tenyerébe vette
Rezeda ur arcát.
„Akkoriban különbözőszinü ruhában járatott bennünket Damasztiné; egyik
leány világos zöld szoknyát kapott, a másik kék ruhát, a harmadik
fehéret. Én leginkább a kék pettyes ponzsi-ruhámat szerettem, mert
ilyenben járt Fátyol Szilvia, akit az ön első kedvesének mondanak.
Kalapomhoz fácán tollát tettem, mert a mese szerint ugyanilyen kalapja
volt Kronprinc Irmának, a legszeretettebb leánynak Budán, aki ugyancsak
az ön vonzalmát birta.“
(Altató mesék, amelyeket öregasszonyok találnak ki, midőn összekavarják
a valóságot az álmokkal. Hajdanában minden öreg rokkant szerelmes volt
Elisabeth császárnéba, a vénasszonyok meg Andrássy Gyulával járták a
kontratáncot. A vén férfiak képzeletében fehérharisnyás lábbal,
őzléptekkel jönnek az ifjukori emlékek a mult sürü bokrai mögött, mig az
asszonyok minden repedtfazék hangjában sarkantyupengést hallanak.)
„Ne mondjon ellent uram. A végzet akarta igy, hogy azok legyenek a
legboldogabb téli estéim, amikor Damasztiné mesemondásaiban az ön
kalandjait sorolta fel; néha féltékenység és bánat gyötört, amikor a
tyúkeszü nőkről hallottam, akik megcsalták önt legszentebb érzelmeiben,
máskor féléjszakákon át sirdogáltam ágyamban, amikor Casanova Jakabbal,
a Hadnagy utca egykori lakójával vont párhuzamot Damasztiné és
hideglelést kaptam a gondolattól, hogy egykor én is csak egy elmosódott
emlék leszek az életében, akiről az öreg budai asszonyságok majd
fogatlan szájjal beszélnek, mikor a téli szél süvöltözik a Tabánban és a
felhők bujkáló félholddal rémitgetik az ifju nőket, akik már nyakukba
keritették a nagymama kendőjét, hogy elmenjenek az első szerelmi
találkozóra.“
Rezeda ur sóhajtott:
„Én már nem lehetek válogatós a szerelemben, mert időm lejárt. Te, drága
lény, akit a jó isten küldött nekem, hogy őszbeboruló fejemet ismét
hálatelten emelhettem az ég felé, te földre szállott angyal: te léssz
utólsó legnagyobb szerelmem. Letérdepelek és ugy adok hálát a jó
istennek, hogy kegyelmes volt lángot gyujtani a szivedben, a templom
kövére helyezem alázatos fejemet, hogy megajándékozott egy olyan
kinccsel, amelyért érdemes tovább folytatni már-már megunt életemet.
Idáig csak szerelmi bánataimban kerestem fel a csodatévő szent képeket,
a délutáni templomok elhagyatottságában, a mellékfülkékben, hogy
elsirjam nekik csalódásaimat. De mától fogva a főoltárnál talál a déli
napsugár, hogy felmagasztosult szivvel mondjak köszönetet teremtőmnek,
hogy téged nékem adott. Engedd meg, hogy megcsókoljam a lábodat, amely
utánam, értem hozott.“
A leány csendesen felemelte Rezeda ur alázatos fejét:
„Még ne, drága párom, hadd mondom el neked, hogy mióta megismertelek:
sokat változtam. Hajamat azelőtt homlokomba fésültem, mig mostanában
kifésülöm a hajamat arcomból. Szerettem ugy lépkedni, mint a
huszártisztek, akiket szorit a nadrág és ugyanezért lábukkal néha
különös mozdulatot tesznek. Nem dicsekszem többé azzal, hogy fiatallány
koromban leugrottam az emeletről, magas keréken bicikliztem,
férfinyeregben lovagoltam és emiatt bizonyos fogyatékosságban szenvedek,
amely miatt szemrehányást kapok a házasságomban. Nem kérkedem többé,
hogy én már Casanova Jakab szeretője voltam, hogy más név alatt éltem a
földön, de a lelkem ma is egy démoni nőé, aki királyok, költők és
koldusok szeretője volt… Oh, én már felhagytam a balgatag gyönyörrel,
mely elfogott, midőn barátnéim bámész tekintetét láttam. Oh, én már nem
hazudok többé romlottságot a szememmel és derekammal, büszkén és
boldogan mondom, hogy ártatlan vagyok. A tiéd lesz ártatlanságom.“
Amig beszélgettek, belopódzott a boldog ifju este a szobába és
köröskörül fonta őket füst-barna selyemfonalával.
„Husz éve várok erre a napra, rajongott Rezeda ur. Akkor gondoltam
először arra, midőn a pesti aszfaltra tettem a lábam, gyümölcs-szaga
volt a Dunának, ser és szaftos-virsli illata a Korona-utcának és a nők
tarkabarkaságaikban ugy libegtek előttem, hogy a szivem meghasadt
utánuk; jön egyszer egy nap, amikor igazán boldog és győzedelmes leszek
az idegen, kőarcu városban. A Dunából felszálló nyári párázatokon át
elmosódott Buda, fátyol mögé állott Mátyás-temploma, olyannak tüntek fel
a messzi háztetők, mint egy álomváros diszletei, ahol a varázslót várja
mindenki, aki az elátkozott lelkeket érintésével, vagy szavával
felébresztgeti. Az emberek közönyös arcai alatt egy másik arc lakik, az
utcai járókelők baromfilelke helyett egy másik lelket is tartogatnak
valahol eldugva, a mindennapi szavak kárpitja mögött gyönyörü mondások
remegnek, a bazáros női szemek alatt más szemek is rejtőznek, amelyek
lehetnek oly éjsötétek, mint Szevillában, vagy ragyogók, mint északon…
Husz évig kerestem e megsejtett arcokat, hangokat, szemeket, várvavárt
perceket a lakosság álarca mögött. Néha elcsüggedtem, mert azt hittem,
hogy tévedtem feltevésemben. Közönyös, életunt és értéktelen emberek
városába jutottam, amelyet elkerülnek vándorutjukban az álmok szines
madarai. Évek multak évek után és nem hallottam egyetlen hangot sem,
amely szivemig hatolt volna. Sok nővel fogtam kezet, váltottam szót és
tekintetet, jártam bujócskát és szalónt, leveleztem, csókolóztam,
szeretkeztem, de sohasem éreztem, hogy megérkezett volna az, akit áhitva
vártam, akiért a városba jöttem. Mind zordonabbak lettek körülöttem az
arcok, mind hidegebbek a szemek, közömbösek lettek az ismerősök, mint a
sokszor látott cégtáblák a boltok felett, a hangokat már nem is
hallottam, mint a kovácsmühelyek mellett lakók nem hallják a kalapácsok
csengését. Már bohó ifjukori ábrándnak véltem, hogy valaha boldog leszek
ebben a városban… Amikor a mindenható elküldött téged hozzám, hogy
megbocsássak husz esztendős fogságot, alvatag közönyt… sok nőt, aki
elment mellettem, anélkül, hogy észrevett volna.“
Antónia csendesen simogatta Rezeda ur arcát és könyörögve nézett rá.
„Én senkise vagyok… Kérem hallgasson, nem érdemlem meg ezeket az
imádságos szavakat, amelyeket hozzám intéz. Én csak egy mindennapi lány
vagyok és szerencsém az, hogy maga észrevett a sok között.“
„Mily sokat gondoltam rád, Antónia, mikor a muzsikáló órát meghuztam itt
magányos délutánokon. Még nagyon kis lány lehettél, amikor már itt
jártál előttem hercegnőként, kokottként, apácaként. Te voltál az, akit
mindig vártam, amikor szomoru voltam. Te sugtad a fülembe buskomoly
órákban, hogy legyek vig, még minden megváltozhat. Te kopogtál az
ablakon, midőn oly mélyen lehajtottam a fejem, hogy többé tán fel sem
emelhettem volna azt nélküled. Te vagy az a szerelem, akinek jönni
kellett, hogy a járó-kelők a kedvesebb arcukat mutassák felém az utcán,
hogy muzsikásabb legyen a hozzám szólók hangja, hogy megint érezzem az
ifjukori Duna nyári illatát, lássam a háztetők szineit, halljam a
kocsikerekek vig pörgését, az Andrássy-ut távolát, a nők fehér
harisnyáját, a férfiak lovagiasságát, az élet gyengédségét…“
Rezeda ur felzokogott elragadtatásában. Kinyitotta a két kezét, a szék,
amelyben Antónia ült, üres volt. A falon a muzsikáló óra régi valcert
pengetett, mintha valaki elmenőben megvonta volna a szerkezet zsinórját.