A postások zenekara az emelvényen Rip van Winkle dallamait játszotta,
hogy mindenki elandalodott egy percre a Várkert-kioszkban, a
vanilia-fagylalt édesebb lett az asztalkákon és az ostya oly lágyan
mállott szét a szájakban, mint tegnapi szerelmi emlék.
Damasztiné igy gyurta Rezeda urat:
„Nézze Kázmér, nekem nincs sok időm cukrászdában, vagy kávéfőzőnél
üldögélni, a leányaim egyedül vannak odahaza és az utóbbi időben annyira
megfeledkeznek magukról, hogy beengedik a házba az énekeseket és
muzsikusokat az én távollétemben is. Röviden feleljen tehát: él még az a
doktor és hol található?“
Rezeda ur konyakot kevert a fagylaltba és oly ravaszkodva nézett az
asszonyságra, mint a fogságba került borz.
„Gondolhatja, hogy ok nélkül nem adtam magának randevút ezen a helyen,
ahol már tiz esztendő óta se fordultam meg. Nem járok randevúra. Fontos
okom van, hogy itt magával beszéljek. Életbe vágó dolgok… Becsületem,
hirnevem, jövőm forog kockán,“ erősködött Damasztiné.
Rezeda ur bólogatott. Sajátságos, hogy az asszonyok akármilyen korosak,
nem szoknak le azokról a szavakról, gesztusokról, amelyeket találkáikon
használtak. Mindig a becsületüket, a jó hirnevüket emlegetik, amikor az
egész városrész elfelejtette márifjukorukat.
„Él még az a doktor?“ – ismételte erélyesen Damasztiné.
„Miféle doktor?“
Damasztiné kezébe vette a Wiener Bilder cimű képes lapot és ahoz
beszélt.
„Tudom, hogy már nem vagyok fiatal, uram, de én sohase fogom elfelejteni
hogy egykor szerettem önt és ön is azt mondta, hogy szeret. Nos,
emlékezzen csak, mikor lánykoromban mindenféle csábitó sétákra vitt, de
én nem hagytam magam elcsábitani, beszélt nekem egy doktor barátjáról,
akinek olyan nagy a tudománya, hogy meg nem történtté tudja tenni a
leányoknál azt, ami megtörtént. Még arra is emlékezem, hogy a vizivárosi
régi katonai temetőben mondta ezt nekem egy majór sirdombján.“
„És maga nem hitte el.“
„Nem voltam olyan hiszékeny, mint a többi hölgyek, akik utánam
következtek. Mindig sokat adtam a becsületemre, vallásosan neveltek
szegény szüleim és sirba vitt volna a szégyen, ha rosszat cselekedtem
volna… Sajnos, későbbi szerencsétlen házaséletemben nem találtam meg azt
a gyöngédséget férjem oldalán, amely gyöngédségre áhitoztam. És ez a
magyarázata egy és más dolognak, amiről önnek tudomása van. Ámde
esküszöm, hogy magán kivül soha senki se férkőzött a szivem közelébe.
Szerettem. Kázmér és a másvilágon megbocsájtja ezt nékem a jó Isten,
mert annyit vezekeltem a földön bünömért. Talán ennek a mélységes
bünbánatnak volt a következménye már az is, hogy férjem, az igazgató nem
sejtett semmit…“
Rezeda ur felsóhajtott:
„Nagyon szeszélyes volt, asszonyom.“
„És ön a faképnél hagyott, midőn egész éjszaka vártam ablakomnál férjem
távollétében. Őn akkor is azon férfiak fajtájához tartozott, akik
szeretni csak kényelmesen, mezitláb tudnak. Az jól esett önnek, ha ezer
kockázat és veszedelem közepette, halálosan dobogó szivvel, a
szégyenkezéstől megvakulva, félig ájultan felkerestem lakásán, de ön egy
lépést sem tett értem.“
„Bestia voltál, megcsaltál,“ felelte meggondolt udvariassággal Rezeda ur
és szeliden nézett özvegy Damasztinéra.
„Esküszöm… De minek esküdnék? Csak a szemembe, az arcomba kell nézni:
ilyenek a csalfa asszonyok? Annyit imádkoztam érted, mint az apámért,
anyámért együttvéve nem imádkoztam. Annyi könnyet hullajtottam érted,
hogy darab időre elgyengültek szemeim. Szegény barátnőim alig tudtak
visszatartani az öngyilkosságtól; eljártam minden budai bálra, mert azt
hittem, hogy veled találkozhatom; bolyongtam azokon a helyeken,
amelyeken veled sétálgattam és kisérőim nem tudták mire vélni, miért fog
el görcsös zokogás a gyalogösvényen, amely a Zugligetből a Svábhegyre
visz… csak én hallottam az erdei avaron a maga lépteit, én láttam a fák
őszi leveleire irva a maga szavait, én hallottam a messziségbe az erdő
mélyében sóhajtásait… És ha voltak is gavallérjaim, ugyan melyik
asszonynak nincs? – csak azért kellettek, hogy elkisérjenek azokra
helyekre, ahol magával boldog voltam… Sohase varrtam inget másnak, csak
magának.“
Rezeda ur az utolsó mondattól elérzékenyült.
„Finom, lenvászon ingek voltak.“
„Finomabbak, mint az uramé, pedig ‚az igazgató′ sokat adott a
fehérnemüjére. Mikor meghalt, egy Ivanics nevü hordta el a lábravalóit
és ehez az Ivanicshoz nekem semmi közöm sem volt. Egy szép kis városi
bundát azonban mai napig őrzök. Épen olyan bunda, mint az egykori
polgármesteré volt, együtt varratták az urammal. Néha az a bolondos
gondolatom van, hogy ezt a városi bundát egykor még maga viseli Rezeda
ur, mikor megfehéredik a haja és a hó lehullott a Szentháromság térre.“
Rezeda ur elgondolkozva hallgatta a zenekar játékát. Régi valcerokat
fujtak és a kioszk ismeretlen arcai ugy tünedeztek fel Rezeda ur előtt
mintha egy régi korból visszamaradt vendégek foglalnának helyet a kerek
asztalkáknál, mikor ezek a melódiák még ujak voltak. Az asszonyok (nyár
lévén) pünkösd óta levetették a térden alul érő barchent nadrágot és a
jezsuita lépcsőn a szél belekapaszkodik lengő bő szoknyáikba. A férfiak
előkeresték a himzett fehér mellényeket és a megsárgult szalma
kalapokat, málna-piros az ajkuk a kiborotvált császárszakáll között,
nagy meggondolással olvassák esti lapjukat és mindnyájan tudják, hogy mi
lesz vacsorára… Nem is volna olyan rossz dolog öregségére Budára
költözni egy vastag falu, meleg házba, ahonnan tekintélyes léptekkel
menne az utcára, ha litánia után a korcsmajárás ideje elkövetkezett.
„Mit akar tehát azzal a doktorral, aki visszaadja a leányoknak, amit
elveszitettek?“
Damasztiné keserves arculatot vágott:
„Amit most elmondok, azt meggyónni se merném, igaz, hogy még messzire
van kisasszony napja, amikor gyónni járok Mára-Besnyőre. Maga tudja
minden titkomat, ismerje ezt is.“
Rezeda ur nagyot nyelt. Az utóbbi években többször észre vette, hogy az
asszonyok szokatlan bizalommal voltak hozzá, mintha a nagybátyjuk lenne.
Még szerelmi keserveiket is elpanaszolták neki, tanácsot kértek a férfi
visszahóditására, furfangos levelet fogalmaztattak és elkisértették
magukat a hütlen szeretőiktől kierőszakolt utolsó találkozóra; igy
többször méregette a Szarka-utcát, ahol a titkos legénylakások bujnak
meg varrónők mühelyei mellett, üldögélt bágyadtan a császárfürdői
platánok alatt, amig odafent valamely szobában az utolsó találka
könnyes, viharos, szenvedélyes jelenetei lefolytak; néha megjárta Rezeda
ur, a kilátásba helyezett jutalom elmaradt, mert a szerelmesek
kibékültek a végsőnek hitt randevun és karonfogva távoztak egy másik
ajtón. De Rezeda ur nem esett kétségbe, bizonyosan tudta, hogy néhány
nap, vagy hét multán ismét szükség lesz az ő bölcsességére és kétszeres
jutalmat élvez a féltékeny, fájdalmas hölgytől.
Vajjon miféle szerelmi cselszövény kibogozását óhajtja rábizni a koros
Damasztiné, hogy városi bundát igér előre?
Damasztiné könnyes hangon beszélt:
„Sohasem engedtem el őket hazulról lábszárvédő nélkül, nyáron is
nadrágot kellett nekik viselni, magam fésültem a hajukat, ha bogarat
hoztak haza az iskolából, hetenkint fürösztöttem őket, beléptem a
hálószobáikba, mikor aludtak, elfogdostam a szerelmes leveleiket, résen
álltam, ha holdfényes éjszaka az ablakban könyököltek, kikémleltem, hogy
kivel beszélnek az utcán, amikor az iskolába mennek, megfigyeltem,
milyen zenedarabokat játszanak a zongorán, utána néztem az
imakönyvükben, melyik lap van begyürve és tollat fosztottam velük téli
estéken, amely módszer mindig beválik, ha titkot akarunk megtudni. És
mégis…“
„Mind a négy?“ – kérdezte felvillanva Rezeda ur.
„Antóniáról nem tudom bizonyosan, mert ez a lány oly ravasz, mint a
kaméleon, minden nap másnak mutatja magát. Egyszer Engelbert nevét
mondja álmában, máskor Baltazárét; néha még az ön nevét is sóhajtotta,
midőn éjfélkor lábujjhegyen ágya mellé léptem. Nem akart vallomást
tenni, bármint fenyegettem a másvilággal, jövendőbeli férje haragjával,
szüleinek keserüségével. Agyafurt, különös teremtés. Nevetni szokott, ha
vallatom és kijelenti, hogy ő ártatlanságát már ötven esztendő előtt
elveszitette, amikor az álarcos-bálról megszökött a kaszárnyába egy
osztrák katonatiszttel. Majd fordit egyet szaván és kijelenti, hogy ő az
a Palota-téri kisértet, aki csuklyában, lefátyolozva járkált az én
gyermek koromban a Tabánban és viharos éjszakákon szeretkezni hivta a
magános fiatalembereket a rétre, ahol a kecskéket legeltetik. Majd ismét
ujabbat hazudik; ő az előkelő uriasszonyság, aki besurran a diákok kis
szobáiba, midőn azok szegényes vackukon urihölgy szeretőről álmodoznak.
De nekem hazudhat, amit akar. Én ismerem ezeket a nagyképzeletü,
fantasztikus lányokat, akik nagyravágyásukban, beteges hiuságukban
egyetlen igaz szót sem tudnak kiejteni, regényes hazugságokat mondanak
akkor is, ha az életük függne az igazságtól. Ezek azok a leányok, akik
kiugranak az ágyukból, midőn a bakter éjfélt kiált és másnap
megesküsznek, hogy éjszaka előkelő gazdag ur jött értük postakocsin,
hogy Itáliába repitse őket, de vasrostély volt az ablakon. Ismétlem,
Antóniával nem tudok eligazodni, bár az orvosi vizsgálatot ő sem
kerülendi el, mielőtt ősz jöttével visszaadnám őt végleg vidéki
szüleinek.“
„Ellenben a többiek?“…
„A többi három megtört ügyesen alkalmazott szavaimra – és vallott“ –
szólt magasra huzott szemöldökkel Damasztiné. „Nem hiába mondta mindig
„az igazgató“, hogy én vagyok a legügyesebb asszony Budán, nem hiába
foglalkozom leányneveléssel husz esztendeje, megkérdezhetik az anyákat,
akik maguk is nálam nevelkedtek, mint leányaik…“
„Remélem asszonyom, hogy a szőnyegen forgó esetet nem sorozza dicsőségei
közzé?“
Damasztiné hangja megcsuklott.
„Ilyesmi még sohase fordult elő házamban,“ szólt siránkozó hangon, „nem
tudom, hogyan kerülök ki a bajból a maga segitsége nélkül, Rezeda ur.“
„Teljes őszinteséget kérek.“
„Jól van. Elmondom önnek, mit vallottak a leányok. Mánya, egy csontos,
izmos, nyugodt, falusi hamvasbarna, akinek oly dus a haja, mint a vad
bozót és a szülői háznál korán megtanult lovagolni, cselédekkel bánni,
gazdálkodni, józanul számolni, lelkiismeretfurdalás nélkül vallotta be,
hogy virágvasárnapján délután templom helyett egy jósnő lakásába
látogatott el, ahol már várta a házunkban lakó kacsafark-bajszu
füszeres. Ennél a füszeresnél ostobább embert nem ösmerek a
városrészben; mint a rigó, a cselédlányokat a boltja raktárába
csalogatja, a lábát rázogatva áll az ajtóban és vakmerően néz minden
nőre.“
„És a jósnő lakásán megtörtént a baj?“
„Ugy van,“ felelt könyes szemmel Damasztiné. „Egyike azon érthetetlen,
megfejthetetlen talányoknak, amelyeket az élet produkál. Kétszáz nőnek
hiába fütyörészett a füszeres, a kétszázegyedik, szegény Mánya
gondolkodás nélkül lépett az utcára, hogy a fütyülő ember után menjen.
Csődöt mond itt minden tapasztalat, minden lélekbuvárlat… S a
legszomorubb, hogy a füszeres elvette Mánya ingét, magával vitte a
jósnőtől, s az inget majd nekem kell visszaszerezni. Mily szégyenletes
dolog!“
„És Mánya?“
„Közömbös, mintha kihalt volna belőle minden érdeklődés. Eltunyult
minden iránt, ami azelőtt érdekelte. Szótlanul üldögél, megkövülten
bámul az utcára, ha a füszeres odalent fütyürészni kezd. Étvágya kitünő,
álma mély és nyugodalmas. Mit akar még tudni Mányáról?“
„Nem szokott sirni?“
„Ismétlem, hogy az elcsábitott lányok nem éreznek boldogtalanságot, mint
a regényekben van. Teljesen közömbös nekik, ami velük történt. A legtöbb
elfelejti másnap, különösen, ha jól tud imádkozni. Csak kérdezze meg az
öregasszonyokat. Alig emlékeznek a dolgokra, amelyek lánykorukban
történtek velük. Nagy szerencséjük a szegény nőknek, hogy a természet
ugy alkotta őket, könnyen és alaposan tudnak felejteni. Mányát ezért nem
nagyon féltem. Sohase hozza zavarba jövendőbeli élettársát azzal, hogy
egy sohasem hallott férfinevet mond ki álmában.“
„És a többiek? Az ő lábuk is kifelé görbül már?“
„Nagyjában véve: mindennapi dolgok, csak mi csodálkozunk ismét, meg
ismét, amikor ujra halljuk az élet e hétköznapi tragédiáit. Aranka egy
lusta, körmét rágó, szeplős, fekete leány, aki egyébként csak az
édes-tésztákért rajong, valamint a füzetes regények hőseiért, akikről a
konyhán titokban olvasott. Szemtelen szokott lenni, ha megintem, örül,
ha lyukas harisnyát huzhat a lábára, a tükörbe nem szeret nézegetni,
mert csufnak tartja magát, megmerevedik az egyik szeme, ha mélyen
gondolkozik és holdváltozáskor oly forróság áramlik a szoknyájából, hogy
szinte süt, hosszas nógatásra varr fel egy gombot, fésületlenül,
kibontott hajjal ül óraszámra az ágy szélén, keresztet vet, ha eltörik
egy pohár, a párnát a fejére szokta huzni és hanyatfekve álmodik,
ingerlékeny és szivesen elmulasztja a reggeli mosakodást, rajta csiptem,
hogy rosszillatu helyen élvezettel üldögél, megszagolja a kezét,
rábeszélte egyszer Mányát, hogy engedje magát tőle meglocsolni, megleste
a szomszéd házmestert, midőn az vasárnap délután életepárjával
játszadozott, szinte megbüvölve figyeli a tavaszi utcán szemérmetlenkedő
ebeket, elolvassa és nem felejti el azt, amit a házak hátulsó
keritéseire szoktak irni az utcagyerekek…
„Elég asszonyom, látom jól ismeri növendékeit.“
„Arankával tehát a Fácánbeli majálison történt meg a baj, ahol ön is
jelen volt, én is nyitott szemmel ültem és egyikünk sem vett észre
semmit. Csak annyit tudunk, hogy az erdőben dalolgattak, bujócskát
játszottak, futkároztak, amint az már fiatal népeknél szokás. Ugyan ki
akadna fel azon, hogy a fiatalság jókedvü, nem lehet mindenki olyan
mormogó, dörmögő öreg, mint mi ketten Rezeda ur.“
„Ha nekem lányom lenne, sohase engedném bujócskát játszani.“
„Husz éve vagyok ezen a pályán, tudom, hogy mi esik jól a fiataloknak.
Utóvégre a majálisokat az ő kedvükért tartják, nem pedig a borissza
öregeknek, vagy kimustrált vénasszonyoknak. A fiatalság nem azért
gyülekezik a Fácánnál, hogy szalámival, retekkel, hagymával, túróval
megtöltse a gyomrát és reá spriccert öntsön. A savanyu bor csak azokat
édesiti, akiknek az életben nem jut már egyéb cukrosság.“
„Tehát a Fácánnál történt?“
„Szerettem volna, ha a leány szájából hallaná a vallomást, de ugye: ez
lehetetlenség? Megpróbálom tehát röviden elmondani a dolgokat. Egy
elvetemült, rettenetes gazember jelent meg azon a táncmulatságon, akit
Budán Növényi urnak neveznek, de egészen bizonyos, hogy Pesten más és
más név alatt leskelődik a tapasztalatlan fiatal leányok körül. Egy
vampir ez, aki szemtelen bizalmaskodással szólitja meg a lányokat és bár
már szürkül a haja, olyan ocsmányságokat sugdos a nők fülébe, hogy azok
a megrettenésükben felelni sem tudnak. Kényszeriti a fiatal nőket, hogy
ismételjenek bizonyos szavakat, amelyekre tanitja őket. Megingatja a
szemérem gyönyörü templomát, először a szavakkal, tekintetekkel,
mozdulatokkal a leányok lelkében. Arcpiritó sutogással mond
költeményeket, amelyeket nyomtatásban nem olvashatni. Dong, mint a piaci
légy, s elviszi a lányokat a ház végébe, ahol szemérmetlen rajzok vannak
a falon, ocsmányságot mutató játékszerek vannak a zsebében és kábitó
parföm a zsebkendőjén. Mindig vig és vállalkozó görbe mosoly a száján,
fáradhatatlanul követi kiszemelt áldozatát. A férfiaknak kellene
összeállani, hogy az ilyen Növényieket ártalmatlanná tegyék. Hisz minden
sikerüket szemérmetlenségüknek köszönhetik.“
„Asszonyom, igen jól tudja, hogy az igazi nőhóditók azok a férfiak, akik
férfiak társaságában közutálatot ébresztenek.“
„Oh, mily gyávák a férfiak, hogy eltürik ezeket a léhütőket, akik
feleségeik, leányaik füléhez bizalmaskodva hajolnak, suttognak és a
hamis kártyás szemével lesik az elért hatást.“
„Kérdezze csak meg a nőket, felelt Rezeda ur, milyen más véleményük van
e vakmerő, sólyomként támadó rablókról! Talán Aranka megbánta, hogy
Növényi ur az erdőbe csalta és visszaélt tudatlanságával?“
„Szegény csak azért sóhajt, hogy Nővényi urat azóta nem látta. Irt neki
levelet is, amelyre persze választ nem kapott. Ki tudná, merre jár azóta
a lelketlen gazember! De én résen vagyok és leöntöm az emeletről ha
házam körül észre veszem őt.“
„Késő boszu. Halljuk a negyedik leány történetét!“
„Ő a szemüveges lány. Erzsébetnek hivják és külsejében, mozdulataiban
hasonlit azokhoz a leányokhoz, akiknek az arcukra van irva, hogy
mindvégig pártában maradnak, mert mit sem törődnek a férfiak
meghóditásával Pápaszemét, amely nagy és kerek, tüntetőleg veszi elő,
pedig jól tudja, hogy nem szolgál, előnyére a tanárnői viselet. Ha
legalább lorgnettet hordana, mint Szép Heléna a budai szinkörben, vagy
elegáns csiptetőt, amely némely arcnak oly helyes kifejezést kölcsönöz!
Erzsébet azonban ragaszkodik a nagymamás pápaszemhez, olyan nesztelenül
jár-kel, mint egy árnyék, napokig nem hallani a szavát, elüldögél a
sarokban és isten tudja, miről gondolkodik. Két esztendeje van nálam, de
sohase tudtam vele tisztába jönni. Mindig egyforma a kedve, akár beteg,
akár egészséges, sohasem nevetett, nem szomorkodott, nem játszott,
egykedvüen vette az időjárást és mikor tizenhetedik évét betöltötte ősz
szálak mutatkoztak hamvas barna hajában. Szülei módos gabona kereskedők
a Tisza mentén, akik nem sokat törődtek Erzsébettel, igaz, hogy pénzzel
bőven ellátták. S Erzsébet addig nem nyugodott, amig pénzét cselédeknek,
barátnőknek el nem ajándékozta.“
„Erzsébetnek van egy nagynénje Pesten, aki eleinte ritkábban, később
sürübben meglátogatta. Divatos, elegáns asszonyság, bizonyosan gazdag,
fekete szeme mindig könyes a jó kedvtől és a szomoruságtól, kacér és
alázatos és férje nem sokat törődik vele. Gondoltam is néha napján, hogy
ez a nagynéni bizonyosan az a pesti asszony, akiről a regényeket irják,
udvarlókat tart, örökös mulatság az élete és előbb-utóbb megszökik az
urától egy szinésszel, vagy egy muzsikussal. A nagynéni harmincöt
esztendős és minden negyedórában frissen puderozza az arcát abból a
bőrtáskából, amit kezében hord. Sok baja volt széles karimáju
kalapjával, fátyolával, keztyüjével, bluzával, szoknyájával. Néha csak
azért látogatta meg Erzsébetet, hogy a velencei tükörben megnézze magát;
véleménye szerint ez volt a legjobb tükör a fővárosban.“
„Bizonyos idő előtt észre vettem, hogy a nagynéni nem mindig egyedül jön
át Budára. Egy feltünően magas, őszes hajzatu, barna képü gavallér várta
a nagynénit a ház előtt, amig a látogatás tartott. A nagynéni az
ablakból nevetve, tréfálkozva mutogatta Erzsébetnek a hiven ácsorgó
lovagot és nagyokat kacagtak azon, hogy a gavallérnak ugy meggörbült a
nyaka, mintha szinházi zenekarban szolgált volna és reménytelenül
szerelmes lenne a primadonnába. Emlékszem, mily nagyokat nevettek az
uriemberen, aki nem bosszankodott, nem türelmetlenkedett, csak nyugodtan
járkált a hóesésben. Mint a nagynéni szavából értesültem, az uriembert
bizonyos Mukinak hivták és hirlapiró volt. Eddig azt hittem, hogy a
hirlapirók, legalább itt Budán, csupa fehér szakállu, meggörbedt vállu
boros kancsók, holott Muki néha virágot viselt a kabátján,
hosszadalmasan nézegetett a rácvárosi lányok után és én nem eresztettem
volna be házamba, mert volt valami a szemében, ami a nőknek tetszeni
szokott. Szerette a nagynéni Mukit, vagy csak játszott vele, mint
ezeknek a pesti asszonyoknak mindig kell valami férfiember, aki
rajongásával, bókjával, elragadtatásával, izgékonyságával öket körül
vegye? Mi budaik igen rossz véleménnyel vagyunk a pestiekröl; erröl a
puderos asszonyságról nem tudtam elhinni, hogy valakit szeretni tudna.
„Tavasz felé történt, hogy megérkezett Erzsébet apja, egy közönyös,
kövér ember. Kijelentette, hogy leányát juniusban haza viszi, mert
Erzsébetnek férjhez kell menni a szomszéd kereskedő fiához. Erzsébet
szokott egykedvüségével vette tudomásul apja akaratát. „Tehát már
juniusban?“ kérdezte, midőn atyjától bucsut vett? „Ugy van, juniusban!“
felelt a kövér ember.“
„A tavasz korán beköszöntött és a pesti nagynéni mind sürübben
kocsikázott Budán Muki társaságában. Szavaiból kivettem, hogy a
gumikerekü kocsi gyakran hordja őket a Várkert kioszkba és onnan
mindenféle kis korcsmákba, ahol halat szoktak enni és pezsgős bort
isznak rá. Erzsébet egy napon kijelentette, hogy szeretne nagynénjével
és Mukival részt venni ily kiránduláson, hisz juniusban ugyis férjhez
kell mennie. A néni örömmel segitett Erzsébet öltözködésénél és én az
ablakból láttam, hogy Muki a két nő között foglal helyet a bérkocsi
ülésén és igen megelégedettnek látszik e változatosságon. Erzsébet
megfogta kezével a kalapja karimáját, midőn a bérkocsis a lovak közé
csettintett, a nagynéni nagyot csipett Muki karján és hangosan
felkacagott, hogy a járó-kelők a kocsi után néztek.“
„A kirándulások mind gyakrabban ismétlődtek. Muki mind bizalmasabban
terpeszkedett a bérkocsi közepén és estefelé, mikor Erzsébetet haza
hozták, hosszasan szorongatta a lány kezét.“
„Egy májusi hajnalon (idáig maradt távol nagy kétségbeesésemre
Erzsébet), a leány pápaszem nélkül jött haza és azóta se tette fel többé
a szemüveget. Váratlanul megjavult a látása, a legkisebb betüt is
eltudja olvasni és olyan messzire lát, mint akár én vagy ön. Hiába
vallattam a leányt, hol járt hajnalig, egykedvüen felelt: „Róza nénivel
voltam!“
„Mig e napokban, a vallomások idején, kiderült, hogy azon az éjszakán
előbb a nagynénit kisérték haza pesti lakására; Muki és Erzsébet
kettecskén vágtak neki Budának és Muki egy rosszhirű szállodába csalta a
leányt. Muki azóta nem mutatkozik, a nagynéni egyedül jön az egykedvü
Erzsébethez.