Rezeda ur elgondolkozott a hallott történeteken. Egy darab ideig
bólongatott, mintha nagyon helyeselné a dolgok állását, későbben
felébredt benne a kételkedés.
„Fiatal koromban, harminc és negyvenedik éveim között, midőn
tudvalevőleg a legkönnyebb a férfiak helyzete, a fiatal nők
meggondolatlanul dobják magukat ez érett, komoly férfiak karjaiba:
néhányszor, kétszer vagy háromszor megadatott nekem is a szerencse hogy
sikerült ártatlan nők kegyességét megnyerni. Ámde azt tapasztaltam, hogy
egyszeri vagy kétszeri találkozás heve mitsem hervasztja el a fiatal nők
mirtuszkoszoruját, csak a regényekben olvashatni kalandokról, amelyek
percek alatt befejeztetnek. Lehetséges, hogy bennem volt a hiba,
gyöngédebb és óvatosabb voltam, mint kellett volna és nem egy
kisasszonyról tudok, aki hibátlanul férjhez ment, bár nem mulasztotta el
az alkalmat a hiba elkövetéséhez. Az ön esetei asszonyom, mind egyszeri
találkozásról szólnak. Engedje meg, hogy kételkedjem a helyzet tragikus
voltában. Azt hiszem, hogy a kisasszonyok képzelete felülmulja a
valóságot.
Damasztiné megcsóválta a fejét.
„Nő vagyok, tudom a magamét, bár „az igazgató“ korántsem viselkedett
ugy, hogy a nászéjszakámon sürgősen doktort kellett volna hivatni,
varrótűvel és selyemfonállal, mint mostanában néhányszor megesett a
Vizivárosban. A régi férfiak gyöngédebbek voltak. Ámde én mégse tudom
elhinni, hogy leányaim ártatlanok (mind a négynek kiadom az utját
nyáron), és azt a bizonyos csodadoktort akarom, akiről ön egykor
beszélt.“
Rezeda ur igy felelt:
„A csodadoktor nem mese. Itt él Pesten, az óbudai oldalon és már sok
házasságot tett felhőtlenné, sok szemrehányásnak és elfelejthetetlen
keserüségnek tette be az ajtót néhány ügyesen alkalmazott öltéssel. Több
tekintélyes és erényességére hiu, előkelő úriasszony tudja az adresszát
a doktornak, mint hinnénk. Sok kis fazekat megdrótozott ez a drótos. A
legfinomabb csecsebecséket összeragasztotta. Áldani kell nevét, mint az
emberszeretet apostoláét. Csuf válópörök, botrányos házaséletek,
szégyenletes asszonyéletek multak a doktor varrótüjének munkálkodásán.
Férfiak büszkeségét, asszonyok nyugalmát, családi tüzhelyek melegét
növelte ez a férfiu. Pesten a nőorvosok többet tudnak Balzacnál, ha
ugyan hallotta már valaha hirét ez irónak asszonyom.“
Rezeda ur és Damasztiné ezután megállapodtak, hogy milyen körülmények
között keresik fel a csodadoktort és mily furfanggal vizsgáltatják meg
leányokat.
Bealkonyodott, a zenekar már elhagyta emelvényét, megritkultak a kioszk
vendégei, csendes budai házakba mentek a boldog asszonyságok, akiknek
sohase volt szükségük csodadoktorra, valamint a polgárok, akik lassu
sétát tettek a közelgő vacsora előtt a Dunaparton. A gesztenyefák alatt
olyan nyugodalmasan mendegéltek a járókelők, mintha örökre elfujta volna
a szél a szerelmet, az égő könyet, a boldogtalanságot a világról. Ki
látná e közömbös emberi arcok alatt a jajt és kacajt, a kéjvágyat és a
csikorgó boldogtalanságot? Talán nem is igaz, hogy a nők e tájon a
Dunába ugranak, miután a Ráctemplom órája elütötte a találkozóra
kitüzött óranegyedeket és az sem igaz, hogy a padokon éjfélkor férfiak
ülnek, akik könnyes szemmel hivják vissza a hullámokból elmerült
szerelmesüket.
„És Antóniáról valóban jó véleménnyel lenne asszonyom?“ kérdezte Rezeda
ur odavetőleg, de hangja kissé megremegett.
„Azt hiszem, az egyetlen okos leány, aki az én elveim szerint éli
életét,“ felelt kitérőleg Damasztiné és megengedte Rezeda urnak, hogy
darabig elkisérje.