A Fácánnál majális volt.
A tabáni és vizivárosi tornyok litániai harangszava, valamint a
Retek-utcában kiragasztott zöld cédula közölte a fiatal nőkkel, hogy
ezen a délutánon táncmulatság van a Fácánnál, amelyhez Piros Flórián
zenekara szolgáltatja a tánczenét; a kitünő italokról és ételekről az
ismert vendéglős gondoskodik.
Eljöttek tehát a rózsaszinü és kék ruhák a budai utcák öreg házikóiból,
s az ifju fürge lábak ugyanazon nyomokba léptek a kopott kövezeten, az
erdei avaron, a kanyargó gyaloguton, amelyet egykor a nagymamák hagytak
hátra. A vak hegedüsök, lábatlan harmónikások, akik a keresztutaknál ugy
helyezkednek el, mintha a várostól örök időkre kibérelték volna
helyüket, ugyanazon nótákat vonták, amelyeket a majálisi fiatal nők
anyáinak huztak, amikor azok először jártak májusban az erdőn. A szőke
és barna kontyok, a hullámos hajak, a szivben repdeső jó kedvek, a
pajkosodó nyelvek, a játékos szemek, a bérmálás tömjénillatát őrző fehér
harisnyák, vállalkozó kis cipők, felhevült szalagok, pontosan illeszkedő
harisnyakötők, álmok, szerelmek, ismeretségek, találkák és rügyező
vágyak eljöttek a Fácán ódon udvarára, végigjárták a bolthajtásos
folyosókat, felszaladtak a ropogó lépcsőkön, belenéztek a
kopottaranyozásu tükrökbe, amelyekben régi dámák arcai rejtőznek, mint a
folyam mélyében az eldobott gyürük, amulettek…
Felcsattogtak a kedvek, mintha egy láthatatlan karmester tapsolva jelt
adott volna a mulatság megkezdéséhez, a varrógép mellett töltött éjjelek
remekmüvei, a lengedező szoknyácskák valamely fuvalom révén megmozdultak
és repkedni kezdtek; a gondban, házi munkában, ódon padlók járásában
megszokott leánylábak meginogtak, mint az alkonyi szélben a virágszálak;
számtalan kis hegedüs telepedett a falombokra és a szivekbe és egy meleg
lehelet szétfujta a Fácán felett azokat a tavaszi virágmagvakat,
amelyekből a szerelem terem. A hüvös kis kezek, amelyek tán még a
délelőtti mise imakönyvétől voltak hidegek, vagy fáradtak a
főzőkanáltól, felmelegedtek, amint kinyultak a táncosok felé. A jó
táncosnők oly elbizakodottan vetették magukat a tánc áramlásába, mint az
uszók a hullámokba. Lángban állott a szende szüz, a fogak lezárt
sövényei megől visszafojtott hangok törtek elő és Karmolin, egy öreg
budai kéjenc már ott guggolt a lyuk mellett, amelyet annak a kamrának a
deszkafalába furt, ahová a leányok ruháikat mennek megigazitani.
Eljött a majálisra Damasztiné is a leányaival és ott szokás szerint
feltünést keltett.
Damasztiné, „igazgató özvegye“, mint névjegyein olvasható, azoknak a a
negyvenes évekbeli öreg, előkelő uri asszonyságoknak a hivatását
választotta életpályául, akik egykor a régi Pesten és Budán minden
utcában feltalálhatók voltak: vidéki kisasszonyokat fogadott el kosztra
és kvártélyra, atyafiságos indulattal vezette a lányok nevelkedését.
Zenére, francia nyelvre, illedelemre és nagyvilágias társalkodásra
oktatta Damasztiné a gondjaira bizott leányokat. Soha sem szökött meg
egyik se szinésznőnek, vagy légtornásznőnek, ámbátor a fiatal hölgyeknek
nagy kedvük van e pályákhoz. Inkább némi kis szerelmet vittek haza
tornyos falusi otthonukba a Damasztiné leányai, amely szerelmek gyakran
házassággal is végződtek. Sok szegény budai fiatal ember, istentől
elhagyott kishivatalnok, városi tisztviselő (különösen, ha már
„kinevezett“ volt,) köszönhette Damasztinénak, hogy módos feleséghez
jutott. Az asszonyság tekintélynek és megbecsülésnek örvendett a
vizivárosban, holott a budai anyák nem mindenben helyeselték Damasztiné
nevelési módszerét. A Damasztiné kisasszonyai – a vizivárosi vélemények
szerint – sokkal többet engedtek meg maguknak, mint más polgári
kisasszonyok. Az „igazgató özvegye“ bizonyos mágnásos allürökhöz
szoktatta a falusi virágszálakat, különösen öltöztette őket, megengedte,
hogy vasárnap délutánonként fiatal emberek jelenjenek meg a háznál és a
zongora körül megforgassák a kisasszonyokat; Damasztiné aranyos
fejkötőben, és bombassin-selyemruhában trónolt az összejöveteleken és
nyomban észrevette, ha a kisasszonyok a fiatal emberrel a mellékszobába
vonultak. A litániáról jövő budai asszonyságok megjegyzést tettek, midőn
a zenétől, énekszótól, vigságtól hangos vizivárosi ház mellett elmentek.
De Damasztiné azzal pipálta le őket, hogy minden esztendőben férjhez
adott egy-két leányt a gondjaira bizottakból.
Természetesen a Fácánbeli majálison is a Damasztiné kisasszonyai voltak
a nyertesek. Ők tudták legjobban a polkát, nem hibázták el a négyest, a
walzert ugy táncolták, mintha hatvanas évekbeli katonatiszti bálokon
tanulták volna. Szemükkel és legyezőjükkel ugy játszadoztak, mint a
legelőkelőbb dámák az operai páholyban. A frizurájukat készitette és
ruhájukat mindenféle szalagokkal diszitette Damasztiné, amihez csak neki
volt izlése.
Négy leánya volt ez időtájt az asszonyságnak. „Akármelyik megér egy
második kerületi házat, vagy akár egy állami tisztviselőt!“ – mondogatta
Damasztiné. Ám a leányok között volt egy bizonyos Antónia nevezetü,
akiről némelyeknek (igy Rezeda urnak is) az volt a felfogása, hogy a
budai ház mellett még egy sashegyi szőlőbirtokot is felér értékében.
Antónia ötven esztendeje járt a Fácánba majálisra.
Ő volt az, akiért párbajokat vivtak kék cilinder-kalapos, lilaszinü
gérokkos, fehér pantallós gavallérok (akik manapság a családi arckép
albumok ábrándos fotográfiái közül nézegetnek) fehér köpenyeges
katonatisztekkel. Ő ment végig pillangós cipőiben azoknak az öreg
embereknek a mellényén, akik manapság félig megvakulva és szótlanul
tartják kezüket poharaikon a szarvas- és kereszt-téri kis korcsmák
sötét, pókhálós sarkaiban. Ő hagyta ott ibolyaillatát a Fö-utcai templom
előtt a padokon, hogy még napjainkban is megszerelmesedik a fiatal
ember. A Bástya-sétányon ő andalgott alkonyatokon, mig lenn egy kis
udvari korcsmában a Seckingeni Trombitás dalát fujja valaki. Az ő lábát
érezték a régi cukrászda szük asztalkáinál a gavallérok. Ő jutott
eszükbe a magányos férfiaknak, midőn a Mátyástemplomon toronyzene volt.
Ő pergette a varrógépet zöld cserepes növénnyel berakott ablak megett, a
félig földbe sülyedt tabáni házikóban. Ő róla álmodtak szegény, kopott
költők, midőn a budai leányt ábrázolták munkájukban.
Ő ment fel szeliden a holddal a Gellérthegyre, az ő szava hangzott a
tabáni torony harangzengésében, ő könyökölt ki a magas ablakon midőn az
őszi bortól boldoggá és boldogtalanná lett fiatalemberek éjszaka
énekeltek a mély utcában, ő csalogatta maga után a bolyongókat a
jezsuita-lépcsőn, ő kapta azokat a szerelmes leveleket, amelyeket
csendes délutánokon valakinek irni szeretnének a költők, ő ment oly
illatosan vasárnap délelőtt a templomba, mint a májusi oltárok, őt
dicsérték a régi terek, kanyargós utcák, mohos házak a pestiek előtt,
akik némi kis romantikát szivni mennek át Budára (nővel a karjukon, vagy
nő nélkül a szivükben), ő jutott eszükbe a köszvényes öreg uraknak a
császárfürdő platánjai alatt, amikor a bosnyák katonazenekar déli zenét
játszik, ő volt az a nő, akit sohasem lehet elfelejteni és mindig ifjan,
üdén, bájmosollyal áll a férfiak szive oltárán.
Rezeda ur azt hitte, hogy már nagyon régen ismeri Antóniát, vagy
legalábbis anyját, vagy nagyanyját vitte sétálni, táncolni, kisérte
templom után, csalogatta a meredek erdei uton, amely a Svábhegyre visz
és kellő időben megtalálta a vigasztaló hangokat, vagy a mulatságos
szófordulatokat.
Tudott-e Antónia e régi szerelemről?
A nők, bármily fiatalok és tapasztalatlanok, mindent tudnak, amikor egy
öreges, rajongó gavallért bemutatnak nekik, mint Rezeda urral tette
Damasztiné, midőn szünet lett a táncban és Antónia hizelkedő mosollyal
kereste fel nevelőanyját. Egy pillanattal tovább felejtette kezét Rezeda
ur kezében, s szemével végigsimogatta a gavallér fehér mellényét
(amelyet egykor egy hölgy himzett) és öntudatlan kacérsággal perditette
rózsaszinü szoknyáját Rezeda ur térdéhez, mintha régi szerelmi viszonyt
óhajtana felujitani.
„Valóban nem tudnám megmondani, hogy mi lett abból a leánykámból, aki
iránt érdeklődik Rezeda ur. Annyi bizonyos, hogy nem volt boldogtalan,
mert a boldogtalanságról én leszoktatom a gyermekeimet,“ folytatta a
beszédet Damasztiné.
(„Ó, én már tudom, mit lett betőle,“ gondolta magában Rezeda ur és
hosszasan Antónia sugárzó szemébe nézett, mintha ekkor látott volna
először életében leányszemeket.)
Antónia még a távolból is visszanézett, azzal a titkolatlan
érdeklődéssel, amely zavarba szokta hozni a legokosabb férfiakat is.
Rezeda ur félfüllel hallgatta Damasztiné előkelő szavait:
„Az én házamnak olyan hirneve van, hogy a nagymamák is hozzám
kommendálják unokáikat, nem felejtenek el, midőn fehér hajjal, merengő
fővel andalognak az emlékezés kertjeiben. Oh, én megtanitottam őket,
hogyan kell sétálni, járni, fejet tartani, arcot választani, hogy mindig
érdekeseknek tünjenek fel a férfiak előtt. Az egész élet nem jelent
egyebet, mint annyit, hogy mindig érdekesek legyünk. Azt hiszem,
korunkban az a divat, hogy a nők szerelmi boldogtalanságot öltenek
magukra és igy hóditják a férfiakat. Mit hallott Rezeda ur a mostani
divatról?“
Rezeda ur bár nem volt barátja a felesleges beszélgetésnek, a régi
ismeretség révén felelt Damasztinénak.
„Azt hiszem, a harangszoknya a divat… s a bánatos arckifejezés a magános
sétán jobban illik a nők arcára, mint a hideg közöny.“
„Tehát azt gondolja, hogy leányaimat neveljem bizonyos mélabús
magatartásra? Azt hiszi, hogy a férfiak még mindég szentimentálisok,
mint a mi időnkben voltak? Emlékszik, mennyit szenvedtünk, sirtunk
egymásért, mert az volt a módi?“…
Rezeda ur veszélyesnek itélte a társalgás folytatását, azt inditványozta
tehát, hogy üljenek uzsonnához, amit a jelenlevő kisasszonyok
helyeseltek, mig Damasztiné sóhajtott:
„A férfiak sohase áldozzák fel a fehér asztalukat a legszellemesebb nő
kedviért sem.“
A Fácán árkádjai alatt volt teritve (mig az udvaron a tánc folyt). A
korcsmáros még abból az időből ismerőse Rezeda urnak, mikor szerelmeit
télen is a Fácánba hordta szánkán és a meleg vendégszobából ábrándozva
nézegették a sürü hóesést, s lélekzetet visszafojtva figyeltek, ha
idegen száncsörgés hangzott fel az erdőben.
A rántott csirke olyan izes volt, mintha nem is korcsmában készült
volna, hanem azoknak az asszonyságoknak az elemózsiás kosarából való,
akik egykor háznépükkel a budai hegyek közzé kirándultak és a zöld
gyepen zsiros papirost hagytak hátra. A frissen csapolt sárga ser habja
ugy ment fel és alá a füles poharakban, mint a harmónikát huzzák boldog
népies mulatságokban. A bor piroslott a talpas poharakban és boldog
mámort igért kacsintó szemével, amely mámortól egykor már a régiek is
elfelejtették mindennapi gondjaikat, szerelmesek lettek az öregek,
pajkosak a dámák, önfeledkezők a kisasszonyok. Retkek vöröslöttek, mint
falusi kisasszonyok. Fagylaltok illatoztak, mint ifju delnők. A sajt,
mint egy elővigyázatos öreg ember cugos cipőben, meggondoltan ballagott
mindenféle ennivaló után. Damasztiné, mint aféle vérmes asszonyság,
elment igazitani a füzőjén, Rezeda ur bonvivánt hangulatokban
ringatózott, a tánc szakadatlanul tartott az udvaron, mintha csak igy
volna érvényes a tavasz, a szerelem, a sóhajtás, a vágy amely nagyobb
szekereken jött a városból a Fácánhoz, mint amilyenen a sörös hordókat
szállitják. A bomladozó kontyok, az izzadt nyakszirtek, a megzavart
toalettek, egykor mind emlékei leendenek a majálisnak; a levetett
ruhácskák és ingek szerelmes szavakat potyogtatnak ki magukból, midőn
lefekvés előtt otthon kirázzák őket. A szoknyák, bár még ezidőtájt
hosszuak és bővek voltak Pesten (a háboru hosszadalmasságában rövidültek
meg évről-évre a szoknyák), mikor aludni mennek, elmondogatják
egymásnak, hogy mit hallottak és láttak a majálison; még a szemérmetes
alsószoknyának is van ilyenkor regélnivalója, hisz ő is többször
kivillogott a forgatagban titkos helyéről. A cipők ezernyi lépésről
tudnak, (midőn fáradtan haza kerülnek), amely lépésekhez eddig nem
voltak szokva: tudnak sétákról a tánc után, az erdő rejtett részeiben,
tudnak heves és kiszámithatatlan mozdulatokról, – egy kis füles (egy
fehérke) a padra állott, hogy elérhesse a fiatalember száját… Az erdő
meghallgatja a csókokat, legfeljebb a madarak éneklik el másnap, akiknek
ugysem érti senki a szavát Pesten.
Lám, Rezeda ur is merengett az asztalmaradékok felett, egyedül maradván
a tornácon egy sajthéjjal és a kiüritett seres kriglivel, midőn is
tavaszi esőfürgeségü léptek hangzottak fel a háta megett, pántlikás kis
cipők oly gyorsan hoztak erre valakit, mint a bárány szalad a zöld
mezőn, ibolya illat jött egy nagy nyitott ablakon át az erdő mélyéről és
valaki, hátulról befogta Rezeda ur szemét és gyorsan megcsókolta bal
oldalról az arcát. Édes kis csók volt; melegebb, mint a fülemülefészek
és mohó, amint a kis hal ugrik fel a folyóból a napsugár után.
Rezeda ur nyomban sejtette, hogy a csókolózó nem lehet más, mint az
egyik jólnevelt Damaszti kisasszony. Ámde Antóniára nem mert gondolni,
holott mégis csak ő volt a kis bünös, amint Rezeda ur hirtelen
hátrafordult.
„Kérem, ne haragudjon rám.“ szólt a leányka szemérmetes fojtott hangon.
Rezeda ur fölényesen mosolygott, de mikor megszólalt, észrevette, hogy
csuklik a hangja.
„A világért sem, gyermekem… Köszönöm, hogy eszébe jutottam, mert én
kegyedet nagyon szeretem.“
„Én is szeretem.“ felelt Antónia és kezét gyorsan kiszabaditván Rezeda
ur kezéből, elillant a tornác űvegajtóján át, hogy senkisem vehette
észre megjelenését. Egy pár perc mulva egy kefehaju hadnagy karján
lejtette a csárdást és táncosa vállán át tőbbször és titokzatosan
pillantott az egyedül maradt Rezeda urra, holott a kefehaju meglehetősen
tartotta szóval: még a levegőbe is emelte, amint ez divat volt.
Rezeda ur öreg gavallér módjára először mély megindultságot érzett a
fiatal hölgy megfeledkezésén (néha sajnálta a nőket, a szegény
áldozatokat, akik mindenüket odaadják a férfiaknak, mig ezért többnyire
a bókok és hazugságok hamis pénzeit vágják zsebre). Későbben
elfelejtette korát, tekintélyét, deres haját, bölcsességét és a
kisasszony harmadik titokzatos pillantására számolni kezdett azzal a
gondolattal, hogy vénségére bizonyos szerelmi kalandba keveredett.
Természetesen hallott ő is, mint minden vénülő férfi az igen fiatal
hölgyek titokteljes vonzalmáról az öregebb férfiak iránt. Igy van az
oroszlánoknál is. A legöregebb himoroszlán veszi feleségül a fiatal
nőstényeket. Ámde magánéletében még nem tapasztalta, hogy őszülő
fürteinek különösebb varázsa lett volna. S bolond férfi módjára
(ahelyett, hogy megtöltötte volna a poharát ó sashegyivel, hogy felejtse
a világi élet hiábavalóságait), félig behunyta a szemét és tünde képeket
festett maga elé Antónia bájairól. Rezeda ur lelkével ismerősek
sejthették, hogy Antónia szemeit azon régi szép nők élveteg szemeihez
hasonlitotta, akik manapság már csak olajfestményekről, vagy amulettek
kis képeiről nézegetnek vissza soha el nem muló kéjes mosollyal; férfi
sorsokat fujtak el az ajkak egy lehellettel; a nyak vonalai éjfélkor is
kirajzolódnak a sötétségben az álmatlan szemek előtt; a tenyérnek kis
fészkei évekre melegséget hagynak a férfiak kezében és a lágyan
domborodó lábszárakat semmiféle táncosnő lába nem tudja elfelejtetni.
Rezeda ur néhanapján hitt az álmokban, a nők boszorkányos tudományában,
a jó és a rossz szemekben, a szavaknak varázslatában, a hangoknak
másvilágias eredetében. Ugyanezért feltette magában, hogy szivesen
átengedi magát Antónia varázslatának, akinek alakjában most, negyvenedik
évén tul bizonyosan egy régi nő jön bocsánatot kérni, akit egykor hiába
várt a Jánoshegyen, Talán a postamesterné lesz ő, akihez hiába utazott
el egykor a Verhovinára öles hóban, moszkvai télben… Tán inkább a
kereskedőné lesz, aki hajszálat ajándékozott egy vidéki állomás
várótermében és nem jött el a megbeszélt napon a császárfürdőbe. Vagy…
ez, vagy amaz, a nők közül, akik szemmel-szájjal, kézzel és lábbal
mindent igértek és semmit sem tartottak meg, amint az más férfiak
életében is előfordult, nem csupán Rezeda Kázmér uréban. Antóniának egy
ilyen régi nő vétkéért kell vezekelnie és ifjuságát feláldozni.
Lehetséges, hogy talán anyja volt az, aki egykor bolonddá tartotta
hősünket… Rezeda ur elhatározta, hogy gyöngéd és tisztességes lesz, ha a
várt szerelmi óra elkövetkezik és a kis lábak majd elhozzák drága
terhüket a megbeszélt találkozóra.
Alkonyodott és a pincérek vendégek, cigányok többé-kevésbbé leitták
magukat; mindenféle nótákat gajdoltak borvörös arcu öreg emberek, mintha
a kakukos óra szólalna meg, a söröshodókat ugy guritgatták elő a
jégveremből, mint cinkostársakat; a kucsébert barátságosan fogadták az
asztaloknál, mint egy várva várt vendéget, idegen emberek koccintottak
egymással, mig a női ruhatár táján elcsattant egy pofon, amelyet sürü
egymásutánban több követett azokon a helyeken, ahol féltékeny, vagy
sértett férfiak tartózkodtak, a táncmulatságot nem zavarta semmi. Boldog
kacaj viháncolt, midőn egy törpe szolgalegény a lampiónokat kezdte
felgyujtani és Piros Flórián oly andalogva és szemforgatással gyujtott
rá egy keringőre, amint azt Pesten jártában megleste az Emke kávéház
ablakán át fővárosi kollégáitól. (Akkoriban kezdtek a pesti
cigányprimások, mint amorózó szinészek mutatkozni hallgatóik előtt.)
De nem csak a Fácán udvarán andalgott a zene, hanem megszólaltak
hangszereikkel azok a láthatatlan muzsikosok, akik csábitó dallamokat
vonnak, azzal a célzattal, hogy fiatal nőket és férfiakat sötét erdei
utakra, elhagyott padokra, bokrok sürüségébe, fák lombjai alá
hivogassanak és ott megismertessék őket a magányban felébredő
bátorsággal, az addig sohasem képzelt vakmerőséggel, álomból is alig
ismert gyöngyörrel. Az erdőben, a sötétben nincsen tükör és igy a nők
nem látják, hogyan lesz csapzottá a hajuk a bátran viszonzott öleléstől,
hogyan bomlik fel ruhájuk, amelyet a vasárnap délutáni óraketyegés
mellett oly gondosan és figyelemmel adtak testükre öregasszonyságok,
hogy még azt se vették volna észre, ha a szájukban tartott gombostüt
lenyelik. Nem láthatták, hogy máskor nyugodt, sőt visszautasitó
tekintetük mikor válik kancsalitóvá, mintha e váratlan kancsalsággal a
mohón élvezett csókok, kiszáradt ajakkal felszürcsölt kéjek, többé el
nem felejthető szerelmi emlékek hagynák itt nyomukat… Rezeda ur régi
ember volt: igen jól tudta, hogy mit jelent a nők kancsalitása, midőn az
erdőből előjönnek; a vetőkártyában ettől az órától fogva mutatkozik mind
gyakrabban a pap és a bába figurája, mind közelebb kerülve ahhoz a
kártyához, amely saját magát az embert jelenti.
A táncosnők eltünedeztek táncosaikkal a lampiónok alól, amig odafent az
árkádok alatt az öregek arról beszélgettek, mi történt 1848ban, vagy még
régebben. Damasztiné is ezt cselekedte egy vajszinüre festett bajuszu
gavallér társaságában, akit a jószerencse hozott elő valahonnan, hogy
Damasztinénak ékes szavakban magasztalja férjét, az egykori igazgatót,
valamint ennek jóságát, béketürését és megbocsájtását. Damasztiné
jólnevelt kisasszonyai felhasználták az alkalmat és eltünedeztek a
közeli erdőben és ezt előre nem jelentették. Csak a Rezeda ur éles szeme
volt helyén és nyomban észre vette, midőn Antónia kivállott a táncosok
forgatagából.
„Ismét megcsalnak a nők,“ gondolta magában az okos Rezeda ur és szive a
torkában dobogott.
S nyomban elindult az erdei uton, amelyen eldobált cukorkapapiroskák
(Nefelejts! felirással), félig lerágott almacsutkák, elhullajtott
hajtük, lepattant ruhakapcsok, elveszitett fodrocskák és elhányt
zsebkendők (amelyekbe susztercsirizt sirt valaki), alig elszivott
cigaretták, tarka-barka kucséberdobozok jelezték, hogy erre kell járni a
szerelmeseknek.
A bokrok megrezzentek, mint büntársak, a haraszt zörgött, mint lesbe
állitott szolgáló, a sötétségben mormoló hangok elbujkáltak, mintha
nyitott késsel jönne valaki a felkutatásukra. Ha nem alusznak vala ez
időtájt a vadgerlék, azt lehetett volna hinni, hogy ők búgnak közel és
távol az erdőben. („Nem,“ mondták itt-ott világosan, de mindenki tudta,
hogy ez a nem „igent“ jelent. „Ne bántson!“ – szóltak valahol ijedt
suttogással, de a legkisebb vadsóska is sejtette a zugligetben, hogy ez
az ijedelem gyorsan elmulik. A padok, e régi cinkosok, amelyek napközben
oly közönbösen mutatják a beléjük vésett sziveket, neveket, emlékezetes
dátumokat, mintha öreg bogarászók unalmukban vésték volna testükbe e
hieroglifeket, megmelegednek ölükben pihegő szerelmektől. (Vajjon, mit
érez egy családanya, amikor gyermekei társaságában letelepedik a
zugligeti padra, amelybe az ő monogrammja van belevésve?)
Antónia, mint egy meleg álom ütközött a leskelődő Rezeda ur karjaiba.
„Engem keres?“ – rebegte. „Vártam. Annyi sok jót és szépet beszélt önről
nagyasszonyunk az elmult tél hosszu estéin, (midőn tollfosztás helyett a
saját élete történetével ismertetett meg, amit nem lehet tőle rossz
néven venni, mert már olyan öreg, hogy nincsenek titkai.) annyi
nagyszerüt mondott, hogy már ismeretlenül szerettem önt.“
„Köszönöm, gyermekem,“ felelt Rezeda ur bánatos hangon. „De vajjon, ki
az a fiatalember, akivel az erdőben bujkálsz?“
„Ó, senki. Táncosom. Nem is tudom, csak ugy gondolom, hogy Engelbertnek
hivják.“
Az erdei ut sötétjében ugy tapadt Antónia Rezeda ur karjaiba, mintha
épen most csalta volna meg Engelberttel. Rezeda urnak borus sejtelem
szállongott a szive körül, mint öreg ember feje körül a pipafüst csak
reszkető kézzel simogatta a leánykát. (Ez a reszketés nem volt igazi,
bármely pillanatban végét vethette volna, de Rezeda ur régimódi gavallér
volt, aki ugy tanulta, hogy a nőkhöz remegve illik közeliteni.)
„Jönnek. Isten vele!“ – rebbent fel Antónia és álomszerü gyorsasággal
hagyta egyedül Rezeda urat.
Senki sem jött az uton, a vadgerlék tovább mondogatták imádságaikat, a
bokrok tovább titkolóztak és Rezeda ur ugy állott lehajtott fejjel a
sötétben, mint aki nem győzi végiggondolni mindazt, ami vele történt.
Mert már a régi Antóniával is ugyanez a balesete volt. A régi Antónia is
mindig megcsalta és mindig jobban szerette. Házasságtörő asszonyok régi
szokása ez, akik férjeiktől titokban igy kérnek bocsánatot.
Rezeda ur helyén maradt, mint egy sétapálca, amelyre a kalapot
akasztották, amig az ifjak az erdő belsejében ibolyát keresnek. (A régi
Budán vagyunk, Rezeda ur nem kerülhette ki a a németes hangulatokat.) De
a sétapálcának még nem halt meg végleg a szive és fájdogált, sajgott és
még nem is egészen ugy, mint az öreg csontok szoktak időváltozás előtt,
hanem rendesen, akár a költőké, akik ilyenkor költeményből készitenek
kenőcsöt, hogy vele az égő sebet enyhitsék. Rezeda ur nem volt költő, de
értett valamit a kuruzsoláshoz s ezért ezt mondta magában:
„Eh, csak egy szőke volt, mint a vanilia-fagylalt, amelyet Valériával,
Krisztinával és más osztrák főhercegnőkkel a várbeli cukrásznál
fogyasztottam. Igaz, hogy ezek a szőkeségek hónapokig megvilágitották a
szivem éjszakáját, mint az őrjárat lámpásai, amelyek létünk felett
őrködnek, de végül mégis csak mécsesekké váltak a harangozó kezében, aki
az utolsó kenetet feladó papot kiséri. Nem akarok többé meghalni szőke
nő miatt, elég volt e macska-csalfaságu fajzatból.“
(Ne csodálkozzanak olvasóim, hogy Rezeda ur itt-ott oly régies szavakban
és képekben gondolkozott. Bár a kalendáriumokon az évszámok nem mutatnak
nagy messziséget a jelentől, a boldog multban járunk mindig, amelyre a
lábtöröttek és a divatból kimentek mindig oly áhitattal gondolnak
vissza, mint a bucsujáró Máriájára.)
És midőn Rezeda ur néhány lépést tett, hogy elhagyja az erdőt és a szőke
nőket, ismét csak eléje lebbent Antónia.
„El akart menni? Pedig arra kértem, hogy megvárjon. Nem érzem magam
biztonságban az erdőn, ha ön nincs velem. És nagyasszonyunk is sokkal
nyugodtabb, ha önt a közelemben tudja. Miért akarja, hogy sirjak,
szenvedjek ön miatt, egyetlen drága jó barátom?“ – mondá Antónia oly
hévvel, hogy Rezeda ur elfelejtette előbbi feltevését. Boldogan
szoritotta ismét karjai közzé a visszatért szerelmet és hajfodrocskáival
olyan játékot kezdett, mintha egy sohasem érintett, csak messziről
csodált és forrón kivánt nőt és annak drágalátós hajzatát adná kezére a
véletlen. Igen, ő volt a régi Antónia, akinek lengő fehér szoknyájától
nyár szakán mindig hajlandó volt megbolondulni, akinek fehérharisnyás
bokái után ugy nézett, mintha a susztert itélné Pest legboldogabb
emberének, aki e lábakról mértéket vesz, ő volt, akit mindig szeretett
volna megérinteni, megszagolni a templomokban, ligetekben: Ő volt az
ismeretlen, elérhetetlen nő.
„És ki az a fiatalember, akivel az erdőben bujkál?“ – kérdezte Rezeda ur
olyan félénken, mintha halálos itéletét várná.
„Senki. Unokatestvérem, azt hiszem Balthazárnak nevezik, de ez nem is
fontos. Ám lépteket hallok, vigyázzunk.“
S Antónia ismét eltünt az erdő sürüjében, amelyből ugy sóhajtott a szél,
mint egy leányiskola hálóterméből.
„Nem, többé nem kezdek ki barna nökkel,“ védekezett Rezeda ur a
szivfájdalom ellen, amellyel hirtelen ismét szemközt találta magát, a
bánattal, mint egy madárijesztővel. „Nem kellenek a barnák, akik
külsőleg oly méltóságteljesek, mint a Halál angyala a tragédiákban, mig
szivükben paráznák, mint a keleti zene, amelyet lélekzetfogytáig, csurgó
verejtékig, végkimerülésig fujnak szájjal, megdolgoznak kézzel és
lábbal, csörgővel és önfeledt asszony módjára sikkantó fuvolával a
zenészek, akik a szertartáshoz olyan nagy sárga süveget nyomnak a
fejükbe, mint a lámák Ázsiában… De megálljunk csak, már ezentul azért
sem kellenek a barnák, mert szemük oly alázatosan tekint mindenkire,
mint a cigány táncosnőé, amint őt házadba bocsátottad, ott aztán
összeszed minden megmozditható tárgyat… Egy kézmozdulattal sem hivom
őket többé, hogy árnyékos orrlyukukon át elszivják a levegőmet, melyben
oly könnyedén mozogtam, mint egy lyukasszivü táncos; nem akarok álmodni
se göndör fürtü nyakukkal, se lágy ölükkel, se játékos térdükkel, se
lábukkal, se cserebogár hátukkal, amelyet ugy rengetnek, mint valamely
jelvényt a férfiak előtt… Elég volt nyugtalan kezükből, sovárgó
lábérintéseikből, hosszadalmas szembenézésükből, amikor a szemük
szivárványhártyáján mindég az utolsó órámnak a mutatóját látom, amely
lassudan lefelé hajlik. Buskomoly férfiu leszek, aki nem fordul a másik
oldalára sem, ha nyári éjszakán barna nők kacagása és fehér harisnyás
lépte hangzik fel az ablaka alatt.“
Rezeda Kázmér ur most már elindult, hogy megvalósitsa elhatározását, a
kis flóták, amelyek láthatatlanul fujdogáltak a pünkösdi éjszakában,
fájdalommal, irigységgel töltötték el a szivét. Eszébe jutott, hogy
milyen régen nincs már jókedve, mily hosszadalmas évek óta ül nyakán a
gond és szomoruság lovagja, mily régen gyülöli azokat, akik bátran és
ifjan felkacagni tudnak. Mily régen nem nézett bátran az erősebbek
szemébe! Mily régen nem találkozott egy arccal a városban, amely örömöt
okozott volna. Ime, most Antónia is megcsalta, holott már azt kezdte
hinni, hogy végre valahára találkozott azzal a nővel, aki el tudja véle
hitetni a legnehezebbet: ifjan, könnyed szivvel, háládatos szemmel,
áhitatos füllel egy másik korszak másik Pestjében él, ahol csupa kedves
és naiv emberek mászkálnak, ahol a szemek szelidek, lesütöttek,
szemérmetesek, mint a szoknyák, ahol a harangok boldogan
csengnek-bongnak az orgona virág illatu vasárnapi miséhez. Nem, többé
nem bocsájtja meg Antóniának, hogy gunyt üzött hiszékenységéből.
„Ezentul csak a fürdőház deszkafalán át nézegetem a nőket, mikor
egyedül, és láthatatlanul hiszik magukat, ugyanezért természetesek, mint
pártfogóm, az öreg Karmolin tanácsolta.“
Lehetséges, hogy hangosan beszélt Rezeda ur, mint a régi szindarabokban
mondják a monológot, mert hirtelen szétnyiltak a bokrok és Antónia
lépett elő, méltóságteljesen kiegyenesedve és sértett hangon igy szólt
Rezedához:
„Uram, ön máris megcsal, mielőtt valóban megajándékoztam volna
szerelmemmel; bizonyosan tudom, hogy más nők képeit forgatja a
képzeletében, uj ismeretségekre vágyik, leskelődni arra a helyre jár a
nők után, ahol a szegény nők kénytelenek megfeledkezni a társadalmi
illemről, ahova a király felesége is gyalog jár. Menjen tehát békével,
köszönöm önnek, hogy idejében kiábránditott illuzióimból, adja vissza a
legyezőmet, amelyet a mai éj emlékére önnek akartam ajándékozni.“
Rezeda ur a váratlan cseles támadástól némileg megzavarodott és nem
jutottak eszébe a kellő szavak, amelyekkel megtorolhatná e női
igazságtalanságot. Különben sem volt erőssége a szóharc, hölgyekkel
szemben pedig megbénult nyelve minden igaz szóra.
„Királynőm, nem tudok önnek mást válaszolni, mint azt, hogy
gyanusitásával Pest legszerencsétlenebb emberévé tesz.“
„A legyezőmet! – felelt erőszakosan Antónia és levette Rezeda ur
karjáról a selyem csipkéből és illatos fából való kis szerszámot,
amelyet vékony aranyzsinórral csuklójára akasztott.
Mikor a legyezőtől megvált, akkor érezte Rezeda ur, mily illatos,
különös, izgalmas gyönyört veszitett el, amelyet bizonyosan megnyer vala
a legyező tulajdonosnőjénél, ha okosabban viselkedik és nem bősziti maga
ellen a kancsi Antóniát, aki hosszu szempillái alól gyülölködve,
megvetéssel, dühtől remegve mérte végig.
„Én a komoly, megbizható, bátor férfiakat szeretem, nem pedig a szerelmi
koldusokat. Én akarok sirni, én akarok szenvedni, én akarok a megcsalt
kifosztott áldozat lenni a szerelemben. Én irom a könyörgő, könnyes
leveleket, mert én vagyok a gyönge. De ha magamnál gyöngébbet találok,
azt kegyetlenül felrugom, eldobom. Az kellene, hogy egy siránkozó férfit
vegyek a nyakamba!“
Igy szólt Antónia és a legyezővel olyan mozdulatot tett, mintha arcul
ütni akarta volna Rezeda urat, aki nagy élettapasztalata mellet sem
tudott eligazodni e váratlanságban.
„Majd, ha leszokik arról, hogy utánam leskelődjék, hogy féltékeny legyen
minden vándorló legényre… Majd, ha megtanit sirni, álmatlanná,
boldogtalanná lenni… Majd, ha öngyilkossággal fenyegetőzöm és felelet
helyett pisztolyt ád ajándékba… Ha megtanit az édes, keserves
szenvedésekre, a templomjárásra, a karácsony előtti, alkonyatig tartó
himzésre, a naplóirásra, más férfiak megvetésére, az ön által eldobott
gyufaszál megőrzésére, az utcasarkon való álldogálásra, amerre önnek
kellene elhaladni, de nem jön… Majd, ha gunyos mosollyal mutat be fiatal
gavalléroknak és szélesen hátatfordit, amikor a fiatalemberekkel az
erdőbe megyek… Majd, ha nem nyit ajtót a lakásán, ahova egy zivataros
délután látogatóba akarok jönni… Majd, ha leszakitja a körmöm, amellyel
görcsösen kapaszkodom kabátjába… Ha ajándékba ád egy szót, s kijelenti,
hogy más nőre gondol, mialatt engem ölel…“
Rezeda ur megmerevedett nyakszirttel, kitágult szemmel hallgatta a
szenvedélyes szavakat. Olyan férfi volt, kinek jól esett a korbácsütés a
női kézből. Nyelve is felmondta darab időre a szolgálatot, remegő
lábszárain lépni sem tudott.
„Ó, Antónia, nem bánom, ha többé sohasem látlak, de most engedd meg,
hogy a szoknyád szegélyét megcsókoljam, hogy térdedhez vessem a fejem,
hogy örökre velem maradjon testednek jó illata,“ rebegte Rezeda ur.
Antónia válasz helyett felemelte kis lábát, amelyet oly ártatlan
cipőcske fedett, mint azokét a régi asszonyokét (galanddal a bokához
kötözve), akiket napjainkban mind szenteknek, megdicsőülteknek,
legártatlanabbaknak itélünk, felemelte a lábát, mint egy ballerina és
könnyedén megrugta középen Rezeda urat. S ezután nyomban otthagyta a
rajongót.
„Ő az, Margaréta!“ – kiáltott fel Rezeda ur és elmult életéből elébe
állott egy fekete, kondorhaju szenvedélyes menyecske, aki ugyanezt tette
vele a császárfürdőben, mikor végre megjelent a szerelmi légyotton. Ugy
látszik, a nők nem változnak. Egyformán csókolnak és rugnak az unokák az
ősanyákkal, vagy az is meglehet, hogy bizonyos nők, akik egy férfi
változatos életében előfordulnak, többször cserélnek ruhát, külsőt,
hajzatot és arcot, hogy vissza-vissza járjanak megkinozni ugyanazon
férfit. Rezeda ur szintén meg volt győződve, hogy a legyezőt nem a
szelid és adaadó Antónia csavarta ki kezéből, hanem egy bizonyos
Margaréta nevü hölgy folytatja szerelmi boszuállását és nehány percre
kölcsön kérte a mit sem sejtő Antóniától annak ruházatát, hajzatát,
hangját, és egyéb jelvényeit, amelyek által a nők megkülönböztethetők
egymástól.
(Margaréta, ez a kancsal szivszerelem, aki többet kinozta Rezeda urat
már akkor is, mikor még szerette és kincseivel megajándékozta, már
sokszor lecsapott Rezeda urra az élet folyamán, midőn más nők szoknyája,
rokkája és tollas kalapja mellett védelmet keresett és biztonságban
hitte magát. Margaréta volt az egyetlen nő, akivel Rezeda ur szakitott,
akit ő hagyott el, mintegy elmenekülve észvesztő varázslatából. Nem
rettent meg Rezeda ur a névtelen levelektől, amelyekkel Margaréta
mindazokat a nőket elárasztotta, akiknek a társaságában Rezedát látta,
nem jött meg az esze a „dühös emberek“ támadásaitól, akik uton-utfélen
megtámadták Margaréta biztatására, sőt akkor sem tért vissza
Margarétához, midőn az ál-öngyilkossági kisérletet követett el
barátnőjénél, aki kéznél volt, hogy az öngyilkost levágja a kötélről.
Margaréta tehát nem hagyott fel Rezeda ur üldözésével és igyekezett
mérget keverni örömének poharába. Most is Antónia alakját öltötte
magára, hogy boszut álljon. Hisz az igazi Antónia szelid és alázatos,
rosszra képtelen.)
„Majd elválik minden a reggeli harangszóra.“ gondolta babonásan Rezeda
ur, aki már hosszu évek óta a reggeli harangszótól tette függővé kedvét,
életét. Amig csilingelve, bugyborékolva, dalolgatva érnek el hozzá a
reggeli harang hangjai, addig nincs baj. Ámha egyszer majd nem hallja e
jótékony ébresztőt süket fájdalmában, vagy csukló zokogásában, akkor…
remélhetőleg még messzire van ez az időpont.
Némileg megnyugodva tért vissza az erdőből és Damasztinéhoz tartott,
akit néhányszor megölelgetett és meghallgatott, mintegy hálából a mult
időkért. Damasztiné nagy kebele megremegett, ajkszéle meggörbült, hangja
megcsuklott, amikor közölte Rezeda urral, hogy elvesztette az egyik
harisnyakötőjét és szeretné megtalálni azt az erdőn.
„Későbben,“ – felelt Rezeda ur sokat igérően és egyelőre a borozásnak
szentelte magát, amint mindig, amikor valamely árnyék volt a szivén. Bár
a borital mértéktelen élvezete sok zavart idézett elő életében, lelki és
testi depressziók okozója volt, szégyenletes emlékek költötték fel mély
álmából és boldogtalanná tették napját: amig itta a bort, addig nem
érzett semmi kellemetlenséget. Ifjukori szerelmei és sikerei oly közel
látszottak, hogy csak a kezét kellett utánuk kinyujtani; egykori
kóborlásai most érdekes kalandoknak tüntek fel; boldog utcákat látott,
ahol könnyed, gondtalan szivvel nyitott be barátságos házakba, ahol a
ház hölgyei évek óta várták és minden más kérőt visszautasitottak;
asszonyok csókját és gyengeségét, leányok elerőtlenedését és megadását,
férfiak áldozatkész barátságát, a kártya szerencsés fordulatait szinte
erőfeszités nélkül lehetett elérni a bor segitségével; nem fájt semmi
sem a mult időkből, tréfának látszott mindaz, ami a háta mögött maradt
és a jövő tündöklött.
Ekkor hazafelé készülődött a fájdalmas arcu Damasztiné, miután hiába
várta Rezeda Kázmér urat, hogy a szép mult időket megbeszélje vele: a
nagykeblü asszonyság pityergősen állott szemben Rezeda urral, mint egy
megsértett gyermek:
„Haza megyünk már, nem kisérne el?“
Eközben Damasztiné leányai összegyülekeztek, mint csirkék a kotló körül.
Valamennyinek felhevült volt az arca, csak Antónia volt sápadt, mint egy
halálfő. Merev és fagyott volt arca, amilyen egykor a koporsó párnáján
leend. Szép, üde arcbőre alól eltüntek a zsirpárnácskák, a csontok
kisárgultak és a szemgödrök mélyében siri setétség ült. Oly csuf és
ijesztő volt Antónia, hogy Rezeda ur nagy elégtételt érzett. „Meg fog
halni a nyomorult, mert megcsalt!“ gondolta magában és nem sajnálta
Antóniát, midőn az szédülve, tántorogva kapaszkodott Damasztiné karjába.
„Mi a manó ütött beléd?“ – kérdezte mérgesen az asszonyság.
„Nagyon rosszul vagyok,“ felelt a lány.
„Ugy!“ – dörmögte magában Rezeda ur és elfordult. Megelégedetten
hajtotta fel boros poharát és egy régi ismerősére gondolt, aki a bábától
jövet ugyanilyen sáppadozó arccal, halálra váltan kereste fel és a
bérkocsi ernyője alatt bevallotta, hogy megcsalta őt… Hogy is hivták?
Ahá, Izabella volt a neve és egy adóhivatalnokhoz ment végül férjhez.