„Tegnap este tiz órakor érkeztem meg a gőzhajóval és még csak annyit
ismerek Budapestből, amennyit az állomás melletti kis vendégfogadóban, a
Piros almában láttam; kedves arcu öreg korhelyeket, magukban mosolygó
sörivókat, forró szájukat hideg borral öblitgetőket… Valamint nem
ismerek többet a városból, mint a cipőket, amelyeket éjjel a szálloda
folyosóján láttam a bezárt ajtók előtt és ezek a cipők külsejükkel
elmondták, hogy alvó gazdájuk boldog, vagy boldogtalan,“ gondolta
magában Rezeda Kázmér borus reggeleken, amikor szomoru álmából felébredt
és ezüstlakodalmat ülhetett volna a bánattal…
Huszonöt esztendeje lakott Pesten és akkor érezte magát legjobban,
amikor feltette magában, hogy csak ezután ösmerkedik meg a várossal, a
városi emberekkel. Rossz álom volt minden, amit Pestből látott. Uj
szempontból, uj látószögből kell nézni az embereket és a világot, a
pesti körútakat, a boltokat, a nőket. Félre kell tenni a gyanakvást, az
embergyülöletet, a fölényt, az unalmat, amellyel hosszu pesti
tartózkodása alatt felvértezte magát, a mindennapi élet kellemetlenségei
ellen. Meg kell fiatalodni, előlről kell kezdeni mindent, el kell
felejteni dolgokat, amelyeket huszonöt esztendő előtt sikerült megtudni
az emberekről… Oly naiv bizalommal, gondtalan jókedvvel, sugárzó
életörömmel kell kilépnie reggel az utcára, mintha valóban csak tegnap
érkezett volna a Tisza mentéről Biasini ur gyorskocsijával és a várost
olyan állapotban leli, amint régi metszetekről ismerte. Egy reggelen
mindent le kell rázni, ami addig történt, ki kell seperni a szobából az
embergyülöletet, az életuntságot, olyan inget kell felvennie, amely
eddig nem volt a testén. Fiatalnak és jámbornak kell átváltoznia, hogy
tovább folytathassa az életet. Tudniillik: végét járta.
Lehet, hogy más ember életében is előfordulnak olyan reggelek, amikor
megbánás nélkül, pusztán feláradó életösztönből egyszerre felejteni
akarja a multat; Rezeda ur oly komolyan vette ezeket a ritka reggeli
hangulatokat, mint a szerelmesek kedvesük levelét, vagy boriszszák a
rózsaszinű mámort, amelyben elfelejtik minden nyomoruságukat.
Rezeda ur ugy érezte, hogy az esőcseppek olyan régi hangon kopognak az
ablakon, mint fiatal korában hallotta az esőt, az udvaron ugyanaz a régi
levélhordó tudakozódik utána, aki első szeretője leveleit hozta.
A háztetők, a kémények, az ablakok, amelyeket ablakából látott egy
idegen város tartozékai…
Talán nem is Pesten van, hanem Bécsben, vagy egy más nagyvárosban, ahol
rövid ideig tartózkodott és ugy gondolt vissza a városokra, amint a
házasságtörők a nászutjukra.
A kapun kilépve egy napsugáras várost lát, amely most szárad a májusi
nedvességtől.
A Dominó utca – egy régi belvárosi utca, amely nem sokat változott a
48-iki forradalom óta – különösen jószagu e reggelen.
A fehér függönyöket a földszintes ablakokon tegnap vasalták, a boltosok
felvidámodva tekingetnek kis boltjaikból, amelyeknek többnyire
péksütemény és szalámi-szaguk van, a háztetőkön át a dunai gőzhajó oly
sokatmondólag, fantáziásan tülköl, mint Rezeda ur ifjukorában, mikor még
azt hitte, hogy a gőzhajóval csupa szerelmesek, boldog emberek utaznak.
A pénzügyi tanácsosék ablaka nyitva van és virágcserepeit rendezi Zefi,
a vörhenyeges haju kisasszony. A házmesterek megborotválkoztak, a mély
belvárosi udvarokon a szivattyuskut maradványa körül zöld növényzet
látszik; a kikoptatott kockaköveken ugyanazok a lábak járnak, akik már
egyszer meghaltak, most visszajöttek, hogy folytassák félbenhagyott
szerelmeiket. (Rezeda ur ezeken a reggeleken ugy képzelte a régi Pestet,
hogy benne mindenki szerelemmel töltötte az időt.) Megelégedettnek,
vidámnak látszott mindenki, akivel az utcán találkozott. A nyugdijas
öreg urak harmónikás nadrágjukban, fehér gallérjaikban, tekintélyes
sétapálcáikkal mendegéltek a sétatér felé, ahol ebédig eltöltötték az
időt; s kedélyes leereszkedéssel fogadták Rezeda ur köszöntését, mintha
az valóban nagyon ifju ember volna. A piacról hazatérő szakácsnék
kosarából üdén zöldelt a petrezselyem, piroslott a kakas taréja és a
szobalányok urnőiktől tanulták a kecses járást, amidőn a tőlük ajándékba
kapott francia sarku cipőben siettek a füszereshez és frufrus fejükkel
észrevették a csinos fiatal embert, (Rezeda urat). A jóálomtól felüdült
arcu polgárasszonyok régi keztyüvel kezükön rázták ki a portörlőt a
tegnapi bánattal és itt-ott már megszólalt a zongora a nyitott ablakok
mögött, ahol kisasszonyok gyakorolták magukat a billentyük fogásában.
Reggel kilenc órakor és májusban olyannak látszott a Dominó-utca, mintha
senkisem töltötte volna benne álmatlanul az éjszakát, bortól, vagy
szerelemtől betegen, hogy egyéb testi nyavalyákról ne is beszéljünk… A
régi Pest boldog, vagyonos polgársága lakott itt, a butorokat még a
nagymamák tették helyükre, a képeket régen elporladt kezek akasztották a
falra és levendula (a bolhák ellen), s egyéb ártatlan illatok voltak a
szekrényekbe zárva. Ha elvisznek egy teritéket az asztalról, darab idő
mulva ujjal pótolják. A plébánia-hivatalban nemapad a hivők száma,
annyian házasodnak, ahányan meghalnak.
Rezeda ur boldog áhitattal nézett fel az ablakokra. Itt laknak azok az
ódivatu cilinder-kalapos férfiak, bőszoknyás, kis kalapos, karcsu dereku
dámák, akik a régi fametszeteken egyebet sem csináltak, mint mindig a
muzeum előtt, vagy a Duna parton sétálgattak.
Itt maradtak ifjan, redőtlen ábrázattal, éberlasting cipőben, régi korok
divatos dalait dudolgatják magukban és a házibálon a negyvenes évek
táncait lejtik. Erzsébet királyné koronázásakor résztvettek a pesti
iparosok és kereskedők bálján és mostanában is oly áhitatosan
mosolyognak, mint akkoriban, amikor Andrássy Gyula bemutatta őket Ferenc
Józsefnek. Ha véletlenül el is költöztek volna darab időre a temetőkbe,
mindig visszatérnek, ha unokáik a fenmaradott régi képeket nézegetik, az
albumokban lapoznak, Daguer fotografiáit előveszik, ahol diszruhájában
áll a nagyapa, vagy a nagymama. Óh, ezek az emberek nem ismerték az
észbontó szenvedélyeket, a csuf bünöket, a házasságtöréseket, az örjöngő
féktelen vágyakat… legalább ilyesmit nem jegyez fel róluk a méla
emlékezet; mindig illatosak és áhitatosak voltak ők, mint a virágok
Urnapi oltáron.
Ezekhez a férfiakhoz és asszonyságokhoz indult el egykor, huszonöt év
előtt Rezeda Kázmér a Tisza mellől Budapestre. Ezeket a pestieket
kereste mindig, akikről egy vidéki udvarház őszi bolthajtásai alatt a
könyvekben és régi ujságokban olvasgatott. A mult század gyönyörü és
ábrándos Pestjét kutatta a belváros szük utcáiban. S boldog volt némely
májusi reggelen, amikor néhány kis hangulatot vélt lepkevadászként
elfogni az ódon házak között. (Óh, bár jönne szamaras kordéjával a
vizárus és Dunavizet kinálgatna nyitott kapuk előtt!)
Mindig ugy érezte magát, hogy megcsalták, amint az évek folyamán
mindmesszebb tünt az utcákról a régi Pest. A sok kiábrándulás, az
életuntság, a magányban érkező bus gondolatok berozsdásitották lelkét,
mintha végkép eltünt volna az élet folyamának lerakodó fövenye alatt az
ifju Pest és Rezeda ur. De jöttek májusi áradások, amikor a
negyvenesztendős Rezeda ur felébredt, kiemelkedett lelke a porrétegből
és megifjodva látta magát tükrében, mint egy lomtárból elővett képet,
amelyet ügyes kéz lemosott.
Hazugság volt minden, ami eddig történt vele, amit eddig látott. Csak az
utcák változtak, a boltok szaporodtak, a házak nagyranőttek, uj
palotákat épitettek és régi utcákat eltüntettek… de odabent a házak
belsejében, a befüggönyözött ablakok mögött tovább él a régi Belváros,
ápolják az ódon erkölcsöket, szokásokat. A boltok mélyében
láthatatlanul, üldögélnek az egykori kereskedők és az órások ugyanugy
igazgatják az órákat, mint a hatvanév előtti Pesten. A légsulymérő se
mutat mást valamint a kalendárium hónapjai is a régi rendben
következnek. Májusban bizonyára kirándul képzeletben minden régi
polgárcsalád a Gellérthegy orgonabokrai alá a nagy elemózsiás kosarakkal
és a gyepen visszamaradó ujságlapokat Emich Gusztáv betüivel nyomtatták.
Az asszonyok fürdeni a Rudasba járnak és a vig kisasszonyok a
császárfürdő aranyárnyékos platánjai alatt találkoznak a
fiatalemberekkel. Sokan csodálkoznak, hogy nem hallják déli
tizenkettőkor Budáról az ágyulövést, de a harangok ugyanazon hangon
kondulnak meg a temetésekre, délben és este; a budai harangoknak uj
lendületet ad a hegyvidék és valóban olyan messzi utat futnak be, mire
átérnek Pestre, mintha a mult századból hangoznának.
Reggeli sétájában Rezeda ur az Andrássy-utig ért és azokon a helyeken,
azok előtt a modern paloták előtt, ahol nem tudta maga előtt felidézni a
régi Pestet és vele a mult idők hangulatait, szinte lehunyt szemmel ment
el. Az Andrássy-ut elején azonban jól kinyitotta szemét.
A májusi ragyogásban fürdőző ut Bécset juttatta eszébe, ahol darab ideig
boldog volt és a Ringen karonfogva sétálgatott az ismeretlenek között.
A faburkolaton robogó kocsik között, az operai szfinxek előtt, a csinos
ruházatu, gondtalan arcu járókelők mellett valóban olyan hangulatot
érzett Rezeda ur, mintha egy ismeretlen, jókedvü, boldog városba tévedt
volna; husz esztendős, pénz van a zsebében, szerelem a szivében és
tegnap hallott egy dalt, amely ötpercenként visszatér az emlékezetébe.
A Bajza-utcáig ment és senki sem zavarta meg jóizü hangulatában. A
leveleikkel legyező fák uj levegőáramlatokat hoztak az esőben
megfürösztött városba, a Körönd palotái ragyogva állottak, mint a soha
el nem muló gazdagság. A kitárt kapukon nem járt be a gond szürke
vándorlegénye, mosolygó nők jőttek le a házak lépcsőin, hogy keztyüiket
gombolgatva tavaszi sétára induljanak. A falombokon ugy ragyogtak az
esőszemek, mint a madárszemek. Mintha senkinek se volna otthon betege,
szegénysége, szivtépő gondja: oly boldogan mendegéltek a sétálók az
Andrássy-uton. Minden szerelmes megtalálta párját, egyetlen menyasszonyt
sem hagytak cserben, mindenkinek ki van fizetve a házbére.
Egyike volt azon csodálatos napoknak, amikor az ember nem látja meg a
szenvedés és bánat konokul üldögélő fekete madarait a szembenjövők
vállán. Az arcokat kivasalta a tettető szabólegény, a gyomrok
elfelejtették a korgást, a zsebekben erszények vannak, amelyek
kifogyhatatlanok. Tétovázó járásával senki sem irja fel az aszfaltra
legbusabb gondolatait, a cipősarkok hetykén kopognak, a fogatokban
milliomosok nyájasan ülnek és bizonyosan szerelmes dolgokat beszélgetnek
egymás között a járókelők, hisz mindig mosolyognak.
Rezeda ur más alkalommal tán fontolóra vette volna, hogy a város
leghazugabb negyedébe tévedt, ahol az illemtanároktól tanulták meg a
lakósok a kellemes magaviseletet, mig bensejükben épenugy szenvednek,
szomorkodnak, jajonganak, mint a legnyomorultabbak. Észrevette volna,
hogy a nők ruházkodásának gyakran gyanus az eredetük, a férfiak éjjel a
börtönre gondolnak… a szegény pesti gazdagság mutogatja itt szélhámos
selymeit. De ezen a napon Rezeda urnak jó kedve volt… A kétférjes
asszonyságok mellett, akik e májusi délelőttön mindkét férjüket,
valamint ölebeiket is sétálni vitték, tiszteletteljes arckifejezéssel
haladt el, holott tegnap még gunyos megvetéssel nézte ezeket a mindenki
által ismert pesti dámákat, akik többnyire büszkébbek voltak a
szeretőjükre, mint a férjükre. Ámde ma megbocsájtás van a szivében.
Bizonyosan besorozta őket azon szegény, sajnálatraméltó régi delnők
közé, akik a temetőben igy védekeznek a sirhalmukra telepedett vádaskodó
emlékezet előtt: „Bocsássatok meg, hogy vétkeztem, nem tehetek róla, az
uram meg nem értése, ridegsége, durvasága, hidegsége kergetett, hogy egy
megértő meleg szivet keressek… Bocsássátok meg, hogy nem áldoztam fel
fiatal életemet az önzésnek és szomoruságnak!“ Amint a házasságtörő
asszonyok évszázadok óta védekeznek. Nem haragszik a legismertebb
szélhámosokra sem, akik szemérmetlen mosollyal ültek a nyitott
fiákerekben. Vig és elmés gavallérok ők, a hires Zrinyi-kávéház hőseinek
maradékai. A mohó, erőszakos tekintetü és szemtelen magaviseletü fiatal
nők, akik szerencséjüket az utcán keresik, nem mérgesitették, mint
tegnapelőtt. A jó isten árvaleánykái ők, akik a negyvenes években
költőket szerettek és ápoltak. Tavaszi nap volt, Rezeda ur elandalgott,
boldognak szerette volna magát érezni… A világháboru előtt voltak ilyen
tavaszi napok Pesten, megifjodtak az emberek, midőn a városerdő
vadgesztenyefái kivirágzottak; álomvárossá lett Budapest áldozócsütörtök
napján, a mely napon mindenki azt álmodhatta, amit akart. Őregek ifjunak
gondolták magukat, asszonyok megszépültek, ablakok fénylettek, tornyok
ragyogtak… Lám, még az öreg Rezeda Kázmér ur is boldognak érezte magát.
Elhatározta, hogy délután lóvasutra ül, végigutazik a budai utcákon,
meghallgatja a földszintes korcsmaházak udvarairól kihangzó
harmónikákat, megnézi, hogyan piroslik a bor és az emberek arca a
veresteritékes asztaloknál; majd végigkocsizik a zugligeten, amely
ünnepnap délutánokon szerelmes párokkal és vak hegedüsökkel van telve,
stációt tart a város legszebb mulatóhelyén, az öreg Fácánnál és
végiggondol régi ifjuságán.