Oláh Gábornak.
Táncolt s míg lomha csellók halkan s busan kisérték
Reszketett a szivem: mily szép lehet, ha lágyan
Kádjába lép e lány, reggel, a langy homályban
S mélyen nyomja a vízre illatos, forró térdét…
Körül zajos szatócsnép vigadt s csámcsogva majszolt,
Arcukon a vasárnap kéjének zsíros fénye,
Ó, olyan jó lett volna a márvány asztalszélre
Szorítni a fejem s sírni egy hosszú jajszót:
Ó, én finom csodákra sovárgó árva lelkem!
Hát így bújsz meg, én drágám, lomha elteltek s olcsó
Kacajok közt, didergőn, mint nyomorú vadorzó
Vak és sáros bozótban, meddő és fájó lesben?
Hát ennyit ád az élet? egy-egy halk, meleg szépség
Remeg feléd nagynéha a dolgok vadonában:
Távoli s illanó káprázat a homályban
S csak annál iszonyúbb utána a sötétség…
S szánnivalón, gyötrődve szorult össze az öklöm
S kétségbeesett vággyal néztem a táncos lányra
S ő rikító szoknyáit kurjantva csapta hátra
S a fülledt termen át vad taps ujrázta dörgőn…