Schöntág Alfrédnak.
A setét bolt nagy üvegablakán
Figyelt ki s keskeny öklére könyöklött,
Néztem e teltszárú, lágyzárú öklöt
S éreztem: messze-messze űl e lány
S tudtam: nincsen számomra mosolya…
S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod?
Ezt is lelked karjával átkaroltad
S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap
Bús víziód lesz s sírni fogsz, hogy áldott
Keze homlokod nem éri soha…
Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,
Aki másért olyan szép, nem teérted,
Hisz maholnap elfárad ifju térded
S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:
Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád…
Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl,
Hinned: itat még borával az élet
S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt,
Te is, dalodból, mint aranykehelyből
Osztod még áhitattal szent malasztját…
Hiába!… már a városvégi lankán
Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét,
A bölcsek szelid nyugalma ömölt szét
Szépmívű arca évötvözte lapján,
Köszöntött és én elmerengve néztem.
Ökrei a barázdát lomhán vonták,
Mint egykedvű évek az arcredőt…
S szivemben akkor halkan arcra dőlt
A méla bánat s kék kösöntyűs kontyát
Megbontva, sírt a sűrüdő setétben…