Mester, egy ifjú ember szól ím köszöntve hozzád.
Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven
S mert egykor, úgy beszélik, űlt a térdeiden
S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.
Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen,
Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig,
Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit
Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen…
Csodállak, aki jöttél e víg Kánába s készítsz
Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vízéből,
S áldlak, mert újra zengő s ámbrás, csókod ízétől
Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis.
Áldlak, mert csodát mívelsz… bénák s vakok között,
Míg gőggel megtagad sok vénhedt írás-túdó,
S míg fitymál unt rimekkel sok ósdi sírás-túdó,
Áldlak, mert szent magyar vagy, nagy és megöklözött…
Áldlak, mivel szilaj vagy s szelid, mint ama Másik,
Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had
Üvölt vala… s ki szólt: Ha ki szivében fáradt
Énhozzám jőjjön el s lel megnyugasztalást itt…
Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan
Szólok hozzád, a lelked ó hányszor megvigasztalt,
Ha súlyos térdeim vonszoltam és az aszfalt
Furcsán kongott… s az éjben verseid mondogattam…
Elébed szőke szűzet ma százat küldenék,
Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel
S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível
Mint szóm s e könyvrehajló bús férfiú-derék.
Ma, ó áldott költője a vérnek és aranynak,
Fáj, hogy csendes dalos vagyok s hogy nemzetem
Kemény fiai közt hirdetlek félszegen,
Félénk apostola az én erős uramnak…
De lásd, ős Debrecenben él s kora-ősz már s roskadt
Egy szobrász, kit szerettél s ki nagyokat akart ott
És akit meg se láttak, bár választott magyar volt
S ki estve, szomorún, most nagyokat borozgat:
Az ő fia vagyok, az ő vére és teste
S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem
Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem
S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este…