Karinthy Frigyesnek.
Hunyorgva néz felém, mint szürke, ébredő szem
A messze, nyirkos ablak; dereng a vállas ágyvég;
Ajkam álombeli, szelid csókoktól lágy még,
S még szunnyad tarka ingem, petyhűdten és redősen.
Ó, van-e még dolog ily bús, mint fáradt törzsem,
Amint elferdűlt árnya a hűs padlatra dűl?…
Vén, robotos ruhám a széken feketűl
És várja alázattal s egykedvűn, hogy felöltsem…
Ágyam elébe ejtve setéten tárul széjjel
Egy ócska, furcsa térkép… s eszembe ötlik álmom:
Könnyű hajóval jártam nagycsendű óceánon
S banános szigeteknél suhantam el az éjjel.
Úgy volt, hogy lábbadoztam s gyengén, párnákba gyúrtan,
Öblös karszékben űltem, szemközt a fénylő víznek,
S kedveskedőn kacagták szépmellű, gyenge misszek,
Hogy tétova kezemből az óbor félrecsurran…
Ó, drága, szőke misszek, vén borok, halk hajók!
Ó, csendes pihenés napos fedélzeten!…
Lassan felöltözöm s míg fázva, félszegen,
A hűvös lépcsőházban lomhán leballagok,
Ti vártok, ócska ajtók, elsárgult névjegyek,
Sárral befent lábtörlők… s ha este visszatérek,
Megértőn nézitek, hogy bús vagyok s fehérebb,
S ha gyáván sírok én, szeliden tűritek…