Bán Ferencnek.
Ó éj… csuklóm lelankad és bénult ujjaimhoz
Puffadt háttal feszülnek a csúf, setét erek.
Egykedvűn bámulom… egy perc… és nem merek
Tovább nézni e kézre s a lámpa fénye kínoz.
Ó hűsítsd éji lágy lég asztalra csüggedő főm!
Hadd higyjem: símogatva anyuska ül ma itten,
Kinek érintésétől halkan billent s szelíden
Fiatal térdei felé remegő bölcsőm…
Hiába. Kimegyek s a párás parti kertet
Remegő térddel járom s a nyult folyó-szalag
S minden, szegény szememben, a roppant hold alatt
Torz óriássá puffad s bús symbolummá dermed:
Istenem, kik ezek? e szörnyű gyermekek,
Kik fényes kocsik sínjét egykedvűn igazítják?
S ki tudja ama békés bárkák nyugalma nyitját,
Mik bizton elballagnak az örvények felett?…
S e rajban tóduló emlékek mit akarnak?
Mért jár eszemben egyre a kenetes, vén kántor:
„Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor
Deák Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak…“
S gyermekvágyak búsítnak, sok, régi, drága estém:
„Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy pap-diákok,
Maga az első padban üljön, ha prédikálok…“
… S egyszerre eltünődöm: ha most holtan elesném?…
Egy asszony kellene… ne lenne más, csak asszony,
Kinek csak víg enyelgés, ha fáradt homlokom
Kecses mellére hajlik s tréfa, ha átfogom
Kétségbeesett hévvel, mikor párás az alkony;
Ki tettetőn figyelné, ha szóba kezdene
Arról ajkam: mi az, mi olykor elsetétít
S titkon tükörben nézné fénylő csecsebecséit,
Míg halkan felnevetnék… egy asszony kellene…