XXII.

Estére megint erősebb lett a sirokkó.

Künn a Lidón túl olyan zürzavar volt, mintha a mindenség kifordult volna

sarkaiból. Minden atóm vágtató és zuhanó mozgásban volt, az ég

kristálykupolája beszakadt és harsogó levegő-tömegeket zúdított a

tengerbe, a hullámok pedig megháborodott paripákként ágaskodtak és

rohanták meg egymást.

Az Ariane fehér nagy tömege buzgó erőlködéssel törtetett keresztül a

khaotikus éjszakán. Benn, a hajótest biztos méhében, a könyvtár

lámpájának csendes zöld fényében, két ember ült, aki nem törődött a

viharral, hanem halk hangon beszélgetett. Edit és Belizár. Harmadiknak

ott ült közöttük az Igazság, de nem istenasszony, hanem halálfejü rém

képében.

– Reggel Fiuméban leszünk, – mondta az amerikai. – Maga Budapestre megy?

– Budapestre. És most, hogy kimondom, kicsit furcsának találom. Az

összes helyek közül, amelyeket ismerek, Budapestet szeretem legkevésbbé.

De hát ott lakom.

– Mit fog ott csinálni?

– Visszafekszem a kriptámba.

– Mennyi időre? – kérdezte Belizár epésen.

– Legjobb volna, ha örökre. A legnagyobb szerencsétlenség, ami érhet, az

volna, ha megint kikelnék, mert újra csak azt tapasztalnám, hogy

hazajáró lélek vagyok, semmi keresnivalóm az emberek között.

Ez a száraz és reménytelen hang különösen érintette Belizárt.

– Mi történt magával, Edit? – kérdezte halkabban.

– Elvesztettem egy csatát. Az egész eddigi életem csupa csatavesztés

volt, de azt hiszem, ez az utolsó volt a döntő. Az én Mohácsom.

– És annak én vagyok az oka?

Edit kesernyésen és elnézően mosolygott.

– Óh nem, magának mindehhez semmi köze.

– Mondja, Edit, de őszintén: szeretett engem valaha?

– Őszintén, – mert az én Mohácsomnál ott vesztek az én forró és színes

hazugságaim is – akartam magát szeretni, szerettem volna szeretni, de

nem sikerült. Az én egész életem örökös utazás volt a férfi felé, de nem

tudtam megérkezni és most már biztosra veszem, hogy nem is fogok

megérkezni soha.

– Mondja, Edit, nem hóbortosságok ezek?

– Meglehet, de annyi bizonyos, hogy sohasem vagyok olyan rettenetesen

egyedül, mint mikor egy szerelmes férfit tartok a karjaimban.

Egy kis undor torzította el Edit száját. Ez a cinikus általánosítás: egy

szerelmes férfi, – Belizár arcába kergette a vért.

Edit azonban tovább beszélt:

– Eddig azzal áltattam magamat, hogy a férfiak hitványak. Azok, akikkel

én találkoztam, nem értettek meg és nem érdemeltek meg engem. Én voltam

a kereső asszony, a szent szerelem zarándoknője, akit zsiványok rohantak

meg és térítettek el útjáról. Némileg mártirnak éreztem magamat,

sajnálkoztam magamon és ez elviselhetővé tette életemet. Ez, és a

fantasztikus sejtelem, hogy ő, az igazi, az erős, még vár rám valahol.

Egyszer majd elém lép és akkor minden jó lesz megint, az én Messiásom

meg fog váltani, föl fog oldozni a multam alól és tartalmat fog adni az

én furcsa életemnek. De most már tudom, hogy mindez önámítás. A férfiak

nem hitványak, csak azok hitványak, akiket a véletlen az én utamba hoz.

És azokat én teszem hitványakká. Mert én vagyok a fordított Midás

király: az én kezemben az arany is iszappá lesz. Ma délután tanultam meg

egy asszonytól, hogy az ember azt találja a szerelemben, amit maga visz

bele. Akiben van hit, az mindent találhat. Úgylátszik, a hit az egyetlen

erő a földön. De akiben nincs hit – és bennem nincs – annak rossz vicc

az élete és a szerelme. De minek erről beszélni?

Edit elhallgatott és mereven nézett maga elé. Azután a kezével

legyintett.

– Adjon egy cigarettát! – mondta.

Jó ideig csendesen füstöltek. Az asszony a famennyezetet nézte. Belizár

pedig az asszony arcát.

Egyszerre megint megszólalt az amerikai.

– Tudja, hogy egyszer meg akartam magát ölni, Edit?

Edit halkan elnevette magát.

– Ilyen jó ötletei is voltak magának? Miért nem tette meg?

– Én egy rettenetes krizisen mentem keresztül, – folytatta Belizár.

– Pedig nem is szeretett, csak hozzám szokott, mint valami

narkotikumhoz.

– Meglehet. De mikor hirtelen megvonta tőlem a narkotikumot, a megőrülés

környékezett. Ez szégyenletes dolog, – mindegy! maga előtt nincs miért

titkolódznom… Én úgy szenvedtem akkoriban, mint egy elgyötört állat…

Maga úgy viselkedett, mintha undorodnék tőlem, mintha megvetne… Nem is

annyira a maga lelketlensége, mint inkább a saját érthetetlen

gyöngeségem háborított föl és lobbantott gyilkos haragra… Én nem szoktam

meg, hogy magamat a porban lássam. Üldözőbe vett a gondolat, hogy csak

úgy állhatok megint talpra, ha megölöm magát. Elhagyni magát, menekülni:

az nem ér semmit. Örökké bántana a tudat, hogy gyáva voltam és gyötörne

a gondolat, hogy maga most más karjában nevet rajtam. Ezt nem bírnám el.

– És miért nem ölt meg? – kérdezte Edit hüvös mosollyal, de csillogó

szemmel.

Belizár vállat vont.

– Kerestem valami bizonyítékot. Kémkedtem és leselkedtem. Akkoriban

egész éjszakákat talpon töltöttem. Óh, ha valami bizonyosat tudtam

volna!

Az amerikai rettenetes keze a levegőbe markolt.

Edit kissé megborzongott. Eszébe jutott a velencei hajnal, mikor

Belizárt a hidon látta. Akkor – még most is emlékezett a tekintetére –

akkor vért látott a yankee…

Ez a dolog különösen fölizgatta az asszony fantáziáját.

– És hogyan akarta elkövetni? Megvolt a kész terve?

– Valami ürüggyel az Arianera csaltam volna…

– Lám, hisz most itt vagyok! És azután magát is megölte volna?

Belizár a fejét rázta.

– Én nem vagyok szerelmes boltossegéd. Én azért akartam ölni, hogy

szabaddá tegyem magamat, hogy talpra álljak megint. A földön feküdtem,

összetörve, meggyalázva – életemben először…

Olyan indulat vett erőt rajta, hogy fölkelt és föl-alá kezdett járni a

teremben. Később – mintha megfeledkezett volna a vendégéről, – kiment a

födélzetre és nyitva hagyta az ajtót. Mikor ujra visszajött, megint

nyugodtabbnak látszott. Még mosolygott is, amint letelepedett Edit

mellé.

– Nos, Edit, beszéljünk okosan. Hiszen mi jóbarátok vagyunk, nem igaz?

– Óh igen, – hagyta rá Edit fáradt mosollyal.

– Mondja, van rá lehetőség, hogy mi együtt maradjunk?

Edit meglepetten nézett Belizárra.

– Hát még ott tartunk? – kérdezte.

– Ott. Én egyáltalában nem beszélek szerelemről. Ha akarja, megigérem,

hogy a jövőben sem fogok róla beszélni. Én csak arra kérem, hogy ne

hagyjon el. Én meg tudok lenni a maga gyöngédsége nélkül, de nem tudom

elképzelni az életemet magától távol.

– Betegápoló nővérnek akar szerződtetni? – kérdezte Edit kicsinylő

mosollyal.

– Maga mondta az imént, hogy nem szereti Budapestet. Semmi sem vonzza

haza. Miért megy oda? Itt van a földgömb, tegye rá az ujját egy helyre

és én odaviszem. Amit egy férfi gazdagsága és gyöngédsége megszerezhet

egy nőnek, az mind a magáé lesz.

Edit a fejét rázta.

– Ne beszéljünk erről. Nem lehet.

– Miért nem?

Az asszony kis ideig hallgatott, de azután egyszerre a fejébe szökött a

vére és indulatosan felszökött a helyéről.

– Mert nem akarok többé senki rabszolgája lenni. Hiszen gyalázat, amit

én magamból csináltam! Szánalomból, gyávaságból, lelki tunyaságból…

Kérem, eresszen engem haza! Ami még megmaradt az önérzetemből, azt a pár

tépett rongyot, ne sajnálja tőlem. Nekem nem kell több férfi, sem maga,

sem más.

Nem beszélt többet, pedig még telve volt haragos és fájdalmas

indulatokkal, amelyek elemi erővel remegtették meg a testét és a lelkét.

Napok óta a lázadó rabszolga nagy keserüsége dolgozott benne. A szerelem

cselédje föltámadt zsarnoka ellen. Keserü szabadságmámorában igazán nem

látta be, hogy miért kimélje a férfit, mikor oly kevéssé kimélte magában

az asszonyt. A férfi! Edittel szemben eddig valamennyinek ugyanaz a

szélhámos fogása volt: királynői koronát igértek neki, hogy azután a

cselédjükké aljasítsák. Ha pedig megunta őket szolgálni, akkor ölésről

és meghalásról beszéltek és pátétikus jelszavakat kerestek az

állatiasságuk számára: szerelem, hűség, csalódás… Edit azonban most nem

értette meg ezt a zsargont. Belső forradalmában fölülkerekedett valaki,

akiről eddig nem sokat tudott, mert sápadt proletárként nyomorgott

életének mélységeiben: az ember. Az asszony-ember, az amazon, aki

megveti a nőben és gyűlöli a férfiban a nemet.

Mialatt azonban letördelte magáról a láncokat, máris félelemmel és

szégyennel töltötte el a sejtelem, hogy ez az ő amazon-ereje hamar ki

fog merülni. Jól ismerte önmagát, tudta, hogy egy nap, egy hét vagy egy

esztendő mulva megint az lesz, aki volt. Megint ott fog térdepelni a

férfi lába előtt és vérének együgyü rajongásával oda fogja tartani fejét

a cselédkorona alá. Mert hátha mégis ez az igazi?

A francia komornyik bejött két lakájjal és a teát hozta. Most megint

újabb nevetséges zsarnokság nehezedett rájuk: a kivasalt képü komornyik

kedveért beszélniök kellett, közömbös dolgokról, barátságos hangon…

Később fölmenekültek a hosszadalmasan rendezkedő cselédek elől a

födélzetre. Edit különben is kiállhatatlannak találta a könyvtár

fülledt, lakkszagu levegőjét. Odafönn a komornája jelentkezett, aki

láthatólag nagyon szenvedett a tengertől, és Edit aludni küldte. Ő maga

nem volt még álmos.

Sok ideig némán ültek Belizárral az öblös kosárszékekben. Egy-egy öreg

hullám, amely dörögve vágódott a hajó bordáihoz, finom esőt vetett a

lábuk elé. A födélzeten egész víztócsa gyülekezett, amely a hajó ingása

szerint ide-oda futott.

Edit tág szemekkel bámult a zürzavaros éjszakába. Úgy érezte, hogy

valami különös köze van ehhez a viharhoz. Ez az ő vihara. Az örökös

ingadozás, a fejetlen ágaskodás és fölháborodás, az elkeseredett

küzködés, a céltalan bomladozás és menekülés: ez mind ő maga. Ez az ő

végső katasztrófája, az ő nagy hajótörése. Amit száz hajóján vitt, azt

mind foszlánnyá tépi, elragadja és elmeríti a harsogó éjszaka. Künn a

tajtékzó hullámsivatagban gyászos és nevetséges romok uszkálnak. Egy

céltalan asszonyi élet százezer furcsa emléke. Tarka selyemrongyok,

amelyek valaha boldoggá tették. Frakkos férfihullák, amelyekben egykor

félisteneket sejtett és később éhes és lelketlen állatokat ismert meg.

Egy óriás úszószekrényben egész interieurt látott: a lámpafényben

ragyogó zongoraszobában valaki egy kivágott ruhás hölgyet csókolt és a

hölgy Edit volt. Az éjszaka csúffá tett mindent, ami egykor drága volt

neki. Konstantinápoly kupolái és Velence gyöngyszínü tornyai bukdácsolva

táncoltak a vízen; a hullámok szilajon hengergették az Akropolisz

márványoszlopait. Minden elveszett! Az Astarte-szobor, Atalanté, a

mámoros bacchánsnő… És félig elmerülten, csonka árbocokkal ott

hánykolódott a láthatáron az Ariane roncsa is. Ezt a neki oly kedves

hajót is elvesztette örökre.

Ő maga pedig most ott ül, kifosztottan, üresen és száraz szemmel nézi a

maga pusztulását. Azzal akarja magát vigasztalni, hogy holnap a kelő nap

majd jóvá tesz mindent, de nem tud komolyan hinni a holnapban. A holnap

nem adhat neki vissza semmit, csak romokat és rongyokat, inkább hát ne

is legyen többé holnap.

Egyszerre azután csodálkozva emelte föl a fejét.

Künn, messzire, a hajó orra előtt, szelíden derengő világosság áradozott

az éjszakában. A hold rést talált a felhőkön és fehér fényszigetet

vetett a sötét tengerre. Ott tündöklő sellőtáncot jártak a hullámok. A

kép oly álomszerü és megkapó volt, hogy Edit nem tudta levenni róla a

szemét, fölkelt és a korlátba kapaszkodva bámult előre.

– Álomország!

És most már csak az a gyerekes vágy töltötte be lelkét: bár oda vinné a

hajó.

Ariane egyenesen a fény felé futott. Hold sütötte kéményei hófehéren,

rézkorlátjai aranyfényt szórva bontakoztak ki az éjszakából. Köröskörül

táncoló kristály-várost építettek a hullámok, a következő pillanatban az

áttetsző kupolák és tajtéktornyok vízporrá lettek, hogy újabb, még

fantasztikusabb kristályépületeknek adjanak helyet.