Elutazása napján Editnek még meg kellett látogatnia egy leánykori
barátnőjét, Titusz Klárát. Ez a Titusz Klára néhány esztendő óta özvegyi
gyászával nagy, szinte, titokzatos visszavonultságban élt Velencében.
Egy véletlen találkozásuk alkalmával, régi emlékek okozta ellágyulásának
hatása alatt, Edit fölajánlotta neki, hogy föl fogja keresni – úgy
érezte, hogy ezzel irgalmas cselekedetet művel – de ez a dolga is, mint
annyi más, az utolsó órákra maradt.
Tizenkét esztendővel ezelőtt Edit azt az irigységgel vegyes forró
rajongást érezte „a boldog Klára“ iránt, amit iskolásleányok néha szép
és előkelő társnőik iránt érezni szoktak. Ha szeretett volna valakivel
cserélni, akkor Klára volt az. Leánya volt Titusznak, a nagy festőnek,
akinek arcképe már régen ott függött a firenzei Uffiziben. Valamikor
szomszédgyermekek voltak Budapesten és Edit boldog volt, ha átmehetett
Tituszék kis palotájába, amely teli volt öblös régi bútorok, képek,
állatbőrök, brokátszövetek és fegyverek színpompájával. Ezt a nagyszerü
művészi miliőt irigyelte Klárától, de még inkább oroszlánfejü apját, aki
csillogó, bőkezü és szeretetreméltó volt, mint egy renaissance-fejedelem
és aki gyöngéd lovagiassággal tisztelte Klárában a nőt már akkor is,
mikor az még rövidszoknyás leányka volt.
Edit akkoriban magasabbrendü lényt látott barátnőjében, aki – bár eleget
voltak együtt – lelkileg mégis idegen maradt hozzá. Nem volt kimondottan
szép gyermek, de domboru homloku, halántékban keskeny fejével, előreálló
állával, csodásan finom és egyenletesen sápadt bőrével olyan idegenszerü
és előkelő benyomást tett, mint egy prerafaelita arkangyal.
Néhány esztendővel ezelőtt felesége lett Vajda Györgynek, a fiatal
zeneszerzőnek, akinek nevét már Európa minden zeneértője ismerte. Óh,
hogy irigyelte Edit, aki már akkor is rajongott a híres emberekért!
Esküvőjük után a fiatalok Velencébe jöttek, ahol Vajda be akarta fejezni
zenés nagy passió-játékát. Velencében a művész hirtelen megbetegedett és
mire betegségének híre eljutott Magyarországba, már meg is halt. Az
emberek országos csapásként gyászolták az ifju lángész pályájának
hirtelen megszakadását. Özvegye a velencei Cimeteroban temette el és
azóta nem hagyta el többet a várost. Itt maradt, mint a gyermek az
összetört korsó cserepei mellett. Edit velencei barátai nem is szerettek
Kláráról beszélni; a boldog ember szívesen kerüli a gyász és a szenvedés
emlékeit.
Ennek az asszonynak szólt Edit utolsó velencei látogatása. Forró
részvéttel a szívében lépett be az ódon ház kapuján, de – melyikünk
felelhet a szíve mélyén lappangó ismeretlen szörnyetegekért? – némi be
nem vallott elégtételt is érzett, hogy az, akit egykor oly nagyon
irigyelt, most rászolgált az ő szánakozására.
Egy kis csalódás érte azonban, amint bekopogtatott a harmadik emeleti
lakásba. A barátnője nem rogyott könnyezve a nyakába, hanem fölemelt
fejjel, mosolyogva nyujtott neki kezet. A multkoriban csak futólagosan
látta Edit, de most megállapíthatta, hogy jó színben van, kissé meg is
hízott és egyáltalában nem úgy fest, mintha megtörte volna a bánat. Most
is csupa derüs nyugalom volt, csak a mélyen fekvő szép szeme volt
fénytelenebb, mint hajdanában.
– Szíve sohasem volt ennek a szelid, fehér asszonynak, – mondta Edit
magában.
Az ablak mellett festőállvány állott. Edit tudta, hogy a barátnője
hajdanában festegetni szokott és egy pillantást vetett a félig
befejezett képre. A meglehetősen édeskés, de jól megrajzolt genre
mosolygó, rózsás nimfát ábrázolt, aki egy szurtos kis faunkölyköt mosdat
a forrásban.
– Megint művészettel foglalkozol? – kérdezte Edit.
– Nem művészettel, hanem iparral, – válaszolt Klára. – Reklám-képeket
festek. Ez itt egy szappangyár hirdetése lesz. Van egy berlini cég,
amely kétszáz márkát fizet egy-egy ilyen képért. Havonkint hármat-négyet
szállítok nekik, de keményen meg kell dolgoznom.
A művészetnek ilyen módon való elárulása és saját tehetségének
semmibevevése sehogysem vallott a régi Klárára.
– Miért töröd magadat ilyen munkában? – csodálkozott Edit.
– Szükségből. Gyurka legénykorából egypár ezer forint adósság maradt
reánk és azt ki kell fizetni. Három-négy esztendő múlva rendben lesz ez
a dolog.
Edit még jobban elcsodálkozott.
– És az édesapád? – Hiszen ő jómódu.
– Az édesapám természetesen szívesen adna pénzt, de én nem tartom
helyesnek, hogy ő fizesse ki Gyurka adósságait. Gyurka is igen kényes
volt az ilyenekben…
Edit érthetetlennek találta mindezt.
– Tulajdonképpen miért élsz te itt Velencében, az apád pedig Budapesten?
Hiszen ti nagyon szeretitek egymást.
– Eleintén haza akart vinni, – magyarázta Klára, – de most már belátja,
hogy jobb, ha itt maradok, míg mindent el nem rendeztem. Ő különben
minden hónapban meg szokott látogatni.
Egy kócos kis olasz leány teát hozott; Klára telitöltötte a csészéket,
miközben a balkezében fogta a kannát.
– Emlékszel még, hogy balkezes vagyok? – mondta csendesen mosolyogva. –
Gyurka ezért sokat kötekedett velem, Balog Klárinak nevezett.
Hétköznapi dolgokról kezdtek beszélgetni. Klára egyáltalában nem beszélt
az ura haláláról, a nevét azonban minduntalan emlegette. Ha véleményt
mondott valamiről, mindjárt hozzátette azt is, hogy Gyurka hogyan
vélekedett hasonló esetben. Ők ketten sok dologban nem értettek egyet,
Gyurkának olykor furcsa nézetei voltak, amelyeket nem lehetett kiverni a
fejéből. Ezt nevetve mondta az özvegy. Egészben véve úgy viselkedett,
mintha az ura nem is halt volna meg, hanem künn sétálna valahol a Riván,
vagy talán a Quadri előtt ülne, a feleségének pedig megvolna az a
megnyugtató érzése, hogy estére majd haza fog jönni.
A különös viselkedése hihetetlenül fölizgatta Edit fantáziáját. Mi ez?
Miféle titokzatos erő keményíti meg ennek az asszonynak a szívét? Klára
úgy viselkedett, mintha sikerült volna kifognia a halálon. A nagy tél
elfagyasztotta minden vetését, de ő kunyhót épített magának a jégen,
mint az eszkimó, és azt tőle telhetőleg lakályossá is tette. A szerelme
meghalt, de a gondjai még éltek és míg az uráért dolgozhatott, addig még
némileg feleségnek érezhette magát. Ennek az illuziójának föláldozott
mindent, egyebek között a saját művészetét is, amelyet pedig annak
előtte szentnek tekintett. Nem is mert hazamenni az édesapjához, mert
tudta, hogy igazi és végleges özvegysége akkor fog kezdődni, ha elhagyja
Velencét és megváltoztatja mostani életmódját.
Edit mindezt inkább megsejtette, mint megértette. De ez a férj, aki
láthatatlan volt és mégis betöltötte az egész házat és zsarnoksága alatt
tartotta a felesége minden gondolatát, fölháborította. Ha valaki halott,
akkor maradjon nyugton a sírjában.
Rögtön meg is kezdte az ellenségeskedést a szegény Vajdával szemben.
– Mondd csak, Klára, ki volt a te leánykori flörtöd? – kérdezte mosolygó
perfidiával.
Az özvegy derülten rázta a fejét.
– Nekem nem volt flörtöm.
– Ez tulajdonképpen gyalázatos igazságtalanság, – heveskedett Edit. – A
férjeink elvárják tőlünk, hogy első ábrándjaink is az övék legyenek és
ezeket néha meg is kapják, – ők pedig mocskos testtel és lélekkel
közelednek hozzánk. És mind ilyenek, mind!
– Ha mind ilyenek volnának, akkor én sohasem mentem volna férjhez, –
mondta Klára csöndesen.
– Hát te azt hiszed, te azt képzeled, hogy a te urad?…
Klára fehér arca rózsás lett, amint halkan mondta:
– Az én uram épp oly tisztán jött a házasságba, mint én… Nem tudom,
ismered-e a házasságom előzményeit? Gyurka parasztgyerek volt és
édesapám födözte föl a tehetségét. Ő is taníttatta. Tizenkét éves
koromban már tudtam, hogy a felesége leszek… Ő is tudta… Bár négy
esztendővel idősebb volt nálam, mégis én neveltem. Úgy bántam vele, mint
a tulajdonommal. Édesapám bizonyos dolgokban különös ember volt, az ő
kívánságára nekem leánykoromban már tisztában kellett lennem mindennel,
ami fölséges és ami förtelmes az asszony életében. Ezek után talán meg
fogod érteni, hogy én és Gyurka megígértük egymásnak, hogy megvárjuk
egymást és meg is vártuk egymást…
Az özvegy elhallgatott, az arca most már vérvörös volt. Ezt el kellett
mondania, tartozott vele a saját büszkeségének. Edit pedig valami
áhítatos szédülést érzett. Lehetséges ilyesmi? Amint maga elé képzelte
Vajdát, akit egyszer-kétszer a hangversenyteremben látott, azt a tiszta
homloku, gyermekszemü embert, – elhitte, hogy lehetséges.
Ezek után már nem tudtak egymásnak mit mondani. Már esteledett – a
gótikus pergola oszlopai mögött piros volt az ég – és Edit fölkelt, hogy
búcsut mondjon barátnőjének. A zongora mellett állottak és Edit
tekintete tentával teleírt kottapapirosra esett.
– Elkészült valami a passiójátékból? – kérdezte.
– Csak néhány vázlat…
– Azok nem fognak a nyilvánosság elé kerülni?
– Óh nem, megígértem, hogy egyszer majd elégetem…
Klára, mintha féltené a kottáit Edit pillantásaitól, rájuk hajtotta a
zongoratakarót.
Edit azalatt benézett a szomszéd szoba nyitott ajtaján. A vörhenyes esti
fényben széles olasz ágyat látott. A fogason bársony házikabát és
férfisapka függött. Edit szívén valami vidám kis gyanu nyilalt
keresztül… Hátha ez az asszonyka nem is Gyurka kedvéért maradt
Velencében? A következő pillanatban azonban már elhessegette magától ezt
az ötletet. A finom orra megszimatolta az erény hervadt szagát. Ez az
apácakolostorok illata. A házikabát bizonyára évek óta ott lóg már a
fogason, olyan petyhüdt, kihült és szomoru, mint a lenyúzott állatbőr.
Az ágy fölött a quatrocento valamelyik festőjének Veronika-kendője
függött a falon. A sárga, elgyötört Krisztus-fej arca a rettenetes
bizánci tüskekoronás fejre emlékeztette Editet, amely évszázadok multán
megint keresztül ütötte magát a Hagia Szófia pogány aranyozásain. Az
asszony szívét egyszerre forró fájdalom árasztotta el. Szeretett volna a
mosolygó Klára keblére borulni és addig sírni, míg a barátnője szeméből
is megerednek a könnyek. De nem merte megtenni. Úgy sejtette, hogy Klára
nem eresztené a maga közelébe. Ez az asszony hihetetlenül önző a maga
fájdalmában, egy morzsányit sem enged át belőle másnak. Igy hát csak
megérintette ajkával az özvegy hűvös arcát és sietve eltávozott.
A fogadójában már várta a komornája az elkészített podgyásszal. Bárkába
ültek és a Dogana felé eveztek, ahol az Ariane fütött kazánokkal várta
őket. Útjuk megint elvezetett a ház előtt, ahol Titusz Klára lakott. Az
emeletről zongorajáték hallatszott. Tömör és vontatott akkordok
szárnyaltak a homályba borult csatorna fölött. Ezek a hangok, amelyeket
Edit kimondhatatlan édeseknek és szomorúknak talált, Vajda György
lelkéből fakadtak.
– Gyurka hazajött. Most öleli meg a feleségét, – mondta magában Edit.
Lehunyta a szemét, visszatámaszkodott a bőrülésen és – mint egykor,
kisleány korában – megint fájdalmas irigységet érzett Klára, a boldog
Titusz Klára iránt. És most már tisztában volt azzal is, hogy a saját
életét darabokra törte, mint a kristálygömböt, a szilánkjait pedig
elszórta száz posványban.