De ekkor megszólalt valaki messziről, egy idegen ember, Belizár. A
szavai oly rosszkor hullottak Edit lelkébe, mint a késői havazás a
virágzó fákra.
– Nézze, Edit, nekünk mégis meg kellene egymást értenünk…
Az asszony idegesen fordította el a fejét. Mit akar ez? Mért van itt?
Belizár tovább beszélt:
– Lehet, megengedem, hogy rosszul kezdtük… De azért mi összetartozunk és
nem hagyhatjuk el egymást. Ha akarja, kezdjünk új életet. Azt hiszem,
tudnék a maga kedveért önzetlen és jó is lenni…
Elhallgatott, a szokatlan fölindulás elfojtotta a hangját és ezt mégis
szégyelte.
Edit ajkán gonosz mosoly villant végig. Az önzetlenség és a megalázkodás
mögött megint ott sejtette az ugrásra kész állatot. Ezek a férfiak
joguknak tartják, hogy símogatással és ütésekkel kábítsák el a nőben az
emberi öntudatot. Nem is cselédjüknek, hanem háziállatjuknak tekintik az
asszonyt. Ezeknek semmi eszköz sem elég hitvány, ha egyszer éhesek…
Belizár tovább beszélt.
– Mindenem, amim van, értéktelenné lesz, ha arra gondolok, hogy el kell
magát veszítenem. Lehet, hogy egyszer még másképp lesz, de ma úgy érzem,
hogy nem tudok maga nélkül élni. Ez gyöngeség, betegség, őrület, mindegy
akármi, de nem tudok és nem akarok tőle szabadulni. Maga az enyém és én
nem fogok lemondani magáról. Az életemet elvehetik tőlem, de magát nem.
Most már komor fenyegetés is volt a hangjában.
Edit a fejét rázta. Hidegen, elutasítóan. Ez a hang, amely máskor talán
az erő benyomását tette volna, most csak kihívásként hatott rá. Elég
volt! A szökött rabszolga nem fog visszatérni volt gazdájához. Sőt
mindjárt átúszik a nagy folyón, amely örökre elválasztja őket egymástól.
– Engem nem vehetnek el magától? Vegye tudomásul, hogy már megtörtént.
Elvettek magától.
Belizár értelmetlenül bámult rá.
– Nem igaz! Hazudsz! – morogta.
– Igen, elvettek magától. Érdekli, hogy kicsoda? Megmondhatom: Tihanyi.
Akkor éjjel, mikor a Nerát játszottam.
Belizár a kőkemény karjaival hirtelen magához ragadta az asszonyt.
Forró, szerelmes dühhel mondta:
– Nem igaz! Hazudsz!
Ebből az ölelésből, mellyel ösztönszerüleg meg akarta fékezni a lázadót,
Edit csak a brutálitást érezte ki. Haragosan védekezett ellene. Nem volt
most nő, csak ember.
– Nem hiszi, hogy én voltam a Nera? Megmondhatom, hogy mit sugott maga a
fülembe: „Ha maga érték volna, akkor nem dobálná el magát.“ Ezt mondta.
És ebben az egyben igaza is volt, én nem voltam érték, mert még az éjjel
eldobáltam magamat.
Belizár eleresztette az asszonyt. Eltorzult arccal, nehezen lihegve
állott előtte. Edit pedig tovább beszélt és most már nem az amerikaival,
hanem önmagával kegyetlenkedett.
– Nem maga akarta, hogy hívjuk meg búcsúlakománkhoz az igazságot? Most
itt van, nézzen a szemébe… Tihanyit sohasem szerettem… Egy percig sem!
Még rokonszenvesnek sem találtam. Hiába néz rám ilyen vadul, nem tudom
megmondani, hogy miért tettem mégis… Mikor először a testemen éreztem a
száját, már hideg undor rázott. De magát nem csaltam meg, én csak
magamat csaltam.
– Ezért megölöm a kutyát, – hörögte Belizár.
Edit most már megértette, hogy milyen félelmetes vihar dühöng az
amerikai lelkében. Mostani kedvében azonban a veszedelem inkább
ingerelte, mintsem megijesztette.
– Mért ölné meg? – kérdezte. – Elajándékoztam magam neki, épp úgy, mint
előbb magának. Magát sem ölte meg az elődje. Ha ölni akar, öljön meg
engem. Én már eljártam minden Salome-táncomat, nincs több mutogatni
valóm, Herodes király inthet a hóhérnak.
Egy óriás hullám vetette magát a hajónak. Edit megszédült és az amerikai
felé botlott. Belizár egy pillanatig a mellén érezte az asszony illatos
haját és karjával átfogta puha, fűzetlen testét. Sistergő fehér esőfelhő
vette őket körül.
Belizár egyedül állott a födélzeten.
Egy halk sikoltás visszhangzott a fülében, olyan, mint a megijedt sirály
hangja.
Két remegő könyökével a korlátnak támaszkodott és kihajolva nézett a
mélységbe.
A tenger tajtékja forrt és világított. Köröskörül új nagy izgalom
támadt. Szilaj lendületü, fehér sörényü hullámparipák egymás nyakába
ágaskodva, mohón és dühösen nyerítve vágtattak össze egy helyen. Mintha
prédát szimatolnának.
A fehér Ariane azalatt föltartóztatlanul sietett tovább. Gépházában
olykor közömbösen megcsendült a jelzőharang, kazánjai pedig érces
lihegéssel énekelték az erő dalát.
A hajó ura egyedül állott a homályban és hangosan lüktető szívén olvasta
a muló másodperceket. A hajó most minden másodpercben tíz méternyit
halad. Száztíz, – húsz, – harminc méter…
A hold elborult, az Ariane ismét a sötétségben viaskodott a tengerrel.
Belizár annyira kihajolt, hogy a mellén érezte a korlát nyomását.
Minden szilaj mozgásban volt: a tenger, a hajó, a levegő, a felhők.
Mozdulatlan csak a férfi lelke volt. Ez a dermedt lélek két homályosuló
szemen keresztül bámult ki a maga reménytelen sötétségéből a tajtékos
fehér tengerre.
– Vége –