A levegő nagyon átlátszó lett és a távoli szigetek egészen közel
húzódtak a városhoz. Künn, a nagy Adria fölött, valami óriás szárnyas
hadsereg sorakozott: a sirokkó. A Lidó felől chioggiota hajók osontak
be, alázatosan leeresztve latin vitorlájukat és megkönnyebbülten, hogy
idejében még beérhettek a biztos lagunába.
Két nappal a Nera-estély után Árkayné a Piazettán véletlenül elfogta
Editet. Estebéd idején volt. Edit egyedül evickélt a sétálok áradatában,
a báróné két karjába két óriás gyereke kapaszkodott.
– Csak nem voltál beteg? – aggodalmaskodott a jó barátnő. – Kissé mintha
megfogytál volna…
– Nincs semmi bajom…
– Az imént elnéztelek, amint magadban jártál és – bocsáss meg ostoba
ötletemért! – szinte elszomorodtam, hogy milyen árva vagy, – mondta
Árkayné. – Soha sem ismertem asszonyt, akihez oly kevéssé illenék az
egyedüllét, mint hozzád.
– Igen, – adta vissza Edit, – az udvarlók kiegészítenek engemet, mint az
angyalok a szent koronát. Sajnálom, hogy ma csonka benyomást kell reád
tennem.
– Van estére valami terved? Nem volna kedved megint egyszer velünk
vacsorázni? – kérdezte Árkayné.
A roham olyan váratlanul jött, hogy Edit nem tudott már védelmi állásba
helyezkedni. Különben mindegy! Tényleg nem volt semmi terve.
Úgylátszik, a titokzatos flirtje már véget ért, – állapította meg
magában a báróné. – Mert hogy Edit hosszú bujdosásának ilyenféle oka
volt, abban egyetlen asszony sem kételkedett.
Árkayné megörült, hogy kellemes estét szerezhet Belizárnak és az
amerikai a báróval együtt hamarosan elő is került a sétáló sokaságból.
– A tékozló leányunk tiszteletére le fogjuk öletni a legkövérebb borjut,
– mondta Árkay.
Igazán nagyon gazdag vacsorát rendelt a fogadóban.
Asztalnál a báró azzal mulattatta Editet, hogy töviről-hegyire elmondta
neki a donna Nerával való kalandjukat. Azon kezdte, hogy „ez magának
való eset, édes Edit“, – de hogy miért neki való, azt nem mondta meg. Az
urak eredetileg úgy állapodtak meg, hogy otthon titokban fogják tartani
az egész dolgot, mivel azonban a kaland váratlanul szelid lefolyást
vett, mégis csak elfecsegték az asszonyoknak. És Árkaynak határozottan
jól esett, mikor a felesége megfenyegette az ujjával: Nagy zsiványok
vagytok ti férfiak!
– A Nera, – magyarázta Editnek, – a Nera szépnövésü nő, fél fejjel
nagyobb, mint maga és valamivel húsosabb…
Árkayné fennakadt az ura stilusán. Ő különben állandóan úgy bánt
Árkayval (a legelszántabb bankcápák egyikével), mintha az áldott szívü,
de kissé parlagias ember volna, akinek magyaros szókimondása már nem
illik bele a modern világba.
– Ugyan öregem, miféle összehasonlítás ez? – fakadt ki bosszúsan.
– Edit nem olyan prüd, mint te, – védekezett a báró.
És meglátszott sugárzó arcán, mennyire örül neki, hogy Edit nem prüd és
mennyire örül annak is, hogy a felesége prüd.
Belizár nem szólt bele; a komor, sárga vércseszeme azonban egyre ott
tévelygett Edit profilja körül.
A yankee sejt valamit, – állapította meg magában Edit. Asszonyi módszer
szerint most már tüntetve érdeklődött a kaland részletei iránt. Azért
is. A báró, aki néhanapján a raffinált nőbarát babérjaira is pályázott,
azt találta mondani, hogy a Nerának szép a lába, de a bokája karcsúbb is
lehetne…
Tökfilkó! – gondolta magában Edit, miközben az asztal alatt keresztbe
tette finom rajzu két bokáját.
Estebéd után a társaság megint kikivánkozott a csillagos ég alá. A
lappangó sirokkó gyötrő fülledtséggel töltötte be a levegőt, amitől az
embereknek az orruk és a tenyerük viszketett. Edit a társasággal maradt
és Árkayné azt a benyomást nyerte, hogy a barátnője nem tud mit kezdeni
az idejével.
– Nem tudod véletlenül, hogy hol züllik mostanában Tihanyi? – kérdezte
budapesti tájszólásban, a tapintatlannak született nő csalhatatlan
ösztönével, de minden szándékosság nélkül.
– Nem szolgálhatok vele, – válaszolt Edit fagyosan.
A furcsa az volt, hogy ekkor nem Edit, hanem Árkayné pirult el.
A Riván nagy csapat gondolás ácsorgott, hangos szóval kinálkozva a
járókelőknek.
– Ez utálatos! – mormogta Edit.
– Micsoda? – csodálkozott a báróné.
– Ez – minden – ezek a gondolások is… Evezéssel keresik a kenyerüket…
Még ott tartanak, ahol dédapáik a lepantói csata napján… Egy kis motor
jobban és olcsóbban elvégezhetné az ő dolgukat… Nem utálatos, hogy annyi
erős nagy kamasz inaszakadtáig töri magát a fölösleges munkában?
– Bocsánat! – vágott közbe Árkay, – én praktikus gondolkozásu ember
vagyok, de azért mégis azt mondom, hogy nem szabad minden romantikát
kipusztítani az életből…
Edit szembe fordult vele, a sirokkó minden idegessége ott vibrált a bőre
alatt.
– Romantika az, ha talyigán utazom ott, ahol gyorsvonat is jár? Ez nem
romantika, hanem bárgyuság, vagy pedig komédia! És egyáltalában: én az
üzleti módszert, amellyel a velenceiek az ő romantikájukat kilószámra
kimérik, valósággal sértőnek találom.
– Miért volna sértő? – kedélyeskedett Árkay.
– Velence valamikor tenger volt, de ma pocsolya és engem bosszant, hogy
ezek a kis piócák itt mindig úgy beszélnek a hajdani emberevő cápákról,
mint az ő néhai volt nagyapáikról. Velence – ugyebár? – az előkelőség és
a szerelem városaként szerepel a köztudatban. De ez csak papirmasé
utánzat, amit a vendéglősök ipartestülete szerzett be az idegenek
számára. A velencei előkelőség üres kulissza, palotahomlokzat, mögötte
nincs semmi, csak mocsok és korhadás…
– És a velencei szerelem? – élhetetlenkedett Árkay.
– Olyan, amilyennek az ipartestület elképzeli: gitár, galamb, gondola,
holdfény.
A báró azonban makacs romantikus volt.
– Én bizony szeretem a titokzatos melanchóliát, amely ezt a várost
jellemzi.
Edit kajánul mosolygott.
– A melanchóliát is az ipartestület csinálja. Ha a pikkoló elneveti
magát, akkor fülön fogja a sápadt arcu főpincér: Nem tudod, te
haszontalan, hogy mylord Árkay melanchóliát parancsolt? – Ezek különben
nem is ismerik a saját városukat. Ők a rothadás foszlányait árulják, a
melanchóliát, a gitárt, a galambokat és azt hiszik, hogy ez az igazi
Velence.
– Hát milyen az igazi Velence? – kérdezte Árkay.
Valami keserü válasz torzította el Edit ajkát, az utolsó pillanatban
azonban mégis elharapta. Kitérően mondta:
– Mindenkinek olyan Velence jut, aminőt megérdemel.
Belizárt, aki némán és figyelmesen végighallgatta a vitájukat,
kellemesen érintette, hogy az asszony ellene fordult mindannak, amiben ő
ösztönszerűleg a maga ellenségét látta, de ennyi keserü hév mégis
meglepte.
– Maga nem szereti Velencét? – kérdezte Edittől.
Újabban már annyira elszoktak attól, hogy egyenesen egymáshoz intézzék a
szót, hogy az asszony meglepődött, sőt némileg zavarba is jött. Válasz
helyett lemondóan legyintett a kezével.
– Ha nem szereti, akkor joggal kérdezhetném: miért van itt? – faggatta
tovább szívósan és kiméletlenül az amerikai.
Edit csodálkozva mérte végig. Mit akar ez? Amióta különben eltávolodtak
egymástól, megint nagyobbnak és erősebbnek látta ezt az embert.
– Miért vagyok itt? Hát tudom én? Én csak azt tudom, hogy holnap éjjel
már nem leszek itt.
Ez a kesernyés hangon tett kijelentése kínosan meglepte a társaság
némely tagját. A budapestiek, amint észrevették, hogy Belizár és Edit
komoly beszédbe elegyednek, összetanult diszkrécióval elmaradoztak
mellőlük. Most már ketten úsztak az idegen emberek áradatában.
– Komoly az, amit mondott? – kérdezte az amerikai.
– Hogy holnap utazom? Komoly.
– Akkor kérek magától valamit. Egy utolsó kegyet, – tette hozzá fanyar
mosollyal.
Edit kissé elhúzta az alsó ajkát.
– Parancsoljon velem, mister, – mondta hasonló álpáthosszal.
– Engedje meg, hogy az Ariane vihesse magát Fiuméba.
Az asszony meghökkenve mérte végig.
– Mire való volna az?
Belizár körülnézett, de mivel csak fehér angolokat és szürke németeket
látott maga körül, tovább beszélt.
– Magam is hazamegyek Amerikába… Úgy gondolom, hogy nem fogjuk egymást
többet viszontlátni ebben a rövid életben… Abba, hogy magától távol kell
élnem, bele tudok törődni. Az én vállam nehezebb zsákokat is elbírt már.
Van azonban valami, amibe semmiképpen sem tudok belenyugodni.
Edit nem merte megkérdezni, hogy mi legyen az, de Belizár kérdezetlenül
is elmondta.
– Nem tudok belenyugodni a gondolatba, hogy magát talán csak valami
véletlenség szakította el tőlem, esetleg valami ügyetlenségem, egy
akaratlan mulasztásom…
A hangja most annyira remegett az indulattól, hogy Edit riadtan
tekintett reá.
– Ilyesmiről szó sem lehet, Belizár. Magát semmi felelősség nem terheli
a mi dolgunkban. Ellenkezőleg!
– És még valamitől félek, – folytatta az amerikai. – A tetszhaláltól. A
gondolattól, hogy talán nem is haltam meg végleg a maga számára, hogy
bizonyos körülmények között megint föl fogok támadni…
– És az félelmes volna? – kérdezte Edit különös mosollyal az ajka
szélén.
– Tűrhetetlen volna, mert akkor már késő volna. Én nem tudok már
kivergődni a földhegy alól, amit reám szórt…
Az asszony nem válaszolt, csak olyanféle befejező mozdulatot tett a
kezével, mint a pap, mikor azt mondja: pax tecum.
– Ne féljen tőlem, – folytatta Belizár. – Sem koldulni, sem zsarolni nem
fogok. Egyszer ugyan ellágyultam életemben, de most megint férfi vagyok.
Én megértek és elfogadok mindent, ami elkerülhetetlen. Ha megtölti a
fegyvert, a szívemnek fordítja és meghúzza a ravaszt, akkor tudom miről
van szó, meghalok, mert a dolog elkerülhetetlen. Mostanában azonban
sötétségben botorkálok és nem tudom, hogy merre menjek. Az a lealázó
érzés gyötör, hogy a kilincs itt van a kezem ügyében, kapkodok utána, de
nem találom meg.
Dühös mozdulatot tett a kezével, – ha most megkaphatta volna azt a
bizonyos kilincset, az bizony darabokra tört volna.
– És azt hiszi, hogy a mécses nálam van? – kérdezte Edit halkan. –
Mennyire téved, Belizár! Én nem is botorkálok, hanem zuhanok, sőt
meglehet, hogy már ki is törtem a nyakamat. Mondja, mit akar
tulajdonképpen tőlem?
– Le akarok számolni, nem magával, csak magammal, ön pedig legyen ebben
a segítségemre. Isten hozzádot akarok mondani a multnak.
Az asszony Belizár arcába tekintett és megszeppent egy kissé. Valami
rettenetes keserü elszántság vonaglott ezen az arcon. A Kain
elszántsága. Ő is testvérgyilkosságra gondol: a józan Belizár meg akarja
fojtani a szerelmes Belizárt és azt kivánja, hogy az asszony tartsa neki
a fáklyát.
– Mi ketten, – kezdte megint az amerikai, – megittuk együtt Hellász
legjobb borát. Most rendezzünk búcsulakomát és hívjuk meg harmadiknak
nem a szerelmet, hanem az igazságot.
Edit a fejét rázta.
– Én azonban nem szeretem az igazságot, Belizár. Az igazság tolakodó
udvari bolond, aki azzal keresi a kenyerét, hogy kellemetlenségeket mond
az embereknek. Az éveinket és az adósságainkat hánytorgatja. Pedig az
igazságnak nincs igaza, mert néha az évek az ifjúságot hozzák, az
adósságok pedig a gazdagságot. Csak igen nagy urak engedhetik maguknak
azt a fényűzést, hogy asztalukhoz engedjék ezt a veszedelmes bolondot.
Kis szünet után újból kezdte:
– Az igazság az asszony ősi ellensége. Ha együtt hívja meg őket, akkor
az a lapíthák és kentaurok lakomája lesz: a vége gyilkolás. Vagy az
asszony öli meg az igazságot, vagy az igazság az asszonyt.
Most már Belizár is elmosolyodott, a mitológiai hasonlat régi emlékeket
idézett föl benne.
– Van egy másik igazság is, Edit, az nem emberi, hanem isteni
természetü.
– Tudom, a metódista papok igazsága, de az most fönn alszik a hetedik
mennyországban és csak itélet napján fog a földre szállani.
– Ha salvus conductus-t biztosít neki, talán most is leereszkedik. Nem
gondolja, hogy isteneknek való lakoma lehetne? Bele fogunk nézni egymás
szemébe és szívébe. Ami hazugság, fájdalom és bűn volt a szerelmünkben,
attól meg fogunk tisztulni. Nem gondolja, hogy ez a legnemesebb módja
annak, ahogyan két ember végezhet egymással? Végül pedig…
– Végül pedig?
– Kezet adunk egymásnak. Emberek vagyunk, testvérek. Kétfelé megyünk,
maga Budapestre, én Amerikába.
Edit, aki eddig teli volt ideges harci kedvvel, egyszerre valami
ernyedtséget érzett. Megint túllépett valami csúcson és
ellenállhatatlanul siklott lefelé. Tulajdonképpen miért is védekezik ő
annyira Belizár kivánsága ellen? Hát nem mindegy, hogy így utazik-e,
vagy úgy? Egészen mindegy!
Belizár maga is meglepőnek találta, mikor az asszony így szólt:
– Nem bánom… Amint akarja…
Pedig valószínü, hogy a lakoma vége temetődúlás lesz. A halottak, akik
oly régen pihentek, mind napfényre fognak megint kerülni. No de mindegy!