Az igazság az, hogy senkisem beszélt róla, csak az egy signore Zepe. A
fekete asszonyt, Velence ősi szatanikus tüzeinek papnőjét, ő idézte föl
a laguna párájából és lakást is ő adott neki a légies városban, melyet
ugyancsak az ő fantáziája vetített az ég alján ülő felhőfalra. Hiszen
Árkayt is ő tette kiváncsivá a Nerára.
A farsangon ugyan tényleg némi föltünést keltett egy féktelen fekete
dominó, a tavasszal pedig szó esett valami titokzatos nőről, aki
lefátyolozott arccal járt a férfiak után és léket vágott egy orosz
pénzeszsákon, de ezek jelentéktelen dolgok voltak és még az sem volt
bizonyos, hogy a kalandok hősnője ugyanegy asszony volt-e.
Velencének esze ágában sem volt, hogy önmagára ismerjen a tovasuhogó
selyemárnyékban. A város fantáziája különben is elsülyedt a történelmi
katasztrófa örvényében, amely annak idején elnyelte San Marco
köztársaságát. A kispolgári élet, mely ma virágos rétként terül el a
régi Velence helyén, nem is sejti, hogy miféle mérges nagy virágok és
rettenetes fogu szárnyas hüllők kövesednek odalenn a diluviumban.
De akár szétfolyó köd, akár forró hús és vér volt a fekete dominó magja:
Edit kedvet érzett, hogy magára öltse a laguna-boszorkány repülő
köntösét. Repülni, föléje emelkedni a milliomos csőcseléknek, ez az élet
farsangjának legfőbb diadala. Azt mondta Tihanyinak, hogy meg akarja
tréfálni a Belizár-kotériát, a Nera álarca alatt táncolni fog az urak
előtt, eljárja nekik a forlanát, természetesen pénzért, mert csak így
lesz teljes a tréfa. Belesodorni álarcos komédiájába a féltékenységet,
megcsalni Pantalonet magával Pantaloneval, egy csomó gazdag léhűtő
szívébe a vágyak és sejtelmek szikraesőjét szórni, gyujtogatni és
lángolni, közbe szamárfület mutatni Kizlár agának, azután hirtelen
eltünni, belefoszlani a laguna homályába és csak egy csengő kacagás
emlékét hagyni maga után: erre vágyódik minden Colombina.
A tréfa kivihetőnek látszott és Tihanyi rögtön fölajánlotta segítségét.
Ő, mint a lagunák opiumának betege, egyre a mult kísérteteit kereste
Velencében és ha nem talált, kész volt ilyeneket teremteni.
Másnap már Giorgio, az ő gondolière-barátja, fölkereste Árkay bárót.
Titokzatos pofával – Giorgioban egy diplomata vagy egy kerítő veszett
kárba – előadta, hogy egy előkelő hölgy, akinek ereiben régi dogek
indigókék vére folyik, meg óhajt ismerkedni az amerikaival. Giorgio járt
már az Ariane-nál is, de ott nem eresztették föl a hajólépcsőn. Mikor
azt mondta, hogy a szóban forgó hölgy – tekintettel főrangu családjára –
csak álarc alatt mutathatja magát, akkor a báró már tudta, hogy a
Neráról van szó.
Árkaynak azonban szkeptikus napja volt.
– Ki biztosít engem, hogy ez nem becsapás? Előkelő hölgy?! Álarcot
minden vászoncseléd tehet a képére.
Ő a pénzeért valami igazán finomat akart.
Giorgio azonban a helyzet magaslatán maradt.
– A báró úr szakértő előkelőség dolgában és maga fog itélni. A donna el
fogja táncolni a forlanát és ha az urak úgy találják, hogy becsapták
őket, akkor az idejükön kívül semmit sem fognak veszíteni.
Ez a nagy önbizalom lefegyverezte a bárót és igen fölizgatta a
kiváncsiságát.
Edit ezalatt buzgón készült a szerepére. Mint rendesen, úgy most is a
saját fölcsigázott várakozásaiban kereste a dolog fontosságának mértékét
és oly komolyan vette ötletét, hogy nem is tudott másra gondolni.
Mivel egyelőre még fogalma sem volt róla, hogy mi legyen a forlana,
signore Zepe hozott neki a Leon d’oro különszobájába egy friauli
parasztasszonykát, aki eljárta előtte a hegylakók táncát. A menyecske
komor és verejtékes kötelességtudással toppantotta, karikázta és
cifrázta végig a tánc összes lehetőségeit, Edit azonban ebből a
megmerevedett formalizmusból is ki tudta magának hámozni a forlana
eleven jelentőségét.
Harmadnap Árkay báró estebédre hívta a férfitársaságot. Tihanyival
együtt heten voltak egy előkelő vendéglő emeleti szalonjában, és Belizár
nélkül is sok milliót nyomtak. A vendéglátó kivánságára „egész
kedélyesen, csak szmokingban“ jelentek meg.
Asztalnál a báró a Nerára terelte a beszédet, de azután hamarosan
Tihanyinak engedte át a szót, aki mintegy koronatanuként szerepelt ebben
a titokzatos afférban. Tihanyi szerint egészen biztos, hogy a Nera főúri
család sarjadéka, talán nem is asszony, hanem fiatal leány, az ereiben
izzó tűz hajtja ki éjjelenkint a családi palotából… Árkay most már
kijátszotta nagy ütőjét, bejelentvén, hogy fél óra múlva itt lesz a
titokzatos hölgy. A gavallér házigazda desserthez a velencei dogék
unokáját fogja átnyújtani mélyen tisztelt vendégeinek.
Az urak nem vették a dolgot túlságos komolyan. Különösen a budapestiek
nem. Ezeket egyáltalában nem lehet nőkkel becsapni, mert ha kétségük
támad egy hölgy kiléte iránt, akkor elvből a legrosszabbat gondolják és
ha történetesen Sába királynő jönne hozzájuk látogatóba, ők óvatosságból
utcai leánynak néznék.
Tihanyi, aki ebben a jómódu társaságban a szolgálatkész jó fiú szerepét
adta, a báró kivánságára a vízre nyiló kis kapuban várta a vendéget.
Cigarettázva állott a gótikus ív alatt, a sós víztől megrágott
kőküszöbön, és kinézett a sötét csatornára, amelynek tükrén óriás arany
fűrészként táncolt valami lámpa visszfénye. Végül – jókora késéssel –
befordult Giorgio gondolája a sarkon és megállott a kapu kikötőkarói
között.
A Nera kibujt a fekete felze alól és Tihanyi oldalán fölsuhant az
emeletre. A lépcsőn odasúgta neki:
– Nagyon félek, pedig pezsgőt is ittam!
Bő selyemköpeny volt a vállán és nagy cappa a fején; a ruhájából valami
finom, forró parfüm áradt, melyet Zepe még soha sem érzett rajta.
A domino megállott az ebédlő kandallója mellett és végigmustrálta a
szivarozgató társaság minden tagját. A szeme végül hosszan megpihent
Belizáron, akinek arca sárga és mogorva volt. Ez a feketearcu fantóm,
melynek két szeme sötét tűzben ragyogott, valami furcsa, szorongó érzést
terjesztett maga körül. A budapesti urak azonban mégis józanul
mosolyogtak, Árkay pedig szükségesnek vélte, hogy valami bátorító és
kissé szemérmetlen bókot mondjon. Nera a szavába vágott. Francia
nyelven, mély és fojtott hangon, hogy a bárón kívül más nem is
hallhatta, szólt:
– Engem félrevezettek. Azt mondták, csak egy ember lesz itt. De most már
mindegy! Hol a zene? Táncolni fogok – egy embernek.
Ez is a szerepéhez tartozott.
A zene – Tihanyi a stilus kedveért vak muzsikusokat hozott – játszani
kezdett. A Nera egy ideig még mozdulatlanul állott egy helyen, majd
megindult, mintha a zene ütemére körül akarná sétálni a termet, közbe
lecsúsztatta válláról és a padlóra ejtette a dominót. A haja lángvörös
volt, a ruhája fekete. A ruhadereka mélyen, nagyon mélyen ki volt vágva,
a szoknyája idomaihoz tapadó vékony, igen vékony selyemkelméből készült.
Némi habozás után egyszerre két lábbal beleugrott a forlanába, mint a
hideg vízbe.
– A gyöngyei azonban igaziak, – suttogta egyik budapesti.
– Valami nagyklasszisu kokottnak látszik, – mormogta a másik.
– A termete prima…
Edit vékony és acélos Artemisz-termetének kecsessége meglepte Tihanyit
is.
Az asszony különben mesterileg értett hozzá, hogy fölismerhetetlenné
tegye magát. Idegen illatszert használt; a gyöngyöket, amiket viselt,
aznap vette kölcsön az ékszerésztől; még arra is kiterjedt a figyelme,
hogy a vállára kis anyajegyet fessen – az „esetleg jobban tájékozottak
félrevezetése céljából“. De Tihanyi megfigyelte azt is, hogy a
testtartása és a járása is más, mint egyébkor: ma kissé hátravetette
felső testét a csipőiben.
A forlana tulajdonképpen táncparódia. A tizennyolcadik század
Velencéjének támadt az a dekadens ötlete, hogy táncolva kifigurázza a
friauli hegylakók esetlenségét. A selyemtopános könnyedség a havasi
pásztorok bocskoros nehézkességével kacérkodott. Ez talán a nagy
kurtizán válasza volt Rousseau természetimádására. Ennek a táncnak
nincsenek szabályai és figurái. A forlana akkor igazi forlana, ha egy
szeszélyes, vakmerő, önmagát gúnyoló szellem és egy acélinu, habkönnyü
fizikum tombolja ki magát rögtönzött ötletességgel. Motivuma: a
raffinement, amely együgyünek tetteti magát; a contessa, aki
pesztonkának öltözik; a grácia, amely csetlik-botlik; az ügyetlen kis
Psyche, aki orra bukik, de az utolsó pillanatban mégis eszébe jut, hogy
szárnya van.
A Nera mindjárt ezen kezdte: megbotlott és elcsúszott a parkettán – az
urak kínosan szisszentek föl – de azután gúnyos és diadalmas
könnyüséggel szállott tovább.
A Nera táncolt és a nézők szemei lassankint kigyulladtak. Nem, ez nem
volt álarcos ballerina, mint némelyek közülök gyanították. Semmi iskola,
semmi rutin, csupa egyéniség és temperamentum. Egyikük-másikuk talán már
látott is ilyesmit, otthon, bizalmas családi körben, mikor valami finom
asszonyka vagy alamuszi leány, aki egy csepp pezsgőt ivott, azzal az
ürüggyel, hogy utánozni fogja az operett-start, megijesztette és
gondolkodóba ejtette a rokonságot a paródia medrén messzire túlcsapongó
szilaj szenvedélyességével. A szikra, mely a táncosnő szemében vibrál,
égő őserdők tűztengeréből került. Ehhez a tánchoz szinte hozzátartozik a
férjek és fitestvérek meghökkent ábrázata.
A Nera időközben már letépte magáról és messzire eldobta a paródia szűk
bohócruháját. Ha paródia volt még a tánca, akkor nem az együgyü
hegyipásztort figurázta, hanem valamit, ami milliószor komolyabb és
érzékenyebb volt: az asszonyt. Valami volt a táncában a bacchansnő
fájdalmas flagelláns-mámorából, amely kitép, szétfoszt és a világ szeme
közé szór mindent, ami titokzatos, gyöngéd és sérthetetlen a nőben.
A Nera táncolt és a férfiak vágyteljes pillantásai úgy lobogták körül
vékony bokáit, mint tűzlángok a valkürt.
Belizár, aki eleintén jóllakott yankee-közömbösséggel szívta a vastag
havannáját, most ugyancsak figyelni kezdett. Egyszer valami sejtelmes
rémület nyilalt át a lelkén: a táncot nézve úgy érezte magát, mintha
megdagadt patak partján járna és a zúgó árban ismerős épülettörmelékeket
látna vágtatni. Honnan kerültek a hirtelen fölbukkanó és hirtelen
elmerülő emlékek? Vajjon miféle magasan álló házat sodort el a zavaros
ár?
A lámpszákoszi táncra gondolt, amelyről Edit beszélt hellászi útjukon.
Igen, ilyenféle lehetett Salome tánca is. Az utolsó szó, amit a nő
kimondhat.
A zenészek fáradtak bele előbb, vagy a táncosnő? A tánc váratlanul véget
ért és a Nera remegve és szédülve burkolta verejtékes vállát a köpenybe,
melyet Árkay adott reá. A budapestiek eszeveszetten tapsoltak, bravo-t
és bis-t kiáltottak, Belizár azonban zsebretett kezekkel ült a helyén,
Tihanyi sápadt arca pedig ezúttal krétafehér volt az izgalomtól, mintha
kísértetet látott volna.
Árkay báró összekulcsolta két kövér kanonokkezét.
– Pihenjen, madame, azután hadd gyönyörködjünk megint az ön páratlan
művészetében!
A dominó azonban a fejét rázta.
– Assez! – mormogta.
Tétova léptekkel megindult az ajtó felé, de azután meggondolta magát és
Belizárhoz ment. Vakmerően, szinte fenyegetően belefúrta tüzes
tekintetét az amerikai szemébe. Majd a vállára tette kezét és francia
nyelven a fülébe súgta:
– Önnek táncoltam. És most van egy órai időm, azt önnek ajándékozom.
Akarja? Én többet érek, mint ezek itt hiszik.
Valami édes illat áradt Belizár arcába, de ő idegennek és
ellenszenvesnek találta ezt a szagot. Editre gondolt, még pedig meglepő
közvetlenséggel, – ez a fekete rongy azonban, aki Editre merte
emlékeztetni, rettegéssel és haraggal töltötte el.
Gőgösen vállat vont és fojtott hangon mormogta:
– Ha ön valamit ér, akkor miért dobálja el magát? Ha pedig eldobálja
magát, akkor nem ér semmit.
Ez a durvaság láthatólag meglepte a dominót. Kis ideig némán állott,
majd vállat vont és szárazon mondta:
– A szatócsok takarékoskodjanak, hogy a királyok pazarolhassanak!
Azzal már ki is suhant az ajtón és szapora léptekkel ledobogott a
falépcsőn. Árkay báró tulajdonképpen a yankee kedveért hívta ide a
Nerat, de mikor észrevette, hogy azok nem tudnak megegyezni egymással,
Ezopus koszthordó kutyájának példájára magának akart valamit megmenteni
a lakomából és utána szaladt. De megkésett.
Mialatt az urak, a hallgataggá lett Belizár kivételével, kiváncsi
szóáradattal estek egymásnak, a Nera gondolája már befordult a csatorna
sarkán. A budapestiek megegyeztek abban, hogy a fekete dominó magja csak
valami nagyszabásu kokott lehet. Talán egy nagyúr barátnője, akit az
unalom és a pénzvágy ösztökél kalandokra? Ladányi Editre egyikük sem
gondolt, bár valamennyien ismerték.
A Nera gondolája akkor már a Canal grande széles tükrén ringott. A
gondolás egy percre letette hosszú evezőjét, hogy levethesse szmokingját
és kék vászonzubbonyt húzzon a plasztrónja fölé. A Nera gyanúsnak
találta a veszteglést és kidugta fejét a felze kis ajtaján.
– Maga az, si’ore Zepe?
Valóban Tihanyi állott Giorgio helyén.
– Meg van elégedve a sikerével? – kérdezte Zepe.
Edit leverten hajtotta le a fejét.
– Nem így gondoltam… Sületlen dolog volt…
– Mit mond, Edit? Hiszen minden nagyszerűen sikerült! Szinte túlságosan
jól ment!
Edit nem értette, hogy miért olyan elégedett Tihanyi, valamint azt sem
értette, hogy miért elégedetlen ő maga. Napok óta olyan mámoros
várakozásban élt, mint a játékos, aki mindenét föltette egy kártyára.
Rendkívüli izgalmakra, fantasztikus nyereségre, megsemmisítő veszteségre
volt elkészülve. De mi történt? Mindössze annyi, hogy egypár közömbös
embernek vacsora utáni szórakozással szolgált. És bosszantotta az a
lealázó józanság is, amellyel Pantalone őt elhessegette magától. De
akárhogyan volt is: a komédia véget ért, megint itt volt a rettenetes,
szürke _lundi_, Editben pedig még egyre fokozódott a vasárnapi
várakozás, az ünnepi szomjúság.
Hej, ha ennek a velencei éjszakának még egy titkos rekesze volna, egy
mély és biztos földalatti boszorkány-barlangja, amelynek küszöbén a
beavatott leveti mindazt, ami rajta banális, gyáva és idegen!
De most megszólalt signore Zepe.
– Donna Nera, – szólt, – hoztam pénzt a barbároktól. A kitünő messère
Árkay egy kis erszényt küld önnek.
Edit hallotta az aranypénz bágyadt csörgését.
– A szatócsok takarékoskodnak, hogy a királyok pazarolhassanak, – mondta
az asszony. – Vajjon el lehet ezt költeni egy éjszakán?
– Legalább meg lehet próbálni, – szólt Tihanyi az evező után nyúlva.
A gondola lassan siklott el az erkélyek alatt. Amint az ódon paloták
álmos ablakszemei megpillantották az álarcos nőt, aki szétvetette
köpenyét, hogy a tánctól ziháló mellét odakinálja a nyári éjszakának,
régi, forró emlékek kezdtek bennük erjedezni. Visszaemlékeztek a hajdani
velencei éjszakákra, amelyeknek bársonyos homályát a vágy kormányozta
titokzatos hajók hasították.
Az ódon paloták eszmélni kezdtek, megrokkant falaik kiegyenesedtek,
megvakult ablakaik fölragyogtak.
Velence a csatorna fölött lebegő, vékony holdsarló fényében ismét
önmagára ismert. Óh igen, ez San-Marco városa, a lagunák gyöngyékes
kurtizán-királynője. A köntösén viseli Bizánc arany pompáját, a testén
Hellász márványszépségét, a lelkében Ázsia titokzatos, vérengző és
önmarcangoló ösztönét.