Harmadnapra Belizár Ariane vízrebocsájtásának évfordulóját ünnepelte. Ez
ugyan szokatlan és erőltetett ünnep volt, majdnem annyira, mint a
megtiszteltetés, melyben egy római császár a hátaslovát részesítette, de
az amerikai mostanában megragadott minden alkalmat, hogy vendégeket
hívhasson. A legénység napok óta cicomázta a yachtot és Ariane hófehér
ruhában, virágos födélzettel, selyem lobogók alatt várta tisztelőit és
barátait, mint a milliomos apa bájos és elbizakodott leánya.
Este „velencei éj“ volt az örömapa költségén. Kilenckor a Canal grande
felöl nagy trombitálás és dobolás kerekedett, azután egy tízezer tarka
lámpásból összerótt óriás csodapagoda úsztatott a yacht felé,
beláthatatlan kiváncsi gondolasereget csalogatva maga után. A tündöklő
vízipalota a zenekart és az énekeseket hozta. Mikor már közel volt, az
Ariane födélzetén és árbocain is kigyulladt néhány ezer izzólámpa és
mivel ezek az olasz nemzeti színeket mutatták, a gondolákban és a
partokon szorongó közönség lelkesen tapsolni kezdett.
Azután egyszerre csend lett. Olyan szent, lélegzetfojtó csend, amilyenre
egyedül csak a világ leglármásabb népe képes, ha zenét készül hallgatni.
Lola Cavalotti, a Fenice tagja és a gondolás céh bálványa, kivágott
újvörös ruhában, kottatekerccsel a keztyűs kezében, megjelent a
vízipagoda tűzkapujában, és miután sokatmondó mosollyal meghajtotta
magát az Ariane előtt, elénekelte Tosca nagy áriáját. A hangja izzott és
remegett az édes szenvedélytől, amelyet még fokozott a kisasszony ama
reménye, hogy a gazdag barbár a kialkudott tiszteletdíjon felül valami
szép gyémántékszert is fog neki ajándékozni.
Lenn, a csendesen pihegő tengeren, nyüzsögve himbálódzott a bárkaraj,
fönn, az Ariane magas Olimpusán, boldog, büszke és hozzáférhetetlen
istenek karaként csoportosultak Belizár vendégei, a likörös üvegekkel és
szivaros dobozokkal megrakott asztalok körül.
Edit, fehér bársonyköpönyeggel a meztelen vállán, fölmászott a kapitányi
hídra és cigarettázva könyökölt a magas korláton. Kritikus kedvében volt
és kegyetlen macskakarmokkal szedte szét a velencei éj varázsát. Milyen
koldus szegény a gazdag ember fantáziája! Még pénzét sem tudja eredeti
módon a tengerbe dobni. Egyik azt teszi, amit a másik: yacht, tüzijáték,
zene, virág, pezsgő… Az emléktárgyak is, amiket vendégeiknek adnak,
mindig ugyanazok: legyező vagy karperec a nőknek, cigarettatárca a
férfiaknak… Sehol egy ötlet a láthatáron! Ugy látszik, hogy az utolsó
vendéglátó urak a renaissance meggazdagodott bankárai és zsoldosai
voltak.
Az ének időközben véget ért, a homályból viharzó taps hallatszott.
Odalenn sűrü rajokban kerengtek a bámész emberekkel megrakott bárkák. A
bennülők beleolvadtak a homályba, de a magasan álló gondolièrek
belenyúltak az Ariane fénykörébe. Ezek a barna, kemény emberek az erő
arisztokráciájaként uralkodtak a lomhán kuporodó tömeg fölött és azzal a
kecses és erőteljes ringó-mozdulattal, amely Editet a repülni tanuló
Hermesre emlékeztette, kerülgették az Ariane fehér bordafalait. Az ifjak
olyanok voltak, mint a régi condottierek, az öregek pedig, – akik
Editnek kiválóan tetszettek – barázdás, barna és fájdalmas
apostol-fejeket viseltek széles vállukon. Ezer esztendő óta gyakorolják
már a repülést és lehet, hogy a túlóvatos Ikaroszok egyszer mégis csak
elrugják maguk alól a palánkot, fölemelkednek a levegőbe és akkor az
övék lesz minden, az Ariane is, minden piros és zöld lámpásával és
minden fehér asszonyával együtt.
E pillanatban Árkay báró jelent meg a parancsnoki híd lépcsőjén. Kissé,
de csak kissé pezsgős volt, szuszogott a mászástól, a kövér arca meg
ragyogott a furfangos jókedvtől.
– Megint egyedül, édes Edit? Miért nem törődik egy kicsit a többiekkel?
Megérdemelnők ám, hiszen mi magát nagyon szeretjük… Vannak emberek,
akiket boldoggá tehet egy mosolyával… Miért fukarkodik mégis? Hiszen
maga különben nagyon okos asszony. Ha tudná, Edit, hogy milyen
kolosszális árfolyama van most a maga mosolyának! Egyszer, ha kedve lesz
hozzá, beszélhetnénk erről többet is… Beszélhetnénk bizalmasan…
Szeretett volna még valamit mondani, de az Edit arcában volt valami
fanyarság, ami elnémította. Csak sokatmondóan mosolygott, miközben a
tekintetével szinte vetkőztetni kezdte az asszonyt, de persze nem a
maga, hanem Kizlár aga módjára, a gazdája számára. A fiai, a két kövér
csodagyerek, fölkiáltottak hozzá és ő lement megint.
Edit utána nézett és most vette észre először, hogy a bárónak lúdtalpa
van. Ez valami pudvás, plebejus benyomást keltett és Edit szemében
értéktelenné, vagy legalább is gyanússá tett mindent, ami rajta
egyébként férfias és erőteljes volt.
– Ezeknek én kerestem meg a mai vacsorájukat, – mondta magában. – A
pezsgőt is, a havannát is én kerestem meg. És az arany tárcájukat is, az
Ariane zománcos, miniatür zászlójával…
Megint a rézkorlátnak könyökölt és a vízen ringó sokaságot nézte,
amelyet érdekesebbnek talált, mint Belizár vendégeit.
És ekkor váratlanul megpillantotta őt, Tihanyit. Hajadonfőtt,
gondolière-ingben jelent meg a lenn nyüzsgők feje fölött. A gondolája
farán állott és félkézzel forgatta hosszu lapátját. Közbe – mialatt
lassan ringatta testét a poppán – hideg és óvatos pillantásokkal
méregette az Arianet, mintha a yacht valami fehérfalu, ellenséges vár
volna.
A bárkája keresztül siklott az Ariane lámpáinak fénykörén, majd
beleveszett megint a homályba, a barna vízen forgó fénytányérokat
kavarva föl evezőjével. Editet ekkor különös szomorúság fogta el; miért
is nem szólott hozzá? Kis idő mulva újból közeledett a gondola. Most
közvetlenül Edit alatt siklott el. Az asszony ekkor tölcsért csinált a
két tenyeréből.
– Allo! Si’ore Zepe! – kiáltotta az izgalomtól remegő hangon.
Az író fölemelte hozzá arcát. A két szeme úgy ragyogott a lámpafényben,
mint két nagy smaragd.
– Szabad a gondolája? – kérdezte Edit.
Tihanyi bólintott a fejével.
– Várjon meg a hágcsó alatt…
A kormányfödélzeten Edit összetalálkozott a hajókomornyikkal.
– Belizár úr tudakozódott asszonyom után, – mondta a francia.
Az ő ajkán is megjelent Kizlár aga édeskés kerítő mosolya.
– Mondja meg Belizár úrnak, hogy elmentem, – válaszolt kurtán az
asszony.
Az őrtálló matróz vállára támaszkodva, ruháit fölkapva, fehércipős
lábával óvatosan tapogatódzva, lement a hajólépcsőn. Tihanyi feléje
nyújtotta kemény kezét.
Odalenn az árnyékemberek olyan rokonszenves pillantásokkal fogadták,
mint valami fehér istennőt, aki megszökött az olimpusról, mivel nem
birta már az örökös dicsfényt.
– A szállodába? – kérdezte Tihanyi.
– Nem…
– Hát hová?
– Vigyen Veneziába.
Az író egy pillanatig elgondolkozott, azután nekifeszült evezőjének és
hátat fordítva a kivilágított városnak, elkanyarodott az Ariane orra
alatt és hosszú, egyenletes evezőcsapásokkal a békén alvó San Giorgio
szigete felé terelte hajóját.
A kihalt Grazia-csatorna fordulóján elmaradt mögöttük az utolsó lámpás
és az utolsó emberi hang.
Most már künn bolyongtak az elhagyatott vízi országutakon, a laguna viva
enyhén foszforeszkáló homályában, a Giudecca-sziget déli partja alatt,
ahol hosszan elterülve, a saját lombjukkal takaródzva, aludtak az ősrégi
kertek. Edit arcán érezte az alvó fák lehelletét.
Egy helyen távoli hegedűszó hallatszott a fekete kertek felől. Az
asszony lehunyta a szemét és ekkor tüzesen cikázó arabeszkek alakjában
látta a zenét.
Böcklin önarcképére gondolt: a művész fájdalmas gyönyörűséggel hallgatja
a háta mögött álló halál hegedűjátékát. A hegedűn már csak egy húr van,
a többi három elpattant. Vajjon hány húron muzsikál még a kertek
titokzatos hegedűse? Mindegy, – a fő az, hogy a játéka édes és tüzes.
A part most elmaradt mellettük, a gondola belefutott a határtalan
szürkeségbe. Tihanyi később letette az evezőt, leült a bárka végébe és
előkereste matrózpipáját. A hajó orrán az alabárd csendesen ringott;
igen nagy távolságban egyetlen _faro_ fáradt mécsese volt még ébren.
Valami csodálatosan mély, gyöngéd és meleg páratenger fogta körül a
gondolát. A levegőben, a vízben aranypor csillant meg és Editnek úgy
tetszett, mintha hajójuk fölemelkedett volna a felhők fölé és nyugodtan
vonulna tovább a csillagok útjain. Valami félig áhítatos, félig pogány
mámor érintette meg a szívét.
De most megszólalt Tihanyi:
– Velencét akarta. Itt van az egész. Az ősanyag, amelyből a várost
mintázták.
Edit most úgy látta, mintha az éj függönye meglebbenne és mintha alatta
formát és szint keresve vajúdnék a gyöngyszürke pára. Paloták
márványtagjai bukkannak föl a világító ködből, füstoszlopként futó, a
helyüket kereső tornyok árnyékképe, aranygályák bíborvitorlája, fehéren
világító szobrok, fejedelmi köntösök brokát foltjai… Közbe pedig valami
pazarló vihar tündöklő szikraesőként és fehér hófúvásként röpíti a
drágakövek, a muranói kristályok, a gyöngyszemek millióit. Még illatot
is érzett és hangokat is hallott: talán „Szemirámisz ágyasházának
illatát“ és „Salome táncának zenéjét“.
Tihanyi megszólalt és a függöny rögtön összecsapódott Edit szeme előtt.
– Nézzen vissza!
Messzi, nagyon messzi mögöttük piros és zöld tűzférgek ficánkodtak az ég
alján. Az Ariane tiszteletére rakétákat eregettek ott.
– Milyen ostoba az, – mormogta Edit, aki most megint maga előtt látta a
Belizár-féle velencei éjt, a díszletezőnél megrendelt romantikájával és
szabott áru hangulataival. Tihanyi nerói gőgje már reá is átragadt.
– Milyen viszonyban van maga a holddal? – kérdezte az író.
– A lehető legjobb viszonyban. Miért?
– Azért kérdezem, mert mindjárt itt lesz. Mindenesetre tudja, hogy a
hold mostanában divatját multa? A hold épp úgy, mint a naplemente.
Valaki, aki egyéniség volt, kiadta a jelszót, hogy az ilyen naiv hatások
a tömegnek valók és azóta a tömeg émelygést érez, ha a holdat látja.
Kérdezze meg például Árkay bárót, hogy mennyiért akasztana a szalónjába
egy holdas tájképet? Egyáltalában: a tömegre nézve ma kötelező az
eredeti és komplikált egyéniség. Az ilyen egyéniséget készen és olcsón
lehet kapni az esztétaboltokban és olyan népszerü viseletté lett, mint a
lódengallér. Mireánk nézve ez kellemes, mert most megint
gyönyörködhetünk a naplementében, anélkül, hogy rossz társaságba
keverednénk és a holdat is élvezhetjük, mivel nem homályosítja el millió
banális sóhajtás köde. Attól félek azonban, hogy az örömünk rövid lesz.
Az emberek hamarosan ki fogják sütni, hogy a holdvilág tulajdonképpen
Biedermayer-motivum és a kárpitosok megint divatba fogják hozni.
Edit jobban szerette volna, ha a kisérője csendben marad. A beszédje
hideg légáramként szelte át az édes és meleg homályt.
Tihanyi időközben megint kezébe vette az evezőt és miután lassan
megkerülte a sziget csúcsát, dél felől bekanyarodott a széles
Giudecca-csatornába.
– Ezzel a várossal is körülbelül úgy vagyunk, mint a holddal, – mondta
evezés közben. – Amióta az emberek úgy ellepték, mint a békanyál a
tavat, kiment a divatból és senki sem látja, senki sem beszél róla
többet. A város elveszett az ember-hinár alatt. Nekünk velenceieknek ez
jó, mert magunkra maradtunk a mélységekben.
De most már elhallgatott. Valahogyan mégis megérezte, hogy Edit nem
figyel reá.
Fehér báli ruhájában, köpenyegével a fél vállán ült a gondolában,
meztelen könyökét az ülés hátára, állát pedig a keztyűs tenyerébe
támasztotta és úgy nézte a holdat, amely most a hajó acélorra fölött
lebegett.
A hold némán vitte kihült vulkánjait a sziporkázó égboltozat alatt és
valósággal elszédítette Editet a távolság és a magány képeivel. Kihülni
és nem semmisülni meg: a legszomorúbb sors.
A bárka szűk csatornába tért és Edit tudta, hogy közel járnak a
szállóhoz. Most már fölrázta önmagát és leverte lelkéről a
holdvilág-bilincseket. Az oldalülésre telepedett, hogy láthassa Tihanyit
és cigarettát kért tőle. Most jutott ugyanis eszébe, hogy ez a signore
Zepe, a ki cinikus és vakmerő legény hírében állott, egy fél éjszakát
töltött vele a lagunában, anélkül, hogy közömbös dolgoknál egyebet
beszélt volna. Pedig egy forró, szégyenletes titok fűzte őket egymáshoz
és ő Tihanyi kezébe adta magát, midőn ma a bárkájába kívánkozott. De
minden jól volt úgy, ahogy volt; az ember ugyan csodálatosan érdekelte
Editet, a férfi azonban nem vonzotta.
– Si’ore Zepe, szeretnék magától valamit kérdezni… De bele ne fordítson
a tengerbe! Nem vegyül a maga gondolière-szenvedélyébe egy csepp póz
vagy snobság?
– Póz aligha, snobság talán igen. Ez az én nyári foglalkozásom módot ad
nekem, hogy igazán előkelő, egész emberekhez dörgölődzem: hajósokhoz,
halászokhoz. És még egy előnye van: leszoktat arról, hogy ilyenféle
kérdéseket intézzek magamhoz, mint maga az imént. Volt idő, mikor igen
sokat szoktam magamtól kérdezgetni. Ebből néhanapján kellemetlenség és
botrány lett, mert csak ritkán tudtam magamnak kielégítő választ adni.
– És az evezőhídon nem kérdez magától semmit?
– Semmi olyat, ami zavarba ejthetne. Minden evezőcsapás megerősít abban,
hogy semmihez semmi közöm, állatból lettem és állatnak kell maradnom.
Edit elnevette magát.
– Nem szégyenli magát, si’ore Zepe? Gondolière létére haeckeliánus!
Állatból lett, megengedem, de istenné kell lennie, ha van magában
szorgalom és igyekezet.
Tihanyi mosolyogva rázta a fejét.
– Az ember egy egész állatból és egy darabka istenből van
összeragasztva. Ez az isten beteg, nyomorék és tehetetlen. Ha a saját
isteni mivoltára gondol, akkor szédül a feje, ha meg a tehetetlenségére
gondol, akkor megered az orra vére. Töprengő mániában és szívlágyulásban
szenved. A ki isten, az legyen mindenható, de az enyémhez hasonló
ispotály-istenségben nincs köszönet. Ha komolyan veszem magamban az
istent, akkor elvesztem a lábam alól a földet és még sem érem el az
eget. Pedig nincs szégyenletesebb dolog, mint a levegőben lógni. Inkább
vagyok az állatok között legelső, mint az istenek között legutolsó.
– Igazán nem szégyenli magát, si’ore Zepe?
– Egy cseppet sem. Mert minden, ami az emberben nagy, szép és jó, az
állati.
– Példának okáért?
– Az erő, az ifjúság, a bátorság, a hűség, a barátság, a szerelem, az
anyaszeretet – szóval minden. E részben azonban még sokat kell tanulnunk
állattársainktól. Mert kétségtelen, hogy nincs délcegebb ifjúság, mint a
nemes paripáé, nincs vitézebb lovag, mint a párduc, nincs hűségesebb
barátság, mint a kutyáé, nincs föláldozóbb anyaszeretet, mint a
fogolymadáré.
– És a művészet, si’ore Zepe, a művészet nem szép, nem nagy dolog?
– Biztos benne, hogy nem állati eredetü? Ha a fülemile énekét hallom, ha
a daru táncára gondolok, vagy a madár fészkét nézem, akkor nagyon
gyanúsnak találom a dolgot. Különösen azok a fészeképítők! Fúrnak,
faragnak, falaznak, varrnak, fonnak, szőnek…
– Tehát becsületes mesteremberek, de nem művészek.
– Van azonban madár, amely illatos fűből építi és virággal,
papírszelettel ékesíti a fészkét. A sárgarigó. Ez a cifra felesleg, a
fényűzés kezdete nem a művészet első próbálkozása? Persze: ösztön. De az
igazán emberi művészek, a hellének, nem azokból a titokzatos, forró
mélységekből merítettek, ahol az ösztön fészkel? És a középkori
templomok építői nem sárgarigók? Reám még némely renaissance művész is
elragadóan öntudatlan, gyönyörü állat benyomását teszi. Tehát tisztelet
az állatnak! Hiszen ha magát megérteni és méltatni akarom, akkor is a
legérdekesebb, legtitokzatosabb és legarisztokratikusabb állatcsaládra,
a macskákéra kell gondolnom.
– Maga hízeleg, – szerénykedett Edit.
Később panaszos macskanyávogást hallottak a háztetőkről.
– Ez az én Ninetta húgom, – mondta Edit. – Nagyon derék leány, de neki
is megvan az a hibája, hogy szeret idegen kandurokkal a háztetőkön
sétálni.
– Amíg Ninetta macska, addig biztosan járhat a legmeredekebb tetőkön is,
– vélekedett Tihanyi, – de ha egyszer fölébred benne az, ami isteni,
akkor le fog gurulni a fekete lagunába. Attól pedig óvja meg minden
állatok teremtője.
Már a szálló kapuja előtt voltak. Tihanyi nekivetette testét a hosszu
evezőnek és ez a mozdulata Editet a nagy macskák puha és szívós
ruganyosságára emlékeztette.