XVIII.

Belizár teli volt haragos keserűséggel, az Árkay-koteria pedig

megbotránkozással: Edit nyom nélkül eltünt a lagunában. Nappal még csak

láthatták, ha rátörtek a fogadójában; az est homályában azonban szárnya

nőtt, mint a denevérnek, és hirtelen elcikázott előlük a kanyargó

sikátorok árnyékában.

Az amerikai esténkint a hoppon maradt Pantalone kolerikus bánatával

bolyongott a városban. Olykor megállott egy-egy meredek nyergü hídon és

elboruló szemmel bámult bele az éjszakába. Milyen más is volt a hellászi

éjszaka! A párduc hátán ülő, királynői tekintetü, meztelen Ariadne

vonásait viselte. A velencei éj azonban sötét bársonyba burkolja

tagjait, a mámoros szeme pedig selyemálarc hasadékaiból tüzel. Csupa

bujaság, hűtlenség és rejtelem. Egyszer az elsuhanó gondolából küldi

feléd illatát, máskor a templomajtó homályából vihog utánad, megint

máskor a keskeny sikátorból hallod arany cipősarkának kopogását.

Mialatt Pantalone álmatlanul rótta az utcákat, azalatt a hűtelen

Colombina a Leon’d’oro nevü osteria asztalának támasztotta a két

könyökét. Szembe vele ült Arlecchino, kurta matrózpipájával a fogai

között.

Az asszony alakoskodó szenvedélye legújabban egy farsangi ötleten

mulatott: esténkint venezianának öltözött, hogy föltünés nélkül

kóborolhasson Tihanyival. Most is kalap nélkül volt, a hetyke velencei

kontya teli volt tűzdelve fésűkkel, egyszerü fekete ruhája fölött rojtos

selyemkendőt viselt és papírlegyezőt forgatott a kezében. A barna

arcbőrével és a fehér fogaival nem rítt ki a csinos nők közül, akik

tengerészek és katonák társaságában sétálnak a Fondamentán.

– Mia sposa, – súgta oda Tihanyi a léhűtő barátainak, ha kérdőleg

tekintettek reá. (Sposa kitünő szó, mindent megmagyaráz és semmit sem

mond, menyasszonyt is jelent, feleséget is, de szeretőt is.)

Edit olyanformán érezte magát signore Zepe védelmében, mint a rémregény

hőse, aki megfékezte és megnyergelte a kondorkeselyűt. Eleintén kissé

szepegett, de miután úgy találta, hogy a szárnyas paripa egészen kezes,

átadta magát az ismeretlen régiókban való kalandozás gyönyörűségének.

Ezúttal a vízre kirúgó erkélyen ültek, az erős lámpafényben, melyet az

alacsonyan feszített sárga ponyva vert arcukba.

– Ma ostoba találkozásom volt, – mondta Tihanyi. – Árkay!… Dohányt

vettem a Ziepolon, – de ki is hitte volna, hogy egy pesti méltóságos

betéved abba a mocskos kis boltba?

Edit szája kissé eltorzult, mintha fanyar gyümölcsre gondolna.

– Említést tett rólam? – kérdezte.

– Óh nem. Más valakiről beszélt: a _donna nera_ról… Mindenáron össze

akarná hozni mister Belizárral.

Zepe beszéd közben egy aranypénzzel labdázott.

– Mi lesz azzal az arannyal? – kérdezte Edit idegesen.

– Ezt magán kerestem, édes barátnőm. Az amerikai csúsztatta a markomba,

akkor éjjel, mikor beültette a gondolámba. Ennek csak egy méltó

rendeltetése lehet: megisszuk.

Edit elvörösödött, de ugyanakkor gonosz kis mosoly jelent meg a szája

szegletén. Colombina perfidiája stilszerűnek találta az ötletet.

– Donna nera, donna nera – ki az? – kérdezte később, mikor a pezsgő már

ott gyöngyözött a poharában.

– Azt nehéz megmondani, – húzódozott Zepe.

– Kísértse meg, hátha mégis sikerül?

– Nera arról nevezetes, hogy senki sem tud róla biztosat. Biztos csak

annyi, hogy nő… Lehet hercegnő, de lehet valami ügyes kokott is.

– Én máris az utóbbi mellett szavazok, – vetette közbe Edit.

– A nevét onnan kapta, hogy mindig csak álarc alatt mutatja magát és

ilyenkor talpig feketében jár. Az elmult karneválon bukkant föl először.

Úgy repült a mulató Velence közepébe, mint a lobogó tűzcsóva. A

Ridottoban, a Fenice-bálon ott volt, a Veglionen pedig úgy járta a

forlanat, a hogyan Velencében még nem láttak táncolni.

– Csak táncolni szokott?

– Ha megtetszik neki egy férfi, arra ráteszi a kezét egy rokokó-cárnő

kecses és önérzetes gesztusával.

– És _azoknak_ sem mutatja meg arcát?

– Úgy hírlik, hogy nem. Nekem, sajnos, nincsenek személyes

tapasztalataim.

– Honnan vették azt, hogy úri asszony?

– Nagyon jól öltözik és előkelően tud viselkedni. Azt mondják, hogy

ragyogóan elmés. És megérzik rajta, hogy az élvezetet a maga kedveért

keresi. Ennyi forróság és mohóság csak azok szívében gyülekszik össze,

akik társadalmi bilincseket viselnek. Így élvezni csak az tud, akit a

bűn tudata sarkantyúz és aki érzi, hogy az életével játszik.

– Farsangon kívül nem látható?

– Nagy időközökben meg-megjelenik. Úgylátszik – és ez is a

kokott-elmélet ellen szól, – hogy csak nagy ritkán tudja magát szabaddá

tenni. Tegnap megint szó volt róla. A Giardino előtt horgonyzó angol

hadihajó egy szép tisztjét látogatta meg, aki soha még a hírét sem

hallotta. Azt mondják, hogy ezúttal álarc helyett sűrü krepfátyolt

viselt.

– Hogyan tudja a kilétét olyan jól titkolni?

– Velencében ez lehetséges. A gondola _felze_-je alatt láthatatlanul

bejárhatja a várost, útközben akár ruhát is cserélhet. A csatornákra

nyíló kis ajtón észrevétlenül jöhet-mehet. Hiszen azért a kalandok

városa ez.

– Pénzt elfogad?

– A táncáért igen, de a csókjáért nem. A tavasszal egy orosz ember azt

mondta, hogy szívesen adna nagyobb összeget, ha láthatná a forlanáját… A

Nera valahogyan neszét vette a dolognak, légyottot adott a pénzeszsáknak

egyik muranói osteriában és szaván fogta.

– Ez egy kokott, aki tisztában van a férfiak snobságával.

– Lehet úri hölgy is, akinek pénzre van szüksége. Lehet, hogy nincs is

szüksége pénzre, csak valami cinikus ambició tüzeli. Nem tudja azt

elképzelni?

– Ha éppen muszáj, mindent el tudok képzelni.

– A fürdővendégek és a velencei családok persze nem sokat tudnak róla.

Azokban a körökben azonban, ahol mulatnak az emberek, sűrűn emlegetik. A

férfinép édes veszedelmet lát benne, amely állandóan ott kóvályog a

fejük fölött, és nem lehet tudni, hogy mikor csap le. Én, ha a

templomban vagy a korzón kívánatos fiatal asszonyt, vagy érett szép

leányt látok, akkor azt kérdezem magamban: vajjon nem ő a Nera? Giorgio,

Marcolina néne legnagyobbik fia, már magát is gyanúba fogta, amióta

velem látja. Pedig ő már vitte az igazi Nerat a gondoláján.

Edit halkan elnevette magát.

– Mondja meg Giorgio úrnak, hogy én nem tudok a levegőben kóvályogni, én

nem vagyok boszorkány, csak szegény macska és legföljebb polgári

háztetőkön tudok mászkálni.

A dolog azonban nagyon érdekelte Editet.

– Maga látta már a laguna-rémet? – kérdezte.

– Egyszer táncolni láttam, egyszer pedig éjjel a gondolámon vittem.

Éppen Giorgio adta át nekem a Rialton, azzal, hogy vigyem a Zatterere.

Karcsú, magas nő, a termete remek. A haja lángvörös, de azt hiszem, hogy

parókát visel. Reám azt a benyomást tette, hogy nagyon fiatal.

– Beszélt valamit?

– Mikor kiszállt, egy percig megállott a parton és a szemembe nézett.

Azután a nevemen szólított és franciául mondott néhány szót.

– Szép szeme van?

– Tüzes, mint a parázs.

– Azt a fekete álarc teszi… És mit mondott?

– Jobbik kezéről lefejtette a keztyűt, ideadta nekem és azt mondta:

tegye el, egyszer talán elviszem magának a párját is. A könyökéig láttam

a karját és mondhatom: Praxiteles Afroditejának karja.

– Maga igazi férfi, se több, se kevesebb. De megkapta már a keztyü

párját?

– Nem.

– Nagyon várja?

Signore Zepe vállat vont.

– Az ilyen naplopónak az a mulatsága, hogy mindig vár valamit.

Edit fölemelte a poharát, mintha inni akarna, de azután megint az

asztalra koppantotta.

– Maga szerelmes? – kérdezte.

Tihanyi elnevette magát.

– Vallja be, hogy ez furcsa kérdés.

– Furcsa, mert fölösleges. Tudom, hogy bolondja ennek a városnak és azt

is tudom, hogy a fekete hölgyben a régi Venezia titokzatos érzékiségének

megtestesítőjét látja. A következtetés tehát világos. De tudja, mit

gondolok én? A Nera nem is _egy_ asszony, hanem gyüjtőnév, ürügy,

inkognitó. A fekete álarcot különböző unatkozó, kíváncsi, kalandszomjas

vagy pillanatnyi pénzzavarban leledző hölgyek veszik magukra. Hölgyek,

akik csak abban hasonlítanak egymáshoz, hogy valamennyien tudják, milyen

naiv és hiu gyermekek a teremtés urai.

– Lehet, hogy igaza van, – mondta Tihanyi, – de nem baj. A Nera a

velencei lagunából nőtt ki, mint valami pompás és kábító illatu

mocsárvirág, nem is most, hanem százötven esztendővel ezelőtt, mikor az

egész város bacchantikus lázban remegett. Akkor a szép és szilaj muranói

apácáknak selyemfészkeik voltak a városban, ahol aranyhímzésü indiai

pongyolába öltöztek, a gavallérok pedig mind evezni tudtak, hogy maguk

várhassák meg kedvesüket a vízi porta alatt. És aki ma magára veszi a

fekete álarcot, az igazi Nera és igazi veneziana.

– Teremtőm, – szólt Edit, – hiszen maga nem is az asszonyba, hanem a

romlottságba szerelmes. Ez kissé utálatos ám.

– Ha romlottságnak nevezi a régi velencei szellem lendületét, amely

repülni és föléje emelkedni tud mindennek, amit mások megsüvegelnek és

ami előtt mások térdet hajtanak…

– Elég volt, – vágott közbe Edit. – Menjünk haza, ránk virrad és én

elfelejtettem a Nera álarcát kölcsön kérni.

Most már tudta, hogy signore Zepe miért viselkedik vele szemben olyan

korrektül: ennek az embernek a fantáziáját egészen betöltik a laguna

vampirszáju diavolettái. Ez romlottság vagy betegség, de mindenesetre

Tihanyi baja.

Már elhelyezkedtek a gondolában, mikor Editnek eszébe jutott

megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi dolga Árkay bárónak a donna neraval?

Tihanyi megmondta. A báró, aki mostanában Belizár mellett az udvari

intendáns szerepét vitte, szeretné, ha a Nera táncolna az amerikai

előtt. A nagy mogul unatkozik, Kizlár aga pedig neszét vette a muszka

kalandjának.

Már erősen hajnalodott, mikor csendesen végigeveztek a kihalt

Canalazzon. Ekkor kitünt, hogy a konty és a rojtos kendő mégsem elegendő

arra, hogy vérbeli venezianát csináljon az asszonyból.

Zepe ugyanis szimatolni kezdett a hajnali levegőben.

– Érzi a laguna illatát? – kérdezte egyszerre.

Edit megborzongott.

– Az egyetlen szag, amit nem tűrök. Ez a bomlás szaga. Olyan szomoru és

gyalázatos, mint minden, ami a bomlásra emlékeztet.

Signore Zepe azonban ellenkező nézeten volt és mivel pezsgőt ivott, nagy

hévvel kifejtette a maga nézetét.

– Gyalázatos és szomoru szaga akkor lehetett Velencének, amikor

virágkorát élte. A bomlás azonban mindig szép és lélekemelő.

Edit kedvetlenül vállat vont, a kisérője azonban tovább beszélt.

– Velence virágkorában itt óriási munka folyt, a város világhatalmát

alapozták és minden polgár a köz rabszolgája volt és a patrióta düh

vaskorbácsa alatt görnyedezett. A hatalom előkészítése olyan, mint a

sütés-főzés a lakoma előtt. A munka rossz szagu és soha sem lehet cél,

csak eszköz. Cél maga a lakoma, az élvezet, szóval az, amit maga

bomlásnak nevez. Mikor az bekövetkezik, akkor kigyulladnak az összes

mécsesek, az asztalok megtelnek virággal, a serlegek borral. A vasból

arany lesz, a darócból bársony. A férfiak, akik addig katonák és

pedánsak voltak, költőkké és filozófusokká nemesednek. A nagylelkü

pazarlás vágya megmámorosítja a várost és a nők az erényt, amelyet

nagyanyáik évszázadokon át összekuporgattak, meghatóan nemes és

graciózus gesztussal szórják a szélbe. Óh igen, Velence bomladozik, de a

bomladozás nagyszerü és titokzatos szépségeket szabadít föl és a szomoru

illat, mely az erjedő lagunából kiemelkedik, épp oly elragadó, mint a

beteg gyöngykagylófény, amely a kupolák fölött reszket. Én mindenesetre

hálát adok a sorsnak, hogy Velence bomlása és nem épülése idejében

hozott ide.

– Mert akkor a Nera nem a keztyűjét, hanem az olvasóját adta volna

emlékül, – mondta Edit.

De aztán hirtelen elharapta a szót és az arca elé emelte a

papírlegyezőt.

– Occhio! – hörögte fojtott hangon és nyomatékkal.

A híd tetején, amely felé a gondola közeledett, Belizár állott. A

szegény Pantalone keresztbe font karokkal ácsorgott ott, és elfakult,

megkopott, elhízott és nyugdíjba küldött Napoleon módjára nézte az

Erberia alatt rakodó kofahajókat. Alkalmasint nem sokat aludt az éjjel.

Nem vette észre, hogy Colombina, akire e pillanatban is annyi

keserűséggel és vágyakozással gondolt, megkövült arccal, behúzott

nyakkal és leselkedő szemmel ül a gondolában, amely e pillanatban

nesztelenül siklik el a lába alatt.

Zepe megnyomta az evezőt és besurrant az első fordulón. Edit ekkor

lerakta nagy veneziana-fésűit, fülkarikáit és rojtos kendőjét és magára

vette megint a kalapját meg a kabátját. A nyaka belepirult az

erőlködésbe, hogy elfojtsa a nevetést.

– Engem keres és nem lát meg! Született férj!

Tihanyi is viaskodott a jókedvével és midőn már nem bírta tovább és

kicsattant, magával ragadta az asszonyt is.

A gonosz kacagásuk úgy vonult végig a szürke falak között, mint

hóförgeteg a sirokkó szárnyán.