Edit első találkozásuk után megint jó ideig nem látta Tihanyit. Egy
ízben nekiindult, hogy megkeresse azt a furcsa kis teret a San-Silvestro
tájékán, ahol Tihanyi szerint a meghalt nagyanyák laknak, de semmiképpen
sem tudott rátalálni.
Egyszer azután mégis csak összetalálkoztak megint, még pedig igen
különös körülmények között.
Éjfél után az Ariane sötét födélzetéről valaki odafüttyentett egyet a
gondolák közül, amelyek némán és makacsul keringtek a horgonyzó yacht
körül, mint a konyhahulladékot leső halak. Maga Belizár levezette Editet
a csapólépcsőn és besegítette a gondolába.
– Ne kisérjelek el mégis? – suttogta magyarul.
– Nem, nem! – tiltakozott Edit fojtott és indulatos hangon.
– Holnap látlak?
– Nem hiszem… Nem lehet…
– Tehát holnapután… – mormogta meghúnyászkodva Belizár.
A gondolásnak azt mondta:
– A szállodába… Ne a vám előtt menj, hanem a kis csatornán át kerüld meg
a Salute-templomot…
A fekete bárka nesz nélkül kisiklott az Ariane árnyékából.
Edit lehunyt pillákkal dőlt végig a bőrülésen. Idegei föl voltak
zaklatva, ajkain még ott sajgott Belizár dühös csókjainak emléke, forró
testét a nagy kabát alatt is megborzongatta a hűs éjjeli levegő. Az
asszony egyszer-másszor türelmetlenül a homlokához nyúlt, mintha el
akarná zavarni lealázó gondolatait. Nem, mindennek már nem volt köze a
szerelemhez; ő Belizárnak csak rossz szokásává, betegségévé lett és az
amerikai úgy ragaszkodott hozzá, mint a reménytelen alkoholista az
italhoz.
A széles Giudecca-csatornán két üres bárka jött szembe. A hajósok
szorosan egymás mellett eveztek és csendes, röfögő torokhangon
beszélgettek. Amint megpillantották az Ariane felől érkező gondolát,
széles jókedvük kerekedett.
– Avanti, gondolière! – kiáltotta az egyik.
– Bravo, si’ore Zepe! – nevetett a másik.
Edit ijedten visszafordult és azt hitte, hogy álmodik, midőn a saját
gondolája végében, a hosszu evező mellett, ott látta Tihanyit.
Hajadonfőtt és kabát nélkül volt, gondolás szokás szerint kendőt viselt
a nyakán, a kék inge fölött. Amint a magas poppán állva, evezés közben
ütemesen hol a jobb, hol a bal lábára vetette testsúlyát, olyan volt,
mint a gladiátor, aki mindig ugyanazt a vívó-mozdulatot gyakorolja.
Edit behunyta a szemét és visszafojtotta a lélegzetét. Úgy érezte, hogy
ez az ember nemcsak mindent tud, de mindent is lát. Látja a szenvedély
elvérző és kihülő emlékeit is, amelyeket Edit undorodva hurcol magával,
mint a gyilkos a földarabolt holttestet.
A rémület és a szégyen rázuhant a lelkére, mint valami fekete lavina.
Mélyen lenn, a nagy sötétségben, egyetlen gondolata hadonászott és
nyöszörgött még: Elsülyedni, elsülyedni a vízbe, a tenger fenekére!
Tihanyi pedig némán és nyugodt arccal forgatta a hosszu lapátot.
Ez az ember tényleg kétféle életet élt, akár az Ezeregyéj ember-kutyája.
A lagunák opálos, erjedő levegője oly átalakító hatással volt reá, hogy
itt le tudta magáról rázni a nagyvárosi korhely elpuhultságát és
tunyaságát. Aki Budapesten képtelen volt arra, hogy két óráig
egyfolytában dolgozzék, az Velencében inaszakadtáig gyakorolta Marcolina
asszony fiaival az evezést. A gondolakormányzás nem olyan egyszerű
dolog, mint hiszik az emberek. Sok időbe és fáradságba telik, míg az
ember eltanulja azt az ezer gondolière-fogást, amely egyetlen hosszú
evező segítségével gyorsan és lágyan úszó, a kanyargó sikátorokban
torlódó hajók között okosan átsikló vízi állattá változtatja a nehézkes
bárkát.
A céhbeli gondolások évek óta jól ismerték és bár kissé megmosolyogták
dilettáns evezését, mégis igen szerették signore Zepet, mert szépen
recitálta Ariostot és mert ősrégi, nemes mesterségük megbecsülőjét
látták benne. Némileg már a felekeztükhöz számították és ha az utcán
ismeretlen nő vagy gyermek köszöntötte, akkor Tihanyi biztosra vehette,
hogy valamelyik hajósnemzetségből való.
– Sia stai! – hangzott most Tihanyi vontatott gondoláskiáltása és a hajó
széles ívben a kis csatorna torka felé lendült.
A sarkon, a vízbe nyúló, körülfalazott pergola alatt, vidám
szegényemberek ültek a széllámpás körül. Öregek és fiatalok, nők és
gyermekek, láthatólag egy népes család tagjai, oly szorosan és melegen
együtt, mint vízi madarak a fészekben. A falon folyondár buggyant át, az
asztal fölött rongyos, sárga chioggiota vitorla volt a tető.
Valamelyikük megismerte Tihanyit és valamennyien sugárzó mosollyal
köszöntötték. Egy inas, vékony szép leány, akinek nagy Napoleonida-orra
volt, rájuk villogtatta a szemeit és a fehér fogait és egy marék
gránátvirágot dobott a gondolába. Az egyik hűvös virág Edit arcát érte.
A következő pillanatban az éj elnyelt minden fényt és mozgást és ők
ketten benn voltak a néma, sötét csatornában.
Edit most már kinyitotta a szemét. Óvatosan, mint a macska, amely az
imént lezuhant a háztetőről. Úgy gondolta, hogy egy hirtelen, merész
erőlködéssel talán talpra tudna megint szökni. Mindenesetre szólnia
illenék. Talán haragosan, megvetéssel rá kellene támadni erre az
emberre, aki végre is leselkedett utána, beletolakodott az életébe…
A hajó csendes rángása azonban elálmosította akaraterejét. Nem szólt
semmit, mert nem talált magában semmit, sem haragos tüzet, sem hazudó
kedvet. Már szégyenkezést sem. Ő nem bánja, akármi volt és akármi lesz.
A levetkőztetett lelke úgy belesímul a sötét laguna nagy és édes
apátiájába, mint álmos gyermek a meleg, puha ágyba. Neki minden mindegy.
A keskeny csatorna rendetlenül sorakozó, magas, fekete házak között
kanyarodik. Ez a házsor olyan, mintha az élet háta mögött épült volna.
Elárvult lámpák fényében, nyirkos, mély boltívek alatt, goromba
vasveretü kapuk láthatók, kapuk, amelyek talán száz esztendő óta nem
nyíltak meg.
Editnek úgy rémlett, mintha halvány fényesség szűrődnék elő egyik-másik
kapu résein. Lehet, hogy ott benn, titkos pincék méhében, őrzik a szent
kincseket, amelyeket a régi Venezia összerabolt. Tyrus Bálszobrát,
Heliopolis arany háromlábúit, Delphi elefántcsont Apollóját, Bizánc
zománcos koronáit, India gyémántszemü bálványait. De Edit előtt most már
nem fognak megnyílni a kapuk soha. Mindez elsiklik mellette, elmarad
mögötte, a homályba vész, a lagunába sülyed. Mert a néma gondolás
irgalmatlan lendítésekkel hajtja tovább a fekete hajót.
Álmossá búsulta magát, mint a gyermek.
Egyszerre fény és zaj vette körül, emberi arcok… Azzal a különös
gondolattal riadt föl, hogy templomban van. A templomhajót víz borítja
és a gondola a gyertyafényben csillogó főoltárnál kötött ki, ahol papok
és ministránsok fogadják. De azután megismerte a hotel portását és a
groomokat… Igen, hiszen otthon van. Kisegítik a gondolából, a portás
hivatalos részvéttel kérdezi, hogy őnagysága talán rosszul van?
Edit zavart mosollyal, kecsesen bólint a gondolás felé: – köszönöm, –
azután szorosan összefogja a köpenyegét és nem nézve se jobbra, se
balra, keresztül siklik a rámeredő szemek sorfalán és fölmenekül a
lakására.