XV.

Edit legújabban, olykor szinte sértő fölületességgel kieszelt ürüggyel,

el-elmaradozott a közös estebédekről.

Belizár vendégei ilyenkor fölöslegeseknek és idegeneknek érezhették

magukat az Ariane födélzetén, akárcsak a megszökött szultána

udvarhölgyei a palotában. Edit volt az aranylánc, amely összekötötte

őket az amerikaival, egyébként azonban nem volt egymáshoz semmi közük. A

hölgyek ugyan elszántan kísérleteztek, hátha el tudnák feledtetni a

távollevőt, de Belizár sárga szeméből kolerikus padisah-unottság

meredezett reájuk, tréfásan túlzott lovagiassága pedig, amellyel máskor

tüntetni szokott, most iróniává ecetesedett.

– Hová jutott ez az ember! – susogta egyizben Árkayné.

A báró óvatosan rápisszentett. (A nagyúr gyöngeségeit az ember

belevonhatja kombinációiba, de ezeket titkos pénzalap módjára kell

kezelni és róluk beszélni nem raison.) Ez azonban túlzott óvatosság

volt, mert kettőjükön kívül csak néhány skót _bluejacket_ volt még a

motoros csónakban, amely az Arianeról a kivilágított Piazettára vitte

őket. A skótok nem hogy a magyar beszédet, de a báró angol beszédét sem

értették meg.

A szökevény azalatt belevette magát a Merceriára szolgáló

sikátor-junglebe. Jobbról-balról olyan tarkán és bizalmasan világítottak

az alacsony kis boltok, mint száz kinai családi istenség szentélye. És

majd minden boltban ugyanaz a kép: nyájas arcu, mozgékony, barna emberek

rá akarnak valamire beszélni bizalmatlan, lomha, szőke embereket. A

világító üvegtáblák között, a keskeny utcán, estebéd után levő, békés,

fesztelen és ráérő tömeg csoszog. Idegen illatok vegyülnek össze, idegen

szemek merülnek egymásba és idegen profilok gyorsan elmosódó emlékét

viszik magukkal.

A sokaságban lépked Edit is és mivel egyedül van, némi tavaszi

szabadságmámort, egy kis kalandos kíváncsiságot és valami édes,

nyújtózkodó elégedettséget érez, mint a macska, mikor enyhe holdvilágban

végigoson az idegen háztetőkön. A fején olcsó szalmakalap van, melyet ő

mamzell-kalapnak nevez, kabátját a karján viszi; nem néz sem jobbra, sem

balra, de azért megérzi az asszonyok hideg és gyanusító, valamint a

férfiak meleg és egyetértő pillantását.

A Rialto hídjánál gyérülni kezd a tömeg és sötétedni az utca. Néhány

boglyas fejü, vékony dongáju munkásleány velencei lacerta-kecsességgel

kapaszkodik föl a lépcsőn és Edit gépiesen a nyomukban marad.

Odaát a túlsó parton hirtelen eltünnek a leányok; a kelepelő beszédjük

elhal távoli sikátorokban. Egy keskeny utcatorok homályából rettenetes

prüsszentés hallatszik ki, – olyan, mintha a Minotaurusz prüsszentett

volna a labirintus visszhangos méhében, – Edit megszeppen, sarkon fordul

és visszakerül a híd felé.

Egy fehér hálóréklis, fürtös fejü, nagyon kövér asszony rekeszti el a

szűk utcát. Egy szalmakalapos férfival tereferél.

– Addio zia, – mondja a szalmakalapos és gyöngéden lapockán csapja a

kövér asszonyt, aki erre negédesen fölkacag.

– ’ddio si’ore Zepe!

A szalmakalapos fütyürészve megy odább, az utcai lámpás alatt azonban

megáll és előkeresi kurta fapipáját. Editnek úgy tetszik, hogy ismeri

azt az arcot. A sápadt, kevélyen közömbös, hidegszemü, aranypilláju

vonásokon – melyeket egyízben Borgia-arcnak nevezett – most meleg,

szinte gyöngéd mosoly fut végig.

– Jó estét, fehér asszony! – mondja magyarul és megemeli kalapját.

– Jó estét, Tihanyi!

Valóban az író volt, akire Edit – miért, miért nem – többször is gondolt

az elmúlt napokban. Kezet fogtak.

– Mi hír Cythera szigetén? – kérdezte Tihanyi. – Turbékolnak még a szent

galambok?

Persze, ő is tudott Edit mitológiai tanulmányútjáról. Edit harag nélkül

parirozta a prím-vágást.

– A galambok már nem turbékolnak, _pigeon roti_ néven föltálalták őket a

table d’hote-nál, a cytherai királynő pedig tisztelteti magát és azt

üzeni, hogy sokáig már ne számítson a protekciójára.

Ők ketten, bár tulajdonképpen csak futó ismerősök voltak, ritka

találkozásaik alkalmával mégis olyan bizalmas hangon szoktak kötekedni,

mintha valami titkos szövetség tagjai volnának. Edit ezen olykor maga is

csodálkozott.

– Szerelemről lévén szó, – kezdte megint Edit, – ki volt az a

Veronese-tokáju hölgy, akivel az imént rajtakaptam?

– Marcolina néne. Öt fia gondolás, ő maga zöldséggel kereskedik az

Erberián, mellékesen meg ráér arra is, hogy rendben tartsa az én

szállásomat.

– Mikor érkezett meg ide? – faggatta tovább Edit.

– Talán három hónappal ezelőtt.

– De hiszen Árkayné egyszer sem beszélt magáról?

– Nem tudja, hogy itt vagyok. És ha nem derogálna magának, hogy közös

titka legyen velem, akkor arra kérném, ne is említse a budapestieknek,

hogy látott. Azok a szegény emberek ugyanis mindig útban vannak, hogy

megkeressék _az igazi_ Velencét és azt hiszik, hogy megközelítik

céljukat, ha makarónit esznek és chiantit isznak a Gatto nero-ban, –

„egész kedélyesen, csak szmokingban“. Ilyenkor a stilus kedveért

meghívják bohém-ismerőseiket is.

– Ez nevezetes dolog! – elmélkedett Edit. – Árkayné, az irodalom lady

patronessze nem tudja, hogy a múzsák előtáncosa egy levegőt szí és egy

vízben fürdik vele. És maga Zia Marcolina és az öt fia kedveért képes

megtagadni Budapestet?

– És maga ezt nem tudná megérteni? – adta vissza a kérdést Tihanyi.

Edit elnevette magát.

– Bizony Isten megértem. De nem fél attól, hogy a véletlen előbb-utóbb

csak összehozza magukat és akkor mégis csak ki kell pakkolnia azt a

szmokingot?

– Árkayék most amerikai bálnákra halásznak és ilyenkor nagylelküek a

magamformáju cigányhallal szemben. De különben is könnyü lesz magamra

vigyáznom. Hiszen mi százötven esztendős távolságban lakunk egymástól.

Én Velencében, ők pedig –

Tihanyi abbahagyta, csak a kezével legyintett: nem érdemes erről

beszélni. Editet azonban érdekelte a tárgy.

– Maga Velencében lakik és ők hol?

– Mindig ugyanabban a modern nemzetközi hotelban. A hall kapujából

egyszer a Charing Crossra, máskor a Vendôme-térre, megint máskor a Canal

grandera látnak, de ők maguk mindig egy helyben maradnak.

– Szóval, a magyarok még nem tudták elfoglalni Velencét, pedig sokat

próbálkoztak vele, amióta első izben tömlőkön akartak átusztatni a

lagunán.

– A többiek sem tudták elfoglalni, az angolok, a németek sem. Sőt a

szárazföldi olaszok is elvesztették a Velencébe vezető utat. Itt

nyüzsögnek a hotelekben, a Piazzán és a Lidón, de nincsenek Velencében.

Ők csak vastag üvegtáblákon keresztül mereszthetik szemüket Velencére,

mint a csavargó a pénzváltó aranyaira. És mivel nem találják meg, tehát

konstruálnak maguknak valamit holdfény-díszletekből, málnaszörpből,

Tizian-szőkeségből és édeskés gitárcincogásból, valami ál- és

pót-Velencét. Ők a lagunák éjszakáinak varázsát tarka papirlámpákkal és

nápolyi kuplékkal magyaráztatják meg maguknak. Ők azt hiszik, hogy

belemélyednek a velencei nép lelkébe, ha makarónit és chiantit rendelnek

a csapszékben. Ha pedig meg akarják lopni a lagunák érzéki mámorát,

akkor idehozzák nászútra a feleségüket vagy a táncosnőjüket. Ezek a

szegény ördögök tisztára talyigások volnának, ha nem lennének millióik.

Különben mit sajnálom őket? Mindenki olyan Velencét kap, aminőt

megérdemel.

Hogy ez a naplopó megvetette hatalmas pártfogóit, az végre is rendjén

való volt, meglepőnek legfölebb ellenszenvének támadó erejét találhatta

Edit.

– Tulajdonképpen miért gyűlöli őket olyan nagyon? – kérdezte.

Tihanyi csodálkozva nézett reá.

– Hát maga nem gyűlöli a csőcseléket, amely tisztátalan szemeivel

megmérgezi a szépség és az élvezetek minden kútját? Én, bevallom,

megértem Nero lelkiállapotát, ha a holdfényben gondolázó

tőzsdematadorokat vagy kártya-grófokat látom.

Árkayék és Belizár csőcselék! – Edit gyönyörünek találta az ötletet és

hangosan elnevette magát.

Beszélgetés közben szűkmellü házak közé szorított kis térre jutottak,

amelyen Edit nem járt még, annyira el volt dugva az utcasikátorok

labirintusában. A tér felét fehér fényben fürösztötte a holdvilág, másik

felére enyhe, barna árnyék borult. Egyik ház előtt, alacsony

zsámolyokon, nők és gyermekek csapatja kuporodott. Szaporán

beszélgettek, többen is egyszerre, és a halk és egyhangu duruzsolások

úgy beleillett az éj hangulatába, mint a magyar Alföldön a békák mélabús

kuruttyolása. Most egyszerre elnémult az asszonyok kara. Egy fiatal nő,

akinek fülében nagy karika csillogott, kellemes, kötekedő vidámsággal

mondta:

– Ahi, si’ ore Zepe!

Tihanyi a kezével köszöntötte. A sétálók lassu léptekkel mentek tovább,

az asszonyok egyhangu kelepelése pedig újból megeredt.

A terecske tulsó végében ciszterna volt. A sarokban örök mécses

pislogott a falifülke rozsdás drótrácsa előtt. Edit megállott a

ciszternánál. Tücsökcirpelést hallott és kedve lett volna leülni a fehér

kőlépcsőre. De még sem tette meg.

– A boldogult nagyanyámnak volt egy üvegszekrénye, – mondta, – abban

néhány muranoi üvegtárgyat őrzött. Gyermekkoromban gyakran elnézegettem

a különös színü és idegen formáju poharakat és tisztán emlékszem, hogy

akkoriban sokkal mámorosabb volt a szívem az ismeretlen Velencétől, mint

ma, mikor itt járok a város utcáin. Ez szomoru ám. Szeretném néha

megkérdezni valakitől, aki többet tud, mint én, hogy egyáltalában

megvan-e még Velence?

– Megvan, – válaszolt komoly arccal Tihanyi. – De nem lehet odajutni sem

tömlővel, sem vasúttal, de még gőzyachttal sem. A csodálatos

szigetvárosnak megvan az a tulajdonsága, hogy tengeri állatként elmerül

a lagunában, mihelyt ellenség közeledik feléje. Halálos ellensége a

falánk szemü csőcselék. Csak azokat engedi a közelébe, akik

velenceieknek születtek. De nem mindenki született annak még azok közül

sem, akik a városban látták meg a napvilágot.

– És mi az, amit a város az idegenek elől rejteget?

– A saját örökifju meztelensége. Az idegeneknek csak ezeresztendős

kőrongyait mutogatja.

Editnek úgy tetszett, mintha megint érezne valamit abból az idegenszerü

mámorból, amit egykor nagyanyjának szines poharai okoztak neki.

– Jó volna egyszer meglátni azt az örök ifjúságot, – mormogta halkan.

Az író levette a szalmakalapját és indulatosan végig simított sűrü,

selymes haján.

– Milyen város ez! Hiszen ismeri teremtésének történetét? A lagunák

Logosza kemény és merész istenkarmaival összeragadott mindent, ami

értékes volt a világon és abból gyúrta össze Velencét. Hellász könnyed

márványszépsége, Egyiptom titokzatossága, Bizánc merev aranypompája itt

van… Nemcsak Salamon király oszlopait, a Hippodrom bronzlovait és a

Pireusz kőoroszlánjait hozta el, hanem Hindosztán verőfényének aranyát,

Ceylon távoli őserdeinek ünnepies zúgását, ősrégi keleti népek forró,

vérszomjas és őrjöngő álmait is… Az illatfelhők, amelyek Semiramis

palotáját betöltötték, a szelid fény, amelyet Kleopatra gyöngyei

sugároztak, a csókok, amelyektől Aszpazia ajka kitüzesedett, a virágok,

amelyek Messalina keblén elfonnyadtak, a zenehangok, amelyekre Salome

táncolt, mind itt vannak valahol elraktározva a városban. Velence ismeri

minden rejtély megoldását és minden valóság mögé újabb rejtélyt állít.

Látja azt a kis házat a sarokban? Nem olyan, mintha a meghalt nagyanyánk

laknék benne?

Egy láthatatlan és óvatos kéz éppen ebben a pillanatban behuzta a kis

ház ablakainak fatábláit. Vaskorlátos, keskeny lépcső vezetett föl a

bádogtetős bejárathoz. A vaskorlát oszlopán szürke nagy macska ült. Az

egész házacska tényleg olyan ősrégi, titokzatos, melankólikus és mégis

olyan jó ismerős, vonzó és tisztes volt, hogy Edit elfogadhatónak

találta az író megjegyzését.

– Én – folytatta Tihanyi – megtaláltam itt majd minden értéket, amit

életemben eltékozoltam. A csőcselék azonban nem talál semmit, csak

nyirkos falakat, roskadozó odukat, megvakult ablakokat és azt mondja:

megkéstünk egy-két száz esztendővel.

– Hát nem késtünk meg? – kérdezte Edit szinte megindultan.

– Soha nem késik az, aki megérkezik. A város megvan és fölkínálja az

élet százezer csodálatos lehetőségét. A régi Velence szunnyadozik, de

tüstént fölébred, mosolyog és él, mihelyt a Rion megkondul az igazi

velencei lépése. Minden város holt háztömeg, élete az emberek lelkében

folyik és mindegy, hogy millió vagy egy ember lelkében. Ez egy

ezeresztendős orgona. Az értelmetlenek azt hiszik, hogy muzeumba való

ócskaság, ha azonban eljön a művész, akkor újból megzendül az élet és az

ifjúság szivettépően mély dala.

Edit sohasem hallotta még így beszélni Tihanyit. Ki hitte volna, lám,

hogy ez a hideg gunyolódó is fölfedezett magának egy álomországot?

– Nem érzett még kedvet magában, hogy könyvet írjon Velencéről? –

kérdezte.

A következő pillanatban azonban már tisztában volt vele, hogy a

kérdésében valami trivialitás, vagy gyöngédtelenség volt.

– Én még sohasem éreztem kedvet magamban, hogy írjak valamiről, –

válaszolt Tihanyi szárazon. – Nincs meg bennem a vérbeli költő

corybant-szemérmetlensége, amely a maga mámorát odaveti a tömegnek.

Ezért nem is vagyok író.

– Hát micsoda? – szaladt ki az önkéntelen kérdés Edit száján.

– Én vagyok a keleti mese elvarázsolt embere; télen kutya vagyok, nyáron

királyfi. Télen ott lebzselek azoknak asztala körül, akiket meg kellene

marnom. A tavasszal megrázom magamat és őszig megint velencei vagyok. A

nyaram nem tud semmit a telemről, a kutya pedig nem emlékszik a

királyfira. Ez a kettős természetem különben családi örökség. Az apám

ugyanis magyar ember volt és hivatalnok, az édesanyám pedig fiumei olasz

és művésznő. Az ő vérük sohasem tudott megegyezni, ma sem tud eggyé

lenni az én ereimben.

Szűk sikátorban jártak; Tihanyi elől ment, az asszony engedelmesen

nyomon követte. Közbe azt a megfigyelést tette, hogy vezetőjének most

más a testtartása és a járása, mint Budapesten. Mintha ez nem is Tihanyi

volna, hanem valami laguna-diavoletto, aki az ingerkedés kedveért

fölvette a pesti író maszkját.

– Hol vagyunk most? – kérdezte Edit.

– Ötven lépésnyire a hídtól. Onnan könnyen hazatalál a Britanniába.

Tudja, hogy ott lakom, alkalmasint egyebet is tud, – gondolta magában

Edit.

A hídon búcsut mondtak egymásnak.

– Köszönöm, hogy úgy beszélt velem, mintha nem számítana a csőcselékhez,

– szólt Edit.

– Magát? Ha volt már született veneziana, akkor maga az, – válaszolt

Tihanyi. – Maga Velence tékozló leánya. Elkalandozott hazulról és

büntetésül most sertések között kell élnie. Úgy kell magának! De egyszer

majd haza jön megint a mi városunkba.

– Tehát viszontlátásra Veneziában! – szólt Edit, kezet nyujtva az

írónak.

Az asszony a Merceria irányában ment, de alig, hogy öt lépést tett, már

visszafordult megint.

– Si’ore Zepe! Ugyebár _otthon_ én is mindent vissza fogok kapni, amit

elherdáltam az idegenek között?

– Az természetes, – nyugtatta meg Tihanyi.